gyerekeivel együtt elpusztítsa. Meglátja a királyfi felesége a _dev_et
és rémületes ijedtében, kezdi kiáltani: «Siess _Kámer-táj_om, mert
meghalok.» Meghallja a messze földön levő táltos, egyet ráz az ezer
mázsás lánczon, de nem tudja ketté szakítani.
Még jobban közeledik a _dev_, nagyobbodik az asszony rémülete. Két
gyereke két karjában, úgy kiáltozza a paripát nagy kétségbeesésében. Még
nagyobbat rázkódik a lekötött hold-ló, nem szakíthatja ketté a rengeteg
vasat. Már-már egész közelében a _dev_, és utolsót sikolt az asszony, a
hogy csak tüdeje birta. Összeszedi _Kámer-táj_ a meglevő erejét, ketté
tépi az ezer mázsás vasat, ott terem az asszony mellett és «Óh szultánom
ne ijedj meg, a két szemed hunyd be szépen fogózkodj meg sörényemben,»
mesze földön, tengeren túl vannak. A _dev_ ismét éhesen kullogott
vissza.
A maga országába vitte a hold-paripa az asszonyt. Érzi a táltos, hogy
ütött az utolsó órája és mondja az asszonynak, hogy nem sokára meg fog
halni. Kéri a királyfi felesége, hogy ne hagyja itt egymagára két
kicsinyke magzatjával, ki védi meg őket a _dev_ elől. «Ne félj –
vigasztalja a paripa – nem lesz itten bántódásod. Ha majd meghaltam,
vágd le a fejem és dugd ide a földbe. A hasamat vágd fel és a belem
egyik végét az egyik fülemhez kösd, a másik végével kerüld meg ezt a
hegyet és úgy kösd a másik fülemhez. Ha mindezzel elkészültél,
gyerekeiddel együtt feküdj bele a gyomromba.» Ezzel összerogyott a
táltos és meghalt.
Veszi a lány, levágja a fejét és beássa a földbe. Aztán a hasát vágja
fel, a béle két végével egy nagy háznyi területet vesz körül és
gyerekeivel belefekszik a ló gyomrába, elalszik. A mint felébred, olyan
szép palotában látja magát, hogy se az apjánál olyat, se az uránál. Szép
ágyban fekszik, és alighogy felkél belőle, hozza a sok szolga a vizet,
az egyik füröszti, a másik törölgeti, a harmadik öltözteti; csupa arany,
a merre néz, csupa arany, a mit megfog. Két gyereke arany-bölcsőben
fekszik, dajkák állják körül, dallal altatják el, és dallal
csitítgatják. Étel idejében hozzák a sok tálat, az egyik arany, a másik
ezüst, tele a szebbnél szebb étellel. Álomnak hinné az egészet, de ím
napok múlnak, hetek múlnak, a hetekből hónap válik, hónapokból esztendő
lesz.
Befejezte ezalatt a királyfi a háboruját és a mint nagysietve haza
indul, nem leli a feleségét. Kérdi az apjától, hogy hol az asszony meg a
két állat-gyereke, a mit távollétében szült. Csak elbámul a pádisá ezen
a különös beszéden. Szabjuk rövidebbre a dolgot, előveszik a leveleket,
hivatják a tatárokat, hát biz ők megtudják a _dev_ gonoszságát. Nincs
nyugta a királyfinak, és _lalá_jával egyetemben, felesége keresésére
indul.
Mennek, mennek, folyvást mennek, hat hónapja hogy haladnak, sehol
sincsen pihenésök, hegyen-völgyön megnyugvásuk. Elérkeznek egy nap egy
hegy aljához, hát látszik onnan a hold-paripa palotája. Nem birja tovább
a királyfi a járást és azt mondja a lalájának: «Menj abba a palotába,
egy darabka kenyeret meg vizet kérj, hogy folytathassuk az utunkat.»
Megy a _lala_ a palota felé, és a mint elérkezik a kapuhoz, két kis
gyerek fogadja, behívják a palotába, hogy pihenje ki magát nálok.
Bemegy, de olyan szép a szoba pádimentoma, hogy alig mer rálépni.
Nógatják a gyerekek, hogy sose tartózkodjék, oda ültetik a kerevet főre
és hozzák neki a sok ételt, italt.
Szabadkozik a _lala_, hogy egy elfáradt fia van künn a palota előtt,
előbb annak szeretne valami enni valót vinni. «Óh dervis apó – kérik a
gyerekek – elébb csak te lakjál jól, aztán majd vihetsz a fiadnak is.»
Nem nagyon kéreti magát a _lala_, eszik, iszik, megkávézik, csibukozik
és mi alatt visszakészül a királyfihoz, elbeszélik a gyerekek az
anyjuknak. Kinéz az asszony az ablakból, hát megismeri a királyfi urát.
Maga válogatja össze az ételt, szép arany edényekbe rakja, úgy küldi a
lalával az urához.
Csak elbámul a királyfi a sok arany, ezüst meg a szép étel láttára.
Leemeli a tálakról a fedőt, a földre teszi, hát mintha csak lába kelne,
visszagurul a palotába. Megeszi a tálból az ételt, a tál is visszagurul;
és a mint sorba eszi a tál ételeket, megannyija visszagurul. Jön aztán a
palotából egy cseléd és kávéra hívja az utasokat.
Veszi e közben az asszony a két gyerekét, egy-egy falovat csinál nekik
és kiállítja őket a kapu elibe, hogy fogadják a vendégeket. «Ha majd
eljön a dervis a fiával – mondja nekik az anyjok – vezessétek be ebbe
meg ebbe a szobába.» Jön a dervis a fiával, és a két falovas kis gyerek
_szelám_mal (köszöntéssel) fogadja őket, bevezetik egy szobába.
Az asszony megint elővesz nehány tál ételt és azt mondja a két
gyerekének: «Menjetek, vigyétek a vendégeknek és kináljátok meg vele. Ha
majd titeket is oda szólítanak, mondjátok, hogy ti már jóllaktatok, de a
lovatok az talán éhes, és támaszszátok oda a két falovat az asztalhoz.
Azok majd azt mondják, hogy egy fadarab hogy ehetik az ételből? Ti meg
ezt feleljétek rá,» és ezzel oda sug valamit a gyerekek fülébe.
Úgy tesz a két gyerek, a hogy anyjok parancsolta. Köszönnek a dervisnek
meg a fiának, beviszik őket a palota egy szobájába, és kinálják az
étellel. Olyan szép étel volt a tálban, hogy másodszorra is hozzá
láttak. «Egyetek gyerekek ti is,» mondják a két gyereknek.
«Mi már jóllaktunk – felelik a meghivásra – de a lovunk talán éhes,» és
azzal oda támasztják a két falovat az asztalhoz.
«Ej gyerekek – mondja az utas királyfi – fából csinált ló tán csak nem
eszik ételt.»
«Azt tudod – mondja a két gyerek – hogy fa-ló nem szokott enni; azt
azonban nem tudod, hogy emberi teremtés nem hozhat kutyakölyköket a
világra.»
Felpattan erre a királyfi, öleli a két gyerekét, és a mint megpillantja
belépő feleségét, oda borul hozzá és kéri a bocsánatát. Elmondják
egymásnak, hogy mi történt velük; úgy örül a királyfi, hogy azt se
tudja, melyiket szeretgesse elébb. Veszi a feleségét meg a két gyerekét,
és indulnak ki a palotából, vissza az ő országába.
A mint mennek egy keveset, vissza-néznek, hát szél fú a palota helyén,
mintha sose lett volna ott épület. Megfogja a királyfi az úton leskelődő
_dev_et, megöli, és nagy örömmel, vigassággal térnek meg a palotába. Az
öreg pádisá nem sokára meghalt, és fia lett az ország feje, igazságos jó
pádisá.
Három alma hull az égből. Az egyik a mesélőé, a másik a hallgatóé, a
harmadik – hát az enyém.
A negyven peri pádisája.
Réges régi időben, a tündérek korában, a hogy mentem mendegéltem, tilos
kertet összejártam, míg csak egygyel meg nem jártam. A lovamat
befestettem, azt hittem, hogy igaz színe; egy szamarat vásároltam, azt
hittem, hogy feleség lesz; olyan nagyot rugott rajtam, azt hittem, hogy
megsimogat. Az útamon egyre jártam, bagoly lakta romon háltam, míg csak
ismét meg nem jártam. _Topháne_ nagy golyóbisa, mint a gabnát zsebre
raktam; _Galatá_-nak a nagy tornya, trombitának számba dugtam;
_Leány-tornya_ váracskája, mint a medvét ölbe vettem; a tenger kellő
közepe, mint sziklára reá léptem; bejutottam utóvégűl, bolondnak a
bolondokhoz. Az volt bűnöm, hogy elmondtam ezt a mesét, hazug mesét.
Volt egyszer egy pádisának egy lánya. Szép akár a tele hold, karcsu akár
a cziprusfa, szeme akár a szén, haja akár az éjszaka, szemöldöke akár az
ív, szempillája akár a nyíl. Nagy kert volt a palotában, kert közepén
vizmedencze, ott ült a lány nap hosszáig, hímezgetve, varrogatva.
Ráteszi egyszer a gyűrűjét a himzőasztalra, de alighogy letette, jön egy
kis galamb, kapja a gyűrűt és elrepül vele. Olyan szép volt a kis
galamb, hogy menten beleszeretett a lány. Másnap a karkötőjét veszi le a
lány, ehol a galamb, azt is elkapja. Ugy égette a lányt a szerelme, hogy
se nem evett, se nem ivott, hanem alig várta a másnapot, hogy megint
előrepüljön a galambja. Harmadnapra veszi a himzőasztalát, lefejti róla
a csipkekendőt és maga mellé teszi. Várja a galambját, várja, egyszerre
csak ím előtte, kapja a kendőt és elrepül vele. Alig volt annyi ereje a
lánynak, hogy felkeljen; sírva megy a palotájába, és ott összerogyik.
Jön szaladva a _dadi_-asszony: «Óh szultánom, miért sírsz-rísz, mi
bántott meg?»
«Beteg vagyok, sziv betegje» feleli a szultán-kisasszony, és egyre
sír-rí, egyre sóhajt.
Egyetlen gyermeke volt a lány a pádisának, félt a _dadi_-asszony a
híradástól. De látja, hogy egyre halványodik, egyre sóhajtoz a lány,
fogja, elmegy a pádisához, és mondja neki a lánya baját. Megijed az
apja, szalad a lányához, utána a sok _hodsa_, a sok orvos, egy se érti a
betegségét.
Azt mondja másnap a pádisá vezére: «Orvos, _hodsa_ nem segít ezen a
lányon, másutt lappang ennek az orvossága.» Tanácsolja a pádisának, hogy
csináltasson egy nagy fürdőt, beteget gyógyítson a vize és mindenkivel,
a ki csak megfürdik benne, mondassa el történetét. Csináltatja a pádisá
a fürdőt és városszerte hirdetteti, hogy haja megnő a kopasznak, hallása
jön a süketnek, a vak ismét szemvilágra, sánta kelhet a lábára. Csak úgy
tódul a sok nép az ingyen fürdőbe, baját meg a történetét ott hagyja,
úgy kerülnek el onnan.
Volt egy kopaszfejűnek egy nyomorék anyja, meghallották ők is a fürdő
hirét. «Menjünk mi is – mondja e fiu – hátha meggyógyulunk mind a
ketten.» «Hogy mehetnénk, mikor meg sem állhatok a lábamon,» nyögi az
öreg asszony. «Azon még segíthetünk,» mondja a kopasz, veszi anyját a
vállára és úgy mennek a fürdőbe.
Amint mennek, mendegélnek, sík mezőben folyó mellett, elfárad a fiu és
leülteti az anyját a földre. Egyszerre csak egy kakas halad el mellette,
nagy korsó viz a hátán, úgy siet vele valahová. Kiváncsi a fiu, hogy
vajjon hová hordja ez a kakas a vizet, kapja, utána az állatnak. Egy
nagy várhoz ér el a kakas, a vár tövében egy kis lyuk, azon csuszszan be
a vizzel. A fiu is utána, nagy nehezen átvergődik a lyukon és amint
szétnéz, hát olyan egy palota van előtte, hogy a szeme-szája is elállott
rajta. Sehol semmi élő lélek, nem állják el az útját, megy ő a palotába.
A lépcsőről az előszobába, és addig járja a sok szobát, addig bámulja a
czifráját, míg belefáradt a munkába. «Majd csak előkerül az elevenje
is», gondolja magában, és elbúvik egy nagy szekrénybe, hogy majd onnan
les el valamit.
Kis vártatva három galamb repűl be az ablakon, és amint egyet rázkódnak,
olyan szép három lány válik belőlük, hogy azt se tudta a fiu, melyikre
nézzen elébb.
Elkezdi a három lány: «Jaj de későre maradtunk, mindjárt itt lesz a
pádisánk, és még semmi se kész.» Ezzel veszi az egyik a seprőt és
tisztogat, a másik asztalt terít, és a harmadik hordja a sok ételt.
Azzal ismét egyet rázkódnak, és három galamb repül ki az ablakon.
Megéhezett ezalatt a kopasz, és gondolja magában, hogy úgy se látja meg
senki, egy-két darabkát biz ő levesz az asztalról. Kinyujtja a
szekrényből a kezét, és amint az étel után nyúlt vele, olyat
koppantottak rá, hogy feldagadt a helye. Kinyujtja a másik kezét, még
egy nagyobbat csaptak rá. Megijed a fiu, és alighogy visszahúzódik, egy
fehér galamb repül be a szobába. Megrázkódik, hát egy szép ifju legény
támad belőle.
Odamegy egy szekrénykéhez, kinyitja, és gyűrűt, karpereczet,
csipkekendőt vesz ki belőle. «Óh te gyűrű, be boldog vagy, hogy szép
ujja viselgetett; óh karperecz, szerencsés vagy, hogy a karján
hordozgatott.» Ezeket sóhajtja el a szép legény, és a csipkekendővel
egyre törülgeti a könyeit. Aztán berakja őket a szekrénykébe,
egyet-egyet kóstol az ételekből és lefekszik.
Az éhes kopaszra nagy nehezen rávirradt a másnap reggel. A szép legény
megint felkel, egyet rázkódik és kirepül a fehér galamb. A fiu is
előkerül a szekrényből, lemegy az udvarba és a vártövénél megint
kicsúszik a lyukon.
Ott sír-rí a szegény anyja egymagában, de csitítgatja a fiu, hogy dolga
akadt, ismét a hátára veszi és mennek a fürdőbe. Megfürödnek, hát im az
asszony talpra kelhet, a kopasznak haja megnőtt. Beszélik aztán a
történetüket, és amint meghallja a szultán-kisasszony, hogy miket
látott, miket hallott a fiu az éjszaka, mintha friss egészség szállott
volna belé. Felkel az ágyából és kincset, fürdőt odaigér a fiunak, ha
elvezeti ahhoz a várhoz. Elindul a fiu a lánynyal; megmutatja neki a
várfalát, besegíti a lyukon, elvezeti a galamb szobájáig és mutatja neki
a szekrényt, a hová elrejtőzködhetik. A fiu visszatér és sok kincscsel
meg egészséggel, úgy éldegélnek az anyjával.
Est ideje lehetett már, amint berepült a három galamb. Tisztogatnak,
hozzák az ételt és megint kirepülnek. Berepül aztán a fehér galamb, hát
majd oda lett a lány, amint megpillantotta az ő szerelmes kis galambját.
De még akkor fogta el igazán az ámulat, a mikor egy szép legény vált a
galambból, szép akár a tele hold. Azt se tudja, hová legyen, egyre nézi
fényes arczát.
Odamegy aztán a legény a szekrénykéhez, kinyitja és kiveszi belőle a
szultán-kisasszony gyűrűjét, karpereczét és csipkekendőjét.
«Óh te gyűrű, be boldog vagy, hogy szép ujja viselgetett; óh karperecz,
szerencsés vagy, hogy a karján hordozgatott.»
Veszi aztán a kendőt és amint törülgette vele a könnyeit, majdhogy meg
nem szakadt a lány szive. Egyet kopogtatott ujjával a szekrény ajtaján.
Odamegy a legény, kinyitja a szekrényt, hát előtte a szive szerelme;
karja közt a boldogsága.
Kérdi tőle a legény, hogy hogyan került ide, ebbe a _peri_k palotájába.
Elmondja a lány, hogy milyen úton-módon, és hogy milyen nagy betegje
volt a szerelmének.
Beszéli aztán neki a legény, hogy ő is halandó anya gyermeke; három
napos korában azonban a _peri_k ellopták, ide hozták a palotájukba és
pádisájuknak tették meg. Egész nap velük van, csak két órája szabad
naponként. Ma még itt maradhat a lány nála, egész napon járhat-kelhet,
csak este felé rejtőzködjék el, mert ha megjön a harmincz _peri_jével,
és ha meglátják vele, nem hagyják életben. Holnap majd megmutatja neki
az anyja _konak_ját (palotáját), ott elélhet békességgel, és a két
szabad óráját nála tölti mindennap.
Veszi másnap a _peri_k pádisája a lányt, és megmutatja neki az anyja
konakját. «Ha oda mész – mondja neki a pádisá – mondd, hogy _Báhtijár
bej_ emlékére könyörüljenek meg rajtad és fogadjanak be. Ha meghallja
anyám a nevemet, nem tagadja meg a kérésed.»
Odamegy a lány a házhoz és bekopogtat az ajtón. Jön az öreg asszony és
amint látja a lányt, és hallja a fia nevét, sirva fakad és befogadja.
Ott van a lány jó ideig, mindennap ellátogat hozzá a kis madár,
addig-addig, hogy fia születik a szultán-kisasszonynak. Az öreg asszony
nem tudta meg, sem azt, hogy a fia jár a házba, sem pedig, hogy
lebetegedett a lány.
Jön másnap a kis madár, oda repül az ablakba és bekiált, hogy: «Oh
szultánom, mit csinál a kis magzatom?» Visszafelel a lány: «Semmi baja
magzatunknak, jöttét várja _Báhtijár_nak.» «Óh ha anyám megtudhatná –
sóhajt egyet a fiu – legszebb szobáját megnyitná.» Azzal berepül a
szobába, emberré változik és úgy szeretgeti a feleségét meg a kis
gyerekét. A két óra elteltével ismét egyet rázkódik, és kis galamb repül
ki az ablakon.
Meghallotta az anya a fia beszédét, majdhogy oda nem lett örömében. Siet
a menyéhez, szeretgeti, ápolgatja, viszi legszebb szobájába és rendre
kérdi fia dolgát. Megtudja, hogy a harmincz _peri_ rabolta el tőle, és
azon tanácskoznak, hogy hogyan lehetne visszarabolni tőlük.
«Ha eljön holnap a fiam – mondja az asszony – úgy igyekezzél, hogy
elkésse az idejét, a többi az én gondom.»
Másnap repül a madár az ablakhoz, hát látja, hogy nincs a lány a
szobájában. Oda repül a szebbik szobához, és bekiált, hogy: «Óh
szultánom, mit csinál a kis magzatom?» Visszafelel a lány: «Nagy baja a
magzatunknak, jöttét várja _Báhtijár_nak.» Berepül a szobába, emberré
változik és úgy eltartja szóval a felesége, úgy eljátszodtatja a
gyerekével, hogy észre se vette, hogy lejárt az ideje. De vajjon mit
művelt ezalatt az anyja?
Egy nagy cziprusfa volt a ház előtt, arra szokott volt néha harmincz
galamb rászállani. Veszi az asszony és mérges tűkkel aggatja tele a fát.
Este felé, alighogy letelt a pádisá két órája, jönnek a galambok, a
harmincz _peri_, keresik a pádisájukat és rászállanak a cziprusfára. De
alighogy a tűkbe lépnek, megmérgezve lehullanak.
Eszébe jut ezalatt a fiunak az idő és szörnyű nagy az ijedelme, hogy
kikésett a palotából. Kapkod jobbra, kapkod balra, és amint kinéz a
cziprusfa felé, hát oda a harmincz galamb. A milyen nagy volt az
ijedelme, olyan nagy lett most az öröme. Oda borul a felesége nyakába,
belép az anyja, azt öleli át és olyan nagy a boldogsága, hogy _peri_
kézből kiszabadult.
Nagy a sirás, nagy az öröm mindenfelé, az anyja a fiát, a felesége az
urát lelte meg. Csapnak is rá olyan lakodalmat, hogy még a negyvenedik
napon sem akart véget érni. Ők elérték a a czéljukat, ettek-ittak, jót
mulattak, mi is érjünk el czélunkhoz, jó ételhez, jó italhoz.
A ló-fiu és a három dev.
Volt egyszer egy pádisá, ennek a pádisának három fia s egy lánya.
Magához hivatja egyszer a fiait és így szól hozzájok: «Hátra levő életem
meg van szabva, nem sokára meghalok. Lány-testvéretekre jól vigyázzatok,
és annak adjátok oda, a ki először kéri meg a kezét.» Egy pár nap mulva
meg is halt, nagy pompával eltemették.
Alig hogy pádisá lett a nagyobbik fiu, jön elibe egy dervis és megkéri
tőle a szultán-kisasszonyt. Hallani se akarja az uj pádisá, fogja és
kiűzi a dervist az udvarából. Másnap a középső testvérhez megy, az se
akarta a dervisnek oda adni. Harmadnap a legkisebbiktől kéri, ez is azt
feleli, a mit a két nagyobbik.
Sétára kivánkozik egy nap a szultán-kisasszony és a hogy leszáll a
kertbe, neki egy _dev_ a levegőből, felkapja és elviszi. Utána az anyja,
utána a testvérei, de repűl a _dev_ akár a madár, míg csak el nem tűnik
a szemök elől. Csak ekkor jutott eszökbe az apjuk mondása. Kapja magát a
pádisá, lehúz az ujjáról egy gyűrűt, átadja a középső testvérének és azt
mondja neki: «Viseld ezt a gyűrűt az ujjadon, és ha majd szorítani kezd,
tudd meg, hogy vagy meghaltam, vagy nagy veszedelemben az életem. Megyek
a testvérem után, vagy vele térek vissza, vagy sehogy se.» Ezzel átadja
az országát a középső testvérének és indul világgá.
Jár a fiu sok nagy földet, de se falu, se város, sehol egy élő lélek.
Egyre hegyet mutat útja, és amint megy mendegél, elér egy nagy
palotához. Nem volt annyi ereje, hogy odáig elmenjen, ledőlt egy fa
töviben, hogy pihenjen egy kissé. Pedig a testvére lakott abban a
palotában. A mint megpillantotta a pádisá bátyját, leszalad érte és
öröm-könyezve vezeti fel a _dev_ palotájába. Beszélik egymásnak a
bajukat, de egyszerre csak megrendül a ház, mintha össze akarna dőlni.
«Jön a _dev_,» mondja a lány, hirtelen egyet csap a testvérére, korsóra
változtatja, és oda teszi a ház zugába.
Megérezte a _dev_ az emberszagot és hiába tagadja a lány, elő kell hogy
mutassa a testvérét. Nem bántja, mert megesküdött rá a lánynak, de egy
jó szava sincs hozzá. Vacsora idején mind eleszi a _dev_ előlök az
ételt, és a mint lefeküsznek, ott virraszt a lány a bátyja mellett, hogy
baja ne essék valahogy. «Mért nem fekszel le?» kérdi tőle a _dev_.
«Kendőt hímzek az anyámnak, – feleli a lány – hogy elküldjem holnap a
testvéremmel.»
Reggel a hogy felkelnek, azt mondja a _dev_ a fiunak: «Rajta,
viaskodjunk, elő a pajzsoddal.» Nem mert a fiu ellene szólani, ráülnek
egy-egy lóra, és kimennek a szabad térre. Előveszi a _dev_ a pajzsát és
úgy neki csapja a fiunak, hogy ott ledőlt a lováról. Oda megy, hogy a
fejét levágja, de szalad a lány, figyelmezteti a _dev_et az esküjére, és
bekötözi a bátyja sebeit. A _dev_ hagyta őket, és ment ismét az útjára.
A középső testvér ez alatt egyre pádisáskodott az országban. Szorítja
egy nap a gyűrű az ujját, és eszébe jut a bátyja, hogy vajjon mi
történhetett vele. Fogja, átadja a gyűrűt az öcscsének: «ha majd
szorítja az ujjad, tudd meg, hogy vagy meghaltam, vagy nagy
veszedelemben az életem», és azzal indul a bátyja után.
Addig megy, addig mendegél ő is, míg megtalálja a huga palotáját meg a
beteg bátyját. A _dev_ közeledtére seprőre változtatja a fiut, de megüti
a _dev_ orrát az emberszag és nincs addig nyugta, míg elő nem mutatják
neki a fiut. Ismét megesküszik ugyan, hogy nem bántja a fiut, de csak
úgy bánik ezzel is, mint az elsővel. Másnap reggel viaskodásra szólítja,
megsebesíti és ha a huga nincs ott, neki is a feje bánja meg. Két
betegje volt együtt a szegény lánynak.
Szorítja egy nap a gyűrű a legkisebbik ujját, fogja, indul ő is a két
bátyja után. Átadja a gyűrűt meg az országot az anyjának és azt mondja
neki: «Vagy visszajövünk mind, vagy ott maradunk valamennyien, a
gyűrűről megtudod a sorsomat.» Hiába kéri az anyja, hogy maradjon meg ő
legalább, hogy ne hagyja egymagára, nem használ a rimánkodása semmit.
A legkisebbik is megtalálja a testvéreit, és pohárra változtatva, úgy
rejtené a lány a _dev_ elől. De megérzi a szagát, és addig-addig, hogy
ezt is leejti a lábáról. Ott feküdt a három beteg egymás mellett, kis
húgok a gondozójuk.
Egy nap az anyjok ujját is kezdi a gyűrű szorítani. «Megyek én is a
gyerekeim után – gondolja magában – vagy meghalok, vagy megtalálom
őket.» Egy öreg lova maradt volt meg a pádisá urának, arra ül rá és
másra bízva az országot, megy a gyerekeit keresni.
Megy az asszony hosszú úton, egyre hajtja fáradt lovát, egyre telnek a
hónapok. De más útra került a lova, nem talált rá a gyerekeire. Bántotta
a nagy éhsége, égette a szomjusága, gyengítette a fáradsága. Mit tegyen
a szegény asszony, lova vizét iszsza egy nap s mennek vissza városukba.
Nem telik bele sok idő, hát veszi észre az asszony, hogy teherben van.
Nagy ijedségében hívja a palotája fekete szolgálóját és elmondja neki a
különös esetet. «Nem más, mint a lovad vize», mondja a fekete, és
titkolják a dolgot a világ előtt. Tanakodnak, hogy hogyan tegyék és a
mint a kilencz hónapra meglett egy fiu, veszi a fekete, bepólyázza és
kiteszi egy éjszaka a kapu elé. Meglátja másnap a sok nép a gyereket,
összegyülekeznek előtte, és hírt adnak a palotába is. A szultán-asszony,
mintha nem is az övé volna, behozatja a gyereket és mondja a
palotabelieknek, hogy ő nevelteti fel. Három gyereke úgy is oda van,
legyen ez az Álláh adta a negyedik.
Nevelik a ló-fiut és mese idő gyorsan telik, szálnyi legény lett belőle.
Játszik egy nap a pajtásaival és alighogy kezébe veszi a pajzsát, kiüti
vele az egyik társa szemét. «Menj el tölünk kölyök-gyerek, – förmed rá a
többi – apátlannak, anyátlannak semmi dolga mi közöttünk.» Sírva megy
haza a fiu és elpanaszolja az anyjának, hogy kölyöknek mondták a társai.
Mért mondták őt apátlannak, mért gunyolták anyátlannak, egyre kérdi az
anyjától. Mondja neki a szultán-asszony: «Az anyád én vagyok, az apád
rég meghalt.» Nem éri be ennyivel a fiu, és mindenáron meg akarja tudni,
hogy mért mondták őt kölyöknek. Addig kéri, addig sürgeti, hogy
előrántja a kését és fenyegeti az anyját, hogy megöli, ha meg nem mondja
neki az igazat. Mit csináljon a szegény asszony, elmondja a fiunak a
négy testvér és a _dev_ történetét, meg azt is, hogy a lóvizétől jött a
világra.
Erre se kérd, se hall, kéri az anyjától a gyűrűt, az ujjára húzza és
indul, hogy majd megtalálja ő a testvéreit. Hiába az anyja rimánkodása,
veszi lovát, szülő apját és úgy kél egy nap világgá.
Addig megy a ló-fiu, míg rábukkan a _dev_ palotájára. Bemegy, hát három
fiu nagy betegen, a húgok meg ápolgatja. Kérdi tőlük a bajukat és amint
elmondják neki, hogy hogyan jártak a _dev_vel, ráismer a testvéreire.
«Én is a ti testvéretek vagyok», mondja a ló-fiu. «Hazudsz – mondják a
többiek – mi csak négyen vagyunk.» Veszi a ló-fiu a gyűrűt, mutatja
nekik, és elbeszéli, hogy hogyan hozta őt anyjuk a világra. Megörülnek
az uj testvérjüknek, de csak addig tart az öröm, míg meg nem reng a
_dev_ jöttétől a palota.
«No csak hadd jöjjön az az ördög fajzatja, – kiáltja a ló-fiu – majd
megtanítom én, hogy kell viaskodni.» Bejön a _dev_, hát csak elhül, a
mint megpillantja a ló-fiut. «Óh ló-fiu, Álláh adjon üdvösséget», kezdi
a _dev_ nagy féltében, és úgy jár a kedvében, úgy lesi a mozdulatát,
hogy csak elbámul rajta a négy testvér. Hozza a lány az ételt, hát mind
eleszi a _dev_ elől a ló-fiu, nem hagy neki egy falatot se. Lefekvéskor
megint ébren akarna a lány maradni. «Feküdjetek csak le mind – mondja a
ló-fiu – majd vigyázok én a _dev_re.» Lefekszik a négy testvér, de a
ló-fiu be se hunyja a szemét egész éjszaka.