Zudár Péter most már nem gondolkozott többé. Hirtelen felgyürte inge
ujjait, haját félre simítá szeméből, s futott a kastély felé.
Egy hosszu utcza választá el őt az uri laktól; nem akart azon végig
kerülni, hanem a merre a kastély hegyes ormait látta, sövényeken,
palánkokon keresztül törte magát egyenesen arra felé, nem törődve az
utána rohanó házőrző ebekkel, mik ez órában utálatos kardalt dudoltak
szerte az ilyen énekhez méltó éjszakának.
* * *
A felbőszült tömeg, melyet az ellenállás megriasztott, az engedékenység
pedig még nagyobb dühre ingerelt, Hétfalusy lefegyverzése után a
martalékul esett főúron kedve szerint töltheté undok dühét.
Meddő fáradság volt az!
Mi gyönyört ad egy kiszáradt fát kínozni, mely a bántalomra fel nem
jajdul? ostorozni a hallgató halottat?
A főúr egy jajkiáltással meg nem alázta magát.
Azt kivánták tőle, hogy vallja meg, miszerint a nemesség összeesküdött a
parasztok kiirtására; erre hidegen válaszolt: «nem igaz!»
Minden tagadó szavát embertelen kínzás követte. Hideg, érzéketlen
csontot kínzának, mely újra azt felelte: «nem igaz».
A kastélyba berontó bőszült csorda, miután minden zúzhatót összetört, az
ifju Széphalmit és az orvost kezdte el keresni.
Azok jól el lehettek rejtve, senki sem akadt rájok. Mindent felforgattak
a szobákban, még sem tudták őket feltalálni.
A vénnek bizonyosan tudni kell, hová rejtőztek amazok?
Hétfalusy nem árulta el vejét és orvosát.
Hóhérai között különösen kitüntette magát borzas Hanák kegyetlen ötletei
által; a főúr csendesen beszélt hozzá is:
– Emlékezel-e rá Hanák? mikor tavaly betegen feküdtél, én tápláltam
egész családodat. Mikor legnagyobb fiadat katonának vitték, én váltottam
ki. Mikor vetésedet elverte a jég, én adtam a gabonát, a min kiteleltél
egész családoddal.
Borzas Hanák daczosan törülte meg e csendes szemrehányásra véres száját
s utálatos büszkeséggel felelt:
– Semmi Hanák! Nem vagyok én mostan Hanák; mert én mostan kurucz vagyok.
A szegény bőrharang nem tudott segíteni urán, csak könyörögni tudott,
hogy kínozzák inkább őt, ha tetszik; úgyis ő az oka mindennek, mert ő
beszélt a méregről. Bár inkább meghalt volna tőle.
Zudárné mindezt gyönyörködve nézte.
Ott állt összefont karokkal kínzott ellensége mellett; a meleg vér
gyakran arczára fecscsent arról.
– Nem akar neki fájni semmi, dörmögé magában. A paraszt ordít, ha
bántják, ez meg hallgat, mintha több lelke volna, mint annak. Itt e
helyen veretted meg az én apámat. Emlékezel-e Dudokyra? Itt feküdt, a
hol te most; te úgy álltál mellette, a hogy én most te melletted, és
gyönyörködtél benne. De az én apám sírt, üvöltött a kinzás alatt, te
pedig hallgatsz. Nem nézhettem a hogy bántják, elbujtam a szobába, de
oda is behallatszott ordítása; meghallottam két falon keresztül, és
azóta húsz esztendő elmult; húsz esztendőn keresztül is hallom. Akarom,
hogy sírj te is és ne mutass ilyen hideg képet; ne csúfold hóhéraidat.
Sírj, könyörögj nekik. Lássak könyet szemeidben, mert addig nem vagyok
boldog.
Hétfalusy tompa megvetéssel nézett a furiára és összeszorítá ajkait.
Azután mondott neki egy szót; egy lealázó, megbecstelenítő nevet, a
minél gonoszabbat nőnek mondani nem lehet.
A némber dühösen sikoltva ugrott oda hozzá s dühe első gondolatában
szivébe akarta ütni a kést.
De még sem úgy.
Arcza elfehérült a dühtől, egész termete reszketett.
– Az is te miattad lettem! hörgé elfulasztó dühhel. De nem fogsz
gúnyolni érte. Nézd, itt van unokád kezemben.
– Megesküdtél, hogy nem bántod.
– Megesküdtem, hogy meg nem ölöm; de azzá teszem, a mi én voltam; és azt
is esküszöm az égre, földre és a pokol minden kinszenvedéseire.
– Asszony! lihegé Hétfalusy és arczát elhagyta a kemény szilárdság.
– Úgy-e! kiálta a némber elcsukló vad sikoltással. A Hétfalusy család
utolsó ivadéka oda fog illeni az utálat házaiba. Nézd milyen szép!
arcza, termete, szemei: ártatlan még mint az angyal. Ah, úgy-e sírsz
már! de vért kell sírnod, ősz átkozott, mert a mit mondtam, azt
megteszem.
– Asszony! ha Istent hiszesz, hörgé az ősz ember, kinlódva békói között.
– Nem hiszek! kiálta az vissza, daczos sikoltással.
Abban a perczben úgy szökött fel a feje a magasba, hogy termete állva
maradt, három hosszu vérsugárt lövellve fel üres vállai közől. A két kéz
még kapkodott a levegőben, mintha vissza akarná vonni a szörnyü mondást
s védni magát rettentő itélete ellen, azután lebukott előre
visszafordult feje mellé, mely arczczal az ég felé esett le, nyilt szája
még beszélni akart, a nyelv még mozgott, tán irgalmat, bocsánatot akart
kérni az égtől: de már késő volt; hangja nem volt a szájnak többé, a
merev szemekről kétszer háromszor is felnyiltak a szempillák, míg végre
fájdalmasan lecsukódtak a halál álmára.
Az elitélt bűnös felett ott állt a bűnök büntetésének alakja – a bakó.