TÖRÖK NÉPMESÉK
*
EREDETIJÉT GYÜJTÖTTE ÉS MAGYARRA
FORDITOTTA
DR KÚNOS IGNÁCZ
VÁMBÉRY ÁRMIN ELŐSZAVÁVAL
KIADJA A KISFALUDY-TÁRSASÁG
BUDAPEST
HORNYÁNSZKY VIKTOR AKADÉMIAI KÖNYVKERESKEDÉSE
1889.
Hornyánszky Viktor sajtója.
ELŐSZÓ.
Akár az utczára szórt gyöngyök, gyémántok és egyéb drágakövek, úgy
hevertek szanaszét a török népköltészet kincsei is, anélkül hogy
összegyüjtőjük akadt volna, anélkül hogy az őket megillető figyelmet
felébresztették volna. Amaz élénk politikai és gazdasági érintkezés
alatt, mely köztünk és a hozzánk oly közel álló kelet közt, már
évszázadok óta fennáll, pusztán a _porta_ nyelve, az _efendi_-világ
gondolatköre és az arab-perzsás elemek tarka-barka czafrangjaitól rikító
irodalmi termékek voltak azok, melyek kelet kutatóját érdekelték. Mint
török irodalmi mutatványok, csakis ilyenek terjedtek el a nyugaton. De
hogy maga a nép, az idegen szellemi termékektől meg nem betegesített
törökség, hogy hogyan gondolkozik, hogyan érez és álmodozik; milyenek a
mondái és dalai, legendái és meséi, mindezekről vajmi keveset tudtunk ez
idáig. Hiszen maga a «_Türk_» szó, egyértelmü volt a «paraszt, durva,
bárdolatlan» kifejezésekkel, és az a hamis szégyenpir, mely ez
epithetonok kiejtésekor az _oszmánli_ arczát elborította, mintha
halavány fényét egész Európáig vetette volna.
Igen érdemes munkára vállalkozott tehát _dr. Kúnos_, a midőn figyelmét
ez eddig teljesen elhanyagolt irodalmi kincsre fordította, és e
szerteszét heverő drágaságokat összeszedegetve, gyönyörü népmesék díszes
koszorujával ajándékozta meg az európai olvasó közönséget. E mesék
jobbára népmesélők ajkairól vannak ellesve, a kik gőzölgő _mokka_ nedv
és szörtyögő _nárgile_ mellett heverészve, kávéházi kényelemben töltik
idejüket, és a boldog nyugalmat kifejező _kejf_ élvezetébe merülvék.
Legnagyobb részük azonban a _hárem_ derült és kedélyes lakónőitől
származnak, a kik estéken át a _tandir_ köré guggolva, örömest
kalandozzák be képzeletükkel a földöntúli világ tündérek lakta
levegőjét. Rideg téli éjszakáknak derült enyhe költészete. Egy részük
ismét a keleti képzelődés ama gazdag forrásából eredeztek, melyek főleg
a hosszu _ramazáni_ éjjeleken szoktak fel-felbugyogni, a midőn a szigoru
bőjtidőt vidám lakmározás váltja fel, és a midőn a fárasztó
_Terávih_-imára gyenge bágyadtság és áhítozott nyugalom következik. Ez
érzéseket mi nyugat emberei nem is ismerjük.
A keleti embernek a phantásiája mindig is tevékenyebb és elevenebb, mint
a gondolkozó ereje. Mert míg ez utóbbi a földi bajlódások és küzködések
fáradságos voltát juttatja eszébe, addig az előbbi, mintegy üdülőül
szolgálva, enyhíti és gyönyörködteti, és boldogságának voltaképeni
alapfeltétele. A meseköltészet múzsája mindig is elevenebb volt keleten,
mint nyugaton, minden rang és állásbeli egyforma buzgalommal ápolta, és
csak alig négy évtizede annak, hogy maga egy török diplomata, tehát egy
egészen modernizált török, meseköltés sugaraival ragyogtatta be berlini
missziója idejét és ‚Muhajjeláti Aziz efendi‘ (Aziz efendi képzelődései)
czimén, egy kötet csinos mesét küldött a komoly német északból a
Boszporusz lanyhább fövenyére.
A mi az előttünk levő mesekötet őseredetét illeti, úgy azt azon
ethnológiai érintkezésekben kereshetni, melyeknek a mai _oszmán_ok
keletkezésüket is köszönhetik. Ép amint a szeldsuk-turkomán hódítók köré
évszázadokon át gyülekeztek a különböző népek, mint a görögök, örmények,
arabok, kürdök, kaukáziaiak, szlávok és albánok, és együttesen
megalkották az _oszmán_ nemzetet, épp úgy a török mesék eredetét is a
keleti költészet ama mesteri hálózatában kell keresnünk, mely Indiától a
Tigris partjáig, innen meg egész Európáig is eljutott.
Az _Ezeregyéj_ bizonyára már a kisázsiai szeldsukok közt is erősen el
van terjedve, mert hisz a legelső, speciális _oszmánli_ jellegű,
irodalmi kisérletek is, egy ‚_Elfereds baad-es siddet_‘ czimű ismeretes
mesegyüjtemény után vannak megalkotva. E gyüjtemény, mely a Hidsra VII.
és VIII-ik századában keletkezett, voltaképen arab mesék utánzata, és
nem is tekintve a roppant érdekes nyelvanyagot, úgyszólván első szellemi
kapcsa lett ama nagy népegyvelegnek, melyet összeségében _oszmánli_nak
neveznek. Később e mesék épp olyan mértékben alakultak át, mint a milyen
mértékben növekedett a keleti szellemtől merőben különböző szláv-görög
és kaukáziai befolyás; anélkül azonban, hogy a költészet alaphangját
lényegében megváltoztatta volna, mely mindig megőrizte a keleti
phantásia tiszta bélyegét és a mely előszeretettel kalandozgatott ázsiai
erkölcs- és gondolatvilágokban.
Mert csakis igy érthető, hogy e török mesék, melyeket _dr. Kúnos_ hűen
és mintaszerüen gyüjtött és fordított, épp oly mértékben beszél
_pádisák_ról és _dervisek_ről, _dev_ (ördög) és _peri_ (tündér)ről,
_Anká_ról és _dsin_ről, _boszorkány_ról meg _varázslók_ról, mint akár a
messze India, és a még messzebb mongol sivatag hasonló termékei.
Tekintetbe véve azt a nagy szellemi rokonságot, melyet a világ összes
népeinek meséi közt már többször kimutattak, nem igen fog meglepőleg
hatni, ha az előttünk levő kötetben nem egy frappáns párjára bukkanunk
azoknak a meséknek, melyeket _Frere_ kisasszony ‚Old Deccan Days‘ cz.
csinos könyvében közölt, avagy a melyeket ‚Sziddhi-Khür‘ cz.
gyüjteményében _Jülg_ nyujtott a német közönségnek. Hisz ily jelentékeny
hasonlóságok a magyar és délszláv meseköltészetben is, ugyancsak
kimutathatók.
A mi azonban az előttünk levő mesekötet költészetét legjobban jellemzi,
az amaz egyszerü és mégis erőteljes nyelvezet, az a mesterkéletlen és
itt-ott mégis merész gondolatmenet. Egyszóval _Kúnos_ török meséi egy
darab keletnek a képviselői, egyszerü ruházatában a természetes
népnyelvnek; egy drága kő, melynek tiszta és nemes a foglalatja, és mint
ilyet nem ajánlhatjuk eléggé a művelt közönségnek. De ugyancsak ideje is
volt már, hogy a fiatal magyar turkológus összegyüjtse a rég parlagon
heverő kincset, mert nemsokára vasut szeldeli át Anatólia klasszikus
földjét, és azzal együtt idegen emberek jelennek meg, idegen
gondolatokkal és idegen mesékkel, és varázsszerü közlekedéseink
változtató hatása alatt sok enyészik majd el az ó-világ
jellemzetességeiből.
Budapest, 1889. február havában.
Vámbéry Á.
Őzike-királyfi.
Egyszer volt, egyszer nem volt, Álláhnak szolgája sok volt; volt egyszer
egy pádisá, ennek egy fia meg egy lánya. Megvénül a pádisá, megjön az
ideje és meghal; a fia foglalja el a helyét és jócska időn át uralkodva,
összes vagyonát elemészti.
Azt mondja egy nap a lány-testvérének: «Húgom, a vagyonunkat mind
elköltöttük; ha majd meghallják, hogy pénz nélkül állunk, egy az, hogy
elkergetnek bennünket, de meg senkinek se fogunk majd a szeme közé
nézhetni. Legjobb, ha mindennek elejét veszszük és ideje korán
elmenekülünk». Szedik-veszik czók-mókjukat és a két egytestvér éjnek
idejében ki a palotából, mennek világgá.
Mennek mendegélnek, eljutnak egy rengeteg nagy síkságra. Annyit
szenvednek a rekkenő melegtől, hogy majdhogy el nem dőlnek. A fiu nem
bírja ki tovább, és a mint meglát a földön egy kis összegyülemlett
vizet, így szól a lányhoz: «Húgom, nem én innen egy tapodtat se, míg ezt
a vizet ki nem iszom».
«Ugyan bátya – feleli a lány – ki tudja viz-é, piszok-é, mit tudhatni?
Ha már eddig kibirtuk, haladjunk még egy keveset, hátha találunk majd
vizet.»
De bizony a fiu: «Nem én egy lépést sem, megiszom én, ha addig élek is».
Ezzel neki a szennyes víznek, szürcsöli-szürcsöli, de íme, alighogy
megitta, egy őzike lett belőle.
Sír-rí a lány nagy keservesen, hogy mi lesz most már ő vele; de már
megtörtént, megint csak útra kelnek. Mennek mendegélnek, hegyen-völgyön,
nagy síkságon; egy nagy forrásnál nagy fa, ott állanak meg pihenőre. Azt
mondja az őzike: «Húgom, mássz fel itt erre a fára, én meg megyek, hátha
valami enni valóra tehetek szert.» A lány felmászik a fára, az őzike
dolog után lát, hegyet-völgyet bejár, nyulat mit fogdos, elhozza, a
testvérkéjével együtt megeszik és éldegélnek napról-napra, hétről-hétre.
A fa mellett a forrás, abból szokták volt a pádisá lovait itatni. Hozzák
este a kocsisok a lovakat és a mint inni akarnának, megpillantják a viz
tükrében a lány árnyékát, visszahőkölnek tőle a lovak. A kocsisok még
azt hiszik, hogy talán a víz nem tiszta, veszik, kiürítik a válut, ujból
megtöltik, de bizony a lovak megint csak visszaijednek, nem isznak a
vízből. Nem tudják a kocsisok mire vélni a dolgot, mennek, elmondják a
pádisának.
«Talán zavaros a víz», mondja a pádisá. «De nem ám – felelik a kocsisok
– egyszer ki is ürítettük a válut, friss vízzel töltöttük teli, még sem
ittak belőle.»
«No csak menjetek – küldi őket urok – nézzetek jól szét, hátha valami
van ott a közelben, a mitől megijedhettek.»
A kocsisok visszamennek, és a mint jól körül néznek a forrás körül,
szemügyre veszik a nagy fát, hát meglátják a tetején a lányt. Izibe
mennek és hirt adnak róla a pádisának. Nem restelli a fáradságot a
pádisá, eljön, felnéz, lát egy lányt, de olyat, mint a hold
tizennegyedikén, olyan szépet, hogy a ki egyszer ránéz, azt mondja, hadd
nézzek rá még egyszer. «Szellem vagy-é, tündér vagy-é?» szól fel hozzá a
pádisá.
«Se nem szellem, se nem tündér, hanem ember szülte ember», szól vissza a
lány.
Hiába kéri a pádisá, hogy szálljon le hozzá, hiába rimánkodik neki,
nincs annyi lelke, hogy leszállassa. Megharagszik a pádisá, kiadja a
rendeletet, hogy vágják ketté a fát. Veszik az emberek a baltát és
kezdik a fát vágni. Vágják a vastag fát, vágják, kicsi híja maradt még,
de hogy e közben beesteledett és már setétedni is kezdett, abba hagyják
a munkát, hogy a többijét majd elvégzik másnap.
Alighogy ezek elmennek, itt az őzike az erdőből, látja a fát és kérdi a
húgától a történteket. Elmondja a lány a dolgot, azt is, hogy nem akart
a fáról leszállani. «Jól tetted – mondja az őzike – ezután se szállj le,
akárhogy hív is.» Ezzel oda megy a fához, egyet nyal rajta, és ime még
vastagabb lett, mint annak előtte volt.
Másnap ismét dolga után lát az őzike, jönnek a pádisá emberei is, hát
látják, hogy ép a fa, és még vastagabb is lett. Megmeg kezdik a fát
vágni, vágják-vágják, még csak a fele hiányzik neki, de minthogy megint
rájok esteledett, a többijét másnapra hagyják, mennek haza.
Ne nyujtsuk el a dolgot, az őzike megint megjött és amint ismét egyet
nyal a fán, még sokkalta vastagabb lett.
Reggelre kelve, alig hogy elment az őzike, ehol a pádisá a favágókkal és
a mint látja, hogy a fa egyre csak vastagodik, más útját-módját keresi a
dolognak. Visszafordul, elmegy egy boszorkány hírű öreg asszonyhoz,
elmondja neki a fát meg a lányt, kincset igér neki, ha le tudja onnan
csalni. Elvállalja a dolgot a kuruzsló asszony, vesz elő egy háromlábú
vasat, üstöt, holmi egyetmást és viszi a forrás mellé. A vasat leteszi a
földre, rá meg az üstöt, de fenékkel felfelé, a forrásból vizet merít,
nem az edénybe, hanem mellé önti; a szeme is be van hunyva, mint a
vaknak.
A lány azt hiszi, hogy csakugyan vak és lekiált hozzá a fáról: «Néném
asszony, fordítva tette kigyelmed az üstöt a vasra, a víz mind a földre
ömlött.»
«Óh édes lánykám – kezdi el az öreg asszony – merre vagy, szemeim nem
látnak; szennyest hoztam magammal, ha Álláht szereted, jöjj és igazítsd
helyére az üstöt, hadd mossam ki a holmimat.» Az őzike intése jutott a
lány eszébe, nem szállott le.
Másnap ismét ott a boszorkány, oda botorkál a fa alá, tüzet rak, lisztet
vesz elő hogy majd szitál, de liszt helyett hamut rak a szitába.
«Szegény világtalan néne», szánakozik a lányka a fán, és kiáltja neki a
fáról, hogy liszt helyett hamu van a szitában. «Óh lányom – siránkozik
az öreg – vak vagyok, nem látok, szállj le onnan, segíts egy kissé a
bajomon.» Erősen meghagyta volt neki az őzike, hogy le ne szálljon
valahogy a fáról, szót is fogadott a testvérkéjének.
Harmadnapra megint a fa alatt a boszorkány. Ezuttal juhot hozott magával
és a mint veszi elő a kést, hogy megnyúzza vele, a visszájával kezdené
el vágni. Úgy elsiránkozott a juhocska, hogy nem nézhette a lány az
állat kínlódását, leszáll, hogy majd ő vágja a juhot, de ott a fa
közelében az elrejtőzött pádisá, kapja a lányt és viszi egyenesen a
palotájába.
Úgy megtetszett a pádisának a lány, hogy meg akart vele esküdni, de a
lány nem addig, míg az ő testvérkéjét az őzikét is el nem hozzák neki,
addig pillanatnyi nyugta sincs. Embereket küldenek ki az erdőre,
megfogják az őzikét és viszik a palotába, a testvérkéjéhez. El nem
eresztené a lány az oldala mellől, együtt feküsznek le, együtt kelnek
fel. A pádisá nagy lagzit csap, megesküsznek; a kis őzike se tágít
mellőlük, és estenként a hogy felkeresi őket és két első lábával végig
tapogat rajtuk, megnyugszik sorsán, mert:
«Ez a sógor lába, ez a húgom lába.»
Idő telik, idő múlik, a mesebeli idő még gyorsabban, a szerelmeseké
leggyorsabban; a mieink is boldogul élnének, ha nem lett volna a
palotában az a fekete rablány. Roppant rágta az irígység, hogy a pádisá
ezt a fáról szakadtat vette el, nem pedig őt. Leste is az alkalmat a
bosszura.
Szép egy kert volt a palotában, nagy vízmedencze a közepében, ott
szokott volt a szultán-asszony időzgetni. A kezében arany csésze, a
lábán meg ezüst saru, úgy ment a nagy medenczéhez, és a mint elért a
vízhez, utána a rablány, bedobja a vízbe. Volt abban a medenczében egy
nagy hal, azonnal lenyelte a szultán-asszonyt. A fekete meg, mintha
misem történt volna, megy vissza a palotába, felveszi a szultán-asszony
aranyos ruháit és oda ül a helyére.
Jön este a pádisá és kérdi az asszonytól, hogy mi lelte, hogy úgy
elváltozott az arcza? «Sokat sétáltam a kertben, a nap megsütötte az
arczom, attól lettem ilyen», feleli a lány. A pádisá elhitte neki, leül
mellé vigasztalni, hanem az őzike is előjön és a mint kezdi őket
símogatni, ráismer a rablányra, mert:
«Ez a sógor lába, hol a húgom lába?»
A rablánynak se kellett egyéb, ez az állat elébb-utóbb még végére fog
járni, tünődik magában, hogyan pusztíthatná el ezt is.
Egyet gondol, másnap betegnek tetteti magát, orvosokat hivat és pénzzel,
szép szóval lelkökre köti, hogy mondják a pádisának, nagy beteg a
felesége, az őzike szívét ha megehetné, csak az segít a baján. Elmondják
az orvosok a pádisának, azt is hogy az őzike szívét kellene a beteggel
lenyeletni. Oda megy a feleségének hitt rabszolgához és kérdi tőle, hogy
nem bánja-e, ha levágatja testvérkéjét, az őzikét.
«Mit tegyek – sóhajt az álnok – ha én meghalok, mi lesz szegény fejével;
jobb ha levágatjuk, így én se halok meg, ő is megszabadul állati
voltától.» Kiadja a pádisá a rendeletet, élesítteti a kést, téteti tűzre
a nagy üst vizeket.
A szegény őzike megneszeli a nagy sürgés-forgást, lemegy a kertbe a
medenczéhez és háromszor kiált le a testvéréhez:
«A késeket élesítik,
forralják a kazán vizet,
én húgocskám siess siess.»
Háromszor felelnek neki vissza a hal gyomrából:
«Itt vagyok a hal gyomrában,
a kezemben arany csésze,
a lábamon ezüst saru,
az ölemben kis pádisá.»
Mert teherben volt a szultán-asszony, a mikor a hal elnyelte, ott szülte
meg kis fiát a hal gyomrában.
Meg akarta éppen a pádisá az őzikét fogatni, a mint lesietett a kertbe a
medenczéhez. Nagy óvatosan utána megy az őzikének és mindent meghallott,
a mit a két testvér beszélgetett. Kiürítette nagy gyorsan a medenczéből
a vizet, kihuzatja a nagy halat, a gyomrát felvágatja, és íme mit lát?
Felesége hal gyomrában, a kezében arany csésze, a két lábán ezüst saru,
a karjában kicsi fia. Hol a feleségét öleli, hol a gyerekét csókolja,
viszi őket fel a palotába és elbeszélteti magának a történteket.
Az őzike meg ezalatt egyet talált nyalni a hal véréből, és egyszerre
csak emberré változott át. Felszalad a húgához, össze-ölelkezik a két
egy-testvér és úgy elsírnak szerencséjükön.
A pádisá veszi az arab szolgálót és kérdi tőle, hogy mit szeretne
jobban, negyven kardot-e avagy negyven lovat. Azt feleli neki a rablány:
«Kard az ellenségem torkába menjen, negyven lovat adj, hadd mehessek
sétára.» Rákötteti a lányt negyven lónak a farkára és útnak ereszti
sétára; apró darabokra szakadt a fekete, minden porczikája más-más
hegyen maradt.
A pádisá meg a felesége még egyszer nagy lagzit csapnak, az
őzike-királyfinak is akad a palotában párja és negyven nappal, negyven
éjjel egyre csak lakodalmaznak. Ettek ittak, czéljukhoz jutottak; ti is
egyetek igyatok, czélotokhoz jussatok.
A három narancs-peri.
Réges régi időben, szita volt a szalmában, minden csupa hazugság, ha
volt is, ha nem is volt, minden dolog bőven volt, ettünk-ittunk egész
nap, de éhesen aludtunk, mondom ilyen időben, volt egyszer egy pádisá.
Örömtelenűl múltak napjai, mert nem volt egy fia gyereke sem.
Bújában útra kel a _lalá_jával (vezérével) és a mint mennek mendegélnek,
kávét isznak, csibukoznak, eljutnak egy nagy völgybe. Leülnek egyet
pihenni és amint nézegetnek jobbra-balra, egyszerre csak megrendűl a
völgy, ostor csattan és egy zöld ruhájú, sárga papucsú, fehér szakállú
dervis áll előttök. A pádisá meg a vezére nagy féltükben mocczani se
mernek, de a mint a dervis feléjük közeledik és «Szelámin áléjküm»-öt
mond nekik, ők is neki bátorodva, visszafelelik a «Ve áléjküm
szelám»-ot.
«Mi járatban vagy pádisá uram?» kérdi a dervis.
«Ha ki tudtad találni hogy pádisá vagyok, akkor a bánatom okát is tudnod
kell», feleli a pádisá.
Elővesz a dervis a kebeléből egy almát, oda adja a pádisának és igy szól
hozzá: «Felét add oda a szultán-asszonynak, a másik felét magad edd
meg», és ezzel eltünt.
Haza megy a pádisá, oda adja a fél almát a feleségének, a másik felét ő
eszi meg és kilencz hónap tíz nap leteltével királyfi van a háremben.
Azt se tudta a pádisá mit csináljon örömében, pénzt osztogat a
szegényeknek, rabszolgákat szabadít fel, se kezdete, se vége a sok
lakomának.
Hogy ne nagyon nyujtsuk a dolgot, a mesékben úgy is hamar telik az idő,
nagyot nő a gyerek, elérte a tizennegyedik esztendejét is. Azt mondja
egy nap az apjának: «Pádisá apám, csináltass nekem egy kis
márványpalotát, de olyat ám, hogy két forrás legyen benne, az egyikből
zsir, a másikból méz folyjék.» Nagyon szerette a pádisá egyetlen egy
gyerekét, azonnal csináltatott neki palotát, két forrást, úgy a hogy a
fia szíve kivánta. Ott ült a királyfi a palotájában, és a mint nézi a
forrást, hogy bugyog ki belőle a zsir meg a méz, ehol egy öreg asszony,
kezében korsó, tele akarja tölteni a forrásból. A királyfi egy követ
vesz elő és eltöri vele az öreg asszony korsaját. Az öreg asszony nem
szól semmit, elmegy.
Másnap megint előjön és a mint töltené a forrásból, ismét oda dob a
királyfi egy követ, megint eltöri a korsaját. Szó nélkül megy vissza az
öreg asszony. Harmad napra is eljön, de harmadszorra is oda a korsaja.
«Óh ifju – szólal meg az öreg asszony – azt kivánom Álláhtól, hogy
szeress bele a három narancs_peri_be», (tündérbe) és azzal ott hagyja.
E pillanattól kezdve, mintha tűz emésztené a királyfi szívét,
hervadozni, sápadozni kezd és a mint látja a pádisá, hogy beteg a fia,
orvost, hodsát hivat, de egy se tud segíteni a baján. Megmondja egy nap
a királyfi az apjának: «Óh sáh apácskám, nem gyógyítanak meg engem ezek
az emberek, hiába való minden fáradozásuk. Bele szerettem a három
narancsba, és nem is lesz addig nyugtom, mig meg nem találom őket.»
«Óh gyermekem – rimánkodik a pádisá – egyetlenem vagy énnekem e világon,
ha te is elmész, kiben telik akkor örömöm.» A királyfi csak hervadoz,
csak olvadoz, belátja az apja, hogy jobb lesz, ha útnak engedi, hadd
találja meg a narancsokat, szive balzsamát. Hátha vissza kerülhet az
útjából.
Könnyű terhű, nehéz értékű holmival útra kel egy nap a királyfi, és hol
leülve, hol felkelve, hol hegységen, hol síkságon egyre halad előre. Egy
roppant nagy síkság közepette, ott az országúton előtte a _mináré_
(torony) nagyságú ördög-anya. Féllába az egyik hegyen, a másika egy
másik hegyen; a szájában mézgát rágcsál, fél órai útra hallik; fergeteg
a lehellete, a karjai nyolcz rőfnyiek.
Egy «Jó napot anyácskám» kiáltással odaszalad a fiu és átöleli az
ördög-anya derekát. «Ha anyácskámnak nem szólítottál volna – mondja az
asszony – azonnal bekaptalak volna.» Kérdi aztán a fiutól, hogy merről
jön és mi járatban van.
«Jaj édes anyácskám – sóhajt egyet a fiu – olyan baj jött a fejemre,
hogy te se kérdezd, én se mondjam.»
«De csak elő vele, no,» nógatja az ördögök anyja.
«Óh édes anyácskám – sóhajt még egy nagyobbat a fiú – bele szerettem a
három narancsba; jaj ha oda tudnál igazítani.»
«Csitt – kiált rá az asszony – e szót még emlegetni is tilos erre; én
meg a fiaim őrizzük ugyan, de magunk se tudjuk, hogy merre van. Negyven
fiam van, azok nagyobb földet járnak be, talán tudni fogják.» A mint
beesteledett, mielőtt még haza jöttek volna az ördög-fiak, veszi az
asszony a királyfit, egyet csap rá, azonnal vizes korsóvá változott.
Épen jókor, mert egyszerre csak betoppan a negyven ördög legény és kezdi
mind: «Emberszagot érzek, anyó.»
«Ugyan, ugyan – csitítja őket az anyjok – mit keresne itt köztetek ember
fia, vájkáljátok csak meg a fogatokat.»
Elővesznek egy-egy hasáb fát és a mint vájkálnak vele a foguk közt, az
egyik egy czombot, a másik egy kart, ki fejet, ki meg mellet húz ki a
foga közzül. Leülnek és hozzálátnak az evéshez. Evés közben tudakolja az
anyjok: «Ha ember testvéretek volna, mit csinálnátok vele?»
«Mit csinálnánk – felelik – szeretnők mint testvérünket.»
Egyet csap az asszony a korsóra, és előterem a királyfi. «Itt a
testvérkétek», mondja a negyven fiának.
Köszöntik nagy örömmel a _dev_ek (ördögök) a királyfit, testvérnek
szólítják, leültetik és mondják az anyjoknak, hogy mért nem szólt elébb,
legalább együtt ehettek volna.
«Jaj fiaim – mondja az asszony – nem olyan étellel él az mint ti,
tyukot, juh hust meg ilyesfélét esznek az ember fiak.»
Kapja erre az egyik, kimegy, hoz egy juhot, leöli és oda teszi a fiu
elé.
«Óh te gyerek – mondja megint az asszony – meg is kell azt neki sütni.»
Megnyúzzák erre a juhot, tüzet raknak, megsütik és elibe tálalják. Eszik
a királyfi egy darabig és amint jóllakott, abba hagyta. Nógatják az
ördög-fiak, hogy no még, no még, de mondja nekik az asszony, hogy csak
annyit szoktak azok enni.
«Lássuk csak – mondja a negyven testvér egyike – milyen is ez a juh
hus?» Fogja és egy-két falással végére jár az egésznek.
Reggelre kelve azt mondja az asszony a fiainak: «Testvérkéteknek nagy ám
a baja.» – «Mi az? – kérdik – hátha segíthetünk rajta.»
«Bele szeretett a három narancsba.» «Mi – mondják az ördög-fiak – nem
tudjuk a három narancs helyét, sose járunk arra, de a nagynénénk talán
tudni fogja.»
«Vigyétek hát oda ezt a fiut – mondja az asszony – mondjátok neki, hogy
tiszteltetem, ez az én fiam, fogadja el ő is a fiának és segítsen a
baján.» Veszik a _dev_ek a királyfit, viszik a nagynénjükhöz és
elmondják neki, hogy mi járatban vannak.
Hatvan fia volt ennek az idősebb ördög-asszonynak, és minthogy ő nem
tudta a narancsok országát, a fiait várta haza. De hogy kárt ne tegyenek
uj fiában, egyet csap rá és edénynyé változtatja.
«Emberszagot érzek, anyó», kiáltja valamennyi, a mint belépnek a házba.
«Talán emberhúst ettetek, abból maradt a fogatok közt», mondja nekik az
asszony. Elővesznek egy-egy hasáb fát, és amint piszkálgatják vele a
fogukat, mindegyik kihúz belőle valamit és aztán megint lenyelik. Evés
közben egyet csap az asszony az edényre, és a mint meglátja a hatvan
_dev_ a kis ember-testvért, szivesen látják, asztalhoz ültetik és valami
enni valót keresnek elő neki. «Fiuk – mondja másnap reggel az ördögök
anyja – ez a gyerek beleszeretett a három narancsba, nem tudnátok
szegényt útba igazítani?»
«Bizony mi nem tudjuk – mondják a _dev_ek – de hátha az idősebb
nagynénénk tudja.»
«Vigyétek el oda ezt a fiut – mondja az asszony – tiszteltetem, ez az én
fiam, legyen az övé is, és járjon utána a bajának.» Viszik a fiut a
nagynénjükhöz és elmondják neki a dolgot.
«Jaj fiaim, biz én nem tudom – mondja az agg anyó – de ha estére megjön
a nyolczvan gyerekem, megkérdezem tőlük.»
A hatvan _dev_ elmegy, a királyfit ott hagyják és a mint beesteledik,
egyet csap rá az ördög-anya a fiúra, seprőt csinál belőle és oda
támasztja az ajtóhoz. Jön aztán a nyolczvan _dev_, ők is megérzik az
emberszagot, és emberhúst vájnak ki ők is a foguk közzül. Evés közben
ezektől is azon mód kérdi az asszony, hogy ha embertestvérök volna, mit
csinálnának vele, és a mint fogadják, sőt a tojásra is megesküsznek,
hogy ujjal se érnének hozzá, egyet csap az asszony a seprőre, előjön a
királyfi.
Fogadják szép szivesen a _dev_ testvérek, tudakozódnak az egészsége
után, egy kis ennivalóval szolgálnak neki, alig tudnak neki helyet
lelni. Evés közben kérdi az asszony, hogy nem tudják-e, merre a három
narancs, mert beleszeretett uj testvérkéjük. Nagy örömmel ugrik elő a
legkisebbik _dev_-fiu, hogy ő tudja merre van.
«No ha tudod – mondja az anya – vidd el ezt a fiut, hadd jusson a
kivánságához.»
Reggelre kelve, veszi az ördög-fiu a királyfit és kettecskén útra
kelnek. A mint mennek mendegélnek, azt mondja a kis _dev_: «Testvér, nem
sokára egy nagy kertbe jutunk, annak a medenczéjében van a három
narancs. Amint azt mondom, hogy hunyd be a szemed, nyisd ki a szemed,
kapd meg, a mit meglátsz».
Mennek még egy keveset, bejutnak a kertbe, és a hogy meglátja a _dev_ a
medenczét, oda szól a fiunak: «Hunyd be a szemed, nyisd ki a szemed.»
Meglátja a királyfi a három narancsot, hol a víz színén lebeg hol a
vízben úszik, kapja az egyiket, dugja a kebelébe. Megint kiáltja neki a
_dev_: «Hunyd be a szemed, nyisd ki a szemed»; behunyja meg kinyitja,
megint kikap egy narancsot, ezen mód a harmadikat is.
Azt mondja aztán neki a _dev_: «Vigyázz, valahogy olyan helyt ne vágd
fel e narancsokat, a hol víz nincs, mert meg találod bánni.» A fiu
fogadja és azzal az egyik jobbra, a másik balra.
A mint megy mendegél, sokat jár keveset jár, hegyet völgyet, síkot
bejár, eszébe jut a narancs, előveszi az egyiket, hogy ő bizony
felvágja. Alig hogy belevág a narancsba, egy tündérszép lány pattan elő
belőle, de olyan szép ám, mint a hold tizennegyedikén. «Az Istenért, egy
kis vizet adjatok», kiáltja a leány, és amint nem kapott azon nyomban
vizet, mintha csak eltünt volna a föld színéről. Eleget sajnálta a
királyfi, de hiába minden, elmúlt dolog.
Megint útra kel, és amint ismét megy egy keveset, gondolja hogy
akárhogy, de egy narancsot még felvág. Előveszi a másik narancsot is, és
ahogy felvágja, az előbbinél még sokkalta szebb egy lány pattan elő,
vízért rimánkodik, de hogy a királyfi nem tudott neki adni, az is
eltünt.
«No de a harmadikra már jobban vigyázok,» fogadja a királyfi és
folytatja megint az útját. Jártában-keltében elérkezik egy nagy
forráshoz, egyet iszik belőle és gondolja magában, hogy itt felvágja a
harmadik narancsot is. Előveszi, felvágja és ime a másik kettőnél jóval
szebb lány áll előtte. A mint ez is kiáltoz vízért, oda viszi a
forráshoz, inni ad neki és a lány nem tünt el, életben maradt.
Anyaszült meztelen volt a lány és minthogy így nem vihette be a városba,
mondja neki, hogy mászszon fel a forrás mellett levő nagy fára, ő meg
bemegy a városba ruháért, kocsiért.
Mialatt a királyfi oda jár, egy arab szolgáló jön a forráshoz és a mint
merítene a vízből, meglátja a lány képét a víz tükrében. «No te lány –
szólt maga magához – hisz én szebb vagyok az asszonyomnál, én bizony nem
hordok neki vizet, ő hozzon én nekem.» Ezzel széttöri a korsót, megy
haza és a mint kérdi az asszonya hogy hol a korsó víz, azt feleli az
arab: «Szebb vagyok én náladnál, te hozz ezután nekem vizet.» Az asszony
vesz egy tükröt, oda tartja neki és így szól hozzá: «Elment tán az
eszed, nézz csak ide a tükörbe.» Az arab belenéz, látja, hogy csakugyan
fekete. Szó nélkül veszi a korsót, megy ismét a forráshoz és amint
meglátja a lány képét a vízben, azt hiszi, hogy az ő arcza.
«Mégis csak szebb vagyok én az asszonyomnál», kiáltja ismét, széttöri a
korsót és megy haza. Megint kérdi az asszonya, hogy mért nem hozott
vizet.
«Szebb vagyok én náladnál, te hozz nekem vizet.»
«Megbolondultál te lány», mondja az asszony, hozza ismét a tükröt és a
mint meglátja magát benne az arab, megint vesz egy korsót és viszi a
forráshoz. A lány képe megint ott a vízben, és amint harmadszorra is
akarná törni a korsót, lekiált a lány a fáról: «Sose törögesd a korsókat
néne, az én arczomat láttad a viz tükrében, azt nézted a magadénak».
Felnéz az arab, és amint meglátja a tündérszép lányt, felmászik hozzá a
fára és így kedveskedik neki: «Óh aranyos lányocskám, egész oda lettél a
sok üléstől, jer, hadd keresgéljek a fejedben.» Ezzel veszi a lány fejét
az ölébe, kotorászgat benne, elővesz egy tűt, beleszúrja a lány
koponyájába és egyszerre csak madárrá válik a narancs-lány, prrr…
elrepűl, az arab egymagára ott maradt a fán.
De ehol a királyfi szép kocsival, aranyos ruhával, felnéz a fára és
amint meglátja a fekete arczot, kérdi a lánytól, hogy mi történt vele.
«Itt hagytál, elmentél – mondja az arab – a nap egészen megfeketített.»
Mit csináljon szegény királyfi, veszi a lányt, bele ülteti a kocsiba és
viszi haza egyenesen az apja házába.
A palotabeliek már várják, lesik, vajjon milyen is lesz a királyfi
tündér-menyasszonya és amint meglátják az arab lányt, kérdik a
királyfitól: «No te mijét tudtad ennek az arab lánynak megszeretni?»
«Nem arab lány ez – mondja a királyfi – egy fa tetején hagytam, ott
feketedett meg a naptól; ha kipiheni magát, megint megfehéredik.» Ezzel
viszi a szobájába, és lesi, hogy fehéredjék.
Volt a királyfi palotájában egy szép kert, egyik fájára rá repült a
narancs-madár és szólítja elő a kertészt.
«Mit akarsz velem?» kérdi a kertész.
«Mit csinál a királyfi?» tudakozódik a madár.
«Semmi baja, egészséges», mondja a kertész.
«Hát a fekete felesége hogy van?»
«Az is csak megvan, üldögél.»
«Üldögéljen, ne ülhessen,
a fenekén tövis nőjön,
szállok ágra, elszáradjon.»
Ezt mondja a kis madár és azzal elrepül. Másnap megint jön, ismét
tudakozódik a királyfi meg a fekete felesége után, és meg-meg a tegnapit
kivánja. Harmadik nap azon módon, és a hány fára csak rászállott, annyi
száradt ki alatta.
Megunta egy nap a királyfi a fekete mellett, bemegy a kertbe, egyet
sétálni. Meglátja a kiszáradt fákat, hivja a kertészt és azt mondja
neki: «Ugyan kertész, mért nem viseled jobban gondját ezeknek a fáknak,
nem látod, hogy mind kiszáradt.» Erre elmondja a kertész, hogy ő ugyan
hiába viseli gondját, mert nehány nap óta egy madár száll a fákra,
megkérdi, hogy mit csinál a királyfi meg a fekete felesége, kivánja
neki, hogy üldögéljen ne ülhessen, a fenekén tövis nőjön, száll az ágra,
elszáradjon.
Megparancsolja a királyfi a kertésznek, hogy kenje be a fákat péppel és
ha majd oda ragad a madár, fogja meg, hozza el neki. Bekeni a fákat a
kertész és amint rászáll másnap a madár, legott oda ragad. Veszi a
madarat, oda viszi a királyfinak és beteszik egy kaliczkába. Csak rá
kellett hogy nézzen a fekete asszony a madárra, azonnal ráismert benne a
lányra. Fogja, nagy betegnek tetteti magát, elhivatja a főorvost és sok
pénzzel rábirja, hogy azt mondja a királyfinak, hogy csak úgy gyógyul
meg a felesége, ha ilyen meg ilyen madarat nyeletnek el vele.
Látja a királyfi, hogy nagy beteg a felesége, hivatja az orvost,
megnézeti vele a beteget és kérdezi, hogy mivel gyógyíthatná ki. Mondja
az orvos, hogy meggyógyíthatná, ha ilyen meg ilyen madarat meg tudna
vele étetni.
«Ép a minap fogtam egy ilyet», mondja a királyfi, megfogják a madarat,
leölik és lenyeletik az asszonynyal. Nyomban felkelt a fekete az ágyból.
De a madár ragyogó tollából véletlenül leesett egy a földre, két deszka
közzé szorult, úgy hogy senki se vette észre.
Idő telik, idő múlik, a királyfi még mindig várja, hogy fehéredjék a
felesége. Járt a palotába egy öreg asszony, az szokta volt oktatgatni a
hárembelieket olvasásra, irásra. Egy nap, a mint megy lefelé a
lépcsőről, látja, hogy két deszka közt, mintha fénylenék valami; oda
megy, hát egy madár toll, de ragyogó akár a gyémánt. Veszi, haza viszi
és oda dugja a gerendába. Másnap megint elmegy a palotába és mialatt oda
jár, leszáll a toll a gerendáról, egyet rázkódik és íme szépséges szép
egy lány lett belőle. A szobát feltakarítja, az ételt megfőzi és miután
mindent rendbe hozott, megint tollá változik, felszáll a gerendára.
Hazajön a tanító asszony, hát csak elképed a látottakra. Gondolkozik,
hogy ki csinálhatta mindezt, össze-vissza kutatja a ház zege-zugát, de
bizony nem tudhatott ki semmit.
Másnap reggel megint megy a palotába, a toll ezalatt megint leszáll és
azon mód elvégez minden dolgot. Hazajön az asszony, látja, hogy megint
rendben a háza. De már ki kell ezt tudni mindenképen, gondolja magában,
és másnap reggel úgy tesz, mintha elmenne, kinyitja az ajtót meg beteszi
és elbúvik valahová. Egyszerre csak azt látja, hogy ott egy lányka a
szobájában; takarít, aztán meg főz és a mint elvégezte a dolgot, oda
szalad az asszony, megkapja és kérdi tőle, hogy ki-miféle, honnan került
ide. Elmondja a lány a sorsát, hogy hogyan ölte el kétszer is a fekete
asszony és hogyan jutott ide toll alakjában.
«Egyet se búsulj többé lányom – vigasztalja az öreg asszony – rendbe
hozom én a te dolgodat még ma.» Ezzel megy egyenesen a királyfihoz és
meghivja az nap estére. A királyfi amúgy is unatkozott már a fekete
mellett, cseppet se bánta, hogy elhivják hazulról és estére kelve megy
az öreg asszony házába.
Vacsorához ülnek, étel után jön a kávé, bejön a lány a findsákkal és
amint megpillantja a királyfi, majdhogy el nem ájult. «Ugyan anyó –
mondja a királyfi, amint magához tért egy kissé – ki ez a lány?»
«A szolgálóm», feleli az öreg asszony.
«Honnan vetted ezt a szép teremtést – kérdi a királyfi – nem adnád el
nekem?»
«Hogy adnám el, mikor voltaképen úgy is a tied», mondja az öreg asszony.
Ezzel fogja az asszony a lányt, oda vezeti a királyfihoz, és lelkére
köti, hogy őrizze meg ezután jobban a narancs-tündért.
Még csak erre támadt igazán elájulhatnékja a királyfinak. Viszi a lányt
a palotába, a fekete lányt kivégezteti, a tündérrel meg negyven napig,
negyven éjig tartó lakodalmat csap. Ők elérték czéljukat, mi is egyet
nyujtózkodhatunk kerevetünkön.
Rózsa-szépe.
Egyszer volt, vagy nem is volt, réges-régi időben, szitáltak a
szalmában, a teve még kupecz volt, az egér meg borbély volt, kakuk madár
szabó volt, a szamár még szolgáskodott, teknős-béka pékeskedett, csak
tizenöt éves voltam, már apám bölcsőjét ringattam; hol volt, hol nem
volt, volt egyszer egy molnárnak egy fekete macskája.
Volt osztán egy király is, a királynak három lánya, az egyik negyven, a
másik harmincz, a legkisebbik meg húsz esztendős. Felbíztatja egyszer a
negyven esztendős lány a legkisebbiket és ilyen levelet irat vele az
apjának: «Apám uram, az egyik néném negyven, a másik harmincz esztendős,
és még sem adtad őket férjhez. Én bizony nem akarok addig megöregedni,
míg férjhez nem megyek».
Olvassa a király a levelet, hivatja a három lányát és azt mondja nekik:
«Ehol mindegyikőtöknek egy-egy nyíl, lőjétek ki, a kié hová esik, ott
keresse a szerencséjét». Veszi a három lány a három nyilat, először a
legöregebbik lövi ki, a a vezér fia palotájába esik, a vezér fiának lett
a felesége. A középső lány nyila a fősejh (főpap) fia palotájába repűlt,
annak adták oda. A legkisebbik lány is előveszi a nyilat, kilövi, hát
biz az meg sem állott egy szolga-legény viskójáig. «Nem jó volt, nem jó
volt», kiáltja mindenki; addig, hogy még egyszer kilövi, megint csak oda
esik. Harmadszorra is kilövi, megmeg a szolga-legény viskójába.
Megharagszik erre a király és kiáltja oda a lányának: «No te rusnya,
megkaptad a mit megérdemeltél. Lám a nénéid türelemmel vártak, el is
érték a czéljukat; te a legkisebbik voltál, és mégis te irtál levelet,
íme a büntetésed. Vigyétek a szemem elől szolga-legény urához, és semmi
egyebet mint a mennyi rajta van». Veszik a szegény lányt, viszik a
szolga-legényhez és oda adják neki feleségűl.
Jócska ideig élnek éldegélnek, egyszer csak teherbe esik az asszony és
amint kilencz hónap tiz nap leteltével eljött a szülés ideje, siet az
ura bábáért. Míg a szolga-legény oda van bába keresni, erőt vesz az
asszonyon a fájdalom, de se ágya a hová ledőlhetne, se tűz, a hol
megmelegedhetnék, pedig a tél is erősen a nyakukon. Sírtában-ríttában
egyszerre csak megnyilik a viskó fala és három szépséges szép tündér
lány lép ki belőle. Az egyik a fejénél, a másik a lábánál, a harmadik
mellette, úgy lát mindegyike munkához. És íme szép rendben a kis viskó,
tiszta nyoszolyában a királylány, mellette meg ujdonszült kis
lányocskája. A hogy mindennel elkészült a három tündér és indulóban is
vannak, oda lépnek egyenként az ágyhoz és elkezdi az egyik:
«Rózsa legyen lányod neve,
gyöngy hulljon, ha sírva fakad».
A második emígy folytatja:
«Rózsa legyen lányod neve,
rózsa nyiljék, ha mosolyog».
A harmadik pedig ezzel végzi be:
«Rózsa legyen lányod neve,
lépte nyomán fű zöldeljen.»
És erre mind a három eltűnik.
Ez alatt csak keres az ura bábát, csak keres, de nem tud találni. Mi
tévő legyen, haza néz, hát csak elképed a látottakon, hogy a felesége
már le is betegedett, szegényes viskója ugyancsak helybe van hagyva és
hogy szép egy nyoszolyában fekszik a felesége. Hát még, a mikor
elbeszélte neki az asszony a három tündér esetét. De meg a kis lányuk,
napról napra, évről évre olyan szépséges szép egy lány lett, hogy a
világ olyat még nem látott; a ki csak egyszer rá nézett, nála felejtette
a szivét és azon felül gyöngy hullott ha sírva fakadt, rózsa nyillott ha
mosolygott, lépte nyomán fű zöldellett. A ki csak látta, majdhogy a
lelkétől is meg nem vált, de járt is Rózsa szépe híre szájról szájra.
Hallott erről a lányról a királyfi anyja is, és feltette magában, hogy
vagy ez lesz a fia felesége vagy senki. Hivatja a fiát és mondja neki,
hogy ilyen szép, olyan szép egy lány van a városban, gyöngy hull, hogyha
sirva fakad, rózsa nyílik, ha mosolyog, lépte nyomán fű zöldellik, megy
ő oda háztűz nézni.
A királyfinak már rég megmutatták volt a tündérek a szép Rózsa lányt
álmában, égette is azóta a szerelem tüze, de az anyja előtt szégyelte
magát, vonakodni kezdett egy kissé. Annál jobban makacskodott az anyja,
hogy de bizony ő megkéri, és hivatja is azonnal a palota-asszonyt,
mennek együtt a szolga-legényékhez.
Benyitnak a viskóba, elmondják, hogy mi járatban vannak és Álláh
parancsából megkérik a lányt a királyfinak. Megörűlnek a szegény emberek
a nagy szerencsének, oda igérik a lányt és kezdenek is a készülődéshez.
Volt annak a palota-asszonynak egy lánya, szépecske is volt, egy kicsit
hasonlított is Rózsa-szépéhez. Roppantúl bántotta ezt az asszonyt, hogy
a királyfi ezt a szegény lányt veszi el, hogy egy szolga-legény lánya
legyen a szultán-asszony, nem pedig az övé. Ő bizony, gondolja magában,
megcsalja őket, Rózsa-szépe helyett az ő lányát viszi majd a
királyfinak. Úgy is tett, a hogy kigondolta. A lakodalom napján sós
ételeket étetett a szegény lánynyal, vesz aztán egy korsó vizet meg egy
nagy kosarat, felülnek a menyasszonyos kocsiba, Rózsa-szépe meg a
tulajdon lánya, és mennek a palota felé.
Útközben a mint mennek, mendegélnek, megszomjazik a lány, kér az
asszonytól vizet. «Nem addig – mondja a palota-asszony – míg a fél
szemed ide nem adod». A lányt nagyon égette a szomjuság, mit csináljon
szegény feje, kivájta a fél szemét, és oda adta egy ital vizért.
Megint mennek, mendegélnek, a lány ismét megszomjazik, kér még egy ital
vizet. «Adok, ha a másik szemed is ide adod», mondja az asszony. Annyira
bántotta szegényt a szomjuság, hogy a másik szemét is oda adta az
italért.
Veszi az asszony a két szemet, elteszi, a világtalan lányt bele a
kosárba és ott hagyja a hegy tetején egyedűl magára. A szép menyasszonyi
ruhát ráadja a maga lányára, viszi a királyfihoz és «íme a feleséged»,
átadja neki. Nagy lakodalmat csapnak, és a mikor beviszik a lányt a
vőlegényhez, leemeli róla a fátyolt, hát látja, hogy nem az álmabeli
lány áll előtte. De mert hasonlított rá egy kicsit, nem szólt senkinek
semmit. Lefeküsznek, másnap reggel felkelnek, tudja a királyfi, hogy az
ő álmabeli lányáról gyöngy hull, hogyha sírva fakad, rózsa nyílik, ha
mosolyog, lépte nyomán fű zöldellik, ennek pedig se gyöngye, se rózsája,
se füve, semmije. Sejti a fiu, hogy mesterkedtek a dologban, hogy nem ez
az a lány, a kit kapnia kellett volna, de hát majd kitudódik, gondolja
magában és megint nem szól senkinek semmit.
Míg ezek a palotában élik világukat, szegény Rózsa-szépe ott sír-rí a
hegy tetején és nagy sírtában csak úgy hullanak a gyöngyök, alig fértek
el a kosárban. Egy szeméthordó járt éppen arra, hogy a szemetet kiöntse
és amint hallja a lány siránkozását, megijed és nagy szepegve kérdezi:
«Ki az, szellem vagy-é, tündér vagy-é?» – Vissza felel a lány: «Se nem
szellem, se nem tündér, magadféle élő ember».
Oda merészkedik erre a szemetes, felnyitja a kosarat, hát ott
sóhajtozgat egy szegény világtalan és csak úgy hullanak a gyöngyök nagy
sírtában. Veszi a lányt, viszi a kunyhójába és mert senkije se volt az
öregnek, lányának fogadja és mintha saját gyermeke volna, úgy viseli a
gondját. De a lány csak egyre sírt-rítt a két szeme után, az ember
egyebet se tehetett, mint csak a gyöngyöket szedegette és ha elfogyott a
pénze, elővett egy gyöngyöt, eladta és abból éldegéltek.
Jócska idő telt el azóta, a palotában vigaság, a szemetesnél búbánat.
Amint üldögél egy nap Rózsa-szépe a kunyhóban, eszébe jut valami, egyet
mosolyodik és ime rózsa nyillott nevettére. Azt mondja a lány a szemetes
apjának: «Vedd ezt a rózsát, apó, haladj el vele a királyfi palotája
előtt és kiáltsd be, hogy rózsát árulsz, olyat, hogy ritkítja a párját.
Ha a palota-asszony talál kijönni, valahogy el ne add neki pénzért, azt
mondd, hogy ember-szemért árulod».
Veszi az ember a rózsát, megy vele a palota elé és kezdi a kiáltozást:
«Rózsát árulok, de olyat ám, hogy ritkítja a párját». Pedig nem is volt
még akkor a rózsák ideje. Legelébb is a palota-asszony hallja meg a
rózsát és gondolja magában, megveszi a lánya hajába, hadd gondolja a
királyfi, hogy mégis ez az ő felesége. Hivja a szegény embert és kérdi
tőle, hogy mennyiért árulja. «Semennyiért, – mondja a szemetes – nem
eladó pénzért, de ember-szemért odaadom». Előveszi az asszony
Rózsa-szépe egyik szemét és odaadja a rózsáért. Azonnal viszi a
lányához, a hajába tűzi, és amint meglátja este a királyfi a rózsát,
ráismer az ő álmabeli tündérére, de nem tudja elgondolni, hogy honnan
került ide. Vigasztalódik, hogy majd csak kitudódik, és nem szól egy
szót se.
Ez alatt megy az öreg a félszemmel és oda adja Rózsa-szépe lányának. Oda
illeszti a helyére, fohászkodik a hatalmas Állához, felnéz, és ime jól
lát a fél szemével. Úgy megörült ennek a szegény lány, hogy ismét rózsa
nyillott mosolyogtán. Oda adja ezt is az apjának, hogy megint menjen
vele a palota elé és adja el egy másik szemért. Veszi az öreg a rózsát,
és alighogy kiáltozza a palota előtt, már meghallotta az asszony.
«Éppen kapóra jön, – gondolta magában – a királyfi már kezdi szeretni
felrózsázott lányomat; megveszem ezt is, hadd szeresse még jobban, majd
csak kimegy az eszéből a szolga-legény lánya». Hívja a szemetest, kéri a
rózsát, de megint nem adja pénzért, ember-szemet kér érte. Az asszony
odaadja a másik szemet is, az öreg meg siet vele haza és oda adja a
lányának. Rózsa-szépe ezt is a helyére illeszti, imádkozik Állához,
felnéz, és úgy megörül a két szép szeme világának, hogy mindenfelől a
rózsa a sok mosolygására. Még szebb lett, mint annakelőtte volt.
Sétára indul egy nap Rózsa-szépe és jártában léptében rózsa nyillott ha
mosolygott, lépte nyomán fű zöldellett. Megpillantja a lányt a
palota-asszony és megretten rajta. Mi lesz vele meg a lányával, ha
kitudódik a dolog. Megtudja a szemetes lakását, egyenesen oda megy és
ráijeszt a szegény öregre, hogy boszorkányt tartogat a házában. Soh’se
látott még boszorkányt az öreg, majd holttá vált ijedtében, és kérdi az
asszonytól, hogy mi tévő legyen már most. «Tudd ki belőle – tanácsolja
az asszony – hogy mi a talizmánja, majd végére járok én akkor».
Legelső dolga volt az öregnek, a mint haza jött a lány, hogy
megkérdezze, hogy ember szülötte létére, hogyan érthet a
bűbájoskodáshoz. A lány semmi rosszat sem sejtve, elmondja, hogy
talizmánt kapott a három tündértől, onnan a rózsa, meg a gyöngy, meg a
fű, és addig él míg a talizmánja.
«Mi is a te talizmánod?» tudakolja az öreg.
«Hegy tetején kis őzike,
ha ő meghal én sem élek».
Másnap jön a palota-asszony nagy titokban, megérti a szemetestől a
dolgot, és alighogy megtudja a talizmánt, siet nagy örömmel haza.
Elmondja otthon a lányának, hogy hegy tetején kis őzike, fogassa meg a
királyfi urával. Még az nap rimánkodik a szultán-asszony az urának, hogy
hegy tetején kis őzike, annak a szivét akarná megenni. Nem telik bele
sok idő, megfogják a királyfi emberei a kis vadat, megölik, a szívét
kiveszik, és oda adják a szultán-asszonynak.
Abban a pillanatban, a mikor az őzikét megölték, Rózsa-szépe is meghalt.
A szemetes sajnálta is nem is, fogta és eltemette.
De volt az őzike szive csúcsán egy piros koráll szem, senki se vette
rajta észre. A hogy eszi a szultán-asszony a szívet, leesik a koráll a
földre, oda gurul a lépcső alá, mintha oda akart volna rejtőzködni.
Idő teltével, nem több mint kilencz hónap és tíz nap, lebetegszik a
királyfi felesége, és olyan egy kis lánya lett, hogy gyöngy hullott ha
sírva fakadt, rózsa nyillott ha mosolygott, lépte nyomán fű zöldellett.
Látja ezt a királyfi, gondolkozik, gondolkozik; ép olyan a kis lánya
mint Rózsa-szépe, és a szülő anyja mégis más. Álmában sincs e miatt
nyugta, de íme megjelenik előtte Rózsa-szépe, és így szól hozzá álmában:
«Óh királyfim, én jegyesem, lelkem a palota lépcsője alatt, testem a
temetőben, leánykád az én lányom, talizmánom kis korállja.»
Alighogy felébred a királyfi, oda megy a lépcsőhöz, keresgél, ime ott a
piros koráll-szem. Felveszi, viszi a szobájába és leteszi az asztalra.
Bejön e közben a kis lánya, meglátja a piros korállt és alighogy utána
kap, úgy eltűnik, mintha soh’se lett volna ott. A három tündér ragadta
el a gyereket, viszik anyjához a sírba, és amint beleesik a halott
szájába a koráll szem, uj életre ébred tőle.
A királyfinak se volt nyugta, megy a temetőbe, kibontatja a sírt,
felnyitják a koporsót, íme ott az álmabeli Rózsa-szépe, leánykája az
ölében, talizmánja kis korállja. Kilépnek a sírból, összeölelkeznek és
mindkettőnek a szeméből gyöngy hullt, ha sírva fakadtak, rózsa nyilott
nevettökre, léptök nyomán fű zöldellett.
A palota-asszony meg a lánya meglakolnak, Rózsa-szépe meg szolga apja,
szultánkisasszony anyja együvé kerűlnek, és negyven napi negyven éji
lakodalom, örökkétig dínom-dánom.
Bolond Mehmed.
Hol volt, hol nem volt, ha volt is, még akkor volt, a mikor még a teve
csak hiradó volt, varangy-béka szárnyra kelt, egyre jártam, egyre
keltem, hegyen, völgyön, sikon mentem, abban az időben, mondom, két
testvér éldegélt együtt.
Az anyjukon meg a szegénységükön kívül, még nehány ökrük, marhájuk
maradt volt az apjukról. Osztozkodó kedve támad egy nap a kisebbiknek,
féleszű is volt az Istenadta, és azzal állít be a tesvéréhez: «Bátya,
látod itt ezt a két istállót? az egyik újdonat új, a másik korhadt.
Ereszszük neki jószágainkat, a melyik az újba megy, az legyen az enyém,
a többi maradjon neked.»
«Nem úgy, Mehmed – mondja a nagyobbik – az legyen a tied, a melyik a
régi istállóba megy.» Belenyugodott a féleszű Mehmed ebbe is.
Veszik még aznap a jószágot, biz az mind az új istállóba siet, csak egy
tehetetlen vén ökör, az is, mert vak volt, talált a régi istállóba
tévedni. Nem szól Mehmed semmit, fogja a vak ökröt, viszi a mezőre
legelni; reggel mennek, este jönnek.
Egy nap, ép az útfélen történt, a szél úgy kezd nagy fát verdesni, hogy
vastag ágai csak úgy nyöszörögtek belé. «Hej nyöszöri apó – kérdi a
bolond a fától – nem láttad a bátyámat?» A fa, mintha nem is hallotta
volna, tovább nyöszörög. Ismét kérdi Mehmed, ismét csak nyöszörgés.