Hétfalusy Imre sietve érkezett meg a tábornok parancsával a zárvonalnál
parancsnokló tiszthez. Az huszonnégy fegyverest adott rögtön a tábornok
segédének vezénylete alá, nem tudhatva, hogy a többire nem lesz-e
másfelé szükség.
Imre nem is mulasztott több időt azzal, hogy másik parancsnokhoz is
menjen, hanem elindult a huszonnégy vitézzel egyenesen Hétfalunak.
Csak hárman voltak lovon, a tábornok segéde, Kamienszka és ő, a többi
gyalog volt. A legnagyobb erőfeszítés mellett is betelhetett négy óra,
míg Hétfaluba bevergődhettek.
E hosszú út alatt mindent elmondott Mária Imrének, a mit családja felől
tudott. Semmi sem háborítá beszélgetésüket, az út igen üres volt és
nesztelen.
A mint az első csárdához értek, az is csendes volt már, ajtók, ablakok
kitépve helyeikből, széttört hordók, üvegek, palaczkok cserepei az úton
elszórva, közbe egyes vérfoltok, mikbe valaki begázolt s messzire
meglátszottak léptein a vérnyomok…
A kis csapat hallgatva vonult tovább.
Pár óra múlva az útféli erdők között három alakot vettek észre a cserje
közt bujkálva, a kik meglátva a katonákat, megálltak s egy közülök nagy
sebesen iramodott feléjök, mire odaért, úgy elfáradt a futásban, hogy
szóhoz sem birt jönni, csaknem elbukott, ha Imre kantárjába nem fogózik.
Imre megismerte benne a jámbor bőrharangot.
– Mi történt, öreg? kérdé tőle aggodalmasan.
– Jaj, ifju uram, rettenetes dolog történt. Nem lehet azt szóval
elmondani. Csak hogy azt az ártatlant megszabadíthatjuk bajjal.
– Miféle ártatlant?
– Hát ezt a gyermeket, a nagy úr unokáját, a kit Zudár titokban
fölnevelt, a hóhérné elárulta. De az is meglakolt már. Most ezt halálra
üldözik. Én rejtettem el őket a híd alatt s paraszt-gunyát adtam rájuk,
úgy szöktettem idáig az erdőn keresztül.
Kamienszka e szavakra leszökött lováról, s a gyermekhez futott, az
egészen ki volt már fáradva, lábacskái összekarczolva, sebezve, csak
Zudárba kapaszkodva birt még előre haladni.
A bakó megismerte áldásthozó ifját, bár annak más alakja volt most, mint
akkor. Most harczolni jött ő. Lehajolt hozzá s megcsókolta kezét. Mondá
neki, hogy most már az ő kezei is tiszták, mert olyan vérben mosta meg
azokat, melynek kiomlása kedves volt az Isten előtt.
A parancsoló tiszt ágakból hordágyat készíttetett s arra fektetve az
alélt leánykát, négy fegyverest rendelt mellé, hogy szállítsák a kis
csapattal tovább. Ott legnagyobb biztosságban leendett.
A bőrharang ezalatt mind elmondá a rémeseményeket, mik estétől reggelig
történtek a kastély körül. Ő akkor hagyta el a helyet, mikor a doktor és
Széphalmi is kézre kerültek.
Imre elfuladt az iszonyattól.
– Sietnem kell apámat megmenteni, vagy meghalni vele, rebegé
elkeserülten.
A segédtiszt marasztalni akarta, hogy várjon, míg ők is odaérhetnek; nem
hallgatott rá. Egyedül is kész volt a veszélynek neki rohanni. De hiszen
nem volt egyedül. Ott volt mellette bátor kedvese: szerelemben egész nő,
bajban egész férfi, és az nem maradt el tőle.
– Bátorság, bizalom! biztatá őt, megszorítva kezét s azzal a dalia-pár
elvágtatott előre a gyepes úton.
* * *
Numa Pompilius elestével az utolsó maradványa is elmult a lázadásból
minden rendszernek.
Az elbukott népvezér esete csak kétségbeejté őket s nem tanítá semmi
jóra; az ott halt meg félóra alatt soha nem látott kinok között lábaik
előtt; majd jajgató némberek vegyültek a tömeg közé, kiknek két-három
halottjuk lett házuknál néhány óra alatt, a roppant helységet egy
szörnyű jajkiáltás verte fel. Mindenki elveszté eszét, fenevad lett az
ijedelemtől. Az utczákon hevertek a haldoklók, senki sem nyúlt már
hozzájuk. Apa nem ismerte fiát, testvér nem testvérét többé… És mind
ezen irtózatért az uraknak kelle lakolni.
Úgy volt nevelve a nép, hogy mikor kalitját kitörte, saját gazdáit tépje
szét.
Nem hallgatott többé senki vezényszóra, csak a ki új ötletet tudott
mondani, az volt a parancsoló.
A borzas Hanák jutott egy szörnyű gondolathoz.
– Ez a három nemes úr ne heverjen itt hiába; menjenek sírt ásni; ássanak
sírt saját maguk számára.
Azzal eloldák kezeiket, ásót, kapát hoztak számukra s kimutatták nekik a
kastély udvarán a helyeket, a hol sírt ássanak maguknak; szép helyeket
szántak nekik: egy-egy terebély vad gesztenyefa tövében.
Az öreg Hétfalusynak nincs emberi ereje ily munkához, doktor Sarkantyús
pedig határozottan kimondá, hogy őt, a ki bolondul akar cselekedni,
megölheti, de hogy ő tegye azt a bolondot, hogy saját magának még sírt
is ásson, arra ugyan nem fogják kényszeríthetni.
Csak Széphalmi fogadott szót. Ő térden állva fogadta, hogy csak ne
kínozzák, inkább megássa mind a három sírt magának és társainak.
A zendülők odanyomták kezébe a kapát, s gúnyolódva tanogatták, hogyan
hányja ki a földet a veremből, azután belefektették, hogy mérje meg:
elég hosszú, elég mély-e?
Úgy kaczagtak e tréfának!
Egyszerre paripa-robogás hangzott s két lovag vágtatott az udvarra,
kivont karddal jobbjaikban.
Olyan váratlanul jöttek, hogy csak a kapuban ácsorgó némberek
sikoltozása értesíté felőlük a dühöngő csapatokat.
– Fiam! – kiáltá, végső erővel fölemelkedve helyéből az ősz nemes.
– Atyám! atyám! sikoltá az ifjú, s azzal a legsűrűbb néptömeg közé
vágtatott, jobbra balra osztva súlyos csapásokat, míg odatört atyjának
kínzott teteméig, s ott elfeledkezve magáról és a pillanat minden
veszélyéről, lerohant nyergéből s ráborult atyjára s átölelte őt
zokogva.
Az ádáz nép egyszerre rárohant veszett rikoltással; a midőn egyszerre
két lövés dördült el, s két támadó holtan rogyott le az apa és fiu
mellé. Ezek Mária lövései voltak, ki azzal hirtelen leugrott lováról s
felrántá Imrét:
– Most vívni kell életre halálra és nem sírni, férfi!
Az ifju hirtelen magához tért, felragadta kardját s azzal a két bátor
neki támadt a gyáva tömegnek, s dühödt viadallal kezdte a kastély
ajtajától visszaszorítani.
Nemsokára hárman lettek; a doktor vérszemet kapott, s midőn a figyelem
elfordult róla, felragadta a neki szánt ásót s úgy ütött vele
nyakszirten egy szotyákot, hogy az menten elfeledett beszélni.
– Ide hozzánk, Széphalmi úr, – kiáltá a vitéz doktor, a vívókhoz
csatlakozva, de Széphalmi nem fogadta szavát; a megásott sír szélén
térdre esett őrei előtt, úgy könyörgött, hogy ő nem bánt senkit, tehát
őt se bántsa senki. Ott azután egy nagy pőrölylyel ráütöttek a fejére,
hanyatt beleesett a sírba, és meghalt.
Egy merész csapás után, melylyel Imre a leghatalmasabb pórlegény karját
könyökben ketté vágta, a támadók harczkedve alábbhagyott, elkezdtek
hátrább húzódni és távolról káromkodni. E rövid időköz elég volt arra,
hogy a nemes vívók a kastély ajtajáig juthassanak s azt maguk után
bezárhassák, az öreg Hétfalusyt kiszabadítva gyilkosai kezéből.
Szerencsére benn a kastélyban egy sem volt a lázadók közül; nem volt már
ott mit keresni többé. Minden porrá törve, széthasogatva, kiürítve; a
nagyobb rész lenn a pinczében dőzsölt és mozdíthatlan állapotban volt.
Hétfalusy Imre ölében vitte atyját, – most már édes atyját a pitvarba,
egy felhasogatott szőrderékaljra lefekteté s akkor átölelte őt és az apa
visszaölelte gyermekét, eltaszított, elátkozott fiát, és egyik sem
tudott egy szót is szólni. Öröm volt az és fájdalom, mit névvel nem
nevezhetni.
És most a védelemre!
Ők hárman az egész kastélyt meg nem védhették a visszatérő bőszült nép
ellen, mely ha az ajtón be nem mehetett, felmászott az ablakokon:
legczélszerűbb volt csupán egy szobát oltalmazniok. Erre legalkalmasabb
volt a családi levéltár, vassal bélelt ajtajával.
Csak az volt a védelem czélja, hogy a katonaság megérkeztéig
fentarthassák a nép ostromát.
Néhány pillanat mulva ujra hangzott a zendülők ostromzaja. Kövek
repültek be az ablakon, ütések csattogtak az ajtón; káromkodás, vad
fenyegetőzés rivalt a tornáczon. Az udvaron tolongó nép fölemelte fejére
a két agyonlőtt pórt, néhány véresarczú ember sebeit mutogatta, egy
özvegy asszony, az elesettek egyikének neje, síró gyermekét tartá feje
fölé s ádáz keserűséggel lázítá a népet kegyetlen boszúra.
Egy ablaka volt a védett szobának az udvarra, s egy ajtaja a folyosóra.
Az ablak védelmére Mária állt, az ajtóéra Imre. Az orvos ezalatt
hivatalához illő nyugalommal kötözé be Hétfalusy vérző sebeit, saját
ingét tépve szélylyel kötelékül.
A lázadók már elfoglalták a tornáczot, a hátulsó ablakokról lopózva be a
kastélyba; diadalmas üvöltésök viszhangzott a boltozatok között.
– Imre, szólt az öreg nemes fiához. Jer hozzám közelebb.
Az ifjú odalépett szenvedő atyjához, féltérdre ereszkedve mellé.
– Isten úgy akarhatja, – rebegé az agg, – hogy egy óra mulva mind a
ketten itélőszéke előtt álljunk. Igérd meg nekem, hogy nem fogsz engemet
vádolni ott, hogy keserű atyád voltam, nem mondod el, hogy halálra
üldöztelek. Fogadd meg, igérd meg.
– Szerettelek és szeretni foglak, zokogá az ifjú, megcsókolva azt a
reszkető kezet.
– Ne váljunk el egymástól sírva; – szólt az öreg tovább. – Tegyünk úgy,
mint a kik örülnek, hogy egymást viszont feltalálták. Tegyünk úgy, mint
mikor az apa megáldja fiát, a ki elmegy a hosszú útra.
És akkor reszkető kezeit fia fejére nyugtatá, míg szemei az eget
látszottak keresni és néma ajkai egy emberektől nem hallható imát
rebegtek a sors láthatlan urához.
– És már most eredj arra a hosszú útra.
Mária odalépett hozzájuk.
– Munkára, barátom. A gonosz játék kezdődik! ha félórát nyerünk, egész
életet nyerünk.
Hétfalusy suttogva kérdezé fiától:
– Ki ezen tünemény itt, a ki másodszor száll le az égből mentségemre?
Imre tétovázva tekinte Máriára. A nő biztatólag nézett rá vissza:
– Miért ne mondanád ki? Én nőd vagyok; a hirhedett Kamienszka Mária, a
ki nem most van először a csatában. Bizalom, atyám, kebleden van fiad,
egy óra mulva egyetlen unokád is ott lesz, gondolj az Istenre, és ne
csüggedj.
Hétfalusy megdicsőülten emelé fel kezeit arcza elé s indulattól meleg
szóval susogá:
– Nem lehet, én Istenem, – hogy ez órában meghaljak.
Az ifjú és bátor neje megszoríták egymás kezét, azzal védállásaikba
mentek, a mire legfőbb idő volt már.
Az ostromlók beszaladgálva az egész kastélyt, végre ráakadtak a bezárt
ajtóra s azon perczben vadállati véröröm üvöltéssel rohantak annak
feszítő vasaikkal, míg más rész az ablak keresztvasait verte ki
helyeiből éles csákányokkal.
A védőknek gazdálkodniok kellett a lövésekkel, mert csak négy töltényök
volt; a védelem eszközeit tartogatni kellett az utolsó perczre, minden
silány lélekre nem lehetett a halált elvesztegetni.
Az ostromlókat nem lehetett a halállal rémíteni többé. Mária több ízben
odatartá a pór homlokához pisztolya végét, ki legjobban dolgozott a
keresztvas kifeszítésével; az meg sem mozdítá fejét. A dühöngők
legnagyobb része olyan ittas volt, hogy félni nem tudott. Benyultak
kezeikkel az ablakszárnyakat kinyitni; Mária odavágott a karddal a
kézhez, s egy percz mulva megint visszanyult ugyanaz a véres kéz, csonka
ujjaival. A seb sem fájt már többé.
Az az időszak állt be, a mikor az ostromlottak perczre kiszámíthatják,
meddig tart még az élet, a mikor az adott és vett csapások csak
kicserélt pénz; a melyiké hamarább elfogy, az elveszett.
Mária tovább birta védeni az ablakot, mint Imre az ajtót; egyszerre az
egyik küszöb nagy zuhanással omlott be s rést nyitott a kívül álló
ostromlóknak, kik egyszerre a nyilásnak rohanva, hasztalanná tették az
ifju erőfeszítését a döngetett ajtót tovább fentartani.
Mária meghallá Imre rémületkiáltását s azon perczben elfeledkezve saját
veszélyéről, ott hagyta az ablakot és futott kedvese segélyére.
Néhány pillanatig dühödten erőlködtek a lázadók betörni a nyiláson, a
két villámgyors kard döfései legyőzték a durva erőszak túlsúlyát, a két
vívó ura maradt a helyzetnek, mindaddig, míg az ablak felől ostromlók be
nem törnek, vagy hátulról le nem lövik őket.
Ezt minden pillanatban kellett várniok.
Mária rebegve súgá Imrének.
– A lövéseket tartogasd utoljára. Az egyiket az ellenségnek, a másikat
nekem, élve ne jussak kezükbe.
Azonban az ablak ostromlói egyre késtek, az ajtó felől támadók is
kezdtek széledezni, mindenki csodálkozva vevé észre, hogy a közeli lárma
alább hagyott s pillanatnyi szünet állt be.
– Felmentőink jőnek! Kiáltá Mária, s azon pillanatban hallani lehetett a
riadó dobpörgést, mely a kastély felé közeledett.
A lázadók ott hagyták az ostromlott ablakot s a kapu elé tódultak.
Az utolsó dobütés jelenté, hogy a katonaság a kastély elé érkezett.
Csak huszonöt férfi volt, azok is mind ujoncz ifjak és ellenükben
ezernyi zagyvalék csoport hirtelen szerzett fegyverekkel és annyi
vérszomjjal, mennyi egy egész tábornak elég.
A vezénylő ifjú tiszt kis csapatja élén állott, s midőn körülözönlve
látta magát a féktelen szilaj hadaktól, bátor hangon felszólítá őket,
hogy térjenek házaikba vissza, tiszteljék a törvényeket, adják ki az
elfogott urakat és lázító vezéreiket.
E bátor felhivásra kivált a tömeg közepéből borzas Hanák, mellére ütve
szólt:
– Nem térünk addig házainkba, a míg egy kastély lesz az országban;
csinálunk törvényeket magunk, a milyenek nekünk kellenek, kiadjuk a
fogoly urakat, de halva; ha pedig vezér kell közülünk való, fogj
magadnak egyet, ha bírsz!
Szavainak nyomatékául megcsóválta borzas Hanák feje fölött a furkós
botot s a tiszthez sujtott vele bolondul.
Ez kardjával felfogta a csapást s azon pillanatban egy fiatal ujoncz úgy
szúrta keresztül a kérkedőt, hogy a szurony vége a földben akadt meg.
E véletlent jeladásnak vette az egész kis csapat, s egyszerre sortüzet
adott a lázadók sűrű csoportja közé.
És azzal vége volt a rémes tragœdiának.
Egyetlen dördülés szét szórta az egész kisértet-tábort; halottak
maradtak az udvaron, a többi szótlanul futott szét keresztül sövényeken,
palánkokon, futott haza, elbujt, jámbor arczot öltött, megmosta kezét a
vértől és elhallgatott.
A megszabadultak ölelő karokkal fogadták bátor megmentőiket. Csak egy
óranegyed még, és azok igen szomorú emberekre találhattak volna itten.
Doktor Sarkantyús azonban mindenekelőtt azt sürgeté, hogy az egész
társaság siessen innen a székvárosba, mert ha megmenekültek a véres
haláltól, utolérheti őket a sápadt halál. A dögvész iszonyú mértékben
dühöngött már a helységben, a haldoklók künn fetrengtek az utczákon. Ő
maga ott kivánt maradni, hivatalos kötelességéhez képest meglátogatandó
azok házait, kik őt egy órával elébb összekínzák, s kiknek családjaik
szenvednek tán odahaza ismeretlen nyavalya kínjai közt. Hanem kíséretül
mindenesetre kikért magának egypár fegyveres embert, mert a «tatár
legyen ott doktor, a hol a betegek megitatják az emberrel a saját
orvosságát».
Hétfalusy megérte, hogy elveszett unokáját megölelheté. A gyermek
elfogadta őt nagyapjának, de arra kérte, hogy legyen ezentúl is a jó
öreg Zudár az ő édes apja, a ki őt oly nagyon szerette.
Hétfalusy némán intett fejével, s megszorítá nagyúri kezével a hóhér
durva tenyerét. Nem mondá senki a gyermeknek, hogy bizonyára édes
apjának hívhatja ő azt ezentúl is, mert a ki valóban az volt, a ki őt
elvetette magától, az most irtóztatóan eléktelenítve fekszik olyan
sírban, melyet önmaga ásott magának.
Hétfalusy meg sem említé vejét soha.
Hintaját előkerítve, abba befekteték; a kis Elizke mellette ült és
ölében tartotta fejét. Oh ő már nagyon megszokta azt: öreg embereket
ápolni.
A hintót lóháton ülve kisérték Imre és Mária a székvárosig. Még egyszer
kellett azután keresztülvágniok magukat gyülevész fegyveres nép
csoportján, azontúl békében jutottak el a székvárosba.
A tábornok rendelést adott a határzárpontokon, hogy ha Hétfalusy
megérkezik, egyenesen az ő házához szállítsák.
Határtalan volt a derék férfi öröme, midőn házánál elfogadhatá – egykor
halálos ellenségét.
Most már megbocsáthattak egymásnak.
Hétfalusy megtudta, miért hagyta el a tábornok oly rögtön leányát? s a
vas férfi hogyne bocsátott volna meg annak, a ki ő ellene sokat vétett,
de mind azért megszenvedett.
A lélekizgalom fentartá a roncsolt test életét.
Hétfalusy még azután félévig élt, testi sebei kigyógyultak lassan,
lassabban a lelkiek. Látta egyetlen fiát boldognak a legnemesebb, a
legritkább nő szerelme által; látta kis unokáját szépnek, okosnak,
szeretetreméltónak; érzett jótékony örömet, midőn ellensége családi
boldogságában gyönyörködhetik és sokszor nevezte Kornéliát kedves jó
lányának. Méltán is.
Egy jóltevő szélhüdés küldé őt haza az ő halottaihoz a hétfalvi családi
sírboltba.
Imre nem maradt azontúl e vidéken.
Elutazott neje jószágaira, a kis Elizkével együtt, elhagyta örökre e
tájat, melytől oly szomorú emlékek száműzték.
Velük távozott el Zudár Péter is. Nem folytatta többé szomorú hivatalát.
Ama mestervágás után többé nem vette kezébe a pallost. Isten parancsára
sujtott legutólszor, emberi parancsra nem akart többé halálkaszája
lenni.
Ott Kamienszka jószágai közelében bérlett egy kis telket, ott ápolta
virágait, dinnyéit, játszott a fehér galambokkal, tengeri nyulacskákkal
és eljárt a templomba mindennap és énekelte áhitatos zsoltárait. – Senki
sem mondta volna róla, hogy valaha…
A hétfalvi három ház pedig pusztulóra vált.
A magános elégett lak soha sem épült fel többé; az úri kastély nem
népesült meg lakókkal, félt bele menni új család, mint a mely házban
kisértetek járnak. Ablakait berakták téglával, kertje elpusztult,
lépcsői leomlottak, enyészet dolgozik rajta.
A mohos tetejű viskó tartotta magát legtovább. A vén kuvik alig birta
már tagjait, még is elvánszorgott odáig esténkint, hol a Hétfalusy
család nagy fényes sírboltja állott, s ott leülve a vas ajtó elé,
tartott mindenféle botor beszédeket, mintha valakivel feleselne.
– Lám, lám, öreg Hétfalusy, mondtam ugy-e: én böjtöllek ki téged, nem te
engem. Mily kevés helylyel beéred most; milyen csöndes ember vagy most.
Jól laktál valahára földdel, olyan éhes voltál rá életedben mindig.
Pihennél már ugy-e, hogy ha én nem volnék. Vagy bánod, hogy nem
folytathatjuk a pörpatvart? No majd ha én is megtalálom azt az ajtót, a
melyiken te kimentél, akkor megint újra kezdjük…
Órákig elbeszélget ott ilyen ádáz bohó szavakat, a mikre senkisem ügyel.
A mi por, az elnyugodott már, a mi szellem, az megtért az égbe; nincs, a
ki feleljen neki.
A mohos tető is mindig összébb roskad; egyszer majd csak a vén kuvik is
kimarad fészkéről, anélkül, hogy valaki elsiratná. Erdő vadait, mezők
madarait ki vehetné számba!
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: A t. olvasó ki fogja találni és helyeslendi az okokat,
minélfogva mind az illető helységek mind a benne szereplők neveit
költöttekkel helyettesítém, s magából a szomorú eseménykörből sem vettem
át több valódi tényt regényemhez, mint mennyi az abban czélzott
tanusághoz szükséges s óvakodtam oly eseményeket elmondani, miknek
emléke fájdalmas sebeket szaggathatna föl.]
[Footnote 2: A lengyeleknél a vezetéknévben is ki van fejezve a férfi-
és nőnem közti különbség.]