A dühöngő némber istenkáromló szavai alatt senki sem vevé észre, hogy
Zudár Péter a kastély udvarára érkezett. A sötétben, az átalános
zavarban feltünés nélkül férkőzhetett asszonyáig.
Végig hallgatá annak őrjöngő beszédét, az irtózatos fenyegetést. Látta a
keményszivű főurat kíntól vonaglani nehéz lánczai közt, látta szelíd
gyermekét összeroskadni a pokoli némber érintése alatt, s azután –
végezte, a mire el volt hivatva.
Az emberek, kik a borzasztó pillanatban, mint az égből jövő villámot,
látták fényes pallosát lecsapni, látták a némbert szörnyen megcsonkított
testtel összeroskadni körükben s vérét széthullani a körül állókon, és
azután a bakó félelmetes alakját ott mindnyájukhoz közel, kit megölve,
eltemetve hittek, régen porrá égve szemeik láttára: egy ideig megkövülve
álltak ott körüle, mint a kiket elhagyott a lélek.
E rövid ideje a kábult megdöbbenésnek elég volt Zudár Péternek arra,
hogy az elalélt leánykát félkezével felragadja karjára, s másik kezével
megforgatva véres pallosát, utat nyisson magának a kapuig.
A lázadók akkor tértek magukhoz, midőn őt menekülni látták.
– Utána! kiálta Hanák, kaszáját ragadva.
– Utána! ordítá a bőrharang, felkapva a fáklyát s előre szaladva úgy
tele szórta sziporkával az üldözők szemeit, hogy azok semmit sem láttak
köszönetlen buzgósága miatt. A hol végre egy szűk patakhidon kellett
átfutniok, ott hirtelen elbukott, egy pár utána siető keresztülesett
rajta, a fáklya behullott a vízbe; Zudárnak ezalatt ideje maradt magát a
leánykával együtt a patak partja alá elrejteni. Senki sem vette őt
észre, csupán csak maga a bőrharang, az pedig a mint lábra állhatott,
elkezde torka szakadtából ordítani:
– Előre! Amott szalad! Fogjátok el! Tartsátok fel!
És futott nagy igyekezettel, mintha valami nagy díjakat akarna elnyerni,
a mik az üldözött fejére vannak feltéve; ki ezalatt nyugodtan hallgatá,
mint futnak el feje fölött, a dobogó hidon keresztül százan, halált
kiabálva fejére s azután hosszu idő mulva hogy térnek ismét vissza,
szitkozódva s panaszolják egymásnak, hogy nem birták őt utolérni, de
majd előkerítik.
Gondolta magában: lesz még idő, a mikor meg fogtok engem találni, a
midőn nem kerestek.
Az üldöző csapat növekedő dühhel tódult vissza a kastélyba. A bőrharang
szidta őket, hogy miért nem siettek akkor oda, mikor már ő nyomában
volt. Ő már kezében tartotta a kabátja szárnyát, de kénytelen volt
elereszteni, mert nem segítettek neki s az elfutott a kukoriczaföldek
közé.
Az ég is szürkülni kezdett már; hajnalodott, de harangozni elfelejtettek
reggelre; a harangozónak más dolga volt most.
Bodza Tamás parancsára félrehordták a halottakat az udvarról; Ivánt és
Zudárnét, meg a szegény Mekipirost. Odaveték őket egy meszes verembe a
ház hátuljában, hogy ne lássák hulláikat mások.
A főizgató titkos elégtételt érzett magában, midőn vágytársai így
elvesztek mellőle. Ő maradt egyedül a téren s azt hitte magában, hogy a
sors tenyerén hordja őt, és a midőn kezébe adta az egész mozgalmat,
kimondá, hogy csak az ész az igazi hatalom, mely uralkodásra van
hivatva, és az ész – ő!
A tömegre hatni kellett. Valami nagy, emlékből kitörölhetetlen jelenet
által, mely az ünnepélyes magasság szinét adja az eddigi aljas
tombolásnak.
Bodza Tamás felállt a kastély lépcsőjére, onnan elmondá a csoportnak,
hogy az igazság bajnokai győztek. És most itéletet fognak tartani, régi
görög szokás szerint a méregkeverők fölött. A nép cserepet vegyen
kezébe, két veder áll a tornácz előtt, egyikben az élet, másikban a
halál. Ki hova jónak látja, vesse szavazócserepét. A classicus idők
ostracismusa ez.
– Ti lesztek az archonok, a kik itélni fognak, hogy lássa a világ,
miszerint mi rend és törvény szerint gyakoroljuk a hatalmat, melyet
fegyvereink szereztek. Üljetek körül és vezessétek elénk a vádlottat.
A csajhos népnek tetszett ez a mulatság.
Eddig csak olyan formában jutott ki számára az alkalom, meglátni a
tekintetes törvényszéket, mikor valami vétségeért felvitték a vármegyére
megvasalva, s két hajdu barátságos kisérete mellett odaállíták a zöld
asztal végére, mely mellett fényes kardos urak ültek és olvasták rá a
törvényt a nagy kutyabőrös könyvekből; most pedig íme egy főúr áll a
törvényszék előtt és a birák mind csimbókos haju földiek, ott körül
gubáikra letelepedve; a kik nem is irnak, nem is olvasnak, hanem
itéletet mondanak, a hogy szivök szerint tetszik. Mind helybenhagyták
Bodza Tamás indítványát, ki maga nagy tekintélylyel felült a
tornácz-lépcső legmagasabb fokára s inte alattvalóinak, hogy hozzák
eléje a főurat.
Nem nagy fáradságba került az, meg sem kellett őt kötözni; a mint
eloldák a vasrácstól, összeroskadt, s úgy maradt, a hogy leesett.
Akkor feltették őt egy gyalog targonczára, s úgy vitték az aræopag elé.
Egy jámbor paraszt megszánta, hogy oly pőrén feküdt ott a hűs reggeli
szélben s ráterítette gubáját. Hanem azért ez is halálára fog szavazni.
Borzas Hanák azután oda állított a háta mögé egy vályogvető czigányt,
hogy tartsa őt egyenesen, s ha vallani nem akar, integesse a
korbácscsal.
Bodza Tamás előhozatta a kastélyban meglelt katulyát a vismuth-porokkal,
s azt ovatosan felnyittatva, oda helyezte a főúr elé.
– Te nagy bűnös, felelj az én kérdésemre igazán. Miért küldték te hozzád
a vármegyétől ezt a sok mérget?
Az ősz nemes hallgatott.
A czigány dühödten vágott galambfehér fejére a nehéz korbácscsal.
Ez ütés hangjára egyszerre elkiáltá magát egy haragos hang a mester háta
mögött.
– Megálljatok! megálljatok ti ökrök, ti marhák, ti szarvasállatok!
Bodza ijedten ugrott fel helyéből, a bámuló néptömeg csodálkozva látta a
kastély folyosójáról előrohanni doktor Sarkantyúst.
A derék férfiu jól el volt rejtve az ifju Széphalmival egy kandalló vak
fülkéjében, s ott hallgatta az egész rémjelenetet, de mikor odajutott a
dolog, hogy gyógyszerei miatt vádolnak valakit mérgezéssel, nem türhette
tovább a hallgatózást, kirugta a szőnyegajtót s kirohant a lázadók közé.
Az ifju Széphalmi rémületében elájult, midőn rejtekét felfedezve látta,
azt úgy vonszolták ki lábánál fogva.
A tömeget újra vérittas mámorba hozta e váratlan öröm, hogy a két
elrejtett üldözött is kézre került. Széphalmit addig ütötték, míg
eszméletére tért, az orvost pedig odakötötték háttal Hétfalusyhoz.
Doktor Sarkantyús az egész tusa alatt nem szünt meg a lázadókat szidni,
kik ostobául gyanusítják az orvosi tudományt, s iparkodott Bodza Tamást
felvilágosítani, hogy mennyire tévedésben van e katulya tartalma felől.
Csak Széphalmi viselte magát méltatlanul, sírt, könyörgött, térdre
esett, igérte, hogy mindent ki fog vallani, csak ne bántsák, ne öljék
meg. Ő nem bűnös, szidta az orvost, a miért ez átkozott szerekkel ilyen
veszélyt hozott a házra, s a miért rejtekhelyét őrült módra elárulta.
– Széphalmi úr, viszonza doktor Sarkantyús, én önt igen silány embernek
tartottam teljes életemben, és ebben a hitemben megmaradok. Ha ön
nyugton meg tudott maradni rejtekhelyében, midőn ide künn önnek
egyetlen, soha sem látott leányáról beszéltek; tudta akkor lélekzetét
elfojtani, tudott reszketni, tudta füleit bedugni, én meg tudok szembe
szállani a halállal, mikor egy égre kiáltó hazugságot kell megczáfolnom.
Tudtam én azt önről, hogy ön gyáva, még akkor, midőn egy
piócza-csipéstől elájult, s egy szemölcs-kivágásnál nem szégyenlett
sírva fakadni. Ön gyáva, silány ember, én pedig nem vagyok az; én saját
lábam csontját kétszer törtem el önkényt, mert rosszul forrt egybe, s
kész vagyok még a nyakamat is kitöretni, hogy az igazságot
bebizonyítsam. Ez az én mondásom. Ki van hát itt, kivel beszélni lehet?
Az orvos, még megkötözve is, hatni látszott a tömegre. Bodza Tamás
sietett szavába vágni:
– Azt állítja ön, hogy a nemesek nem mérgezik meg a parasztokat?
– Az is bolond, a ki ilyent kérdezni tud.
– Tehát mi az, a mitől az emberek országszerte halnak?
– Halnak az ő bűneik miatt. Halnak egy rettenetes ragálytól, mely benne
van a levegőben, az ételben, italban, a mit Isten adott, a nappali
forróságban, az éjszakai hidegben, és megöli az urat úgy, mint a
szegényt személyválogatás nélkül; mely meg fog benneteket is látogatni,
ha ma nem, holnap, és kiveszi a dézmát házaitokból, és megtalál
benneteket az erdőn, a mezőn, a lakadalmas házban, ha mindjárt minden
nemes embert megöltök is e helységben; azért okosabban cselekesztek, ha
eloldjátok a kezeimet és ki hagyjátok osztani magatok között ezt az
áldott ellenszert, a mivel Isten segítsége mellett kikerülhetitek a
bajt.
Bodza Tamás megütközve tapasztalá, hogy a lázadók egy része hajlani kezd
a szóra; hirtelen római szobor állásba helyezé magát, s erős hangon
kiálta:
– Doktor! Én azt mondom, hogy ön hazudik. Senki ne nyuljon a fehér
porokhoz, mert ezekben a halál lakik! Ha azt állitja ön, hogy ez a por
nem méreg, – vegye be.
Ez ötlet visszhangra talált.
– Úgy van, úgy van, nyelje le, a mit hozott, ha nem méreg.
Az orvos nem szerette ezt a gonosz ajánlatot, de ezt nem volt szabad
észrevétetnie.
– A halál onnan felülről jő; szólt a mesterhez nyugodtan. Az orvosság
nem enni való dolog, hogy azt egészséges ember felkanalazza. Egyébiránt,
hogy meggyőzzelek benneteket állításom igazsága felől, szívesen beveszek
a vismuth-porokból.
Bodza Tamás maga ment oda hozzá, egy papirral beletöltött a megkötözött
férfi szájába.
A körülállók oda tolongtak körüle és kiváncsian lesték, hogyan fog
meghalni tőle?
– Nézzétek, kogy zöldül arcza, szólt a mester gonosz phantasiával
ingerelve a nép képzelődését. Mint merednek ki szemei! hogyan sápad.
– Az én szemeim nem merednek, mester: hanem a tieid, szólt nyugodtan az
orvos. A te arczod sápadt, reszket. Mondom, hogy a halál onnan felülről
jő és nem az én poraimból.
Bodza Tamás tántorogva kapaszkodék a mellette álló Hanák karjába. Már
korán reggel óta érzett valami kábító zsibbadást tagjaiban; néha facsaró
görcs ragadta meg belső részeit, s olyankor mindig valami mondhatlan
rémület támadt lelkében: de az még is elmúlt mindig s nem akart
panaszkodni róla.
Most újra meglepte az a névvel nem nevezhető ijedtség, melynek hatása
alatt a legbátrabb férfi halálsápadt alakká lesz, mint a ki azon
ellenségét érzi közel, a ki ellen nincs védelme.
Az orvos leghamarább észrevette kínzója arczán a facies Hypocratica
borzasztó tüneményét s midőn azt mondá neki: «ime a te arczod
halálszinű», akkor beletaszítá őt a megásott sírba, oly menthetlenül,
mintha késsel szúrt volna szivébe.
A lázadók borzadva tekintének a mesterre, ki néhány perczig ámolyogva
állt előttök szörnyen elváltozott arczczal, merev szemei körül ónszinű
karikák, arczai beesve, ajkai elsárgulva, egész tekintetében a hült
rémület torzképe! azután egyszerre felordítva bukott le a lépcsőről, s
azon perczben tagjai összezsugorodtak, úgy hengeredett az orvos
lábaihoz, kíntól iszonyúan ordítva:
– Irgalom Istene, irgalmazz!… Doktor, segíts rajtam, mert meghalok!