ugy dől ki a sok arany belőle. Kapja a fiu meglevő kis eszét, haza megy
vele, kér a bátyjától még egy ökröt, hogy ő párjával akarja őket járomba
fogni. Szekeret is talál, nehány üres zsákot is, a zsákokat megtölti
földdel, elindul és meg se áll a fáig. A zsákokat kiüríti, a föld
helyébe aranynyal tölti meg, és a mint estefelé haza kerül vele, hát
csak elképed a bátyja a temérdek kincs láttára.
A fiu megint csak az osztozkodáson volt, szalad a szomszédékhoz egy
vékáért, hogy mérnivalójuk akadt otthon. Kiváncsi a szomszéd, hogy
vajjon mit is mérhetnek ezek a földhöz ragadtak. Fogja, beenyvezi a véka
fenekét és ime amint kis időre hozza a bolond a vékát, ott egy odaragadt
arany. Szalad a szomszéd, mondja egy másodiknak, szalad a második,
mondja egy harmadiknak; nagy idő se kellett hozzá, apraja-nagyja tudja
az aranyat.
Megszeppen az okosabbik testvér, hogy mi lesz ő velük, meg a sok
aranynyal. Neki az ásónak, kapának, gödröt ásnak, beletemetik a sok
kincset és még aznap este búcsú a kapufélfától.
Az úton eszébe jut a nagyobbiknak, hogy vajjon bolond eszével nem
felejtette-é el az öcscse az ajtót bezárni. El biz a. Küldi sebtibe
vissza, hogy tegye meg még egyszer az útat, ha úgy felejtette, és zárja
be az ajtót, de jól. Haza megy a bolond és gondolja magában, hogy ha már
egyszer itt van, az anyjáról se felejtkezik meg. Vesz egy nagy üst
vizet, felforralja és úgy végig mossa vele az anyját, hogy egyet se
szólt többé szegény feje. Aztán, mintha mindent helybe hagyott volna,
egy seprővel oda támasztja az öreget a falhoz, az ajtót a vállára veszi
és megy az erdőre a testvére után.
Látja a nagyobbik az ajtót, hallja a szegény anyja esetét, de akárhogy
szidja, akárhogy mocskolja, még a bolondnak áll feljebb. Azért hozta
magával az ajtót, hogy senki se tudjon bemenni rajta. Szeretne már a
bolondtól szabadulni, gondolkozik, hogy mi módon, néz előre, néz hátra,
ime három lovas vágtat az úton. Hamarjában mindketten egyet gondolnak,
hátha őket keresik ezek az emberek, kapják, fel a fára bolondostúl,
ajtóstúl. A három lovas ép ez alá a fa alá talált ledőlni, de hát kapóra
jött az est, nem láttak, nem tudtak meg semmit.
A fán csak meg lett volna a két testvér békességesen, ha egyikőjük
bolond nem lett volna. Olyan dolgokat kezdett Mehmedke művelni, hogy
ezer szerencse, hogy életükbe nem került. Egy szó annyi mint száz,
hullatja a fáról az áldást, le a lovasok fejére, de hát esőnek minek
gondolták a sötétben. Egyszerre csak az is megesett, hogy csatt-patt, le
az ajtó a fáról, egyenesen a három alvóra, «itt a világ vége, itt a
világ vége,» úgy elszalad a három ember, hogy talán még máig sem
állottak meg. Meg is elégelte a dolgot az okosabbik, odébb áll egy
reggel, és marad az öcscse bolond magára.
Mit csináljon bolond Mehmed, fogja indul ő is világgá. Addig megy, addig
éhezik, míg eljut egy faluba. Oda áll a _dsámi_ (templom) kapujába, és
bemenőtől, kijövőtől hol egy-két _parát_ (pénzt), hol enni valót kap.
Egy kurta kis ember jön ki a dsámiból, végignéz Mehmeden, és kérdi tőle,
hogy nem állana-é be hozzá szolgának.
«Nem bánom – feleli Mehmed – de csak úgy, ha megfogadod, hogy semmiért
se szabad egymásra megharagudnunk. Ha megharagszol, megöllek, ha én
haragszom meg, te is megölhetsz engem.» Ritka volt abban a faluban a
szolga, ráállott a kurta ember az egyességre.
Hogy kurtára szabjuk a dolgot, legelébb is azon kezdte a bolond, hogy a
mi tyukja, juha csak volt a gazdájának, mind elpusztította a házból.
«Haragszol tán mester?» kérdi a gazdájától. «Nem én, minek haragudnám»,
mondja a megszeppent gazda. Többet azonban nem biz rá semmit, hadd üljön
otthon munka nélkül.
Felesége, gyereke volt a gazdának, ezekre kellett volna Mehmednek
vigyázni. Ő dajkálgatta volna a kis gyereket, de bizony nem telt bele
sok idő és elemésztette ostobaságával. Megijed az asszony, hogy
elébb-utóbb még rákerül a sor, fogja, összebeszélnek az urával és
megszöknek egy éjszaka a bolondtól. De meghallotta Mehmed a dolgot,
belebútt a ládába és amikor kinyitják a másik faluban, ehol a bolond
búvik ki belőle.
Megint összebeszél a gazda a feleségével, hogy az éjszaka a tó partjára
mennek aludni. Mehmedet is magukkal viszik, a tó mellett vetnek neki
ágyat, hogy ha majd elalszik, bedobják. Volt azonban annyi esze a
bolondnak, hogy maga helyett az asszonyt ugrasztotta a tóba. «Haragszol
tán mester?» – «Hogyne haragudnék te gézenguz, vagyonom elpusztítottad,
gyerekem, feleségem megölted, koldussá tettél.» Veszi a bolond a gazdát,
eszébe juttatja az egyességet és beledobja őt is a tóba.
Egymagára maradt Mehmed, megy ismét világgá. Megy az úton mendegél, édes
kávét iddogál, rá csibukot sziddogál, hátra-hátra tekinget, csak
bolhányit lépeget. Jártában-keltében, jöttében-mentében egy öt parás
darabot (egy és ¼ kr.) talál, vesz érte _leblebit_ (pergelt borsót), és
amint kezdi szemenként rágicsálni, beleejt egy felet egy útszéli kútba.
Kezdi a bolond úgy, a hogy csak a torkán kifér: «a fél _leblebi_met
akarom, a fél _leblebi_met akarom». A rémítő ordítozásra egy arab
szellem (peri) száll fel a kútból, olyan nagy a két ajaka, hogy
egyikével a földet, másikával az eget sepri.
«Mit akarsz?» kérdi Mehmedünktől. «A fél _leblebi_met akarom, a fél
_leblebi_met akarom.»
Visszaszáll az arab a kútba, és amint ismét eléjön, kezében egy
asztalka. Oda adja a bolondnak és azt mondja neki: «Ha megéhezel, csak
annyit mondj, hogy adj enni asztalkám; ha pedig jól laktál, azt mondd,
hogy elég már asztalkám.»
Veszi Mehmed az asztalt, megy vele egy faluba és amikor csak megéhezik,
«adj enni asztalkám», annyi előtte a drága szép étel, hogy azt se tudja,
melyikhez lásson elébb. No, gondolja magában a legény, hadd lássa e
dolgot a falu népe is; szalad, hívja őket össze nagy vendégségre.
Jönnek a falubéliek, egyik a másik után, néznek jobbra néznek balra, de
sehol se tűz, se hozzávaló. E még bizony bolonddá akar bennünket tenni,
gondolja mindegyik. De hozza a fiu az asztalkát és «adj enni asztalkám,»
aj, az a sok szép étel; torkig jól lakott valamennyi, maradt még a
cselédségnek is. Tanakodnak a falubéliek a dolgon, hogy hogy lehetne
ilyet mindennap enni. Úgy, mondja az egyik, hogy belopódzkodik egy nap
Mehmedhez és addsza kezed asztalkám, vége a bolond dicsőségének.
Mit csinál ismét éhes gyomrával? Szalad az útszéli kúthoz és kezdi
megint: «A fél _leblebi_met akarom, a fél _leblebi_met akarom.» Addig
akarta, míg ismét felszállott hozzá az arab _peri_, és kérdi, hogy mi
megint a baja.
«A fél _leblebi_met akarom, a fél _leblebi_met akarom.» – «Hát az
asztalka?» – «Ellopták.»
Leszáll a nagyajku szellem és amint felkerűl a kútból, egy malmocska van
a kezében. Oda adja ezt is a bolodnak, és azt mondja neki: «Ha jobbról
csavarod, arany, ha balról csavarod, ezüst hull ki belőle.» Fogja a
legény a malmot, haza viszi, csavarja jobbról, csavarja balról, hát csak
dől ki belőle a temérdek kincs. Olyan gazdag ember lett belőle, hogy nem
a faluba, de még a városba se lehetett volna párjára akadni.
Hogy, hogy nem, megtudja a falu népe a malmocska kincsét és addig
tanakodnak, addig mesterkednek, míg a malmocskának is hűlt helye támad
egy reggel. «A fél _leblebi_met akarom, a fél _leblebi_met akarom»,
kiáltja Mehmed a kútnak.
«Hát az asztalka, hát a malmocska?» kérdi a felszálló szellem.
«Ellopták mind a kettőt,» siránkozik nagy keservesen a féleszű.
Megint leszáll az arab és két botocskát hoz fel a kútból. Oda adja a
bolondnak, és erősen a lelkére köti, hogy valahogy azt ne találja
mondani: «Üssed botocskám.»
Veszi Mehmed a botot, forgatja jobbra is, balra is, de nem tudja
eltalálni a módját. Ő bizony megpróbálja, és alighogy neki biztatja
őket, hogy «üssed botocskám», neki az irgalmatlan két bot, és a hol csak
érzik, fején, lábán, kezén, hátán hogy majd elnyúlt nagy fájdalmában.
«Megállj botocskám», ime megpihen a két bot. Nagy fájdalmában is nagyot
örült Mehmed, hogy kitalálta a nyitját.
Hazáig meg se áll a két bottal, hivja össze a falubélieket mind; de egy
szóval sem említi, hogy mi végből. Alig egy pár óra, összekerül
valamennyi és lesik nagy kiváncsisággal az uj dolgot. Jön Mehmed a két
bottal és «üssed botocskám», no tett is köztük olyan kegyetlen
ütést-verést, hogy alig győzték a rimánkodással. «Nem addig – biztatja
őket az észre tért Mehmed – míg elő nem adjátok az asztalkát is, a
malmocskát is.»
Mindenre ráállott a vérig vert falu népe, szaladnak az asztalkáért, meg
a malmocskáért, és «megállj botocskám», ismét helyreállt a béke.
Veszi a _peri_ mind a három ajándékát, megy velük a saját falujába és
mert pénze is volt, meg is okosodott, ráakadt a testvérére is. Az
elásott pénzt a testvérének adja, keresnek maguknak egy-egy asszonynak
való lányt, megházasodnak és élik világukat. Nem volt okosabb ember a
faluban mint bolond Mehmed.
Az aranyhajú gyermekek.
Volt hol nem volt, nagyon régen volt, mikor még apám az én apám volt, én
meg az apám lánya voltam, mikor még apám az én fiam volt, én meg az apám
anyja voltam, volt egyszer a világ túlsó részén, közel az ördögök
országához, egy nagy város.
Abban a városban három szegény leányzó lakott, egy szegény favágónak a
gyermekei. Reggeltől estig, estétől reggelig egyre csak hímeztek,
varrtak, fontak; reggel elment egyikőjök a vásárra, eladta a munkát és
igy csak eléldegéltek valahogy.
Egyszer, mért mért nem, megtalált a város pádisája a népére haragudni és
bűntetéskép ráparancsolt, hogy három nap, három éjjel senki se gyújtson
a városban világot. Mit csináljon a szegény három egy-testvér? A
sötétben csak nem dolgozhatnak. Fogják, vastag szőnyegeket borítnak az
ablakra, kis mécset gyújtanak és munkához látnak, hogy megkeressék a
mindennapit.
A tilalom harmadik estéjén sétára indul a pádisá, hogy nem szegte-é meg
valaki a rendeletjét. Véletlenül a lányok háza elé kerül és mert a
szőnyeg egyik csücske megakadt volt az ablak rácsában, meglátja a pádisá
a világosságot. A lányok bent nem is sejtették a dolgot, varrogatnak,
fonogatnak és beszélik a szegénységüket.
Elkezdi a legnagyobbik: «Óh ha engem a pádisá a fő-étekfogójához adna;
be sok szép ételt ehetnék mindennap. Olyan szőnyeget szőnék neki érte,
hogy amennyi katonája csak van, mind elférne rajta.»
«Engem meg – mondja középső lány – ha oda adna a fő-ruhamesterének, be
sok szép drága ruhát viselhetnék. Aztán meg olyan egy sátort csinálnék a
pádisának, hogy valamennyi katonája mind elférne benne.»
«Én pedig – mondja a legkisebbik – ha maga a pádisá találna elvenni,
olyan két gyereket hoznék neki a világra, hogy mindkettőnek arany volna
a haja. Az egyik fiu volna, a másik lány, a fiu homlokán félhold, a
lányén meg csillag ragyogna.»
Meghallja a három lány beszédét a pádisá, és alighogy rávirradt a másnap
reggel, palotájába hivatja őket. A nagyobbikat az étekfogóhoz adja, a
középsőt a ruhamesterhez, a legkisebbiket maga veszi el.
Bezzeg jó módba jutott a három lány. Olyan ebédeket csapott a
legnagyobbik, hogy a mikor a szőnyeg szövésre került a sor, dehogy
fogott volna hozzá a teli gyomrával. Küldték is másnap vissza, a favágó
kunyhójába. A középső lány is úgy neki öltözködött aranyba, ezüstbe,
hogy sátor csinálással bizony ő nem piszkolja be magát. Ment ő is vissza
a nénjéhez.
De hát a legkisebbik. Alig múlik el a kilencz hónap meg a tiz nap, erőt
vesz rajta a fájdalom. Összesug erre a másik két lány, hogy milyen lesz
az ő szégyenük, ha az a két csodagyerek csakugyan a világra talál jönni.
Szólítják elő a palotabéli bábát és pénzzel, igéretekkel tele beszélik,
hogy ártsa magát a dologba. Boszorkány volt az ördögszőtte bábája,
szivesen ráállott akármiféle rosszra. Két kutya kölyköt kerített
valahonnan elő, úgy megy a beteg ágyashoz.
Pedig lelkem, olyan két gyereke lett a pádisá feleségének, mint akár a
ragyogó csillagok. Az egyik fiu, a másik lány; a fiu homlokán félhold, a
lányén meg csillag, hogy az éjszaka is ragyogott tőlük.
A gonosz bába azonban veszi a két kutya kölyköt, kicseréli a gyerekekkel
és adja tudtára a pádisának, hogy kutya-kölyke lett a
szultán-asszonynak. A pádisának csakhogy a fejébe nem ugrott a lelke
szörnyű haragjában. Veszi a szegény feleségét, derékig a földbe ásatja
és városszerte elrendeli, hogy minden arra menő köpje le, követ dobjon
rá. A boszorkány meg, a mint keze ügyébe kerítette a két gyereket,
kivitte őket a város végire, letette egy folyóviz partjára, és mint a ki
legjobban végezte dolgát, megy vissza a palotába.
Közel a vizhez, a hol a két gyerek feküdt, egy öreg párnak volt a
kunyhója. Egy nőstény kecskéjük volt az öregeknek, reggel legelni ment,
este haza jött, megfejték, és ezen élősködtek szegények. Egyszerre csak
veszi észre az öreg asszony, hogy nem ád a kecske tejet. Elpanaszolja a
baját az urának, mondja neki, hogy járjon utána, hátha más valaki lopja
meg a tejüket.
Utána megy másnap az öreg a kecskének, megy egész a folyóvizig, és ott
elrejtőzködik egy fa megé. Ime mit látnak a szemei, bizony ti is
megörűltök neki, ha meghalljátok. Két aranyhajú gyerek heverész a fűben,
a kecske hozzájok megy és megszoptatja őket. Aztán egyet mekeg nekik,
ott hagyja őket és megy legelészni. Úgy megörűlt az öreg ennek a két
csillag-darabnak, hogy majd neki bolondult. Veszi a két kis magzatot és
mivel Álláh nem áldotta meg gyerekekkel, a kunyhójába viszi és oda adja
az anyjuknak. Az asszony még nagyobbat örűlt a gyerekeknek, Álláh adta
nekik, gondját viselik, felnevelik. De ime jön keserves-mekegve a
kecske, mintha csak sírni akarna, és alig hogy oda mutatják a két
gyereket, megszoptatja őket és azzal ismét legelészni.
Jön az idő, megy az idő, felnő a két csodagyerek, hegyen-völgyön
futkároznak, még a sötét erdő is kiragyog az aranyhajuktól. Vadat űznek,
pásztorkodnak, segítkeznek az öregek mellett. Addig telik, addig múlik
az idő, hogy a két gyerek nagyocska lett, a két öreg megvénült; az
aranyhajúak erősödtek, az öreg pár meg úgy elgyengült, hogy egy
virradóra meghaltak. Magára maradt a két egy-testvér.
Eleget sírtak, eleget ríttak szegények, de hát nem lehetett a bajon
segíteni. Eltemetik öreg szüléiket, és otthon a lány a kecskével, a fiu
meg vadászaton, kisebb gondjuk is nagyobb volt a megélhetésnél.
Egy nap, a mint javában vadászgat az erdőn, meglátja a pádisá apja. Se
az apja nem tudta, hogy a gyereke, se a fiu nem ismerte az apját. De
alighogy megpillantotta ezt a csodaszép gyereket, a szivére szerette
volna szorítani és mondja az embereinek, hogy tudják ki a gyerekből,
hogy ki-miféle.
Oda megy egy udvarbéli a fiuhoz és mondja neki: «Be sok vadat lőttél ma
_bejem_.»
«Sokat teremtett Álláh – feleli a fiu – neked is jut, nekem is», és
azzal ott hagyja a faképnél.
A pádisá is megy vissza a palotájába, de egész betegje lett a fiúnak és
amint kérdik otthon a baját, mondja, hogy olyan egy csodaszép gyereket
látott az erdőben, hogy egész odáig van, úgy megszerette. Aranyos a
haja, ragyogó a homloka, a milyet az ő felesége igért volt neki.
Bezzeg megijedt e szóra a bába. Siet a folyóhoz, megpillantja a házat,
benéz, hát ott egy aranyhajú lány, akár tizennegyede a holdnak. Szép
szivesen fogadja a lány a bába köszöntését, kéri, hogy kerüljön belől.
Kétszer se kéreti magát az asszony és alighogy beteszi a lábát a házba,
kezdi mézes-mázos szavaival tudakolni, hogy egyedül lakik-e.
«Nem anyókám – mondja a lány – van egy fiu testvérem is. Nappal vadászni
jár, éjjelre haza jön.»
«Nem unnod magad, így egymagadban?» kérdi a boszorkány. – «Ha unatkozom
is, mit tegyek? Töltöm az időt úgy, a hogy lehet.»
«Mondd csak gyémántom, szeret-e nagyon a testvéred?» – «Testvérét hogy
ne szeretné?»
«Mondanék én neked valamit, lányom – kezdi az öreg – de aztán el ne
mondd ám senkinek. Ha majd este haza jön a testvéred, kezdj előtte
sírni-ríni, de úgy a hogy csak birsz. Kérdi majd, hogy mi lelt, ne
felelj rá semmit, megint kérdi, megint ne szólj neki. Harmadszorra
elkezdheted aztán, hogy agyonunod itthon magad, hogy ha szeret, menjen
el a tündérkirályné kertjébe és hozzon onnan neked egy ágat. Meglásd,
hogy olyan szép ágat sose láttál még életedben.» A lány megigéri, az
öreg asszony meg elmegy.
Estére kelve csakugyan olyan sírás-rívásra fakadt a lány, hogy egész
veresre rítta a szemét. Jön a testvérkéje a vadászatról, látja, hogy
ugyancsak odáig a huga, alig győzte a baját kitudni. Fűt-fát mindent
megigért a fiu, és hogy teljesítse húga kivánságát, útra kél másnap az
aranyhajú.
Megy megy mendegél, pipál, kávét iddogál, addig-addig, mig elér
tündérország határáig. Síkságra jut, hol karaván nem járhat, hegyek
közzé jut, hol madár nem repülhet, völgyeket lát, hol kígyó nem
csúszhat. Álláhnál a bizodalma, úgy megy mendegél, míg egyszerre csak
szem nem látta, nyom nem járta rengeteg nagy síkságra jut. Közepén egy
szépséges szép palota, az útfélen meg az ördög-anya. Fél oldalából vér,
a másikból genyedség folyik, úgy fonogat az útszélen.
Megkerüli a fiu az ördögasszonyt, magához szorítja, egyet-egyet ölel a
derekán és: «Jónapot anyácskám, holtomiglan fiad legyek» kezet csókol
neki.
«Neked is jó napot fiacskám – feleli a _dev_-anya – ha anyácskádnak nem
szólítottál volna, ha meg nem öleltél volna, ha az a földbe ásott
ártatlan anyád nem volna, azonnal megettelek volna. Szólj fiacskám, mi
járatban vagy?»
Elmondja a szegény fiu, hogy a tündérkirályné kertjéből akarna egy ágat.
«Ki tanított téged e szóra, gyerek? – csodálkozik az asszony. – Hány
száz meg száz talizmán őrzi azt a kertet, hány száz meg száz lélek
veszett már azért oda.»
Nem tágít a fiú, ha addig él is; egy élete, egy halála.
«Köszönd annak a földbe ásott ártatlan anyádnak», mondja a _dev_-anya.
Azzal maga mellé ülteti a fiut és oktatja az útra: «Hajnal hasadtakor
útra kelsz és addig meg sem állsz, míg egy kút meg egy erdőség nem
bukkan eléd. Ebben az erdőben vedd elő a nyilad, fogj vagy öt-, tiz
madarat elevenen, oda viszed őket a kúthoz, elmondasz elébb két rend
imádságot, aztán beledobod a madarakat a kútba és lekiáltasz a
kulcsokért. Erre egy kulcsot dobnak majd fel a kútból, magadhoz veszed
és megint útra kelsz. Egy nagy barlang elé fogsz kerülni, az ajtaját
kinyitod a kulcsokkal és mihelyt beteszed a lábad, kinyújtod a nagy
sötétben a jobb kezed, megragadod a mi belé akad, hamarosan
visszafordulsz és a kulcsokat ismét visszadobod a kútba. De mindez alatt
vissza ne nézz, különben Álláh irgalmazzon lelkednek».
Másnap virradóra útra kel a fiu, fog vagy öt-tiz madarat az erdőből,
kézrekeríti a kulcsot, kinyitja vele a barlang ajtaját és «Já Álláh»
kinyújtja a jobb kezét, megragad vele valamit és azzal vissza se nézve
lovára kap, testvérkéje házikójáig meg sem áll.
Csak akkor vette igazán szemügyre, hogy mi van a kezében. Se több, se
kevesebb, mint egy ág a tündérkirályné kertjéből. De milyen ág volt ez.
Tele apró galyacskákkal, galyak tele levélkékkel; a hány levél annyi
madár, a hány madár annyi hangja. Olyan éneklés, olyan dallás, hogy a ki
halotta, egész odáig volt tőle. Bezzeg majd felverte az öröm a házat.
Másnap megint hozzálát a fiu a vadászáshoz, és amint javában űzi a
vadat, megint meg találja a pádisá látni. Egy-két szót vált a fiuval,
azzal megy a palotájába, de még nagyobb betegje lett a fiunak, mint
annak előtte volt.
Szedelőzködik a bába, megy ismét a házikóba, hát ott a lány kezében a
tündérág.
«No lányom – köszönt be a bába, – nem megmondtam? De ez még mind semmi.
Ha a tündérkirályné tükrét hozná el a testvéred, tudom Istenem, ezt az
ágat a kezedbe se vennéd. Csak azon mód rimánkodj érte, mint a
tövisért.»
Még jóformán el se ment a boszorkány, már úgy neki kezdett a lány a
rívásnak, hogy alig tudta a bátyja megvigasztalni. Meg-meg nyakába veszi
a világot, egyenesen az ördögök anyjához, és úgy elrimánkodik előtte a
tükörért, hogy nem tudott neki a _dev_-asszony ellentállani.
«Köszönd annak a földbe ásott ártatlan anyádnak – mondja neki az anyó –
különben ezer lelked is oda veszett volna.» Oktatja a fiát, merre
menjen, mit csináljon és úgy ereszti útnak.
Veszi vasbotját a kezébe, vassaruját a lábára és ahogy előre megmondta
neki a _dev_, rátalál a két kapura. Az egyik nyitva volt, a másik zárva.
Fogja, a nyitott kaput bezárja, a bezártat kinyitja és amint belép
rajta, ott egy másik kapu. A kapu előtt egy oroszlán meg egy juh, az
oroszlán előtt fű, a juh előtt hús. Veszi a húst, teszi az oroszlán elé,
veszi a füvet, teszi a juh elé, és bántatlanúl hagyják bemenni. De ott
egy harmadik kapu, előtte meg két kemencze, az egyikben tűz ég, a másik
kihamvadt. Az égőt kioltja, a kialudtban tüzet rak, és azzal a kapun át
a tündérkertbe, a kertből a tündérpalotába. Veszi a bűvös tükröt és
amint siet ki vele, olyat kiáltanak rá, hogy ég-föld rengett belé.
«Égő kemencze fogd meg», kiáltozzák a palotából, a mint a kemencze
mellett elhalad.
«Nem én – szól vissza a kemencze – ha ez nem olt ki, még most is égek.»
A kialudt kemencze sem akarta megfogni, mert a fiunak köszönhette, hogy
újra tüzet raktak benne.
«Oroszlán tépd szét», kiáltozzák a palotából, amint az állatok mellett
halad el útja.
«Nem én – válaszol az oroszlán – ennek a jóvoltából jutottam a húshoz.»
A juh sem akarta megragadni, mert a fiu segítette a fűhöz.
«Nyitott kapu ne ereszd ki», kiáltják ismét bentről.
«Dehogy nem eresztem – szól a kapu – ha ez be nem zár, még most is
nyitva volnék.» A bezárt kapu is utat nyitott neki és nem telik bele sok
idő, otthon az aranyhajú, örömére testvérének. Belenéznek a tükörbe, hát
hatalmas Álláh, benne az egész világ. Eszébe se jut a lánynak a
tündérág, egyre a tükörben a szeme.
Megint vadászni jár a fiu és hogy hogy nem, ismét szeme elé kerül a
pádisának. De harmadszorra annyira elfogja szívét a szeretet, hogy
félholtan viszik a palotájába. Ismét megtudja a boszorkány a dolgot.
Szalad a lányhoz és tele beszéli a fejét, hogy addig ne nyugodjék ám,
míg a tündérkirálynét el nem hozza a testvére. «Ebbe csak beletörik a
fejszéje,» gondolta magában. A lány előre is örűlt már a szép tündérnek,
és alig győzte várni a bátyját.
Csak úgy özönlött a könnye, mikorára a testvérkéje megjött, mintha csak
fellegből ömlött volna. Hiába mondja a fiu, hogy milyen messze, milyen
bajos az út odáig, tündérkirályné kell a lánynak.
Ismét útra kél, beállít az ördög-asszonyhoz, a kezét szorítja, a lábát
csókolja, a lábát szorítja, a kezét csókolja, segítsen még egyszer a
baján. Csak elbámúl az asszony annyi bátorságon és váltig beszéli le a
szándékáról, mert nincs annyi lelke, a mennyi odaveszhetne.
«Nem én anyácskám, – mondja a fiu – halni meghalok, de visszatérni nem
fogok nélküle.»
Mit csináljon a _dev_-asszony, ismét megmutatja neki az utat. «Azon az
úton haladj, a honnan az ágat vetted, arra is el kell menned, a hol a
tükröt találtad. Egy nagy-nagy sikságra érsz ezen a két bejáraton túl,
de nem nézel se jobbra, se balra, egyre csak előre a koromsötétségben.
Ha majd kivilágosodik, meglátsz egy nagy czipruserdőt, az erdőben egy
nagy temetőt, itt vannak mindazok kővé válva, a kik a tündérkirályné
után áhítoztak. Itt se állasz meg, hanem méssz a királyné palotájáig és
ahogy csak erődtől telik, kiáltod a nevét. Hogy aztán mi történik veled,
magam sem tudhatom.»
Útnak indul másnap a fiu, megimádkozik a kút mellett, benyit a kapukon,
elér a nagy sötéthez, de se jobbra, se balra, egyre előre tart.
Egyszerre csak kivilágosodik, egy nagy czipruserdő terül el előtte, fája
az eget verdesi, koronája sírkövekre hajlik. Pedig nem is temető, hanem
embernyi kövek, se szeri se száma. Pedig nem is kövek, hanem megannyi
ember, kővé válva kővé fagyva. Se szellem se ember, se nesz se hang,
csakúgy borsódzik a fiu háta; de összeszedi a bátorságát és folytatja az
útját.
Néz előre, néz, csak úgy káprázik a szeme a vakító világosságtól és
amint jobban szemügyre veszi, hát akár a nap, olyan csillogó egy palota.
Összeszedi meglevő erejét, kiáltja a tündérkirálynét, hát csak elhal
ajkán a szó és kővé dermed a teste egész a térdéig. Még egyet kiált,
kővé válik köldökéig, még egy utolsót a hogy erejétől tellett, és
köldökétől a torkáig, onnan a fejéig akár a többi sírkő.
De ehol a tündérkirályné, a két lábán ezüst saru, a kezében aranycsésze,
fut a palota kertjébe, vizet merít a gyémántmedenczéből, és mihelyt
rálocscsantja a fiura, életelevenség száll belé.
«No te ifju legény – szólal meg a királyné – nem elég, hogy a
tündérágamat, aztán meg a tükrömet vitted el, de még harmadszorra is ide
merészkedtél? Köszönd annak a földbe ásott ártatlan anyádnak, különben
kővé válva kőnek maradtál volna. Szólj, mi hozott ezúttal ide?»