«No ha annyit szenvedtél miattam – szól a tündér – nem bánom menjünk.»
Azt is kivánta még a fiu, hogy a hány embert csak kővé változtatott,
mindnek adja vissza az életét.
Megy a tündér a palotába, összeszedi kicsiny sulyú, nagy értékű
drágaságait, felszerszámoz két lovat, az aranycsészébe meg vizet merít
és alighogy ráfrecscsenti a kövekre, valamennyi uj életre kel.
Lóra ülnek és amint kiindulnak a tündérföldről, olyat rázkódik alattuk a
föld, olyan szörnyet csattan az ég, hogy a hetedik menny első földnek, a
hetedik föld első mennynek jött és ha a tündér ott nincs a fiu mellett,
odáig lett volna nagy ijedtében. Vissza se néztek, úgy jutottak el a
testvérkéjük házáig. No volt is nagy öröm meg vigaság, alig lelik a
tündérkirályné helyét. De a fiunak se jött meg olyan hamar a
vadászhatnékja, hanem «én a tiéd, te az enyém» szivet cseréltek a szép
tündérrel.
Tudta a tündér a gyerekek meg az anyjuk esetét, bántotta az ártatlan
anya sorsa és azt mondja egy reggel a fiunak: «Menj az erdőre vadászni,
ha majd találkozol a pádisával, első dolga lesz, hogy meghiv a
palotájába. Valahogy azt ne tedd, hogy el ne fogadd a meghivást.» Ugy is
lett; alighogy egyet fordul az erdőn, előtte a pádisá és szóra szó,
meghívja a fiut a palotájába.
Másnapra kelve költi a tündér a gyerekeket, összecsapja a két tenyerét,
és hívja a _lalá_ját. Olyan egy arab pattant erre elő, hogy az egyik
ajka az eget, a másik ajka a földet sepri és «Mit parancsolsz
szultánom?», azt kérdi legott.
«Hozd elő az apám paripáját», parancsolja a tündér.
Eltünik az arab akár a szél, és egy pillanat alatt előttük egy paripa,
párját még nem látta a világ. Rápattan a fiu a lóra, hát már várja az
úton a pádisáék fényes kisérete.
– De nini, Uram bocsá, majd kifelejtettem a javát. Azt is meghagyta volt
a tündér a fiunak, hogyha majd a palotában lesznek, vigyázza meg mikor
nyerit a lova. Első nyerítésére siessen vissza, és harmadnapra ő hívja
meg a pádisát.
Megy a fiu gyémántköves paripáján, utána a nagy díszes sereg, csak úgy
köszönget jobbra, balra és amint megérkeznek a palotába, mindenfelől a
nagy pompa, hogy soha olyat. Esznek isznak, mulatoznak, odáig a pádisá a
nagy örömtől, de amint egyet nyerít a ló, kapja magát a fiu és akárhogy
kérik, hogy maradjon még, nem hajt a szóra. Lovára kap, meghívja ő is a
pádisát és indul vissza a tündérhez meg a testvéréhez.
Ezalatt kiásatta a tündér a gyerekek anyját, és tündér szereivel úgy
helyreállítja, hogy olyan lett akár lány korában. De se az anya előtt a
gyerekeit, se a gyerekek előtt az anyjukat, szóval sem említi.
Jókor kelnek a vendégfogadás napján, kinéznek, hát olyan fényes palota
áll a házikó helyén, hogy szem nem látta párját, fül sem hallotta mását,
a mi drágaköve csak van az országnak, mind ott az egy rakáson.
Hát még a palota kertje, az a sok szebbnél szebb virág, minden virágnak
más-más dalló madara, minden madárnak más-más ragyogó tolla, az a sok
lugos, hogy jaj-jaj. Az a palotabeli sok cselédség, a hárem fekete
szolgái, a férfiak fehér rablányai, a játszó személyek, a zenélők és
énekesek, de csak te számítsd elő mind, ha tudod. Hát még azt a
tündérkisérletet, mely a pádisát fogadni ment, ki győzné mind
elbeszélni.
Nem is ember szülöttje ez a gyerek, kezdik a pádisáék, láttára ennek a
rengeteg csodának; vagy ha ember szülöttje is, tündérsereg van mellette.
A palota legszebb szobájába vezetik a pádisát, hozzák a kávét, serbetet,
aztán a zene szólal meg, meg az a sok madárszó, akár örökké
elhallgathatod. Jön a sok szép étel, a drága édesség, aztán ismét a
játszók, szemfényvesztők, no csakhogy estig ki nem fogytak semmiből.
Este felé jönnek a pádisáért, várnak rá a háremben. Benyit, hát elől az
aranyhaju fiu, félhold ragyog szép homlokán, utána mátkája a
tündérkirályné, aztán felesége a földbe ásott szultán-asszony, mellette
aranyhaju leánykája, csillag ragyog szép homlokán. Oda futnak a kővé
meredt pádisához, megcsókolják a ruhája szélét és kezdi a tündér
beszélni elejétől végéig, mindent úgy a hogy megtörtént.
Bizony nem sok híja volt, hogy oda nem lett a pádisá a nagy örömtől.
Alig hisz a szemének, szívére szorítja megannyiját, feleségét, két szép
gyermekét meg a tündér lányát. A szultán-asszony két testvérének
megbocsátották a bűnét, de a boszorkányt irgalmatlanul elpusztították. Ő
meg a felesége, fia meg a tündérkirályné, a lánya is egy hozzávaló
legénynyel, egyszerre csaptak lakodalmat. Negyven nap meg negyven éjjel,
Álláhnak megengedtével.
A ló-dev és a boszorkány.
Három lánya volt az egyszeri pádisának. Útra készül egy nap az öreg,
hívatja a lányait és erősen a lelkökre köti, hogy kedvencz lovát ők
etessék-itassák, valahogy másra ne bizzák a gondját. Annyira szerette a
lovát, hogy idegent még csak a közelébe se engedett.
A pádisá útjára kél és amint a nagyobbik lány vinné az abrakot az
istállóba, közelébe se engedi a ló. Megy a középső lány, avval is úgy
tesz. Viszi az abrakot a kisebbik, hát meg se moczczan a ló, megeteti
megitatja, úgy tér vissza a testvéreihez. Belenyugszik a két nagyobbik,
hadd viselje húgok a ló gondját, legalább nekik nem kell vele bajlódni.
Megjön a pádisá és legelébb is azt kérdi, hogy ellátták-e mindennel a
lovát. «Minket még a közelébe se bocsátott – mondja a két nagyobbik, –
húgonk volt a gondozója.»
Erre fogja a pádisá, férjhez adja a lányát a lóhoz, a másik kettőt a
fő_sejh_ meg a _vezír_ fiának adja oda és az első napon kezdik, a
negyvenediken végzik a nagy lakodalmazást. A kisebbik az istállóba
került, a két nagyobbik fényes palotában lakott. De csak nappal volt a
kisebbiknek ló-ura meg istálló-lakása. Éjfélnek idejében rózsa-kert az
istállója, szép dalia a ló-ura, úgy élik a világukat. Senki se tudta,
csak ők ketten, a nappalt úgy a hogy eltöltötték, est idejét alig
várták.
Dárdajátékot rendez a pádisá a palotájában, megjelenik rá a sok vitéz,
de senki se viaskodik úgy, mint a két szultán-lány két ura.
«Nézd csak – kiált le a két lány az istállóban lakó húgokhoz – hogy
dobálóznak a dárdával; akár két oroszlán, olyan a mi két urunk. Hát a te
ló-urad hová marad?»
Egyet rázkódik a lány ló-férje, emberré változik, paripára ül, megmondja
a feleségének, hogy valahogy el ne árulja valakinek és egy pillanat
alatt ott terem a játéktéren. Mindenkin túltesz a dárdájával, leteríti
lovairól a két sógorát és mintha ott se lett volna, ismét ott terem az
istállóban.
Másnap megint játszanak, ismét csúfolkodik a két nagyobbik lány, de ott
az ismeretlen vitéz megint, megjelenik meg eltünik. Harmadik nap azt
mondja a ló-ember a feleségének: «Ha vagy én találok bajba jutni, vagy
te szorulsz segedelemre, vedd ezt a három szőr-szálat, égesd el, és
megkereslek akárhol is.» Ezzel siet a játéktérre és viaskodik a
sógoraival. Mindenki megbámulja a játékát, még a két nagyobbik lány is,
és ismét szólnak le a húgukhoz: «Lám, hogy értik ezek a játékot, nem úgy
mint az a ronda ló-urad.»
Nem állhatta meg a lány válasz nélkül, és mondja a testvéreinek, hogy az
a szép vitéz senki más, mint az ő ló-ura. És ahogy mutatná az urát,
eltünik előle, mintha ott se lett volna. Eszébe jut az ura tilalma, hogy
el ne árulja a titkát, és alig várja, hogy megjöjjön az istállóba. De
hiába, nem jön se ló, sem ember; itt az éjfél, se rózsa, se rózsás kert.
«Óh jaj – siránkozik a lány – elárultam az uramat, megszegtem a szót,
íme a büntetésem.» Be se hunyja a szemét, sírva leli ott a reggel. A
hogy megvirradt, elmegy pádisá apjához, elpanaszolja neki, hogy
elveszítette a ló-urát, felkeresi, ha a világ végire ment is. Hiába
tartaná vissza az apja, hiába mondja neki, hogy _dev_ek közül való az
ura, hogy sose találhatja meg, nem tudja lebeszélni a szándékáról. Mit
csináljon, útnak engedi.
Nagy bújával útra kel a lány, addig megy, addig mendegél, míg gyenge
teste elfárad, hegy aljánál összeroskad. De íme eszébe jut a három
szőr-szál, veszi az egyikét és meggyujtja. Ott az ura a karja közt, alig
tudnak örömükben megszólalni.
«Nem megmondtam – szólt a legény nagy szomorún – hogy el ne árulj
senkinek, ha most meglát itt boszorkány anyám, azonnal széttép. Ez a
hegy itt a mi lakásunk, mindjárt itt lesz anyám, és jaj nekünk, ha
észrevesz.»
Megijed a szegény szultán-lány, sír-rí nagy keservesen, hogy most
találta meg az urát és már is el kell hogy veszítse. Megesik rajta a
_dev_-fiu szive, egyet csap rá, almára változtatja és felteszi a
polczra. Nagy visongva repül le a boszorkány a hegyről és sikítja, hogy
emberszagot érez, emberhúst áhítoz. Hiába tagadná a fiu, nem hiszi az
anya semmikép.
«Ha megesküszöl a tojásra – mondja a fiu – hogy nem lesz bántódása,
megmutatom, a mit rejtegetek.»
Megesküszik a boszorkány, és erre egyet csap a fiu az almára, ott
előttük a szép lány. «Ime a feleségem», mondja az anyjának. Nem szól rá
az öreg semmit, dolga után lát, a menyének is ad dolgot.
Eltelik egy pár nap békeséggel, de a boszorkány csak azt várta, hogy
elkerüljön a fiu hazulról. Dolga akadt egyszer a devnek és alighogy
kitette a lábát, mondja a boszorkány a lánynak: «Seperj, ne seperj», és
ezzel megy ő is, hogy este ismét visszajön. Csak gondolkozik a lány,
hogy mit csináljon ő már most, mit seperjen, mit ne seperjen. Eszébe jut
a szőrszál, veszi és meggyujtja a másodikat is. Ehol az ura előtte,
kérdi tőle, hogy mi a baj; mondja a lány az anya parancsát, hogy
seperjen és ne seperjen. Megmagyarázza neki az ura, hogy a szobát
seperje ki, az előszobát ne seperje ki.
A lány úgy tesz és amint este jön haza a boszorkány, kérdi a lánytól,
hogy elvégezte-é a dolgát. «Sepertem, nem sepertem, anyácskám» feleli a
menye. «Ebatta rusnyája – mocskolja az öreg – nem a magad eszéből tudtad
ezt meg, bizonyosan a fiam tanított rá.»
Másnap, amint megint felkel az asszony, oda ad a lánynak három edényt és
ráparancsol, hogy töltse tele a könnyével. A mint elmegy a boszorkány,
maga elé veszi a három edényt, sír-sír, de alighogy egy pár cseppet
tudott belé hullajtani. Fogja, elégeti a harmadik szőrszálat is.
Megint ott terem az ura és magyarázza neki, hogy töltse tele az
edényeket vizzel, aztán hintsen bele egy kis sót. A lány úgy tesz, és a
mint jön este az asszony, számon kéri a munkát. Mutatja a lány a három
edényt, tele a könnyekkel. «Ebatta rusnyája – szidja az öreg asszony –
nem a te műved ez, no de végére járok neked is, a fiamnak is.»
Másnapra megint talál ki valami dolgot, de a fia is megsejtette, hogy
rosszban töri az anyja az eszét és megy haza a feleségéhez. Ott
buslakodik szegény feje egymagában, mert a három szőrszál is kifogyott,
a rábizott munkát se tudta volna elvégezni. «Most csak szökjünk innen –
mondja az ura – mert addig nem nyugszik, míg kárt nem ejt benned.» Ezzel
veszi a feleségét és indulnak világgá.
Jön estére a boszorkány, látja, hogy se menye se fia. «Megszöktetek
rusnyák» – fenyegetődzik a gonosz, és szólítja elé boszorkány testvérét,
hogy menjen a fia meg a menye után, hozza őket vissza. Beszáll a
boszorkány egy edénybe, ostort fon a kigyóból és úgy ered utánok.
Észrevette a _dev_-fiu a nagynénjét, egyet csap sebtiben a lányra,
fürdővé változtatja, magából meg fürdőmestert csinált és leült a
kapujába. Kiszáll a boszorkány az edényből, odamegy a fürdőmesterhez és
kérdi tőle, hogy nem látott-e erre egy fiut meg egy lányt.
«Még csak most melegítettem meg a fürdőt – mondja a fiu – nincs benne
senki; ha nem hiszed, megnézheted.»
Látja az asszony, hogy nem lehet evvel okos szót váltani, beszáll az
edénybe, visszarepül és mondja a testvérének, hogy nem tudott rájok
akadni.
Kérdi a boszorkány, hogy nem kérdezősködött-e az úton valakitől.
«De igen – mondja az ifjabbik – egy fürdő volt az útszélen, annak a
gazdájától kérdeztem, de vagy bolond vagy nagyot hall, nem mentem vele
semmire.»
«Te voltál a bolondabb – förmed rá a nénje – hogy nem ismertél rá benne
a fiamra, a fürdőben meg a lányra.» Hívja aztán a másik testvérét, és
azt küldi a két szökevény után.
Meglátja a _dev_-fiu a másik nagynénjét is, a mint repűl az edényben.
Egyet csap a lányra, forrásra változik, ő pedig ott áll mellette és
merít belőle a korsójával. Odamegy a boszorkány és kérdi a fiutól, hogy
nem látott-e erre egy fiut meg egy lányt.
«Iható vize van ennek a forrásnak – feleli nagy bambán – én mindig innen
merítek.» Azt hiszi az asszony, hogy bolonddal van dolga, vissza fordul
ő is és mondja a nénjének, hogy nem találta meg őket. Kérdi a
boszorkány, hogy nem találkozott-e valakivel az uton.
«De igen – mondja a másik – vizet merített egy féleszű egy forrásból, de
nem tudtam belőle okos szót kivájni.»
«A fiam volt az a féleszű, te okos – pattan rá a néne – a forrás meg a
felesége. Már magamnak kell utána látni», és azzal beszáll ő is az
edénybe, ostort fon a kigyóból és indul utánok.
Megint hátranéz e közben a fiu, látja, hogy maga az anyja jön ezúttal.
Egyet csap a lányra, fára változtatja, ő pedig kigyóvá válik és
rátekergőzik a fára. Rájuk ismer a boszorkány, ragadja a fát, hogy
apróra tördeli, de amint látja a rátekergőzött kigyót, fél, hogy a fiát
is megöli vele.
Azt mondja a kígyónak: «Fiam, legalább a kis ujját mutasd annak a
lánynak, akkor aztán békén hagylak benneteket.»
Látja a fiu, hogy máskép nem szabadulhat meg tőle, egy falatkát legalább
is kell, hogy harapjon a lányból. Oda mutatja az anyjának a lány egyik
ujját, az asszony bekapja és aztán visszatér a birodalmába. A fiu egyet
csap megint a lányra is, magára is, emberi alakot öltenek és mennek a
lány apjához, a pádisához. A fiu, minthogy megromlott a talizmánja,
halandó embernek maradt, oda a _dev_sége, oda a boszorkány anyjával való
rokonsága. A pádisá nagyon megörült a gyermekeinek, ujból lakodalmat
csapott nekik és holta után nekik jutott az országa.
A hamupipőke-fiu.
Hol volt, hol nem volt, még abban az időben volt, mikor Álláh szolgája
sok volt, az emberek baja nagy volt, volt egyszer egy szegény asszonynak
három fia meg egy lánya. A legkisebbik fiu amolyan fél kegyelmű volt,
egész nap a hamuban hengergődzött.
Szántani megy egy nap a két nagyobbik, és mondják az anyjuknak, hogy
főzzön nekik valamit, majd kihozza a húgok a mezőre. Közel ahhoz a
mezőhöz a három arczú _dev_ ütötte volt fel a tanyáját, és hogy a lány
valahogy közelükbe ne jusson, ugyancsak magyarázgatják neki, hogy merre
menjen, merre kerüljön.
Megfőzi az asszony az ebédet, megy vele a lány a mezőre, és hogy, hogy
nem, a dev útjára talál tévedni. Alig kerül szegény feje egyet, előtte a
_dev_ felesége és kérdi a holtra ijedt lánytól, hogy hogyan vetődött
erre a vidékre. Addig beszéli rá, addig hitegeti, míg bemegy vele a
házába, hogy ott majd elrejti a _dev_-asszony az ura elől.
Pedig ott leste már őket a három arczú _dev_ és a mint megérkeznek,
mondja az asszony a lánynak, hogy hamarjába valami enni valót akar
készíteni. «Gyúrom a tésztát, te meg lányom éleszd a tüzet.» De alighogy
hozzálát az élesztéshez, elősompolyog a _dev_, megkerűli és egyet tát a
száján, lenyeli a lányt ruhástúl, mindenestül.
Ezalatt csak várják a fiúk az ebédet, csak várják, de se lány, se étel.
Itt a délután, itt az est, megy a két fiu haza és a mint hallják az
anyjuktól, hogy még reggel elment a lány, sejtették, hogy mi lett vele.
Nincs máskép, a _dev_ekhez került a húgocskájuk; kettőt se gondol a
nagyobbik, fogja, indul a _dev_ekhez a húga után.
Jártában-keltében, csibukot szíttában, virágillatot szagolva, kávéját
iszogatva, elér egy útszéli kemenczéhez. A kemenczénél egy öreg és kérdi
a fiútól, hogy mi járatban van. Elmondja a fiu a húga esetét, hogy a
három arczú _dev_et megy keresni, nem nyugszik addig míg meg nem öli.
«Nem ölöd meg addig a _dev_et – mondja az ember – míg meg nem eszed itt
ezt a kemenczében sűlt kenyeret». Gondolja a fiu, ez ugyan nem nagy
dolog, veszi a kemenczéből a czipókat és alig hogy egyet harap belőlük,
hagyja ott a kemenczét emberestűl, kenyerestűl, majdhogy szét nem
pattant tőle.
Alig halad egy-kettőt, meglát az úton egy nagy kazánt, a kazán tele
borral és a mint itt is kérdi tőle egy ember az útját, megint elbeszéli
a baját a _dev_vel. «Nem mész a _dev_vel semmire – mondja ez is – ha ki
nem iszod ezt a bort.» Inná a fiu, de «jaj a gyomrom, jaj a bélem», úgy
elszaladt, hogy meg sem állana, ha két híd nem volna előtte.
Az egyik híd fából, a másik vasból, a két híd túlsó részén két almafa,
az egyik éretlen, savanyu, a másik megért, édes.
A három arczú _dev_ már várta az úton, hogy vajjon melyik hidat
választja, a fát-e avagy a vasat; melyik almából eszik, az édesből-e
avagy a savanyúból. A fahíd még eltörhetik, a vason kél át, a savanyu
alma még éretlen, az édesből szakít a fiu. A _dev_nek se kellett egyéb,
küldi az asszonyt a fiu elé, azonmód a házába ámítja, mint a húgát és
nem sok idő telt el, bekerült ő is a _dev_ gyomrába.
Hogy ne nyujtsuk hosszúra a mondani valónkat, a középső fiu se akart
utolsó lenni, indul ő is a két testvére után. Ő se bír a kenyérből enni,
neki is rágja a bor a gyomrát, a vashidon kél át, az édes almából eszik;
harmadiknak ő jutott be a _dev_ gyomrába. No de lássuk a legkisebbiket,
a hamupipőke-fiút.
Látja az anyja, hogy kászolódik a bamba a hamuból, kéri, hogy ne hagyja
öreg napjaira egyedűl; ha a többi már elment, legalább ő maradjon
mellette. Hallani se akarja a fiu. «Nem addig – mondja a hamupipőke –
míg mind a három testvéremet elő nem kerítem és a deveket meg nem ölöm.»
Ezzel felkel a kuczkójából és a mint egyet rázkódik a hamuban, olyan
nagy szélvész kerekedik, hogy a hány szántóvető csak van, mind hagyja a
mezőn az ekéjét, fut ki-ki a merre a szeme lát.
Szedi össze a fiu az ekevasakat, viszi egy kovácshoz, hogy csináljon
neki belőle egy lándzsát, de olyat ám, hogyha a levegőbe röpíti és onnan
visza esik az ujjára, szét ne törjék a vasa. Megcsinálja a kovács a
lándzsát, veszi a fiu. Felrepíti a levegőbe, és amint visszaestében
alátartja a kis ujját, apró darabokra törik a lándzsa. Még egy nagyobbat
rázkódik a fiu a hamuban, a szélvész elől megint futnak a mezei gazdák,
ezektől is összeszedi a fiu az ekéket és viszi a kovácshoz. Elkészűl a
másik lándzsa, felröpíti, ime ez is összetörik. Olyan fergeteget támaszt
a fiu harmadszorra, hogy nem maradt a környéken ekevas. Megcsinálja nagy
nehezen a kovács a harmadik lándzsát is és a mint alátartja az ujját,
nem törik többé szét a fegyvere. «Valamennyire megjárja», mondja a fiu
és azzal veszi a lándzsát, kél vele világgá.
Addig megy, addig mendegél, míg ő is a kemencze elé kerül. Fogadja az
ember, kérdi az ügyét, baját és a mint értésére jut, hogy ez is _dev_
ölni megy, mondja a fiunak, hogy csak úgy, ha a czipókat megeszi, amoda
meg a kazán bort, ha ki tudja inni. Neki gyürkőzik a hamu-fiu, megeszi a
kemencze sütötte czipókat mind, kiissza a bort és a mint ismét tovább
megy, meglátja a fa- meg a vashidat, a híd tulsó felén a két almafát.
A _dev_ már lesi a fiut messziről és ugyancsak kezd inába szállani a
bátorsága, láttára a hamupipő-fiu tetteinek. A vashídon mindenki fia
átkelhet, gondolja a fiu, megy át a fahídon; az édes almából se nagy
mesterség ám enni, eszik a savanyúból. «No itt – mondja a megrémült
_dev_ – nem megyünk a fujtatással semmire, készítsd csak elő a
lándzsámat, azzal hadd mérkőzzünk meg».
A hamupipőke már messziről megpillantotta a _dev_et, egyenesen felé tart
és tisztesség tudással köszön neki. «Ha nem köszöntél volna – mondja a
_dev_ – menten elnyeltelek volna.»
«Én meg – feleli vissza a fiu – ha a köszönésemet nem fogadtad volna,
egy lándzsa dobásra kivégeztelek volna».
«No ha olyan nagy a bátorságod – mondja a háromarczú – elő avval a
lándzsával».
Veszi a _dev_ a lándzsáját, neki gyürkőzik és a mint teljes erejéből
neki dobja, csak a kis ujját tartja alá a fiu, és íme dirib-darabokra
törik a _dev_ lándzsája.
«Most meg én rajtam a sor», mondja a hamu-fiu, egyet suhint a lándzsája
és az orrán repül ki a _dev_ lelke. «Még egyszer, ha legény vagy», nyögi
az ördög nagy erőlködve, de a mint feleli a fiu, hogy «nem én, anyám is
csak egyszer szűlt engem a világra», ott kiadja a _dev_ az utólsó lelkét
is. Megy aztán a fiu a _dev_-asszonyt keresni, azt is útnak indítja az
ura után és amint ketté hasítja őket, előtte mind a három testvére.
Veszi őket, indul velök vissza.
Megszomjazott a három testvér a _dev_ gyomrában és a mint a fele úton
meglátnak egy avatag kutat, kérik a hamu-fiu testvérüket, hogy
merítsenek egy kis vizet. Vetik le a fiúk az övüket, egymáshoz kötik és
leeresztik rajta a nagyobbik testvérüket. De alighogy leér a felényire,
olyan kegyetlen kiabálást kezd csapni, «jaj húzzatok fel, mert elégek»,
hogy azonnal fel kellett húzni és a középső testvérükkel megpróbálni.
Ezzel is ép úgy jártak.
«Most én rajtam a sor – mondja a hamu-fiu – de vissza ne huzzatok ám,
akárhogy kiabálnék is.» Leeresztik a legkisebbiket, ő is kezdi a
kiáltozást, de rá se hederítenek és addig száll, míg leér a kút
fenekére. Egy kapu van előtte, benyit, hát olyan szépséges három lány ül
egy teremben, hogy mindegyike akár a hold tizennegyede. Csak elképed a
három lány a fiu láttára, hogy hogyan merészelt ebbe a _dev_ barlangjába
jönni és akárhogy kérik, akárhogy rimánkodnak előtte, hogy meneküljőn,
ha kedves az élete, nem a fiu, semmi áron, míg nem végez evvel a
_dev_vel is.
Ha akár meddig nyujtjuk is a beszédet, csak egy lesz a vége. Megöli a
_dev_et, kiszabadítja a három szultán kisasszonyt, a kiket már hét
esztendeje, hogy elrabolt volt apjuktól. A két nagyobbikat a két
testvérének szánja, a legkisebbiket meg, ez volt a legszebbik, magának
jegyzi el; megtölti a korsaját vizzel és viszi a lányokat a kút
fenekéhez, a nyílás alá.
Először a legnagyobbikat húzatja fel, adja a legnagyobbik testvérének,
aztán a középsőt, adja a középső testvérének, kerül a sor az övére. A
legkisebbik minden áron azt akarja, hogy elébb a fiu kerüljön fel, aztán
ő. «Testvéreid – magyarázza a fiunak – megtalálnak rád haragudni, hogy a
legszebb lányt tartottad magadnak és csupa irígységből nem húznak majd
fel a kútból».
«Megtalálom én akkor is az utat», feleli a fiu, és akárhogy kéri a
mátkája, nincs annyi lelke, hogy rábeszélje. Elővesz a lány a gelebéből
egy szekrénykét és mondja a fiunak: «Ha bajba találsz jutni, nyisd fel
ezt a szekrényt. Egy darab kovakő van benne és ha egyet versz rá, egy
_arab_ ugrik eléd, a ki minden kivánságod teljesíti. Ha a testvéreid
csakugyan itt hagynának a kútban, menj a _dev_ palotája elé és állj meg
a forrásánál. Két juh jön oda mindennap, egy fehér meg egy fekete; ha a
fehérbe fogózkodol, a föld szinére kerülsz, ha pedig a feketébe, a
hetedik föld fenekére dob le».
Felhúzatja aztán a legkisebbik lányt, és íme alighogy meglátják a
testvérei ezt a legszebbiket, az öcscsük jegyesét, megszállja őket az
irígység. Megharagusznak rá, ott hagyják a kútban, ők meg mennek a
lányokkal haza.
Mit tegyen a fiu, visszatér a palota elé, megáll a forrásnál és várja a
két juhot. Nem telik bele sok idő, elé ugrándozik egy fehér, meg egy
fekete juh és a fiu, a helyett hogy a fehérbe fogózkodnék, a feketét
ragadja meg és egyszerre csak azon veszi magát észre, hogy a hetedik
föld fenekén van. Ezt a vidéket is hadd járom be, gondolja magában,
fogja és nyakába veszi ezt a földdarabot is.
Keveset megy, sokat megy, éjjel megy, nappal megy, hegyen megy, völgyön
megy, addig, hogy nem birja tovább és megáll egy nagy fánál, hogy egyet
pihenjen alatta. De ímé, mit lát maga előtt. Egy nagy kigyó csúszik
felfelé a fa derekán és már-már benyelné a fán visongó fiók madarakat,
ha engedné a hamupipőke. Veszi gyorsan a lándzsáját és egy csapásra
ketté szabja a kigyót. Aztán meg, mint a ki jól végezte a dolgát, ledől
a fa alá és mert fáradt is volt, melege is volt, azon nyomban elaludt.
Jön ezalatt a madárkák anyja, a _peri_k pádisája, a _smaragd Anka_ és a
mint meglátja az alvó fiut, azt hiszi, hogy ez az ő ellensége, a ki
évről évre elpusztítja gyermekeit. Már-már szét akarná darabolni, de
sipogják a madárkák, hogy ne bántsa ezt a fiút, ez ölté meg ellenségüket
a kigyót. Csak most látta meg az _Anka_ a ketté vágott állatot.
Dehogy bántotta volna az alvó fiút, kerülgeti, legyezgeti, két
szárnyával fedegeti, hogy ne süsse szegényt a nap és a mint felébred az
álmából, hát akár egy sátor, olyan fölötte a madár szárnya. Odamegy
hozzá az _Anka_ és mondja neki, hogy jótettéért meg akarja jutalmazni,
kivánjon tőle valamit. «A föld szinére szeretnék feljutni», mondja a
fiu.