mérkőzzünk meg, elő csak a pajzsoddal.» Kénytelen-kelletlen fogja a
_dev_ a pajzsát, kimennek vele és úgy vág neki a _dev_nek, hogy
darabokra repült a lováról. Nagy az öröm a testvérek közt, és alighogy
meggyógyult a három fiu, mennek vissza hazájukba. Nagy az öröm a
palotában, ölelkeznek az anyjukkal és mind mondják a lófiunak, hogy ő
legyen a pádisájuk. «Nem elébb – mondja a ló-fiu – míg végére nem járok
még két _dev_nek, a másik két testvérének.» Ezzel ismét lovára kap és
addsza kezed város keze, kivágtat a palotából.
Megy, mendegél, hát ahol az egyik _dev_ rántja ki a fákat gyökerestül és
rakja egymásra. «Mit csinálsz ezzel a sok fával?» kérdi tőle a ló-fiu.
«Egy ló-fiu nevű királyfi jár a vidékünkön; – mondja a dev – egyik
testvérünket már megölt, várat csinálok magamnak, hogy engem is meg ne
öljön.»
«Ismered azt a ló-fiut?» kérdi a _dev_től a fiu. «Nem én,» feleli
vissza. «A kinek az az orrát megfogja, – mondja a ló-fiu – ki is
szakítja», és azzal olyat ránt a dev orrán, hogy tőből kiszakadt.
Megijed a _dev_ szörnyen és rimánkodik a ló-fiunak, hogy ne bántsa az
életét, inkább holtig hiv marad hozzá.
Nem bántja a királyfi, hanem magával viszi és úgy indulnak el
kettesével. Addig mennek, addig mendegélnek, míg ráakad a ló-fiu a másik
_dev_re is. Gyüjtögeti a rengeteg nagy köveket és egymás fölibe rakja.
Kérdi tőle a fiu, hogy mi lesz ezekből a kövekből. «Vár – mondja a _dev_
– hogy a ló-fiu meg ne ölhessen.»
«Ismered a ló-fiut?» kérdi ettől is a fiu. «Nem én,» feleli vissza. «A
kinek az a vállára teszi a kezét, – mondja a ló-fiu – be is horpasztja»,
és azzal olyat üt a vállára, hogy féldereku maradt tőle. Rimánkodik a
holttá ijedt _dev_, hogy szolgálatába szegődik, csak az életét hagyja
meg.
Hárman járnak hosszu úton és a mint odaérnek egy hegy tövéhez, egy egész
nyáj juhra bukkannak. De se juhász, a ki őrizze, se senki, a ki haza
hajtsa őket. Este felé maguktól elindulnak a juhok, nyomukban a fiu a
két _dev_vel.
Egy nagy barlangba térnek meg a juhok, minden van benne, csak emberi
lélek nem. Vesz a ló-fiu egy juhot, levágja, megsütik, megeszik és
lefeküsznek. Reggelre kelve a mint ismét indulóban voltak a juhok,
mondja a fiu a _dev_eknek, hogy egyiköjük maradjon a barlangban, ő meg a
másik megy a juh-nyáj után és ha estére visszatérnek, kész legyen egy
sült juh. Azzal megy az egyik _dev_vel a juhok után, a másik meg veszi
az otthon hagyott juhot, levágja és teszi a tűzre.
A mint foglalatoskodik a _dev_ a tűznél, íme egy két rét hajlott vén
anyóka tipeg be hozzá, és rimánkodik egy kis darab húsért. Kés után nyúl
a _dev_, hogy levágjon neki egy darabot, de mialatt hátra fordul, kapja
az öreg a juhot és eltűnik vele. Estére megjön a fiu a _dev_vel meg a
sok juhval, kéri a sültet, mert ugyancsak megéheztek. Ijedezve, akadozva
elbeszéli a _dev_, hogy mi történt vele. Lepirongatja a fiu az
ügyetlenségéért, vesznek hamarosan egy másik juhot, leölik és azt
készítik el vacsorának.
Másnapra kelve a másik _dev_et hagyja otthon és a lelkére köti, hogy
jobban vigyázzon mint az orratlan testvére. Veszi a félvállú a juhot,
levágja és a mint a tűzre teszi, ehol ismét az anyóka. Addig kér a
_dev_től egy kis darab juhhust, míg ráhajlik a szíve. Fordul a késért,
de mikorára vágna a juhból egy darabot, se hús, se öreg asszony. Jön a
ló-fiu a juhokkal, hát megint nincs vacsora. Mit csináljon, megint
leölnek egy juhot, és másnapra kelve a ló-fiu marad otthon, hogy majd
végére jár ő annak az öreg asszonynak.
Oda a két _dev_ a juhokkal, a ló-fiu is készülődik az ételfőzéshez. A
mint éppen tűzre teszi a húst, jön az agg anyóka és rimánkodik neki egy
falatkáért. «Fogd csak meg a juh czombját», mondja neki a fiu. Megfogja
az asszony a czombot, a fiu meg veszi a kést és egyet csap rá,
lenyekkenti vele az öreg fejét. Gurul a fej, gurul, a ló-fiu mindenütt
nyomában és addig követi, míg csak egy kutba nem gurult a fej. Megjegyzi
magának a helyet, visszatér, megfőzi a húst és a mint megjönnek a
_dev_ek, előttük a kész étel. Csak úgy hüledezett a két _dev_ a ló-fiu
dolgain.
Másnap megy a fiu a _dev_ekkel a kúthoz, mondja nekik, hogy ide gurult a
boszorkány feje és odaad nekik egy kötelet, hogy kössék a derekához és
ereszszék le rajta. Leeresztik a _dev_ek a fiut, és a mint leér a kút
fenekére, megnyílik előtte egy vasajtó. Bemegy, hát olyan egy kert, akár
a paradicsom; a kertben egy szép lány, akár egy _húri_. Megpillantja a
lány a fiut, és kérdi tőle, hogyan jutott a kertbe. Mondja neki a fiu,
hogy egy boszorkányt ölt meg, annak a feje után került ide. Erre
előveszi a lány egy szék alól a boszorkány fejét, odaszalad a fiuhoz és
mondja neki, hogy egy boszorkány anyától szabadította őt meg, juttassa
ki a kútból is. Viszi a fiu a kút tövébe, de kéri a lány, hogy még két
testvére van a kertben, azokat is vigye magával. Veszi a fiu a három
lányt, felkiált a _dev_eknek és felhúzatja őket a kútból. Egyet gondol a
két _dev_ a három szép lány láttára. Lányt is kapnak, a ló-fiutól is
megszabadulnak; hagyják a fiut a kútban, a három lánynyal még odább
állanak.
Ott a fiu a kút tövében, azt se tudja, merre menjen. Nyakába veszi az
alsó világot, és addig keres, addig kutat, míg egy nagyocska várost
pillantott meg. Bemegy a városba, hát ott a boszorkány teste, előtte a
sok nép meg a város pádisája. Megtudja a fiu, hogy a boszorkány nagy
ellensége volt a városnak, hogy elállotta a vizét és már hosszu idő óta
nem juthattak tőle italhoz. Oda megy a fiu a pádisához és mondja neki,
hogy ő ölte meg a boszorkányt. Aj megörült a fiunak a pádisá. Kérdi
tőle, hogy mi a kivánsága, lány-é vagy koronája. «Se a lányod, se
koronád, – mondja a fiu – a föld szinére szeretnék feljutni.» Hivatják a
smaragd _Ankát_ és madár hátán, feljutott a föld szinére.
Ez az enyém, az a tied, járja a sok vadon utat, míg ismét eljut egy
városba. Leül egy forráshoz, hogy szomját oltsa, és hogy egyet pihenjen
mellette. Egy öreg asszony vetődött oda a kúthoz, szóba áll vele a fiu
és kéri, hogy fogadja be a házába vendégnek. «Szivesen,» mondja az öreg,
és azzal mennek a városba az öreg asszony házába. Beszélgetés, falatozás
közben egyszerre csak sírás-rívás, a városban nagy jajgatás. Kérdi a fiu
az okát.
«Egy nagy sárkány ül a nyakunkon, – mondja az asszony – attól nincs
nyugta a városunknak. Minden évben előjön és egy-egy lányunkat elvisz.
Ma a szultán-kisasszonyunkra került a sor, azon siránkozik a világ.»
Alighogy elhallgatnak a sírással, egyszerre csak nagy nevetés, város
mögött vigadozás. «Hát ez mit jelent?» kérdi a ló-fiu.
«Egy hónapja – beszéli az asszony – hogy egy félvállú meg egy fületlen
került a városunkba. Három szép lányt hoztak magokkal és ma tartják a
lakodalmukat.»
– El is felejtettük volt megmondani, hogy a ló-fiu egy gyűrűt kapott a
boszorkány kútjabeli legkisebbik lánytól. – Veszi ezt a gyűrűt, odaadja
az öreg asszonynak és egy csomó aranyat igér neki, ha szerét teheti
valahogy és elmegy a lakodalomba. Csak annyi lesz a dolga, hogy
megmutatja a legkisebbiknek a gyűrűt.
Megy az asszony a lakodalmas házba és leül a lányok mellé. A
legkisebbik, a mint az illendőség hozza magával, odamegy, hogy kezet
csókoljon az öregnek. «Ne bántsd lányom, ne bántsd» és tartja oda a
gyűrűs ujját. Alighogy megpillantja a lány a gyűrűt, öleli és rimánkodik
neki, hogy honnan vette, ki adta neki. Alig tudja az asszony
türtőztetni, és nincs tőle nyugta, míg meg nem igéri neki, hogy este
felé elvezeti hozzá.
A fiu ezalatt megy a városba és látja a sok népet, a mint kisérik a
szultán-kisasszonyt. Elérkeznek egy nagy sátorhoz, a lányt beviszik és
ott hagyják, hogy eljöjjön érte a sárkány. Oda megy a fiu a sátor elé,
és a mint megpillantja a lány, mondja neki, hogy Álláh szerelmére
siessen el innen, mert őt is elöli a sárkány. Nem felel rá a fiu, hanem
oda áll az ajtó megé és úgy várakozik a szörnyetegre.
Jön a hétfejü sárkány és a mint megpillantja a fiut, legelőször is annak
rohan oda nagy dühében. De kapja a fiu a pajzsát és ugy bele döfi az
állatba, hogy ott kiszállt az élet belőle. Aztán fogja a lányt, odaadja
az embereknek, hogy vigyék haza az apja palotájába, ő meg siet az öreg
asszony házába.
Ott várakozott már a legkisebbik lány és ugy elteltek örömükkel, hogy a
másik kettő eszökbe se jutott. Kapja magát, elmegy a lakodalmas házba és
se kérd, se szól, veszi a két _dev_et és küldi az egyiket a másik után,
a pokol tüzébe. Veszi aztán a másik két lányt is, és viszi őket az öreg
asszonyhoz.
Ezalatt repült a hír a palotába, hogy megölték a sárkányt, és életben
van a szultán-kisasszony. Megy a sok nép meg a pádisá a lány elibe, ott
jő életelevenen, de hol a fiu, a sárkány ölő, senki se tudja megmondani.
Addig keresik, addig nyomozzák, míg ráakadnak a ló-fiura. Viszik nagy
pompával a palotába, odaadják neki a lányt, ha akarja az országot is.
«Nekem is van országom, koronám – mondja a fiu – csak feleségem nincs.»
Ezzel veszi a lányt, az öreg asszony házából a másik hármat és viszi
valamennyijét haza. A legnagyobbik lányt az idősebb testvérének, a
legfiatalabbikat a legkisebbik fiunak adja. Ő maga a szultán-kisasszonyt
tartja meg, húgának meg a _vezér_ fia, ugy lakodalmaznak mind egyszerre,
negyven nap és negyven éjjel.
A kigyó-peri és a varázs-tükör.
Volt egyszer egy szegény favágó meg egy legény fia. Megbetegedik egy nap
a szegény ember és így szól a fiához: «Ha meg találok halni, folytasd a
mesterségem és menj ki mindennap az erdőre. Vághatod a melyik fát
akarod, csak egy cziprusfa van az erdő szélén, azt az egyet kiméld meg.»
Egy pár nap mulva meghal, eltemetik.
Megy a fiu mindennap az erdőre, vágja a fákat, eladja, csak az egy
cziprusfát kimélte meg. Közelébe jut egy nap ennek a fának és
gondolkozik, hogy mi lehet ezzel a fával, hogy nem szabad hozzá nyulnia.
Addig nézi, addig vizsgálja, mig veszi a fejszéjét és neki vele a fának.
De mintha csak lába kelne a cziprusnak, távolodik a fiu elől. Felül a
favágó a szamarára, utána a fának, de nem tudja utólérni, pedig az idő
is ráesteledett e közben. Fogja, oda köti a szamarát egy fához, ő meg
felmászik, és ott várja be a reggelt.
Másnap amint felvirrad a fán, leszáll, hát csak a csontja maradt meg a
szamarának. «Nem bánom, ha gyalog is,» mondja a favágó és azzal megint
utána a cziprusnak; a fa előre, ő meg utána. Egész nap üzi, de nem birja
utólérni. Harmadnap is veszi a fejszéjét, és amint megy a fa után,
előtte egy kígyó meg egy elefánt, úgy viaskodnak egymással. Igazat hogy
szóljak nektek, úgy se igaz, igy se való, elefántot nyeli kígyó.
Lenyelte az igaz, de ott rekedt a nagy foga a kígyó torkán és amint
meglátja a két állat a fiut, kérik, hogy segítsen rajtuk.
Mi mindent nem igér neki az elefánt, ha a kigyót megöli. «Csak a fogát
törd le, – mondja a kigyó – a munka is könnyebb, a jutalom is nagyobb.»
Rááll a fiu erre a beszédre és lecsapja fejszéjével az elefánt fogát.
Hálálkodik neki a kigyó és mondja, hogy tartson vele, hadd adja meg az
igért jutalmat.
Útközben megáll a kigyó egy forrásnál és azt mondja a fiunak: «Várj meg,
mig egyet fürdök a vizben, és akármi történik is, meg ne ijedj.» Erre,
alighogy becsuszszan a kígyó a vizbe, olyan rémítő fergeteg, olyan
orkán, olyan zivatar támad, hogy villám a villámra, menykő a mennykőre,
akár az utolsó itélet. Ismét elcsendesedik minden, és ime ember támad a
kígyóból, úgy indulnak ismét utra.
Keveset meg sokat járnak, kávéznak meg csibukoznak, vetnek földbe
violákat és amint közel érnek a házukhoz, azt mondja a kígyó-peri a
fiunak: «Nemsokára haza érünk az anyám házába. Ha majd kinyilik a kapu,
testvérnek szólítalak és behivlak a házba. Kávét adnak, ne fogadd el,
ételt adnak, ne fogadd el, egy kis tükördarab van a kapu zugában, azt
kérd el anyámtól.»
Ezzel elérnek a házhoz és amint zörgeti a _peri_ az ajtót, jön az anyja
és az nyitja ki. «Gyere testvér», szólítja maga után a fiut. «Ki a te
testvéred?» kérdi tőle az anyja. «Az, a ki az életem megmentette,»
mondja a fiu és azzal beszéli az anyjának a dolgot. Bemennek a házba,
hoz az asszony a fiunak kávét meg csibukot, de nem akarja elfogadni.
«Sietős az utam – mondja a fiu – nem maradhatok sokáig.»
«Pihenj meg legalább – mondja az asszony – vendéget nem bocsáthatunk ki
semmi nélkül.»
«Nem kell nekem semmi, a kapu zugában ott egy tükördarab, ha azt adod,
elfogadom,» mondja a fiu. Nem adta volna az asszony, de ráförmed a fia,
hogy az ő élete tán csak felér egy tükördarabkával. Nem szivesen ugyan,
de mégis odaadta aztán az asszony.
Utra kél a fiu a kis tükördarabkával és nézegeti mindenfelől, hogy mi
hasznát vehetné ennek. Amint forgatja és vizsgálgatja, egyszerre csak
előtte az arab szellem, egyik ajka az égen, másik ajka a földön. Ugy
megijedt a szegény fiu, hogy ha azt nem mondja az arab: «Mit parancsolsz
én szultánom?» talán el is fut onnan örökre. Alighogy ki merte mondani,
hogy ennivalót hozzon neki. Pedig azon nyomban, annyi előtte a drága
szép étel, hogy soh’se látott olyat favágó apjánál.
Kiváncsi lett a fiu a tükörre és amint megint belenéz, ismét előtte az
arab. «Mit parancsolsz én szultánom?» Eszébe se jutott hamarjában
valami, palotát talált kimondani. Olyan egy szép palota állott előtte,
hogy a pádisáé se lehetett különb. «Vidd el innen,» parancsolja a fiu,
hát eltünik előle a palota.
Örül a fiu a tükörnek és egyéb gondja sincs, minthogy mit kivánjon
magának. Eszébe jut a szép szultán-kisasszony, a pádisája lánya és a
másik pillanatban már ott a szeme a tükrön. Egy szép palotát kiván a
nagyajku arabtól, benne legyen a pádisá világszép lánya, ő pedig
mellette. Egyet néz a fiu, hát ott ül a szép palotában, szultán-lány az
oldalánál. Ölelkeznek, csókolóznak, úgy élik a világukat.
Megtudja e közben a pádisá, hogy eltünt a lánya a palotából. Tűvé teszik
érte az egész országot, hírvivőket küld mindenfelé, de hiábavaló volt
minden fáradságuk, nem került meg a lány. Jön egy öreg asszony a
pádisához és mondja neki, hogy csináltasson egy nagy szekrényt,
czinkeztesse ki belülről, tegyék bele és dobják a tengerbe. Megtalálja ő
a szultán-kisasszonyt, ha itt nem, hát a tengeren túl. Elkészíttetik a
nagy szekrényt, beleteszik a vén asszonyt, nehány napra való ételt is
adnak mellé és bedobják a tengerbe. Hullámról hullámra addig vetődik a
szekrény, mig elér ahhoz a városhoz, a hol a szultán-kisasszony élt a
fiuval.
A halászok ép ott állottak a parton, meglátták a szekrényt a tengerben.
Horoggal meg kötéllel addig próbálgatják, mig kihúzzák a partra, és
amint felnyitják, egy öreg anyó mászik ki belőle. Kérdik tőle, hogy
hogyan került belé.
«Óh hogy a szemecskéje vakuljon meg az én ellenségemnek,» kezdi az anyó
a sopánkodást. «Nem ezt érdemeltem én meg tőle,» és emellett úgy
elsiránkozik, hogy minden szavát igaznak hitték az emberek. «Hol a
városotok _beje_, hátha megszánakozik rajtam, és befogad a házába»,
kérdi az emberektől. Megmutatják neki a palotát, és biztatják, hogy
menjen oda, talán bejuthatna valahogy.
Megy az öreg a palotához, és amint kopogtat a kapuján, leszól a
szultán-lány, hogy mi járatban van itt náluk. Azonnal megismerte az öreg
a lányt, de mintha nem is tudná, azon könyörög neki, hogy fogadja a
szolgálatába. «Este haza jön az uram, megkérdem tőle – mondja a lány –
addig húzódj meg itt a sarokban.» Megengedte neki az ura, hogy befogadja
az asszonyt a házba, és másnap már ott cselédeskedett mellette.
Ott az asszony egy nap, két nap, egy hét, két hét, hát se szakács, a ki
főzne, se szolga, a ki tisztogatna, és mégis mindennap ott a szép étel,
mindenütt csak a nagy tisztaság. Felmegy az öreg a lányhoz és kérdi
tőle, hogy nem unatkozik-e egész nap egyedül. «Ha megengednéd, én is
veled tölteném az időt, talán úgy jobb lenne.»
«Megkérdem elébb az uramtól,» mondja a lány. Nem bánta a fiu, ha az öreg
asszony is segít neki időt tölteni, és igy feljutott a lány szobájába,
hogy együtt töltsék a nappalokat. Kérdi tőle egy nap az öreg, hogy
honnan veszik az ételt és ki szolgálja ki a házat. Nem ismerte a lány a
tükördarabkát és nem tudott az asszonynak mit mondani. «Tudd ki az
uradból» beszéli rá az öreg, és alighogy otthon van a fiu, addig
édeskedik, addig hizeleg az urának, hogy megmutatja neki a tükröt.
Csak ez kellett az öreg asszonynak. Egy-két nap úgy telt el, de a
harmadikon meg a negyediken mondja a lánynak, hogy kérje el az urától a
tükördarabot, mulat is vele, idejét is könnyebben tölti. Az urától csak
kérnie kellett, hamisságra ki gondolt volna, odaadta neki.
Az öreg asszony se aludt e közben. Megtudja, hogy hol tartogatja a lány
a tükröt, ellopja onnan és amint belenéz, előtte az arab. «Mi a
parancsod?» kérdi az öregtől. «Engem a lánynyal az apja palotájába,» ez
az első parancsa. Másodiknak hamuvá téteti a fiu palotáját, és amint
hazakerül a favágó fiu, hát csak a macskája melengeti magát a hamun. Egy
kis étel is maradt mellette, a mit éppen a szultán-lány dobott a
macskának.
Veszi a fiu az étel-maradékot és indul, hogy felkeresi ő a feleségét, ha
a világ végéig megy is. Addig megy, addig törődik, mig elér a hazájába,
a felesége városába. Oda megy a palota elé és úgy könyörög a szakácsnak,
hogy vegye mellé a konyhába, hogy csupa szánalomból is, szolgálatába
fogadta. Egy-két nap és megtudta a palotabeliektől, hogy haza került a
szultán-kisasszony.
Beteges egy nap a szakács, nincs inyére az ételfőzés. Látja ezt a fiu és
mondja neki, hogy pihenjen egyet, megfőzi ő az ételt helyette. Ráállott
a szakács és mondja neki, hogy miket főzzön, hogyan készítse el.
Hozzálát a fiu a főzéshez, és amint viszik fel az ételeket, veszi azt a
maradékot, a mit a hamun lelt és odateszi a lány tányérjába. Alighogy
meglátta a lány ezt a kis maradékot, megsejtette, hogy közelében az ura.
Hivatja a szakácsot és kérdi tőle, hogy ki van mellette a konyhában.
Kezdetben tagadta, végre bevallotta, hogy egy szegény fiu kérezkedett be
hozzá.
Szalad a lány az apjához és mondja neki, hogy egy szegény fiu van a
konyhában, olyan jól készíti a kávét, hogy azt szeretné a kávésának.
Felrendelik a fiut és az nap óta ő főzi a kávét, ő viszi be a
szultán-kisasszonyhoz. Összekerültek megint és beszéli az urának, hogy
ki müvelte velök ezt a dolgot. Várják a sorát, hogy ismét
kézrekeríthessék a tükröt, és egyre tanakodnak a dolgon.
Addig jár be a fiu a lányhoz, hogy feltünt az öreg asszonynak. Hogy
hosszura ne nyujtsuk, felismerte az öreg a fiut, belenéz a tükörbe és
visszaviteti szegényt a palotája hamujához. A macskája még mindig ott
guggolt rajta. Ha megéhezett, egereket fogott, és olyan pusztítást vitt
végbe rajtuk, hogy alig maradt katonája az egerek pádisájának.
Eleget búsul a szegény pádisá, de nem mernek kikötni a macskával.
Megpillantja egy nap a fiut, odamegy hozzá és kéri, hogy mentse meg a
nagy bajtól, mert maholnap tönkre megy az egész birodalma.
«Megmentenélek – mondja a fiu – de nekem is elég baj van a nyakamon.»
«Mi a te bajod?» kérdi tőle az egerek pádisája. Elmondja neki a fiu a
tükördarabkája történetét, hogy hogyan lopták el tőle és hogy kinek a
keze közé került.
«Ezen még segíthetni,» mondja a pádisá és ezzel hivja össze a világ
összes egereit. Kérdi tőlük, hogy ki járatos ebbe meg ebbe a palotába,
ki ösmeri ilyen meg ilyen öreg asszonynak a szobáját meg egy
tükördarabkáját. Egy sánta egér biczeg erre elé, földet csókol a pádisá
előtt, és mondja, hogy ő lopogatja a szekrényéből az ételt. Azt is látta
a kulcslyukon, hogy egy tükördarabkát vesz elő minden este és eldugja a
párnája alá.
Megparancsolja erre a pádisá, hogy menjen és lopja el azt a
tükördarabkát. Két társat kér még maga mellé az egér, az egyiknek ráül a
hátára és úgy mennek az öreg asszonyékhoz. Este volt a mikor oda értek,
az öreg asszony ép javában falatozott. «Éppen jókor jöttünk – mondja a
sánta egér – nekünk is jut valami az ételből.»
Ezzel belopózkodnak a szobába, jóllaknak és úgy várják be az éjszakát.
Megbeszélik a teendőjüket és amint lefekszik az öreg asszony, ott lesi a
három egér, hogy elaludjék. Alighogy elaludt, felmászik a sánta egér az
ágyba, oda huzódik az arczához és farkinczájával kezdi az öreg orrát
piszkálgatni.
«Hepsi, hepsi,» olyanokat prüsszent az asszony, hogy a feje majd
kiugrott a helyéből. «Hepsi, hepsi», lesi a másik két egér, kirántják a
tükröt a párna alól, kapják a sántát a hátukra és hazáig meg se állanak.
Nagyot örül a fiu a tükörnek, veszi a macskát, hogy kárt ne tegyen az
egerekben, és indul onnan más vidékre. Veszi aztán a tükördarabot,
belenéz és ime «mit parancsolsz én szultánom?» előtte az arabja.
Kér a fiu aranyos ruhát, egy egész sereg katonát. Körülnéz, előtte a
szép ruha, felveszi, előtte egy szép ló, ráül; utána egy nagy sereg, úgy
indul a városába. Amint megérkezik, megáll a palota előtt és körülvéteti
a katonákkal. Aj megijedt a pádisá a nagy sereg láttára.
Bemegy a fiu és megkéri a lányt az apjától. Ijedtében meg örömében
nemcsak a lányt, de a birodalmát is odaadta; az öreg asszonyt a nagyajku
arabbal vitetik el, ők meg élnek boldogságban, ragyogó nagy
szultánságban. Mellettök a varázstükör, minden bajnak oszlatója.
Türelem-kő, türelem-kés.
Volt egyszer egy szegény asszonynak egy lánya. Az asszony odajárt
fehérruhát mosni, a lányka meg otthon foglalatoskodott a hímző
asztalánál.
Ül egy nap az ablakánál és a mint javában dolgozgat, ime egy kis madár
repül a himzőasztalára és azt mondja a lánynak: «Óh leányka, szegény
leányka, egy halottnál a _kiszmeted_». Azzal ismét elrepül. Oda lett a
lány nyugalma és beszéli este az anyjának, hogy miket mondott neki egy
madár. «Ajtót, ablakot jól zárj be – mondja neki az anyja – úgy ülj a
munkához».
Másnap reggel ajtót, ablakot bezár, úgy fog a lány a munkához. De
egyszerre csak prrr… és ott a kis madár a himzőasztalán. «Óh leányka,
szegény lányka, egy halottnál a _kiszmeted_,» és azzal ismét elrepül.
Még jobban megijedt a lány ezen a beszéden és panaszolja ismét az
anyjának. «Másnap – tanítja az anyja – ajtót, ablakot megint zárj be és
menj be a szekrénybe. Gyujts benne gyertyát és úgy dolgozz.»
Alighogy elmegy reggel az anyja, bezár a lány mindent, gyergyát gyújt és
himzőasztalostúl bezárkózik egy szekrénybe. De alig tesz egy-két öltést,
ott a madár előtte és: «Óh leányka, szegény leányka, egy halottnál a
_kiszmeted_», prrr… kirepül. Azt se tudta a lány, hova legyen nagy
nyugtalanságában. Félredobja a munkát, és egyre azon töri magát, hogy
mit jelenthet az a mondás. Az anyja se különb, a mint megtudja este a
dolgot; otthon marad másnap reggel, hadd lássa ő is a madarat. De biz a
ki nem jött többet, az a madár volt.
Örökös a nyugtalanságuk, vége van a nyugalmuknak. Ki se mozdulnak a
házból és egyre lesik, egyre várják, hátha megint bevetődik a madár.
Jönnek egynap a szomszéd lányok és kérik az asszonyt, hogy engedje el
velük a lányát. Mulatozni mennek a szabadba, hátha elfelejti köztük a
buját. Nem meri az asszony elbocsátani, de úgy igérik, hogy vigyáznak
rá, úgy fogadják, hogy nem tévesztik szem elől, hogy rábirják végre.
Megy a sok lány a mezőre, tánczolgatnak, pajzánkodnak, míg csak le nem
szállóban a nap. Hazajövet megállanak egy forrásnál és egyet-egyet
isznak belőle. Oda megy a szegény asszony lánya is, és a mint iszsza a
vizet, ime egy fal van közte meg a lányok közt. De olyan egy fal, hogy
szem olyat még nem látott. Hang át nem juthat olyan magas, ember belül
nem kerülhet, olyan széles. Óh be megijedt a sok szegény lány. Olyan
síránkozás, olyan futkározás, olyan kétségbeesés, hogy mi lesz már a
szegény lánynyal, mi lesz a szegény anyjával.
«Nem megmondtam, – mondja az egyik – hogy ne hívjuk magunkkal.» «Mit
mondjunk most az anyjának – sopánkodik egy másik – hogy kerüljünk színe
elé.» – «Ez az oka, az az oka; te hívtad őt; nem, te hívtad», egyre
folyik köztük a szó, egyre nézik a nagy falat.
Az anyja várja ezalatt a lányát, kiáll a kapu ajtóba és úgy lesi a
jöttüket. Jönnek a lányok nagy síránkozva és alig merik az asszonynak
elmondani, hogy mi lett a lányával. Fut az asszony a nagy falhoz, és
belül a lánya, kivül az anyja, addig sírnak-rínak, míg csak a könyükben
tart.