nagy-nagy ajtót pillant meg a fal mellett. «Meg lett a mi meg lett
volna, eltört a mi eltört volna,» fogja a lány és kinyitja az ajtót.
Olyan egy szép _szeráj_ van a kapun belől, hogy álmában se látott idáig
olyat. Benyit a csarnokába és megpillant a falon vagy negyven kulcsot.
Veszi és amint rendre nyitja vele a szobákat, hát az egyikben ezüst, a
másikban arany, a harmadikban gyémánt, a negyedikben smaragd, szóval
mindegyikben más-más drágakő, hogy csak úgy vakítja a fénye a szemet.
Bemegy a negyvenedikbe, hát ott egy szép _bej_ kiterítve, mellette egy
gyöngylegyező, a mellén meg irott papir. «Negyven napig legyezgető,
mellettem elimádkozó, megtalálja a _kiszmet_ét», ez volt a papirra
ráirva. Eszébe jut a lánynak a kis madár, hogy ime csakugyan halottnál a
jövője sorsa.
Mosakodik az imádkozáshoz és legyezővel a kezében, úgy ül le a _bej_
mellé. Éjjel-nappal legyezgeti, szüntelenül imádkozik, mig csak meg
nincs a negyvenedik napja. Az utolsó nap reggelén kinéz egy kissé az
ablakon és egy arab lányt pillant meg a palota előtt. Gondolja, hogy
felhivja egy perczre, hadd imádkozzék a _bej_ mellett mig ő megmosakodik
és rendbe szedelőzködik.
Felhivja a fekete lányt és odaállítja a _bej_ mellé, hogy imádkozzék
helyette és legyezgesse az arczát. A lány meg lesiet, mosakodik,
öltözködik, hogy szépen fogadhassa a felébredő _bejt_, életének
_kiszmet_jét.
Ezalatt meg elolvassa az arab a papirost és mialatt oda késik a lány,
felébred a fiu; körülnéz és alighogy meglátja a feketét, átöleli és
feleségének szólítja. Alig hitt a szemének a szegény lány, amint
benyitott a szobába. Hát még amint rátámadt az arab lány. «Én
szultán-lány létemre nem átallok igy járni – förmed rá a szegény lányra
– ez a cseléd darabja meg ilyen czifrán mer előttem megjelenni.»
Kikergeti a szobából, és küldi a konyhába, hogy végezze a dolgát, a
főzést-sütést. Feltünik a _bej_nek a dolog, de nem szólhat semmit, az
arab a felesége, a másik meg a konyhában szakácskodik.
_Bájrám_ (ünnep) felé járt az idő, és amint ilyenkor szokás, meg akarja
a _bej_ a háza népét ajándékozni. Odamegy az arabhoz és kérdi tőle, hogy
mit hozzon neki a _bájrám_ ünnepre. Olyan ruhát akar az arab, hogy tű ne
járja, olló ne vágja. Lemegy aztán a konyhába, és a lánytól is megkérdi,
hogy mit akar.
«Türelem-kő sárga szinű, türelem-kés barna nyelű, ezt a kettőt hoznád
nekem,» mondja neki a lány. Utra kél a _bej_, megveszi az arabnak a
ruhát, de a türelem kövét meg a türelem kését sehol se tudja megtalálni.
Mit csináljon, a nélkül kell hogy visszatérjen és rászáll a hajóra.
Amint elér a hajó a fele útra, egyszerre csak megáll és se előre, se
hátra. Megijed a kapitány és mondja az utasoknak, hogy szó nem tartó van
a hajón, amiatt nem mehetnek tovább. Előáll erre a _bej_ és mondja, hogy
ő az, a ki a szavát meg nem tartotta. Kiteszik a bejt a partra, hogy
elébb váltsa be az igéretét és úgy térjen vissza a hajóra. Megy a _bej_
a tengerparton, tengerpartról nagy völgyekbe, addig járkál, addig
bolyong, mig megáll egy nagy forrásnál. Alighogy rátámaszkodik a kövére,
egyszerre csak előtte a nagyajku arab és kérdezi a kivánságát.
«Türelem-kő sárga szinű, türelem-kés barna nyelű, ezt a kettőt hoznád
nekem,» mondja az arabnak a _bej_. A másik pillanatban már ott a kezében
a kő meg a kés, odamegy a hajóhoz, rászáll és hazaér az ünnepekre.
Átadja a ruhát a feleségének, a követ meg a kést leviszi a konyhába. De
feltünt a _bej_nek, hogy mit csinál majd vele a lány; fogja, este felé
belopózkodik a konyhába és vigyázza a dolgot.
Amint ráesteledett a lányra, veszi a kést a kezébe, a követ meg maga elé
teszi és kezdi beszélni a történetét. Elmondja, hogy mit szólott
háromszor a kis madárka és milyen nagy félelembe ejtette vele, őt is, az
anyját is.
– És amint ránéz a kőre, egyszerre csak dagadozni kezd, a sárgája forr
és sistereg, mintha élet volna benne. –
Folytatja aztán a lány, hogy hogyan tévedt a bej palotájába, negyven
napig imádkozott mellette és hogyan bizta az arabra az imádkozást, míg ő
lement mosakodni és öltözködni.
– Egyre dagad a sárga kő, forr és habzik, mintha szét akarna pattani. –
Elmondja a lány azt is, hogy hogyan csalta meg az arab, és a helyett,
hogy őt vette volna el a _bej_, az arab lett a felesége.
– Mintha csak szive lett volna a sárgakőnek, úgy elhabzik, úgy feldagad,
és mikorára elbeszélte a lány a történetét, egyet pattant és
szétmállott. –
Fogja a lány a bicsak nyelét és elkezdi: «Óh te sárga türelem-kő, kő
vagy és még se tudtad kiállani, hát én hogy állanám ki, gyenge lányka,
szegény lányka.» Ezzel fogja a kést és magába akarja döfni, de előrohan
a _bej_ és megragadja a kezét.
«Te vagy az én igaz _kiszmet_em», mondja a fiu, felviszi a szobájába, az
arabnak a helyére. Megöleti az álnok feketét, a lány anyját meg
elhozatja és úgy élnek nagy boldogságban.
Kis madárka száll be néha a _szeráj_nak ablakára és elcsicsergi
öröm-vigan:
«Óh lányka, boldog lányka, megtaláltad a _kiszmet_ed.»
A kút ördöge.
Egyszer volt is, nem is volt, ha volt is, még abban az időben volt,
mikor még anyám az én anyám volt, én meg anyám lánya voltam; mikor még
anyám az én lányom volt, én meg az anyám anyja voltam. Ekkor történt,
hogy egyszerre csak útra keltünk, megyünk, megyünk, megyünk, keveset
megyünk, sokat megyünk, hegyen megyünk, völgyön megyünk, hat hónapig
folyvást megyünk, egyszerre csak hátra nézünk, hát egy árpányi helyet ha
haladtunk. Megint csak útra keltünk, addig járunk, addig kelünk, míg
eljutottunk a _csinimácsini_ pádisá kertjéig. Bemegyünk, hát egy molnár
lisztet őröl, macska van az oldalánál. A macskának jaj a szeme, a
macskának jaj az orra, a macskának jaj a szája, a macskának jaj a keze,
a macskának jaj a lába, a macskának jaj a torka, a macskának jaj a füle,
a macskának jaj az arcza, a macskának jaj a szőre, a macskának jaj a…
farka.
Közel ehhez az országhoz egy favágó lakott, egyebe se volt mint a
szegénysége, meg egy szörnyen veszekedős felesége. A mi pénzt csak
megkeresett ez a szegény ember, mind elszedte tőle az asszony, úgy, hogy
soh’se maradt nála egy árva _para_ sem. Ha az estebéd el volt sózva –
pedig be sokszor megtörtént – és azt találta az ura mondani: «elsóztad
az ételt anyjok», mérget vehettek rá, hogy másnap egy csipet só nélkül
főzött; azon sajtalan tálalta elő a főztjét. Ha pedig kimerészelte
mondani, hogy: «ma meg sajtalan az étel anyjok,» annyi sót tett másnap
az ételbe, hogy dehogy tudta az ura csak megkóstolni is.
Mi történik egyszer ezzel a szegény emberrel? Megtart magánál egy pár
garast a keresményéből, kötelet mit vett volna rajta az istenadta. De
biz azt is megtalálta az asszony az ura gelebében és ne neked te szegény
ember: «Hát erre, meg amarra, te még suttyomban tán szeretőket
tartogatsz, annak hordod a pénzem, úgy-e?»
Hiába esküdözik szegény feje; nem hisz neki az asszony, nem is akart
neki hinni soha.
«Galambom – mondja az ura – hisz istrángot akartam venni, arra kellett
volna a pénz.»
«Hogy istránggal akasztanának fel,» kivánja szíve mélyéből a hites társ.
«Ugyan már hogy tudsz ilyen csúnyán káromkodni,» próbálja az ura a
csitítást.
«Még a mit eddig tettem, mind kevés a te fejednek,» bíztatja az asszony
és ezzel neki az urának, olyan csetepaté, olyan dérdúr, hogy bizony
magam se tudom, hogyan virradt rájok a szép reggel.
Másnapra kelve szedelőzködik a favágó, felül a szamarára és indul a hegy
felé. Csak annyit mondott a feleségének, hogy valahogy utána ne
kerekedjék az erdőbe.
Most már csak azért is. Felűl az asszony egy szamárra, és se kérd, se
hall, utána az urának. «Ki tudja – zsémbeskedik magában – mit mivel ott
a hegyen, ha én nem vagyok vele.»
Látja az ember, hogy nyomában a felesége, de mintha nem is látná, egy
szót se szól és alighogy felér a hegyre, hozzá lát a favágáshoz. Az
asszony meg, akár a nyugtalan lélek, ide-oda jár-kél a hegyen; mindent
rendre néz, mindent észrevesz, csak az az avatag kút kerülte ki a
figyelmét. Pedig éppen egyenesen annak tart.
Oda kiált az ura: «Vigyázz hé, kút van előtted, húzódj onnan odébb.»
Majd még szót fogad az asszony, ő bizony közelebb megy.
Még egyszer rákiált az ura: «Nem hallod, hogy húzódj onnan odébb, ahol a
kút előtted.»
Gondolja az asszony, mit neki az ura szava, fel se veszi. Azzal egyet
lép, de már a másodiknál meginog alatta a föld, egyet csúszik és zsupsz
– bele a kútba. Az ura is egyet gondol, bizony nem töri ő magát senki
után, veszi a szamarát és meg se állott hazáig.
Másnap, a mint rávirradt az idő, megint felül a szamárra és a hogy
felérkezik a hegyre, mégis csak eszébe jut a felesége.
«Hadd látom – úgy mond – mi lett azzal a szegény asszonynyal.» Oda megy
a kút nyilásához, belenéz, de biz se híre, se hamva a feleségének.
Megesett rajta a szíve, mert akárhogy, mégis csak a felesége és
gondolkozik hová lehetett a kútból. Vesz elő egy kötelet, leereszti a
kútba és lekiáltja a nagy mélységbe: «Fogd meg a kötelet anyjok, hadd
húzzalak fel vele.»
Veszi észre az ember, hogy ugyancsak nehezedik a kötél, összeszedi az
erejét, csak húzza, csak húzza: hát teremtő Álláh, kit húzott ki a
kútból? – Egy rút kisértetet. Aj megijedt a szegény favágó.
«Sose félj én tőlem, szegény ember, – szólal meg a kisértet – hogy a
hatalmas Álláh áldjon meg a tettedért. Olyan nagy veszedelemből
szabadítottál ki, hogy itélet napig se fogom elfelejteni.»
Néz a szegény ember, hogy mi lehetett az a nagy veszedelem.
«Hány esztendeje már, – kezdi a dolgot a kisértet – hogy ez avatag
kútban békességesen el vagyok; nem is tudtam én a bajról mostanáig
semmit. A tegnapi napon történt, honnan, honnan nem, elég az hozzá, egy
öreg asszony hull a nyakam közé; beleragad a két fülembe, de úgy ám,
hogy egy perczre se szabadulhattam tőle. Ezer szerencse, te találtál
előkerülni, leeresztetted ezt a kötelet és lekiáltottad neki, hogy
fogózkodjék belé. A helyett, hogy azt fogta volna meg, engem eresztett
el, én meg kapom a kötelet és a jóságos Álláh áldassék érte, íme
szárazra jutottam. Jó tettedért jót várj, ide figyelj, a mit most
mondok.»
Ezzel elővesz a kisértet három falevelet, oda adja a favágónak és azt
mondja neki: «Én most megyek, és bebúvok a szultán-kisasszonyba. Egész
odáig lesz majd a lány, a sok orvosság, a sok hodsa, hogy se szeri, se
száma; de mind hiába, senki se fog a baján segíthetni. Meghallod a
dolgot te is, elékerülsz a pádisá elé, ezt a három falevelet
megvizesíted, és alighogy meglocsolod vele a lány arczát, kibúvok belőle
és a gazdag jutalom a tied.»
Ezzel veszi a favágó a három levelet, zsebre teszi, a kisértet jobbra, ő
meg balra, mindegyiknek kisebb gondja is nagyobb a kútbeli asszonynál.
De lássunk csak a kisértet után.
Alighogy elhagyta az ördög fajzatja a favágót, meg se áll a pádisá
szerájáig, bemegy és neki esik a szegény szultán-kisasszonynak. Csak
összerogy a szegény lány nagy kinjában és egyre csak: «Jaj a fejem, jaj
a fejem», szünes-szüntelen azt sikoltozza.
Hirűl adják a dolgot a pádisának, elősiet, hát látja, hogy hogyan
sikoltoz a lánya a fejével. Azonnal orvosért, hodsáért, szerekért,
füstölőkért, nem lendítenek a baján semmit. Hivatnak egy másodikat,
hívatnak egy harmadikat; hiába való minden fáradság. Addig, addig, hogy
vagy tiz orvossal, tiz hodsával is megpróbálkoznak, akár egy se jött
volna. Egyre visong a szegény lány: «Jaj a fejem, jaj a fejem.»
«Óh édes gyermekem – szomorkodik mellette az apja – ha hallom a mint a
fejed kiáltozod, hidd el, hogy az én fejem meg a szívem is, még sokkalta
jobban fáj. Mi tévők legyünk? Megyek, hívom a csillagvizsgálókat, hátha
azok többet tudnának.»
Ezzel a hány híres csillagvizsgálója csak van az országának, hivatja
össze őket mind. Mindegyike más-más módot, más orvosságot mond, de
segíteni egy se segített a lány baján. De lássuk a favágónkat.
Élte a világát a felesége nélkül, lassanként el is felejtkezett róla, el
a kisértetről meg a három falevélről is, tanácsostúl, igéretestűl.
Egyszer, a mikor rá se gondolt, jön a pádisá városából egy hirhozó,
hozza a _fermánt_ és nagy szóval azt olvassa ki belőle: «Nehéz beteg a
lányom, a szultán-kisasszony. Orvosok, hodsák, csillagvizsgálók mind
megnézték, egyik se tudott a baján segíteni. A ki csak mestere, jöjjön
és orvosoljon; ha _müszülmán_ (igazhivő) gyógyítja meg, maga a
szultán-kisasszony és holtom után az országom lesz a jutalma, ha pedig
hitetlen, birodalmam összes kincse mind az övé.»
Egyéb se kellett a favágónak. Bezzeg jutott most eszébe a kisértet, a
három falevél, még a felesége is. Elmegy ő, jelentkezik a hirvivőnek, és
Álláh jóvoltából meggyógyítja ő a szultán-kisasszonyt, ha addig él is.
Kap a szón a pádisá embere, veszi a favágót és meg se áll vele a
szerájig.
Alighogy megérkeznek, hirűl adják a pádisának és abban a nyomban kész a
rendelet, hogy be kell vezetni a beteg szobájába. Még jóformán be se
nyitott, ehol előtte a szegény lány, egyre csak jaj a fejem, jaj a
fejem, folyvást azt sikoltozza. Veszi a favágó a három falevelet,
megnedvesíti és alighogy meglocscsantja vele a szultán-kisasszonyt,
egyszerre csak olyan egészséges lett, mintha sose lett volna semmi baja.
Lett erre nagy öröm meg vigaság a szerájban, odaadják a favágónak a
szultán-lányt, pádisá veje lett a szegény emberből.
Volt ennek a pádisának egy másik pádisá barátja, a birodalma is a
szomszédságában volt. Hogy-hogy nem, ennek a lányát találta a kútbeli
kisértet sorra venni. Ezt is azon mód kezdi gyötörni, és szintén nem
tudnak rátalálni az orvosságára. Addig keresnek, addig kutatnak, míg
meghallják, hogy hogyan menekült meg ugyanilyen bajtól a szomszéd
birodalom szultán-kisasszonya. Meneszti a sok emberét a szomszédjához,
hogy Álláh szerelméért küldje hozzá a vejét, hadd gyógyítsa meg az ő
lányát is. Ha meggyógyítja, legyen az ő lánya a második felesége.
Küldi a pádisá a vejét, hadd gyógyítsa meg azt a lányt is, úgy se kerül
nagy mesterségébe. Nem lehetett ellene semmi szólása, útra kél szegény
feje és mihelyt megérkezik, vezetik egyenesen a beteg szobájába. Ime,
megint csak a kútbeli kisértetével van dolga.
De bezzeg ráförmedt szegényre a czimborája. «Jót tettél velem, igaz –
kezdi a kisértet – de nem mondhatod, hogy adósod maradtam. Oda hagytam
érted a szép szultán-kisasszonyt, és másikat választottam ki magamnak;
de te még ezt is el akarnád tőlem venni? No várj hát, a miért ezt tetted
velem, elveszem tőled a másikat is.»
No de milyet szeppent erre a szegény ember.
«Nem a lányért jöttem én ide, – kezdi el szegény feje – igaz birtokod az
néked, ha akarod, elveheted az enyémet is.»
«Hát mi dolgod itt akkor?» riad rá a kisértet.
«Jaj az az asszony, az a kútbeli feleségem; – sóhajt egyet a volt favágó
– feleségem volt az istenadta, a kútba is csak azért hagytam, hogy
megszabadulhassak tőle.»
Nagyot ijedt a kisértet ennek hallatára és réműlve kérdi, hogy tán csak
nem került megint elé.
«De elő ám – sóhajtozik az ember – azóta mindenütt a nyakamon; nincs
annyi lelkem, hogy elmenekülhessek előle. Ehol ni az ajtónál, azonnal
itt terem.»
Egyéb se kellett a kisértetnek. Ugy hagyta ott a szultán-kisasszonyt,
meg a szerájt, meg az egész várost, meg a birodalmat, hogy hirmondója se
maradt. Azóta se látta ember fia.
A szultán-kisasszony azon nyomban meggyógyult, ezt is odaadták a
favágónak, és vitte haza második feleségnek.
TARTALOM.
Őzike királyfi 1
A három narancs-tündér 10
Rózsa-szépe 26
Bolond Mehmed 37
Az aranyhajú gyermekek 46
A ló-ördög és a boszorkány 64
A hamupipőke-fiu 72
Az egyszeri máj 83
Varázs-turbán, varázs-korbács, varázs-szőnyeg 87
A szél-ördög 95
A varju-tündér 114
A negyven királyfi és a hétfejű sárkány 122
Világ-szépe 132
A hold-paripa 141
A negyven tündér pádisája 152
A ló-fiu és a három ördög 161
A kigyó-tündér és a varázstükör 175
Türelem-kő, türelem-kés 186
A kút ördöge 193
[Transcriber's Note:
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
8 |voltától. |voltától.»
78 |legkisebbibet meg |legkisebbiket meg
100 |akarsz. «Nem |akarsz.» «Nem
115 |elefántcsontot? |elefántcsontot?»
120 |hozzád? |hozzád.»
143 |visszaverődöttt |visszaverődött
170 |fej. gurul |fej, gurul
170 |fej, Megjegyzi |fej. Megjegyzi
179 |szulán-kisasszonyt |szultán-kisasszonyt]