negyven hordó vized. Ráülsz vele a hátamra, ha _gik_-et mondok etetsz,
ha _gak_-ot mondok itatsz».
Eszébe jut a fiunak a szekrényke, kiveszi belőle a kovakőt, egyet ver
rajta és «mit parancsolsz szultánom», előtte a világnagyszájú _arab_.
Negyven mázsa juh húst, negyven hordó vizet kér a fiú. Nem sokára hozza
a húst meg a vízet, teszi egy általvetőbe, felül vele a madár szárnyára
és útközben ha _gik_-et mond az _Anka_, húst ad neki, ha _gak_-ot mond,
megitatja. Repülnek egyik rét földről a másikra, és a mint rövid idő
multán feljutnak a föld szinére, leszáll a madár hátáról és mondja neki,
hogy várja be, nemsokára vissza lesz.
Veszi a fiu a szekrénykét és mondja az előpattanó arabnak, hogy hozzon
hírt neki a három lánytestvérről. Kis vártatva ehol az arab a három
lánnyal, ép készűltek a testvérei lakodalomra. Ráűlnek valamennyien a
madár hátára, hússal, vízzel megrakodnak és úgy mennek a három lányék
országába. _Gik_ mondja az _Anka_, hússal etetik, _gak_ mondja, vizzel
itatják; de hogy negyed magával volt a fiu, ismét _gik_, elfogyott a
hús. Veszi a fiu a handzsárját, kivág a czombjából egy darabot és dugja
a madár szájába. Megérzi az _Anka_, hogy emberhús, nem eszi meg, a
szájában tartogatja és a mint megérkeznek a három lányék országába,
mondja neki a madár, hogy most már mehet Isten hirével.
Nem tehetett a fiu egy lépést sem, úgy fájt a lába. «Te csak menj –
mondja a madárnak – én még pihenek elébb egyet».
«Hej ravasz kópé hej», feddi a smaragd madár, és azzal kiveszi a
szájában tartogatott húst, vissza illeszti a helyére, mintha csak ki sem
vágta volna.
Bezzeg nagyot ámult a város, láttára a megkerült
szultán-kisasszonyoknak. Alig akart az öreg pádisá a szemének hinni.
Nézi, öleli az egyiket, nézi, csókolja a másikat, és a mint elbeszélik
neki a történteket, királyságával együtt mind a három lánya a hamu-fiúé.
Elhozatja a fiu az anyját meg a húgát és úgy fognak hozzá a
lakodalomhoz. A húgának is találnak férjet, a _vezir_ fiát, és negyven
napig, negyven éjjig, boldogság éltök végéig.
Az egyszeri máj.
Májra éhezett az egyszeri öreg asszony. Oda ad a lányának egy-két
garast, hogy vegyen rajta májat, mossa tisztára a tóban, és úgy hozza
haza. Megy a lány a _csársi_ba (vásárba), megveszi a májat és viszi a
tóhoz, hogy majd megöblögeti. Amint javában mosogatja, egyszerre csak
egy gólya száll le, kapja a lány kezéből a májat és elrepül vele.
Kéri a lány: «Add vissza a májat gólya, hadd vigyem az anyácskámnak,
anyám engem meg ne verjen.»
«Ha árpát hozol helyébe, visszaadom a májat», mondja a gólya.
Megyen a lány a tarlóhoz: «Tarló, nekem árpát adj, árpát adom gólyának,
gólya májat visszaadja, májat viszem anyácskámnak.»
«Ha imádkozol Állához esőért, kapsz egy kis árpát», mondja a tarló.
De amint hozzá fog az imádsághoz, hogy: «Adj egy esőt óh én Álláhm, esőt
adom tarlónak, tarló nekem árpát adjon, árpát adom gólyának, gólya májat
visszaadja, májat viszem anyámnak», jön egy ember és mondja neki, hogy
füstölő nélkül semmit sem ér az imádsága, menjen a boltoshoz füstölőért.
Oda megy a boltoshoz: «Boltos nekem füstölőt adj, Álláhnak hadd égessem,
Álláh esőt ad majd érte, esőt viszem tarlónak, a tarlótól árpát kapok,
árpát adom gólyának, gólya májam visszaadja, májat viszem anyámnak.»
«Adok – mondja a boltos – ha csizmát hozol a csizmadiától.»
Odamegy a lány a csizmadiához és azt mondja neki: «Csizmadia, nekem
csizmát adj, csizmát adom boltosnak, boltos füstölőt ad érte, Álláhnak
elégetem, Álláh esőt ad majd érte, esőt viszem tarlónak, a tarlótól
árpát kapok, árpát adom gólyának, gólya májam visszaadja, májat viszem
anyámnak.»
Azt mondja a csizmadia: «Ha bőrt hozol, csizmát kapsz érette.»
Odamegy a lány a vargához és azt mondja neki: «Varga, nekem bőrt adj,
hadd adom a csizmásnak, a csizmás csizmát ad érte, azt meg adom a
boltosnak, boltos füstölőt ad érte, azt Álláhnak égetem, Álláh esőt ad
majd érte, esőt viszem tarlónak, a tarlótól árpát kapok, árpát adom
gólyának, gólya májam visszaadja, haza viszem anyámnak.»
«Ha nyers bőrt hozol az ökörtől, csizmának való bőrt kapsz érte», mondja
a varga.
Odamegy a lány az ökörhöz és azt mondja neki: «Ökör, nekem nyers bőrt
adj, hadd adom a vargának, varga nekem csizmabőrt ad, adom csizmadiának,
a csizmástól csizmát kapok, azt meg adom boltosnak, boltos füstölőt ad
érte, Álláhnak elégetem, Álláh esőt ad majd érte, esőt viszem tarlónak,
a tarlótól árpát kapok, árpát adom gólyának, gólya májam visszaadja,
haza viszem anyámnak.»
Azt mondja az ökör: «Ha szalmát hozol, adok érette nyers bőrt.»
Oda megy a lány a gazdához és azt mondja neki: «Gazda nekem szalmát adj,
hadd vigyem az ökörnek, ökör nyers bőrt ad majd érte, azt meg viszem
vargának, varga ad majd czizmabőrt, viszem el a csizmáshoz, csizmadia
csizmát ad majd, azt meg viszem boltosnak, boltos füstölőt ad érte,
Álláhnak elégetem, Álláh esőt ad majd érte, esőt viszem tarlónak, a
tarlótól árpát kapok, árpát adom gólyának, gólya májam visszaadja, haza
viszem anyámnak.»
Azt mondja a lánynak a gazda: «Adok szalmát, ha megcsókolsz.»
Meggondolja a lány, hogy ő bizony megcsókolja, legalább megszabadul
ettől a bajától. Odamegy a gazdához, megcsókolja, a csókjáért szalmát
kap. A szalmát ökörhöz viszi, ökör érte nyers bőrt ad. Nyersbőr megyen a
vargához, vargától kap csizmabőrt. Megy vele csizmadiához, a meg csizmát
ad érte. Csizmát viszen a boltoshoz, boltostól füstölőt kap. A füstölőt
elégeti, és «Adj egy esőt óh én Álláhm, esőt adom tarlónak, tarló nekem
árpát adjon, árpát adom gólyának, gólya visszaadja májam, viszem haza
anyámnak», Álláh neki esőt ad. Esőt viszi a tarlóhoz, tarló neki árpát
ad. Árpát adja a gólyának, gólya májat visszaadja, májat viszen az
anyjának, megfőzik és megeszik.
Varázs-turbán, varázs-korbács, varázs-szőnyeg.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer két testvér. Apjok, anyjok meghalt
és összes vagyonukat két részre osztották. A nagyobbik fiu boltot
nyitott, a kisebbik meg, tarfejű is volt, eszelősködött is egy kissé, a
renyheség után látott. Addig járta az evés-ivás meg a sétálás, hogy
elfogyott egy nap a pénze. Odamegy a testvéréhez, kér egy-két garast
tőle, és amint ennek is a végére járt, megint csak a testvérét vette
elő.
Addig-addig, míg ráunt a nagyobbik; de látta, hogy nincs szabadulás
tőle, fogja, mindenét pénzzé teszi és hajóra száll, hogy más országba
vándorol. Neszét vette az öcscse, és mielőtt még elindult volna a hajó,
rálopózkodik és elbúvik, hogy észre ne vegyék valahogy. A nagyobbik is
élt a gyanuperrel, hogy ha meghallja az öcscse, idáig is utána jön, és ő
se mutatkozott a fedélzeten. De alighogy kifeszítik a vitorlát, előkerül
mind a kettő, megint a bátyja nyakán az öcscse.
Eleget bosszankodik a nagyobbik, de hiába, viszi őket a hajó, Egyptomig
meg sem állanak. Ott azt mondja a nagyobbik az öcscsének: «Te csak
maradj itt, én keresek két öszvért, hogy tovább utazzunk.» A fiu leül a
parton, várja a bátyját várja, de hiába várja. Majd felkeresem, gondolja
magában, és útra kel a bátyja után.
Megy megy mendegél, nagyot jár, kicsit jár, hat hónapig réten jár, de
egyszer csak hátra néz, látja, hogy csak annyit járt, egy árpányi helyet
járt. Még többet lép, sokat lép, félévet egy folytán lép, violákat
tépeget, és amint lép lépeget, egy hegy lábához vetődik. Három legényke
ugyancsak veszekedik valamin egymással. Negyediknek odanéz és kérdi
tőlük, hogy mi az, a min hajba kaptak.
«Egy apának a gyermekei vagyunk – kezdi el az idősebbik – minapában
meghalt és örökségkép turbánt, korbácsot meg szőnyeget hagyott ránk. Ki
a turbánt fejre rántja, senki szeme meg nem látja. A ki a szőnyegre
terül, kézben korbács egyet cserdül, madár módra messze repül. Kié
legyen a turbán, kié az ostor, kié a szőnyeg, ez a mi örök bajunk.»
«Egyé legyen mind a három», kiáltozza valamennyi. – «Az enyém a
legnagyobbé.» – «Engem illet mint középsőt.» – «Hát én meg a
legkisebbik.» Szóra szóval, botra bottal, alighogy hogy el tudja a
tarfiu őket egymástól választani.
«Nem úgy lesz a – veszi itélőre a dolgot – nyilat készítek egy kis darab
fából és kilövöm. Ti utána szaladtok és a ki a leghamarébb itt lesz
vele, azé lesz majd mind a három.» Repül a nyil, fut a három testvér, a
tarfiu is egyet gondol, felteszi a turbánt, ráül a szőnyegre, egyet csap
rá ostorával és «hipp-hopp, ott legyek, a hol a bátyám», arra ébred,
hogy egy nagy város van előtte.
Alig jár egy-kettőt a városban, íme jön a pádisá embere, és adja a
városbelieknek tudtára, hogy a szultán-kisasszony eltünik éjjelenként a
palotából. A ki megtudja, hogy hová lesz, azé a lány meg a fele
királyság. «Ehol én – kiáltja a tarfiu – vigyetek a pádisá elé, ha meg
nem tudom, itt a fejem.»
Ott a bolond a palotában, este meg a szultán-kisasszony szobájában,
lefekszik és úgy lesi fél szemmel a történendőket. A lány csak azt
várta, hogy elaludjék, tűt szúr a talpába, és hogy nem ébredt fel rá a
tarfiu, veszi a gyertyát és megy ki egy oldalajtón.
Fején a turbánnal utána a fiu és amint kilép ő is azon az ajtón, hát egy
_arab_, fején egy aranytál, a tálon a szultán-kisasszony, úgy vannak
indulóban. A tarfiu se bolond hogy gyalogoljon mellettök, ráugrik ő is a
tálra, de majdhogy le nem billent mind a kettővel. Megijed az arab és
kérdi a lánytól, hogy az Istenért mit csinál, csepp híjja, hogy le nem
ejtette. «Meg se moczczantam – mondja a lány – a hogy a tálra tettél,
úgy ülök.»
Alig tesz velök az arab egy pár lépést, érzi, hogy szokatlanul nehéz ma
az a tál. A fiut persze a turbánja tette láthatatlanná, megint a lányhoz
fordul: «Mi történt veled szultánom, olyan nehéz vagy ma, hogy majd
leroskadok alattad.»
«Lelkem _lala_ – feleli a lány – be különös vagy ma, nem lettem én se
több se kevesebb.»
Fejcsóválva folytatja az arab az útját és amint mennek mendegélnek,
elérnek egy csodaszép kertbe, csupa ezüst meg gyémánt a fája. Letör a
fiu egy ágat, zsebre dugja, hát úgy elsóhajtoznak a fák, úgy
elsiránkoznak: «Ember fia be megkínzott, ember fia be megkínzott», hogy
csak összenéz a lány meg az arab.
«Egy tarfiut küldtek ma be hozzám – mondja a lány – mintha annak a szele
üldözne.»
Ismét tovább indulnak, eljutnak egy másik kertbe, minden fája csillogó
arany, ragyogó drágakő. Innen is letör a fiu egy ágat, zsebre dugja, hát
olyat csattan az ég-föld, olyat visongnak a fák: «Ember fia be
megkínzott, ember fia be megkínzott», hogy ijedtükben majd lehulltak a
tálról. Sehogy se tudta az _arab_, hogy mire vélje a dolgot.
Eljutnak aztán egy hídhoz, a hidon át egy tündérpalotához, hát ott várja
a lányt egy sereg rabszolga. Két kezük a mellükön, úgy hajolnak előtte
földig. Leszáll a szultán-kisasszony az arab fejéről, a tarfiu is
leugrik és amint hozzák a gyémánttal, drágakövekkel kírakott papucsokat,
veszi a fiu az egyiket, zsebre dugja. Felhúzza a lány a felét, keresi a
párját, hoznak egy másik párt, abból is eltünik egy.
Megunja a lány a dolgot, besiet papucs nélkül, de mindenütt nyomában a
fiu, fején a turbán, kezében a korbács meg a szőnyeg. Benyit a lány egy
szobába, hát ott az arab _peri_, egyik ajkával az eget, másik ajkával a
földet sepri. Kérdi a lánytól nagy bosszusan, hogy minek várakoztatta
meg, hova maradt ily későre. Elmondja neki a lány a tegnap esti tarfiut,
az úton történteket, de vigasztalja a _peri_, hogy ne törődjék vele,
képzelődés az egész.
Leülnek aztán a lánynyal és parancsolja egy szolgájának, hogy hozzák a
serbetet. Szép gyémántos kupában hozza egy fekete az édes italt, de
amint nyujtja oda a szultán-kisasszonynak, olyat csap a láthatatlan fiu
a szolgáló kezére, hogy leejti és apróra töri a kupát. Egy darabot ebből
is zsebébe dugott a tarfiu.
«Nem megmondtam – kiáltja a szultán-kisasszony – hogy nincs ma rendjén a
dolog. Nem kell nekem se serbet, se semmi, jobb ha mentül elébb
visszatérek.» Csitítja az arab, és hozatja egy másodikkal az ennivalót.
Hozzák a kis asztalt, rajta a sok tál étel és amint egyenként esznek
belőle, a mi megéhezett tarfiunk is hozzálát és csak elhűl a másik
kettő, hogy egy harmadik helyről is fogy az étel.
De már erre az _arab_ is kezd kissé nyugtalankodni, hát még mikor az
édességek mellől is tünnek a kanalak meg a tálczák. Maga az arab _peri_
mondja a szultán-kisasszony szeretőjének, hogy bizony nem bánja, ha ma
jókorabb tér haza a rendesnél. Meg akarja a lányt az arab csókolni, de
közzéjük csúszik a fiu, egyet ránt rajtuk, és az egyik jobbra esik, a
másik balra.
Sáppadoz mind a kettő, hivják a _lalát_ a tállal, beleül a lány és
indulnak kifelé. A tarfiu meg vesz egy kardot a falról, neki gyürkőzik
és egy csapásra lenyisszantja vele az arab fejét. De alighogy legurult
válláról a feje, olyan rémítőt rengett az ég, olyat dörgött a föld,
olyan üvöltés, olyan riadalom: «jaj minékünk, ember fia megölte a
királyunkat», hogy a megrémült tarfiu azt se tudta, hányadán van.
Kapja a szőnyeget, ráül, egyet csap a korbácsával és mikorára a
szultán-kisasszony visszatért a palotába, ott hortyogott már a tarfiu a
szobájában. «Ebatta kopasz varangya – mondja nagy mérgesen a lány –
sokat nyugtalanítottál az éjszaka.» Vesz ismét egy tűt, beleszúrja a fiu
talpába, és hogy meg se moczczan rá, azt hiszi, hogy alszik, s lefekszik
ő is.
Verik fel másnap az álmából, hogy végire járt-e a dolognak, mert
különben a halálé. «De végire ám – feleli vissza – csakhogy nektek nem
mondom meg, a pádisá elé vigyetek.»
Viszik a lány apjához, ott meg azt mondja, hogy csak úgy beszéli el a
történteket, ha a város közepére gyüjtik a népet. «Igy tán csak a
testvérem is megtalálom», gondolja magában. Hivják a sok népet a város
közepére, a tarfiu egy emelvényen, mellette a pádisá meg a
szultán-kisasszony és kezdi beszélni a dolgot, úgy a hogy történt, a
táltól a _peri_ királyig. «Ne hidd pádisá apám, hazugság pádisá apám»,
egyre azt hajtogatja a lány.
Előszedi erre a zsebéből a gyémántágat, a drágaköves ágat, az aranyos
papucsokat, a drága kanalakat és már-már beszéli a _peri_ halálát is, a
midőn meglátja a nép közt a testvérét, rég keresett bátyját. Se kérd, se
hall, leugrik az emelvényről, szalad a bátyjához, az is szalad, ez is
szalad, míg utól nem érik egymást.
Előkerülnek aztán mind a ketten, a nagyobbik is elbeszéli az esetét, a
kisebbik is és kéri a tarfiu a pádisát, hogy a lány is meg a fele
királyság is legyen a bátyjáé. Neki elég az ő bűvös turbánja, bűvös
korbácsa és szőnyege, elél ő azokkal holta napjáig, csak a bátyja
közelében maradhasson.
De legjobban a szultán-kisasszony örült, a mint a peri király halálát
meghallotta. Erővel rabolta volt el egy nap a szobájából, és úgy
elvarázsolta a hatalmával, hogy nem szabadulhatott tőle. Örömében arra
is ráállott, hogy a tarfiu testvére legyen az ura és nagy lakodalmat
csaptak, negyven napig, negyven éjig egyre mulatoztak.
Én is arra jártam és amint _piláfot_ kértem a szakácstól, olyat talált a
kezemre csapni, hogy még most is attól sántítok.
A szél-dev.
Mese mese, meskete, egyet ugrott két macska, varangybéka szárnyra kelt,
bolha néne lebukott, szúnyogok rátámadtak. A kakas még _imám_ (pap)
volt, a tehénből borbély telt, libácskák imádkoztak, sírt az anyám
bölcsőben, amint apám ringattam, mindez pedig akkor volt, egy pádisá
öreg volt.
Volt ennek az öreg pádisának három fia meg három lánya. Megbetegedik egy
nap az öreg és akárhány _hodsát_, akárhány orvost is hivatnak, csak nem
fordul állapota jóra. «Már én a halálé vagyok», gondolja magában,
hivatja a fiait és így szól hozzájuk: «Ha majd meghaltam, az legyen
közületek a pádisá, a ki három éjen át vigyáz a síromnál; lányaimat
pedig annak adjátok, aki először kéri őket.» Ezzel meghal és mint illik,
eltemetik.
Hogy pádisá nélkül ne legyen az ország, kimegy a nagyobbik fiu az apja
sirjához, éjfélig elül, a szőnyegén elimádkozik és úgy várná a reggelt.
De egyszerre csak nagy zaj támad a sötétben, a fiu megijed, kapja a
papucsát és hazáig meg sem áll. A második éjjelre a középső fiu megy ki
a sírhoz, az is ott ül éjfélig, hanem amint meghallja a nagy zajt, ő is
veszi a papucsát és iramodik vele haza. Harmadiknak a legkisebbikre
kerűlt a sor.
Veszi a handzsárját, övébe dugja és úgy indul a temetőbe. A mint
éjféltájig üldögél, meghallja a zajt, de olyat ám, hogy a föld is
megremegett belé. Kapja a fiu, megy egyenesen arra, a honnan a lárma
hangzik és amint odaér, ott előtte egy nagy sárkány. Veszi a handzsárját
és úgy beledöfi, hogy alig maradt annyi ereje, hogy mondhassa: «Ha ember
vagy a talpadon, döfj belém még egyszer.»
«Nem én – mondja a királyfi – anyám is csak egyszer szült engem a
világra.» Ott kiadta lelkét a sárkány. A királyfi le akarja vágni az
állat fülét meg az orrát, de a sötétben nem lát és amint ide-oda
tapogat, meglát messziről valami kis világosságfélét. Egyenesen oda
tart, elér a fényesség közelébe, hát egy öreg embert pillant meg. Két
gombolyag van a kezében, az egyik fehér, a másik fekete; a fekete
gombolyagot felcsavarja, a fehéret meg világgá ereszti.
«Mit csinálsz öreg apó?» kérdi tőle a királyfi. «Jaj fiam – felel neki
az öreg – ez az én ügyem, bajom. Az éjszakát összegyüjtöm, a nappalt meg
kieresztem.»
Azt mondja erre a királyfi: «Jaj apó, az én dolgom még több mint a
tied.» Erre összeköti az öreg karjait, hogy ne ereszthesse még ki a
nappalt és megy tovább világosságot keresni. A mint ismét megy mendegél,
egy vár aljához jut el, negyven ember tanakodik alatta.
«Mi járatban vagytok?» kérdi tőlük a királyfi. «A várba szeretnénk
bejutni, hogy kiraboljuk a kincsét – feleli a negyven ember – de nem
találjuk a módját.»
«Besegítlek én benneteket – mondja a királyfi – ha adtok egy kis
világosságot.» Készséggel igérik meg neki a rablók. Elővesz aztán egy
csomó szeget, beleüti a várfalba, egész a tetejéig, felmászik rajta és
leszól nekik: «No most jöjjetek fel egyenként, úgy a hogy én jöttem.»
Belekapaszkodnak a szegekbe, úgy mászik fel a negyven rabló. A fiu se
rest, veszi a handzsárját és mindegyiknek, alighogy felér, lecsapja a
fejét, bedobja a testjöket a várba és ezen módon végire jár mind a
negyvennek.
Leszáll aztán a várba, hát ott az udvarában egy szép palota és amint
kinyitja a kapuját, egy kigyó oson be mellette és fel az oszlopra a
lépcső mellett. Veszi a királyfi a handzsárját, a kigyóba döfi, de a
handzsárja is ott marad a kőben, elfelejti kihúzni. Felmegy aztán a
lépcsőn, benyit egy szobába, hát ott alszik egy szép lány. Szép lassan
megint behúzza az ajtót, felmegy a második emeletre, ott is benyit egy
szobába, még egy szebb lányt lát meg az ágyban. Ezt az ajtót is behúzza,
felmegy a legfelső emeletre, benyit, hát az egész szoba csupa érczczel
van kirakva és olyan gyönyörü lány alszik benne, hogy a királyfi ezer
lélekkel szeretett bele.
Ezt az ajtót is behúzza, megint felmegy a várfalra, kiszedegeti a
szegeket és ismét leszáll a földre. Megy egyenesen ahhoz az öreg
emberhez, a kinek a karját megkötözte volt. «Óh fiam – kiáltja már
messziről – be soká oda maradtál. Mindenkinek megfájult már az oldala a
sok fekvéstől». A fiú feloldja a karjait, az öreg kifejti a fehér
gombolyagot és megy a királyfi a sárkányhoz, fülét, orrát levágja,
beteszi a tarisznyájába. Onnan megy vissza a palotába, a hol e közben a
legidősebbiket meg is tették már pádisának. Hagyja a dolgot, nem szól
semmit.
Nem sok idő telve, jön egy oroszlán a palotába, megy egyenesen a pádisá
elé. «Mit akarsz?» kérdi tőle a pádisá. «A legidősebbik lánytestvéred
akarom elvenni», mondja az oroszlán. «Állatnak nem adom oda», mondja a
pádisá, és már-már kergetnék az oroszlánt, de íme előáll a királyfi és
azt mondja: «Apánk nem így hagyta meg, azt mondta volt, hogy annak
adjuk, a ki kéri». Ezzel veszi a lányt, oda adja az oroszlánnak, az meg
fogja és elviszi.
Másnap jön egy tigris, az meg a középső lányt kéri a pádisától. A két
nagyobbik megint nem akarná odaadni, de ismét előáll a kisebbik, hogy
úgy cselekedjenek, a hogy az apjok kivánta volt. Veszi és oda adja a
lányt a tigrisnek.
Hamarmad napra egy madár száll le a palotába, a legkisebb
szultán-kisasszony kellene neki. A pádisá meg az öcscse megint nem
akarnak ráállani, de addig erőlködik a legkisebbik, hogy a madár is
lánynyal tér vissza. A _peri_k pádisája volt ez a madár, a smaragd
_Anka_. De lássuk, hogy mi történt a várban.
Ebben a várban szintén egy pádisá lakott, azé volt a palota, meg a három
lány is. Reggelre kelve a mint kilép, látja, hogy ember járt a
palotájában; kimegy az udvarra, megpillantja a lépcsőfőnél a ketté
vágott kigyót s a handzsárt, és a mint járkál, keresgél, ott a vár
tövében a negyven halott is. «Nem ellenség, hanem jóbarát tehette –
gondolja magában – az mentett meg a rablóktól meg a kígyótól.» A
handzsár a jóbaráté, de hol a gazdája? gondolkozik egyre a _lalá_jával.
«Azon úgy segítünk – mondja a _vezir_ – hogy egy nagy fürdőt
készíttetünk és mindenkit meghivunk bele, hogy ingyen megfürödhetik. Jól
megvigyázunk minden egyes embert és a kinél a handzsár tokja, az a mi
megmentőnk.» Úgy tesz a pádisá, a fürdő elkészűl és ország-világ fürödni
jár belé.
Azt mondja egy nap a lala: «Mindenki itt volt már fürödni, csak három
királyfi maradt még hátra.» Hirt ad a pádisá a három királyfinak, jönnek
ők is a fürdőbe, és amint nézegetik a a ruhájokat, megtalálják a
kisebbiknél a handzsár tokját.
Azonnal hivatja a pádisá a királyfit és azt mondja neki: «Nagy jó tettet
tettél velem, kivánj érte a mit csak akarsz.» «Nem kivánok én tőled
egyebet – mondja a királyfi – mint a legkisebbik lányodat.»
«Jaj fiam, csak azt ne kérted volna – sóhajt egyet a pádisá – koronámat,
országomat oda adom, csak a lányt ne akard.»
«Ha a lányod adod, elveszem – mondja ismét a királyfi – egyebed nem
kell.»
«Fiam – könyörög a pádisá – adom a nagyobbik lányt, adom a középsőt,
akár mind a kettőt. Ellensége a kisebbik lányomnak a szél-ördög, mert
nem adtam oda neki és érczczel borított szobában kell őriznem, hogy
közelébe ne juthasson a _dev_fajzatja. Mert olyan szörnyeteg a
szél-ördög, hogy se ágyú nem járja, se szem nem látja; szél módjára
repül és szél a megjelenése is.»
De akárhogy kéri a pádisá, hogy mondjon le a lányról, hogy ő is
veszedelembe jut általa, nem fog a királyfin a szó. Addig kéri, addig
nem hajt rá, hogy megunja a sok szót a pádisá, oda igéri a lányt és meg
is tartják a lakodalmat. A két bátyja a másik két lányt kapja és
visszatérnek a saját országukba, a legifjabbik ott marad, hogy őrizze a
_dev_ elől a feleségét.
Idő telik, idő mulik, éli világát a királyfi a szép szultán-lány
feleségével. Azt mondja egy nap a királyfi az asszonynak: «Ugyan
szultánom, eddig még el se mozdultam mellőled, hátha elmennék kissé
vadászni, legalább egy órácskára.»
«Jaj királyom – mondja erre a felesége – ha elmész mellőlem, tudom, hogy
nem látsz többé.» De addig kéri és úgy igéri, hogy mindjárt visszajön,
míg beleegyezett a felesége. Ezzel veszi a fegyverét és indul az erdőre.
A szél-ördög is csak ezt az alkalmat leste. Félt a hires királyfitól,
nem merte mellőle elragadni, de mihelyt kitette lábát a palotából, jön
akár a szél és eltünik az asszonynyal.
Nem telik bele sok idő, visszatér a királyfi, hát sehol a felesége.
Szalad a pádisához, onnan meg vissza, de biz azt a _dev_ vitte el, többé
ugyan elő nem kerül. Sír-rí keservesen, üti-veri magát a földhöz, majd
meg felugrik, lovára kap és vagy a felesége, vagy a halál, nyargal a
nagy világba.
Napokat jár, heteket jár, pihenőre nincs ideje, úgy kergeti a bánatja.
Egy palota tűnik egyszerre a szeme elé, de mintha káprázat volna előtte,
nem is tudja jól szemügyre venni. A nagyobbik lánytestvérének volt ez a
palotája. A lány éppen kinézett az ablakon és feltűnik neki az ember,
hogy még ide is elvetődhetett valaki, a hol madár se repül, karaván se
vonúl. Hát még a mint felismerte benne a testvérét. Olyan nagy volt az
öröme mind a kettőnek, hogy öleléstől, csókolástól beszédhez sem
jutottak.
Este felé azt mondja a lány a királyfinak: «Nem sokára jön az oroszlán,
akár milyen jó hozzám, még is csak állat ő, hátha valami kárt tesz
benned.» Ezzel veszi a testvérét és elrejti.
Jön estére az oroszlán és a mint ott üldögélnek, beszélgetnek, arra
fordítja a lány a szót, hogy mit csinálna, ha valamelyik testvére el
találna jönni. «Ha a nagyobbik jönne – mondja az oroszlán – egy ütésre
agyon verném, ha a középső testvéred jönne azt is megölném, de ha a
kisebbik jönne, két kezemen altatnám el.»