hogyan akart a forrással rájok ijeszteni. Megint útra kelnek és addig
mennek, mendegélnek, míg csak rájok nem esteledik. Ime ott a fogadó
előttük. «Innen ugyan egy lépést se tovább», mondják a nagyobbak. Kezdi
ugyan a legkisebbik, hogy jó lenne tán apjuk szavát megfogadni, nem
hiába lesz a beszédje. Rá se hederítenek a kis fiura, esznek-isznak,
imádkoznak, lefeküsznek. Csak a legkisebbik maradt ismét ébren.
Éjfél tájban megint csak az a zaj. Veszi a fiu a fegyverét, hát megint
egy hétfejü sárkány, de sokkalta nagyobb mint a minapi. Elébb a sárkány
támad rá, nem bir a fiuval; aztán a fiú megy neki és egy csapásra le a
sárkány hat fejével. Az is akarna még egy csapást, de nem teszi meg a
fiu. Gurul aztán a fej egy kútba, a fiu utána, hát még egy nagyobb
palota, még több kincs meg drágaság benne. Megjegyzi magának a kutat,
visszamegy a testvéreihez és elfáradva a nagy küzdelemtől úgy elalszik,
hogy a testvérei verik fel másnap reggel.
Ismét kelnek, lóra ülnek, fel a hegynek, le a völgynek, a nap éppen
leszállóban, hát előttük a nagy síkság. Evéshez látnak, iváshoz fognak,
és amint le akarnak feküdni, egyszerre csak olyan üvöltés, olyan dörgés
támadt, hogy a hegyek is kikelnek a helyükből. Bezzeg megijedt most a
sok királyfi.
Hát még amint meglátják az óriási nagy hétfejü sárkányt. Csak úgy hányja
a tüzet veszett haragjában és üvölti nagy dühösen: «Ki ölte meg a két
testvéremet? Ide vele, mérkőzzék meg velem is.»
Látja a legkisebbik, hogy egész odáig vannak a testvérei a nagy
félelemtől. Odaadja nekik a két kút kulcsát, az egyikben tömérdek kincs,
a másikban negyven lány, vigyék haza valamennyit, ő csak ezt a sárkányt
öli meg, és utánok megy. Lóra pattan nagy hamarosan a harminczkilencz,
az egyik kútból a kincset, a másikból a negyven lányt, úgy térnek vissza
az apjukhoz. Mi is térjünk a kicsihez.
Viaskodnak a sárkánynyal viaskodnak, de egyik se tud a másikán tul
tenni. Látja a sárkány hogy hiába vesződik a fiuval, és így szól hozzá:
«Ha elmész _Csinimácsin_ országába, és elhozod onnan a pádisá lányát,
nem oltom ki belőled az életed.» Szivesen ráállott a királyfi, mert
sokáig úgy se bírta volna ki a küzdelmet.
_Csampalak_, úgy hítták a sárkányt, egy zabolát ad a királyfinak, és azt
mondja neki: «Egy táltos száll ide mindennap legelni, fogod, ráteszed
ezt a zabolát és mondod neki, hogy vigyen el _Csinimácsin_ országába.»
Veszi a fiu a zabolát, és várja a táltos lovat. Száll a levegőben az
aranyszőrű paripa, és mihelyt rajta a zabola meg a királyfi, megszólal
hogy: «parancsolj kis szultánom». Hunyd be szemed, nyisd ki szemed,
előtte _Csinimácsin_ országa. Leszáll a lóról, a zabolát elteszi és
bemegy a városba. Betér egy öreg asszony kunyhójába, és mondja neki,
fogadja el vendégének. «Szivesen» feleli az öreg asszony, helyet mutat
neki, és miközben szürcsölik a kávét, kérdi az öregtől az ország
állapotát. «Egy hétfejű sárkány – beszél az öreg – roppantul
beleszeretett a mi szultán-kisasszonyunkba. Évek óta folyik miatta a
háború, és úgy nyakunkon az a szörnyeteg, hogy még madár se repülhet be
az országunkba.»
«Hát a szultán-kisasszony?» kérdi a királyfi. «A pádisá kertjében a kis
palotája, ki se mer onnan szegény mozdulni.»
Másnap megy a királyfi a pádisá kertje elé és kéri a kertészt, fogadja
meg inasának. Addig könyörög neki a fiu, hogy megszánakozik rajta a
kertész. «Egyéb dolgod se lesz – mondja neki – csak a virágokat fogod
megöntözgetni.»
Meglátja a szultán-kisasszony a fiut, ablakához hivja és kérdi tőle,
hogyan tudott eljutni ebbe az országba. Elmondja a fiu, hogy neki is
pádisá az apja, hogy _Csampalak_kal viaskodott az uton, és megigérte,
hogy elviszi neki a szultán-kisasszonyt. «De sose ijedj meg – mondja
neki a királyfi – nagyobb az én szerelmem, mint azé a sárkányé, és ha
eljössz velem, tudom én a módját, hogy hogy pusztítsam el.»
Megszerette a lány a szép királyfit, örökös fogságából is szeretett
volna szabadulni, fogja, rábízza magát a királyfira, és egy éjszaka
kiszöknek a palotából, egyenesen _Csampalak_ síkságára. Utközben
megbeszélik, hogy megtudja a lány, mi a sárkány talizmánja és ha máskép
nem, ezen módon pusztítják el.
Képzelhetni _Csampalak_ örömét a szultán-kisasszony láttára. «Mily üdv,
hogy jöttél, mily szerencse, hogy jöttél», fogadja a dev, de bárhogy
dédelgeti, bárhogy kedveskedik előtte, egyre siránkozik a lány. Napok
mulnak, hetek mulnak, nem szünnek meg a lány könyei. «Mondanád meg
legalább a talizmánod – mondja egy nap a sárkánynak – hátha jobban
telnének vele a napjaim.»
«Jaj lelkem – mondja a sárkány – olyan helyen őrzik azt, hogy lehetetlen
eljutni odáig. Egy nagy palota van a szomszéd országban, a ki oda
merészkednék érte, nem jöhetne többé vissza.»
A királyfinak se kellett egyéb, csak ennyit tudjon meg. Veszi a zabolát,
a tengerbe veti, hát ehol előtte az aranyszőrű paripa. «Mit parancsolsz
kis szultánom?» A szomszéd országba, a talizmán palotájába, kivánkozik a
fiu. «Hunyd be szemed, nyisd ki szemed», előtte a palota.
Azt mondja neki a táltosa: «Ha majd felérünk a palotához, oda kötözöl a
zabolával a kapu vasához. Egyet nyerítek, a két vasat egymáshoz verem és
erre megnyilik a kapu. Ez a kinyiló kapu egy oroszlán torka, és ha egy
csapásra ketté tudod vágni, megmenekülsz; ha nem, vége az életednek.»
Ezzel mennek a palotához, a táltost oda köti a két vashoz, és amint
egyet nyerít, megnyilik a kapu. Odavág a királyfi az oroszlán tátongó
torkához, hát egy csapásra ketté volt szelve. Felvágja aztán az oroszlán
gyomrát, egy arany-kaliczkát vesz ki belőle, olyan három szép galamb van
benne, hogy nem látta párját, mióta a világ. Fogja az egyiket,
símogatja, czirogatja, de egyszerre csak prrr… kirepül a kezéből.
Gyorsan utána a táltos, és ha meg nem fogja s ki nem csavarja a nyakát,
még meggyült volna a királyfi baja.
Megint ráül a táltosra és hunyd be a szemed, nyisd ki a szemed, ott
vannak _Csampalak_ palotája előtt. A palota kapujánál megölik még a
második galambot is, és amint bemegy a fiu a sárkányhoz, hát ott fekszik
a szörnyeteg nagy tehetetlenül, jártányi erő sincs már benne. Látja a
királyfi kezében a galambot, rimánkodik neki, hadd símogathassa meg
utoljára, mielőtt meghalna. Megesik rajta a fiu szive, és amint nyujtaná
oda neki, oda szalad a szultán-kisasszony, kikapja kezéből a galambot és
megöli. Ott kimúlt a sárkány előttük. «Szerencséd – mondja a táltos –
hogy nem adtad oda a galambot, uj élet szállt volna belé, ha megfogja.»
Ezzel eltünik a zabola is, a táltos is.
Összeszedik aztán a sárkány kincseit és mennek vele _Csinimácsin_
országába. A pádisá egész betegje volt már a lányának, kerestette
országszerte, és azt hitte, hogy a sárkány keze közé került. Egyszerre
csak ott a lánya a királyfival. Olyan lakodalmat csapott az országban,
hogy vége-hossza se akart lenni. A házasság után megint utra kelnek és
nagy katona kisérettel jutnak a királyfi apjához. Ott már rég holtnak
tartották a királyfit és még el se hiszik neki, ha el nem beszéli a
három hétfejű sárkányt, meg a negyven lány történetét.
Várt rá hűségesen a negyvenedik lány, és mondja a királyfi a
feleségének, hogy íme itt a másik jegyese is: «Te mentetted meg életem a
sárkánytól – mondja a _csinimácsini_ szultán-lány – én meg neked
ajándékoztam, tégy vele a mit akarsz.» Megtartja a lakodalmát a második
feleségével is, és hol az apja birodalmában, hol _Csinimácsin_ban töltve
idejüket, boldogsággal folyik életük.
Világ-szépe.
Volt egyszer egy pádisá, ennek meg egyetlen egy fia. Ugy vigyázott rá az
apja, mint a szeme fényére, nem volt az a kivánsága, a mit ne
teljesített volna.
Egy álmában megjelenik a királyfi előtt egy dervis, megmutatja neki
Világ-szépét és ott kiürítteti vele a szerelem poharát. Mintha csak
kicserélték volna azóta a királyfit. Se étele, se itala, álmában nincs
nyugodalma, és egyre sáppad, egyre hervad. Orvos orvos után, _hodsa
hodsa_ után, de nem ismerik a baját, nem tudják az orvosságát.
Azt mondja a beteg királyfi az apjának: «Pádisá apám, orvos hodsa nem
segít én rajtam, ne is fáraszd őket hiába. Világ-szépe az én bajom, vagy
életem vagy halálom.»
Megijed a pádisá a fia beszédén és az a legnagyobb gondja, hogy kiverje
azt a lányt a fia fejéből. «Veszedelem arra még csak gondolni is, kész
halál az ő szerelme.» De a fiu egyre sorvad, nincs öröm az életében.
Egyre kérdi pádisá apja, hogy mi a szive kivánsága, miben telnék fia
kedve. «Világ-szépét felkeresni», ez a fiu örök szava. Gondolja a
pádisá, ha nem engedi, elpusztul, és ő lesz oka halálának. Menjen hát a
szerelme után, hátha az igaz Álláh megkönyörül rajta.
Utra kel másnap a királyfi, és hegy oldalon, völgy tövében, nagy
sikságon, meredeken, egyre hajtja a szerelme, világhires Világ-szépe.
Megy az úton, mendegél, és amint egy tengerparthoz ér az útja, ott
vergődik egy szegény halacska a homokban és rimánkodik a fiunak, hogy
dobja vissza a tengerbe. Megszánja a fiu a halacskát és amint bedobja a
vízbe, három pikkelyt nyujt oda neki a kis hal: «Hogy ha bajba találsz
jutni, égesd el e pikkelyeket.»
Ismét megy az útja nyomán, és amint egy nagy síksághoz vetődik, előtte
egy sánta hangya. Kéri a kis állat, hogy lakodalmat ülnek és nem tudja
társait utólérni, segítené siettében. Veszi a királyfi a hangyát és oda
viszi a társaihoz. Oda ad neki a sánta egy kis darabot a szárnyából:
«Hogyha bajba találsz jutni, égesd el e szárnydarabot.»
Folytatja megint az útját, tele búval búbánattal, és amint elér egy nagy
erdőségbe, hát ott viaskodik egy kis madár egy nagy kigyóval. Kéri a kis
madárka a fiu segítségét és egy csapással ketté szelve a kigyó. Három
tollat ad oda a madár: «Hogyha bajba találsz jutni, égesd el e
tollacskákat.»
Ismét fogja vándorbotját és túl hegyeken, túl tengeren, eljut egy nagy
városba. Ez volt a Világ-szépe apjának az országa. Megy egyenesen a
palotába, a pádisá elé, és Álláh parancsából megkéri a lánya kezét.
«Három munkát kell elébb elvégezned – mondja a pádisá – és akkor
elmondhatod a kivánságod a lányomnak.»
Ezzel vesz egy gyűrűt, beledobja a tengerbe és azt mondja a királyfinak,
hogy ha három nap alatt elő nem keríti, vége az életének. Gondolkozóba
esik a királyfi, eszébe jut a három halpikkely, és amint elégeti őket:
«mit parancsolsz szultánom?» előtte a halacska. «Világ-szépe gyűrűje
esett a tengerbe, azt keresnéd meg.» Keresi a hal a gyűrűt, de nem
találja, másodszorra is lemerül, ismét nem találja; harmadszorra egész a
hetedik tengerig száll le, felhoz egy halat, felvágják, hát benne a
gyűrű. Odaadja a pádisának, a pádisá meg a lányának.
Egy barlang volt közel a palotához, tele homokkal meg kásával. «Ez a
második munka – mondja a pádisá – hogy a kását kiszedegeted a homokból.»
Bemegy a királyfi a barlangba, veszi a hangya szárnyát, elégeti, hát a
mennyi hangya csak van a földön, mind a barlangban és fognak nagy
szaporán a munkához. Végére járnak még az nap és hivja este a pádisát,
hogy kész a második munka is.
«Még egy harmadikat – mondja a pádisá – és elvezetlek a lányom elé.»
Hivat egy szolgáló lányt, ketté vágja a fejét és azt mondja a fiunak:
«Igy válik ketté a te fejed is, ha fel nem eleveníted ezt a lányt.»
Kimegy a fiu a palotából és gondolkozik, hátha az a madártoll segíthetne
rajta. Veszi őket, elégeti, íme előtte a madár és csak ugy lesi a fiu
szájából a parancsot. Elpanaszolja a királyfi, hogy micsoda munkát
biztak rá.
_Peri_k közül való volt a madár, felrepül a levegőbe és nem sokára egy
kis edény vizzel tér vissza. «Itt a vize mennyországnak, uj életre támad
a holt.» Megy a királyfi a palotába, és alighogy bekenik vizzel a lány
fejét, úgy feltámad, mintha meg se halt volna.
Világ-szépe elé kerül a nagy hir, vezetik elibe a királyfit. Ott lakott
a lány egy kis márványpalotában, a palota előtt arany-medencze, négy
felől folyik bele a viz. Nagy kert a palota udvara, az a sok fa, az a
sok szagos virág, az éneklő madársereg, mintha a mennyország kapuja
nyilnék meg a fiu előtt.
Egyszerre csak nyilik a palota ajtaja és úgy elözönli a kertet a
világosság, hogy szinte megkápráztatta a fiu szemét. Világ-szépe jelent
meg az ajtóban és az a nagy fényesség, két arczának pirossága. Odamegy a
királyfihoz, szólna hozzá, de alighogy meglátja a fiu, elájulva
összerogy. Magához térítik, beviszik a lány palotájába, és úgy
gyönyörködhetik Világ-szépe _húri_ arczán, álma tündér jelenségén.
«Óh királyfi – kezdi el a lány – _Sáh Szulejman_ fia vagy, te segíthetsz
a bajomon. Ott az _Ősz-dev_ nagy kertjében, gránátalma fürtje dalol, ha
azt nekem elhozhatnád, örökre a tied leszek.»
Add a kezed, barát keze, megy a fiu messze-messze. Egyre halad, egyre
megyen, hónapokat völgyön-hegyen, síkságon láb nyoma nincsen, a hegyeken
útja nincsen. «Óh Teremtőm, te mutass hát igaz utat», sóhajt egyet a
fiu, és hol elesve, hol felkelve, egy napnak a nappalában, a hegy
aljához vezet útja. Mintha csak itélet napja volna, olyan zsivaj, olyan
lárma, olyan különös zaj támad, hogy a hegyek, kövek szinte rengnek
belé. Nem tudja a fiu, ellenség-e, barát-e, ember-e, szellem-e, és amint
félve tovább halad, egyre nagyobbodik a lárma, füstnek verődik fel a
por. Nem tudja, hogy merre menjen, azt meg honnan tudta volna, hogy hat
hónapi távolságban ott az _Ősz-dev_ kisebb kertje, és ez a sok zsivaj,
lárma, kert kapuja talizmánja.
Még közelebb merészkedik, és amint meglátja a kisebb kert kapuját, a
kapuban sikongó talizmánokat, megpillantja a kapuőrt is. Odamegy hozzá
és elbeszéli neki a baját. «Hogy nem ijedtél meg e nagy zajtól – mondja
a kapuőr – ez a sok talizmán mind te miattad nyugtalankodik, engem is
megijesztettél vele.»
A gránátfürt után tudakozódik egyre a királyfi.
«Nehéz dolog azt elérni – mondja az őr – de ha meg nem ijedsz, tán
megkaphatod. Három havi út után megint ilyen talizmános helyre jutsz el,
ott is egy kert van, annak az őre az én anyám. Valahogy közel ne menj
hozzá, várd be, míg ő jön tehozzád. Add át neki tiszteletem, de a bajod
csak úgy beszéld el neki, ha kérdi tőled.»
Indul a fiu a másik kert felé, és három havi járás után olyan rengeteg
lármára akad, hogy az előbbi semmi se mellette. Ez volt az _Ősz-dev_
nagyobbik kertje, a nagy lárma meg a kapuja talizmánjai. Meghúzódik a
fiu egy sziklánál és kis vártatva embert lát meg, de amint hozzá
közeledik, hát elaggott vén anyóka, háromszoros harminczacska. Haja
fehér akár a hó, szeme veres köröskörül, szemöldöke két hegyes nyil,
szemeiben pokol tüze, a körmei két rőfnyiek, az emlői két nagy tömlő, a
fogai mint az ásók, két ajka akár egy teknő, a botjára támaszkodik,
szipákolgat az orrával, lépten-nyomon prüsszent köhög, óh-jaj, óh-jaj a
nyögése, csoszogtatja papucsait, nem érteni nyafogását. Ez volt a kisebb
kertbeli őr anyja, a nagyobb kertnek az őre.
Odamegy a fiuhoz és kérdi tőle, hogy mi hajtotta erre a vidékre. Mondja
a királyfi a fia tiszteletét. «Ej semmiházi – nyögécseli az öreg – hát
avval is találkoztál? Tudta az a gonosz fiam, hogy megszánakozom rajtad
és azért küldött el hozzám. No hadd végezzek hát veled.» Ezzel fogja a
fiut és «Nesze Fületlen» egyet ránt rajta.
Nem tudja a királyfi, hogy mi történt vele, csak azt látja, hogy rajta
van valakinek a hátán. Ránéz, hát se szeme, se füle, összetöpörödött,
mint a varangybéka, siet vele a Fületlen. Ha ránéz, kicsiny mint egy
féreg, de amint viszi a hátán, olyanokat lépeget, hogy tengernyi
helyeket három lépésre ugrik át. Egyszerre csak leteszi a Fületlen és
azt mondja: «Bármit hallasz, bármit látsz, vigyázz, hogy meg ne szólalj,
mert véged van», és azzal eltünik előle.
A királyfi, mintha álmot látna, hol a csergedező vizekre, hol az előtte
elterülő nagy kertre néz. A kertnek se eleje, se vége, és olyan benne a
fa, a virág, meg a sok gyümölcs, hogy párját még nem látta egyiknek sem.
Mindenfelől, a merre csak fordul, madárfütty meg fülemüle éneke, mintha
dalból állana a levegője. Néz a fiu köröskörül, akár az esze felejtett,
belép a nagy kertbe, hát olyan fájdalmas, olyan siránkozó hangok veszik
közül, hogy szivrepesztő a ki ráhallgat.
Gránátfürt az eszében, azt keresik a szemei. A nagy kertnek kellő
közepében, közel a vizmedenczéhez, ott egy virágpalotácska, ráaggatva a
sok gránát, mintha lámpa világítna. Letép egyet belőle, hát olyan
riadalom, oly borzasztó sikongatás: «ember fia éltünkre tört, ember fia
minket megölt», hogy alig talált ki a királyfi a kertből.
«Siess, szaladj!» kiált rá a kapunál várakozó Fületlen, a hátára kapja
és pár ugrással tengeren túl vannak. Csak akkor nézte meg a fiu a
gránátfürtöt. Ötven gránátalma van rajta, mindegyiknek más-más hangon
más éneke, mintha a világ zenéje gyülekezett volna egy helyre. Eljutnak
az anyókához, háromszor harminczacskához.
«Jól vigyázz e gránátfürtre – mondja az anyó – soha se hagyd egymagára.
Menyegződ első éjjelén, ha a menyasszonyoddal egész éjszaka hallgatni
tudod és nem alszol el, beléd szeretnek ez almák. Akkor aztán nincs
mitől félned, minden bajtól megvédenek.» Az anyókától a fiához megy, az
még egyszer lelkére köti az anyja szavait és úgy indul ismét útjára, az
ő egyetlenegy szerelméhez, világhires Világ-szépéhez.
Várta a lány nagynehezen, mert megszerette ő is a bátor királyfit és
aggodalommal teltek el napjai, hogy valami baj éri miatta a fiut.
Egyszerre csak zene hallik, ötven gránát más-más hangja, mindegyike más
énekkel, szivet nyitó szép zenével. Szalad a lány a királyfi elé és a
két sziv egyesültén a gránátfürt úgy elcsilingel, mintha nem is a földön
volnának, hanem Álláh túlvilágán. Negyven nap és negyven éjjel folyvást
tart a lakodalmuk, a negyvenedikén bemegy a királyfi Világ-szépéhez és
amint lefeküsznek, ott hallgatják a gránátot. Reggel a nap megszülemlik,
és a gránátfürt szerelmével ismét mennek, útra kelnek, a királyfi
országába. Ott az ünnep ismétlődik, és örömében a pádisá trónját
királyfinak adja, gránátfürtös pádisának.
A hold-paripa.
Egyszer volt, egyszer nem volt, hazugság a földön sok volt, volt abban
az időben egy pádisá. Hogy-hogy nem, elég abból annyi, hogy keresett és
talált is egy – bolhát. Akkori időben még nem tudták, hogy mi az a
bolha.
Hívja a pádisá a _lalá_ját, nézik nézegetik, hogy miféle állat és hogy
vajjon mivel táplálkozik. Talán bizony ember vérrel. Leölnek mindennap
egy-egy állatot, annak a vérével kezdik táplálgatni és addig nő a bolha,
míg macskányivá nem nőtte ki magát. Fogják aztán, megnyúzzák, a bőrét
kiakasztják a palota kapujára és kihirdetik, hogy a ki meg tudja
mondani, hogy miféle állatnak a bőre, a pádisá lányát kapja feleségül.
Egyetlen gyereke volt a szultán-lány az apjának.
Összegyül a sok nép, nézik a bőrt, nézik, egy se akadt, a ki tudta
volna. Addig jár a híre a bőrnek, hogy egy _dev_ is megtalálta hallani,
ezek pedig már ismerték a bolhát. «Éppen kapóra jön – gondolja magában –
három napja, hogy nem ettem, legalább jóllakom a lánynyal.» Oda megy a
pádisához, megmondja a bőr nevét és kéri mindjárt a lányt.
«Óh jaj – sopánkodik a pádisá – hogy adjam én ennek a _dev_nek egyetlen
egy lányomat.» Igér a lánya helyett rabszolgát a mennyit csak kiván, de
mind hiába, szultán-lányra vásik a _dev_ foga. Hivatja erre a pádisá a
lányát, mondja neki, hogy készüljön az útra, egy _dev_hez juttatta a
_kiszmete_ (sorsa). Hiába a sok sírás-rívás, felöltöztetik a lányt, a
_dev_ meg előre megy, hogy az úton majd bevárja és átveszi.
Volt a pádisának egy lova, víz helyett rózsaolajjal itatták, és abrak
gyanánt mazsolával etették. Hold-paripa (_Kámer-táj_) volt a neve. Ezen
a paripán akart a szultán-kisasszony a _dev_hez menni, ráültetik,
lovasokat adnak melléje és úgy viszik a _dev_ tanyájához. A mint közel
érnek a _dev_hez, a lovasok visszatérnek, a lányt meg ott hagyják a
paripán. Elkezd a lány fohászkodni, Állához könyörögni, hogy mentse meg
az ördög fajzatjától.
Egyszerre csak megszólal a hold-paripa: «Óh szultánom, ne ijedj meg, a
két szemed hunyd be szépen, fogózkodj meg sörényemben.» Alighogy
behunyja a szemeit, felszáll a ló, repül vele és a mint megint kinyitja
a szemeit, ott van tenger közepében, szép palota szép kertjében.
Boszankodik a _dev_ a lány eltüntén, de «majd kézre kerítelek én»
mormogja magában, és kullog hazafelé.
Közel a szigethez egy királyfi csónakázott a _lalá_jával. Meglátja a
tenger tükrén, a mint visszaverődött rajta a paripa aranyszőre, és
mondja a lalájának, hogy talán valaki ment a palotájába, megy ő,
megnézi. Kiszáll a csónakból és belép a palota kertjébe. Megpillantja
ott a hold szépségű szultán-lányt és bármennyire takargatta is arczát a
fátyollal, nem rejthette el a szépségét.
«Ej _peri_ – mondja a királyfi – ne ijedj meg én tőlem, nem vagyok én
ellenséged.»
«Szegény szultán-leány vagyok, emberszülött és nem _peri_,» mondja a
lány és elmondja a királyfinak, hogy mi történt vele, hogyan szabadúlt
meg a _dev_től.
Mondja aztán a királyfi, hogy jobb helyre nem is kerülhetett volna. Neki
is pádisá az apja, országuk itt a szomszédban, ha akarja, oda viszi és
Álláh parancsából feleségül veszi. Mennek valamennyien a pádisához,
elmondja a királyfi a lány esetét és a vége lakodalom, negyven napi
vigadalom.
Egyre tart a boldogságuk, senki a ki háborítná. Egyszer azonban háboruba
keveredik a pádisá a szomszéd országgal, és mert az akkori pádisák magok
is hadakoztak a csatában, készülődni kezdett ő is az utra. Neszét veszi
ennek a királyfi és oda megy az apjához, hogy ő akar a csatába menni.
Nem áll rá a pádisá és mondja a fiának: «Fiatal vagy, feleséged is van,
nem hagyhatod oda.» De addig beszél, addig rimánkodik a fiu, míg otthon
marad a pádisá és a királyfi indul hadviselni.
Legelébb is a _dev_ tudta meg, hogy háboruban a királyfi, és azt is
megtudta, hogy mi alatt oda volt, két gyereke, egy fia meg egy lánya
lett a királyfi feleségének. Tatárok jöttek mentek a levelekkel, a
pádisától a királyfihoz, a királyfitól a pádisához.
Ép akkor költözködött arra a vidékre a _dev_, a mikor irja a pádisá a
fiának, hogy két gyereke lett a feleségének. Látja a _dev_ a levélhordó
tatárokat, és egy-egy kávéra behívja őket a házába. Nem mertek neki
nem-et mondani, és addig tartja őket a _dev_ hol szóval, hol kávéval,
míg rájok esteledett. Sietnének a tatárok a levéllel, de nem engedi a
_dev_, hogy éjnek idejében útnak induljanak, jobb lesz ha a reggelt
bevárják. Mit tegyenek a tatárok, lefeküsznek.
Éjfél tájban veszi a _dev_ a tarisznyájukat, kotorász benne és
megtalálja a pádisá levelét. Veszi, hamarosan eltépi és azt írja
helyette: «Két kutyakölyke lett a feleségednek, eldobjuk-e avagy
megtartsuk, a mig visszakerülsz?» Reggel felkelnek a tatárok, veszik a
tarisznyát és mennek egyenesen a királyfi táborába. Átadják a levelet, a
mint olvassa, azt felel vissza: «Sáh apám, a feleségem két kutyakölykét
ne pusztítsd el, tápláld őket, míg visszatérek.» Azzal indulnak ismét
vissza a tatárok.
Utközben megint behivja őket a _dev_ egy kávéra, és ott marasztja őket
másnap reggelig. Felbontja a királyfi levelét, eltépi és ilyet ír
helyette: «Sáh apám, vedd a feleségemet meg a két gyerekét, dobd ki a
hegyek közzé, ott hadd pusztuljanak el. A hold-paripát pedig egy ezer
mázsás lánczczal kössétek meg.»
Veszi másnap a két tatár a levelet és átadják a pádisának. Meglátta a
királyfi felesége a tatárokat és nagy örömmel szalad a pádisához, hogy
mutassa meg neki az ura levelét. Nem merte a pádisá megmutatni,
eltagadta, hogy nem hoztak a tatárok semmit. «Hogy ne hoztak volna –
mondja az asszony – a saját szememmel láttam a levelet. Talán baja van a
királyfinak, és azt titkolod előttem?»
E közben megpillantotta a pádisá térde alatt a levél csücskét, kirántja
onnan, és elolvassa, hogy mi van benne. Keserves sírásra fakad a szegény
asszony, és hiába vigasztalja, hiába tartja vissza a pádisá, nem marad ő
egy pilanatig se a házban. Veszi két kis gyermekét, és adsza kezed,
város keze, neki a nagy világnak.
Megy a szegény asszony egy nap, két nap, egy hét, két hét, se étele
éhségének, se ágya fáradt testének. Kifogy a teje, nem szoptathatja
gyerekeit, és úgy elfárad a járástól, hogy egy lépést se tehetett
tovább. «Óh Uram teremtőm – könyörög a szegény asszony – tartsd meg a
gyerekeim, azok ne halljanak éhen.» És a mint ott ül a gyerekeivel, íme
víz bugyog fel a földből, liszt száll alá az egekből. Veszi a lisztet
meg a vizet, tésztát gyúr belőle és úgy eteti a gyerekeit.