A hétfalusi kastélyban csendesen aludt mindenki, nem is sejtve azt a
sötét rémet, mely ellensége mindennek, a mi él, mely kényszeríti a ház
őrebét, hogy kaparjon a fal mellett sirokat, mely felhíja a kuvikot,
hogy ijesztő szavával szólaljon meg a háztetőn, odaülve a nyikorgó
szélvitorla mellé; mely beküldözi az előcsarnokba látogatójegyeit, a
nagy fekete éji pillangókat, miknek hátára halvány koponyák vannak
festve, mint a ravatalokon; melynek léptei alatt recsegnek, ropognak a
butorok, s az a kis látatlan bogárka ott az ágy deszkái között elkezd
csengetni, tizenegyet egymásután, jelentve, hogy «itt van ő!»
Oh e néma lények között olyan nagy egyetértés van!
A szél mogorva felhőket hajtott végig az égen, mik úgy siettek el innen
erről a tájról, úgy iparkodtak egymás alatt, fölött elsuhanni, idomaikat
változtatni, mintha félnének, hogy itt kapja őket valami. Némelyiknek
vörös volt még a szegélye távoli gyuladás lángjától. Az úgy sietett a
többi közé fúrni magát, azok pedig futottak előle, hogy őket is meg ne
gyújtsa.
A sötétben rendetlen csoportok látszanak az utczákon gyűlekezni, a mik
csendesen huzódnak a kastély felé.
A csárda szobájában gonosz tanácskozás foly a kastélyban alvók
megrontása felől.
Három külön nézet küzd egymással. Numa Pompilius nyilt, hősi támadást
kiván, mint illik a derék sarmaták epigonaihoz, kőfaltörő kosokkal és
balistákkal, s egyéb classicus harczi szerekkel, mell mell ellenében,
szemtől szemben az ellenséggel.
Iván, mint gyakorlatibb ész, sokkal jobban ismeri a maga népét s több
sikert vár a csendesen meglepő támadástól: a hol a harczosok titkosan
bemásznak az őrizetlen erősség ablakain, bástyáin, s álmaikban lepik meg
a gyanutlan őrséget.
A hóhér neje gúnyosan mosolyogva ül a két tanakodó fővezér előtt a
keresztlábú asztalon, vastag, izmos karjait összefonva, s halkan közbe
nevet és magában dörmög.
– Tegyetek, a mit akartok. Egyik sem ér semmit. A bivalyfogó orozva akar
menni. És a nyomorék homlokegyenest.
– Hát te mit tudsz? kérdi tőle Iván ingerülten.
– Én tudok valamit és tudom azt titokban tartani; majd ha ti mind a
ketten elbuktatok, én előállok akkor.
A vezérek féltékenyek kezdtek lenni a hatalomra.
Az első siker nyeri meg a tömegek szivét; azt biztosítani kellett.
– Hivjátok be a bőrharangot, szólt Iván az ajtó előtt álló őröknek.
A vén legényt betuszkolták.
– Téged ismernek a kastélyban a kutyák, úgy-e bár? kérdé tőle.
– Ismernek, igen is, felelt a jó ember, a Tiszát, a Farkast én neveltem
magam. Mindennap adtam nekik kenyeret. Még a tarisznyámba is majd
bebújtak, mikor odavetődtem.
Zudárné gúnyosan szólt Ivánnak:
– Téged még jobban ismerhetnek, nyúzó!
Iván egy kést kapott fel az asztalról, s beledöfte volna az asszonyba,
ha Bodza Tamás el nem kapja a kezét. Ez ingerkedés nehezen esett neki.
– Ugyan ne háborogjatok most.
Iván nagy nehezen le hagyta magát csillapítani s folytatá a beszédet:
– Itt van e kendőbe kötve néhány húsdarab, oda tudnád-e adni a kutyáknak
szép szóval?
– Hogyne, csak a neveiken kell szólítanom, s oda jönnek a kapualjához,
kiveszik a kezemből.
– Tehát siess, hajtsd végre.
A bőrharang olyan jó ember volt, hogy semmi parancsnak sem tudott
ellenszegülni. Elfogadta a megbizást, pedig tudta, hogy a kutyákat
akarják megmérgezni.
Hanem vigasztalta magát azzal, hogy ezt neki élőszóval nem mondta senki.
– De hallják kegyelmetek, úgy-e a nagyságos urat nem fogják bántani?
kérdezé gyámoltalan arczczal Ivántól.
– Nem, öreg, nem.
– Meg az ifjú nagyságos urat sem.
– Azt sem, a világért sem.
– Sem a hajdút. Látják, keresztfiam szegény.
– Azt sem, öreg, azt sem, csak siess.
– Úgy-e bár csak azt akarják megtudni, hogy igazán méreg van a
kastélyban?
– Azt hát, ördög gyújtson beléd! Eredj már, mert kiütöm a fogadat!
A szegény bőrharang kotródott.
– Most hozzátok be a Mekipirost.
A szegény féleszű fiút betaszíták a szobába. Borzas haja egészen
eltakarta a szemeit. Ő vigyorgott most is, és jó kedve akart lenni. De
beszélni nem tudott már, hiszen nyelve nem volt többé; akármit szóltak
hozzá, azt kiáltotta rá vissza:
«Hamamama!»
Ez volt nála öröm és helybenhagyás hangja, kérdés és felelet.
– Mekipiros gyere, igyál, szólt hozzá Iván, szájához tartva egy szalmás
butykost, mit a kinált le sem vett addig a szájáról, míg volt benne
valami.
Azzal örvendve nyújtá azt vissza Ivánnak. Hamamama!
– Te bornyú, ide figyelmezz. Fel tudsz mászni egy szál kötélen akárhová,
úgy-e bár?
– Hamamama!
– Ne kiabálj a fülembe. Hát majd egy hosszú kötélen felmászol egy
háztetőre, tudod?
Az esetlen szörny úgy dörzsölte a tenyereit örömében ez indítványra.
– Azután azon a kötélen fel fogsz húzni engemet magad után. Elbirsz-e?
A törpe csoda újjongva rohant Ivánnak, s térdeinél átkapva a férfit,
fölemelte azt a levegőbe, úgy ugrándozott vele alá s fel, annak
bizonyságaul, hogy ez neki annyi, mint egy zsák pehely; míg Iván
sokszoros kiabálás és rugdalás által ki nem szabadítá magát kezei közül.
– Marha ereje van e ficzkónak! szólt azután Bodza Tamáshoz, a zömök
alakot fejénél fogva odaránczigálva elé, a minek az hallatlanul látszott
örülni. Ha egy-egy kezét elkaphatta Ivánnak, azt úgy összecsókolta, alig
győzte azt törülni kabátja szárnyaihoz.
– Ez lesz az ágyútöltelék, sugá halkabban Iván. Ha a kastélyban levők
neszt kapnak, s észreveszik a cselt, Mekipiros megy legelől; őt
lelőhetik. Különben ez a ficzkó, meglássátok, még egy pár golyóval a
testében is felmászik a falra. Olyan ez, mint a béka.
Ez alatt visszatért a bőrharang, jelentve, hogy az ebek mind felfalták a
nekik hányt konczot. Oh, igen szivesen vették.
– Akkor mehetünk, szólt Iván, egy rozsdás katonapisztolyt dugva mellénye
alá.
Zudárné kisietett gyékényes szekeréhez, felugrott az ülésbe; egy
pillanatra hosszú éles kés villan meg kezei között, a mint végig
pengeté, ha nem tört-e ki az éle, azzal eltünt az ismét, senki sem
látta, hová. Az ostort kezébe kapta s a lovak közé vagdalt.
Az út a halálmadár ajtaja előtt vitt el. A vén boszorka kinn gubbasztott
ajtajában s mankójával mutogatva számlálgatta az előtte elmenőket:
«Egy, kettő, három. Egy, kettő, három.»
A hármasnál soha sem ment odább. Tehát minden harmadik kivető.
A mint leánya, a rektor és Iván elmentek előtte, felkaczagott:
– Gyönyörű társaság! Egy tanító, egy hóhérlegény, meg egy jó menyecske!
Hová mentek ilyen sötét éjjel? Gyönyörűséges sötét éjjel. Egészen
tolvajoknak, gyilkosoknak való; a milyet csak rablásra, gyujtogatásra
kivánni lehet. Rajta, rajta. Üssetek a nagy urakra, öljétek le
gazdáitokat: magatok jussatok aztán hóhér kézre. Így lesz szép a világ;
mentül kevesebb ember lakik benne.
A zendülők nem merték őt bántani, pedig odaállt útjokba s elég hangosan
beszélt. Kikerülték mind szépen.
Bodza Tamás elosztá népeit az utczákra, elállatott minden kijárást a
kastélyból, egy csapatot a kazalok mögé rejte el, másikkal a méhest
foglalta el, harmadikkal a pálinkaházat, a cselédeket rövid ellenállás
után megkötözteté és elzáratta.
A kastélyban semmit sem vettek még észre. Odabenn egy cseléd sem hált.
Az ifju úr az epemirigytől (így nevezték akkor az ismeretlen járványt)
féltében nem engedte őket a kastélyban aludni, nem volt ott más, mint ő
maga, az öreg Hétfalusy és az orvos.
Iván ekkor kiválasztott hatot a legbátrabbak közől: köztük a csőszt,
kinek erdei lakán tartották a titkos összejöveteleket, Hamzát, az
egyházfit és Mekipirost, kinek be kellett dugni a száját, hogy ne
kiabálja az örökös «hamamamát».
Szegény Mekipiros: hajdan imádkozni is tudott, most pedig csak egy
szótagot tud emlegetni.
Az udvarra nem volt nehéz bejutni. A kaput kinyitá a bőrharang, az ebek
ott feküdtek a kút körül megdermedve, semmi sem árulta el a merényletet.
Most Iván egy hosszú, erős kötelet vett elő, azt hozzá kötötte egy
csomag spárgához, melynek végére egy darab halász-ólom volt fűzve.
A kastély ereszén köröskörül érczcsatorna futott végig, mely a
szegleteken ódivatú delphinek alakjain végződött. Egy ily delphinre
felhajítá Iván a zsineget s a visszaeső ólomnál fogva keresztülhuzta
rajta a kötelet.
A terv igen szép volt. Mekipiros fel fog mászni a kötélen, ért hozzá. Ő
lesz az anima vilis, a kin megtudják, ha alszanak-e a kastélyban, vagy
nem?
Mikor ő fenn lesz, elébb felhuzgálja Ivánt, azután egyesült erővel a
többieket. Azok a padláson keresztül belopóznak a kastélyba s a belülről
bezárt ajtókat kinyitják a többiek előtt.
Semmi sem lehet óvatosabban kigondolva.
A mint a kötél meg volt erősítve a csatorna egyik alsó foglaló vasához,
Iván odalódítá Mekipirost, a kötél szabadon lebegő végét kezébe adva.
Kiáltani nem mert a kis szörny, csak súgva adá tudtul megegyezését.
– Hamamama.
A másik perczben már a kötélen lógott, mint valami nagy csoda pók,
kézzel-lábbal kapaszkodva feljebb-feljebb; néha a fogaival is segítve
magán; néhány pillanat mulva fennült a rézdelphin hátán, örülve, hogy
magához hasonló csodát talált paripának s onnan kiáltott le egyet, mint
a bagoly:
– Huhu!
– Hallgatsz! szólt elfojtott suttogás hangján Iván. Még elárul bennünket
a fenevad! Húzz fel.
Iván két kezére csavarta a kötél végét. Mekipiros izmos rántásokkal
húzta őt fölfelé, kurta karjaival oly könnyedén szedve fel a kötelet,
mintha semmi teher sem volna rajta.
– Bárcsak leejtené; dörmögé magában Zudárné.
Bodza Tamás is aligha nem kivánta ezt magában. Egyiknek sem tetszett az,
hogy Iván terve sikerüljön, különböző okok miatt.
Azonban nem ejté őt le Mekipiros. Felhúzta egészen a tetőre, felsegíté
őt kapaszkodni a rézcsatornára.
Iván alig érezte magát talpain, midőn hála helyett félretett boszúsága
jutott eszébe.
– Te vad marha, minek ordítottál az elébb? sugá Mekipiros fülébe s
keservesen belemarkolt a kis szörny bozontos hajába, a másik kezével
betömve annak a száját, hogy ne kiálthasson.
E perczben Mekipiros szikrázó szemekkel fordult vissza Ivánra s
átkarolva annak lábszárait, egy percz alatt lerántá őt magával a tetőre.
Mind a ketten végig hemperegtek a tetőn, hanem Iván megkapaszkodott a
rézcsatorna szélében mind a két kezével s fentartotta magát.
– Hamama, hamama, hamamama! hörgé a bőszült szörnyeteg, mely mint valami
nehéz bűnsúly, csüggött martaléka lábain, egymáshoz szorítva térdeit vas
öleléssel s beleharapdálva inaiba és rugdalózva, rángatva ellenfelét a
mélységbe le magával.
Ivánnak a rémület elvette eszét.
– Segítsetek! ordítá oly hangosan, hogy minden alvónak fel kellett rá
ébrednie. Segítsetek. Megöl!
– Tudtam, hogy ez lesz belőle! szólt fogcsikorgatva Zudárné. Maga árul
el a gyáva. Vessz meg, ha élni nem tudsz!
– Czudar! kiálta rá Bodza. Nem tud meghalni szótlanul, mint egy Julius
Cæsar, midőn a közügyek azt kivánják, hogy hallgasson.
Iván kétségbeesetten vergődött a négy ölnyi magasságban s mindent
feledve, az irtóztató halálon kívül, rikácsolva kiabált az alant
állókra:
– Segítsetek! a Jézus szerelméért! Emberek, ne hagyjatok elveszni.
Leesem. Meghalok. Jaj nekem. Hányjatok szénát alám; tartsatok alám egy
köpönyeget. Irgalom. Irgalom! Bocsáss el, Mekipiros. Az Isten irgalmára
kérlek!
De Mekipirosnak nem volt az a szándéka, hogy magában zuhanjon le a
földre. Oh már egy óra óta örült ő ennek a pillanatnak; azért kaczagott,
azért ujongott olyan nagyon. Nem birta rejteni örömét. Ha együtt lesz
kinzójával ott a szédítő magasban, egyszerre megragadni azt,
lehengeredni vele együtt a tetőről; repülni egy ideig a levegőben s
azután elterülni a földön, összezúzva, szétszakadva, hogy azt se
lehessen megismerni, melyik volt az egyik, melyik volt a másik?
És martaléka még megkapaszkodott esés közben, még hosszabbá tette a
gyönyörűség pillanatát rá nézve; hallotta, hogy ordított segélyért, hogy
vonaglott kétségbeesett menekvési vágygyal, hogy könyörgött neki nagy
esztelenül: «Mekipiros, jó Mekipiros, bocsáss el, zuhanj le egyedül».
– Hamamama! hamamama! röhögött a szörnyeteg ádáz hangon és rugdalta a
falat lábaival, hogy hamarább leessenek, és ritka fogait beleásta
martaléka czombjaiba.
– Kegyelem! kegyelem! Segítsetek. Nem birom tovább! hörgött odafenn
Iván; karjain az izmok feszülni kezdtek a kettős teher alatt. Senki sem
segíthetett rajta. Az alant állók átkozták, hogy ordításával felverte a
kastélyt. A csatorna széle mind jobban csúszott kifelé erőtlenülő kezei
közül; már az egyik keze levált róla; már csak fél kezével tartá fenn
magát végső erőfeszítéssel.
– Hamama! sikolta a szörnyeteg; azután egy veszett ordítás hangzott
végig a magastól a mélységig s azzal valami sötét gomoly bukott sebesen
alá a földre: két egybeforrt tömeg, melyben talán két lélek is lakott.
Mekipirosnak alul kellett volna esni, de valami horogban öltönye
megakadt, mely miatt egyszerre zuhantak mind ketten a földre; oly
szerencsésen, hogy egyik sem kelt fel onnan többet. Még csak meg sem
mozdultak utána, mint a jó alvók, a kik ott alusznak el, a hova fejüket
letették. Csak Mekipirosnak volt még annyi ideje, hogy kinzója fölébe
súghatta: «hamamát».
Mit értett alatta? azt elmondhatták lelkeik egymásnak a más világon.
A földön két mozdulatlan tetem maradt, semmi seb nem látszik rajtok, de
azért olyan halott mind a kettő, mint a föld, a mit most hánytak ki a
sírból.
– Most lássuk, mit tud a másik? dörmögé Zudárné, hátát egykedvűleg a
szekér oldalának vetve s karjait összefonva, mint valami türelmetlen
hangversenyi művész, a ki várja, míg a többiek elvégzik unalmas
számaikat s az ő programmjára kerül a sor.
Iván legelső ordítására látható volt, hogy a kastély két
szegletszobájában hirtelen világosság támadt, azután mind a két
világosság összesietett a középső terembe s ott ismét néhány pillanat
mulva kialudt. Az ablakredőnyök hallható zörejjel záródtak le; csupán
egy tábla maradt középen felemelve.
A megtámadottak készen voltak.
Most Numa Pompilius, most van jó mezejök a dicsőség versenyfutóinak:
rajta, lábtókat a falnak, ütő gerendákat az ajtók ellen, kőzáport a
tetőkre, ahogy az emberek, midőn kezdetben kitalálták a harczot,
küzdöttek egymással; lármával, szitokkal, ordítással pótolva az
ágyúdörgést! Ébren az ellenség.
– Előre vitézek! Itt az óra, melyből számunkra az uralkodás napja
virrad. Bátraké a diadal.
A fellázított tömeg semmit sem hallott e classicus buzdításból, úgy
teletölte minden fület saját ordításával s tolakodott az udvar
belsejére.
Ekkor azon ablakból, melyen közepett félig fel volt emelve a redőny, egy
lövés történt kifelé, melynek csattanására egy pillanatig megnémult a
rút ordítozás s e szünet alatt erős férfihang kiálta ki a lázadókra.
– Ez még csak vaklövés volt. Ha el nem hagyjátok az udvart, golyókkal
fogunk közétek lőni.
– Menjünk innen, édes atyámfiai, menjünk! rebegé a bőrharang. Ha
Széphalmi úr ő nagysága parancsolja. Nem jó vele tréfálni. Hatcsövű
fegyverei vannak, mindegyikben három golyó. Még valamelyikünkben kár
történik. Feleségünk, gyermekeink odahaza. Menjünk haza édes atyámfiai.
Majd reggel deputatiót küldjünk.
A tömeg nagy része osztá ezen jó véleményt s a lőfegyver iránti
tiszteletből kezdett az udvarról kifelé huzódni.
Numa Pompilius a kétségbeesés dühével állta útját a hátráló seregnek.
– Nyomorult gyáva pribékek! Hát egy vaklövés elől visszahátráltok-e?
Tömegestül, «sicut examen apum» egyetlen ellenség szavára. Pih!
gyalázat! utálatos söpredék!
A harczvágyó főnök leköpködte az előtte elfutókat s elhalmozá őket
mindenféle válogatott magasztalással, végre maga ragadott egy fejszét s
azzal fenyegetőzött, hogy ha senki nem megy, ő egyedül fogja a kastély
ajtaját betörni.
A bőrharang átölelte az indulatos hőst, úgy könyörgött neki, hogy ne
koczkáztassa ily vakmerőn az életét. Nem is engedte, hogy az udvarra
bemenjen. Megfogta kezében a fejszét és elszivelte azt a pár rugást, a
mit kapott tőle a huzakodásban.
Zudárné gúnyosan nevetett e tragicomicus jelenet alatt.
– Ugyan miért nem fogjátok meg többen? Hiszen azt akarja, hogy ne
ereszszétek. Nem látjátok, milyen nagy bajába kerül magát azzal a
nyomorék öreg emberrel visszatartóztatni, a kit fél kézzel a földhöz
üthetne, ha akarna. Menjetek az utamból. Nem férfiaknak való az ilyen
tréfa. Az én anyám boszorkány volt, magam is az vagyok. Majd kinyitok én
előttetek minden ajtót szerrel – szóval. Ti csak köszörüljétek a kést.
Azzal felbontá szekerén a gyékényt, mely eddig le volt erősen kötözve, s
könnyeden, mintha csak egy pehelyvánkost venne kezébe, emelte le róla a
kis Elizkét.
A gyermek kezei elől össze voltak kötözve s feje egészen beburkolva egy
vastag gyapot kendőbe, melytől sem látnia, sem kiáltania nem lehetett.
Zudárné lebontá a lányka fejéről a kendőt s parancsolá neki, hogy
egyenesen álljon.
Azután egy félig elégett viaszfáklyát vett kezébe, mely valami
gyászmenetből maradt rája, azt kiütött csóvával meggyujtá s a gyermek
összekötött kezeibe adta, hogy fogja azt.
– Ennek az asszonynak az esze tisztul, dörmögé a borzas Hanák; – világot
gyujt, hogy jobban közénk lőhessenek onnan belülről.
– Ne félj, borzas. Nem fognak rád lőni. Huzódjatok a kapubálvány mögé.
Majd én bemegyek egyedül az udvarra, s kihozom a kigyót a maga odvából
puszta kézzel.
Az ostromlóknak nem kellett sok biztatás az elbuvásra; a mint Zudárné a
kapu alá lépett a gyermekkel, mindenki elhuzódott mellőle, még Bodza
Tamás is.
A gyermeket küldé elől: összekötött keze közt az égő fáklyával. Maga úgy
ment utána. Nem félhetett a golyótól.
Midőn a felnyitott redőnyü ablak elé értek, ott megállítá a gyermeket s
azt mondá neki, hogy térdepeljen le.
Azután erős, felcsattanó hangon kiáltá fel az ablakba:
«Öreg Hétfalusy, itt vagy-e? Ifju Széphalmi, itt vagy-e?»
E kérdésre nem válaszolt senki.
– Hiába magatokat eltagadnotok! Én pörölni jöttem. Folytatni, a mibe
apám belehalt, anyám belebolondult, a régi pert. Hoztam magammal
törvényszéket is, a kit nem fogtok megvesztegethetni. Most én vagyok a
hatalmasabb.
– Takarodjál! hangzott most egyszerre egy rekedt szózat az ablakból,
melyben a vén Hétfalusy hangját lehete sejdíteni.
– Takarodjam innen! kiáltá a némber daczosan. Hát nem saját földemen
állok-e itt? Hát ez a házszeglet, melynek ablakán zörgetek, nem az én
ősi telkemen van-e építve? Nem enyim-e ez a föld? Nem enyim-e ez a kő,
ez a fűszál, a mire tapodok itt?
– Könnyen tied lehet örökre, nyomorult; szólt egy másik hang, az ifjabb
földesuré. Ha nem távozol, rajta halhatsz meg.
S egy puska csöve villant elő a redőnyök közől; a hóhérné észreveheté,
hogy az egészen szivének van irányozva.
Hirtelen odarántotta magához a leánykát.
– Czélozhatsz, Széphalmi. Azért hoztam világot is magammal, hogy lásd,
hová czélzasz. Azzal kivette a fáklyát a gyermek kezéből s annak arczát
megvilágítá vele.
– Ide nézz. Úgy-e szép gyermek? Úgy-e e kék szemek, s vékony ajkak
hasonlítanak valakihez, a kit valaha szerettél? Úgy-e ezt a karcsú,
szelid teremtést kár volna czéltáblának venni ostoba golyók számára?
A kifeszített cső lassankint aláhanyatlott.
– Mit gondolsz, Széphalmi, folytatá a némber, pokoli kárörömmel arczán;
hogy jutott a hóhér neje egy ilyen szende angyalkához, a ki úgy hasonlít
hozzá, mint az angyal az ördöghöz?
– Asszony! sziszegé onnan belülről valaki. Azt sem lehete tudni, melyik
volt? az öreg-e, vagy az ifju?
Zudárné közelebb lépett, egészen az ablak alá.
– Akarjátok, hogy lassabban beszéljek? Megtehetem. Látjátok, már egészen
közel állok, a puskacsővel el lehet érni testemet. De ti nem fogtok én
hozzám nyulni; most én vagyok a vesztegető.
Azzal odatevé a leányka gyönge vállára izmos, nagy széles tenyerét.
– Ez a gyermek most nyolcz esztendős. Mikor ez a gyermek született, apja
megátkozta őt és anyja kidobta és dajkája rábizta a nőstényfarkasra,
hogy gyilkolja meg, vagy nevelje kölykének: a mi mindegy. – Bolond mese;
a vén ordas elvette a porontyot és maga nevelte fel: a vén hóhér nevelt
ártatlan leánykát és védte azt az erdők minden fenevadaitól. Érthető-e
az a mese?
Valami tompa nyögés válaszolt rá vissza.
– A ti házatokba pedig beköszöntött a villám, meglátogatta azt a
veszedelem, hogy párjával volt benne a halott és ki nem fogyott belőle a
siralom. Nem átok volt-e az, a mi rajtatok fogott? – Átok fogott a
házatokon! Mikor bezártátok magatok után az ajtót, akkor úgy sírtatok,
hogy az a koldus, a ki a kapun kívül hálálkodik, nem cserélt volna
veletek.
Az ablakból nem jött semmi válasz.
A pokoli némber daczos alakját fényesen világítá meg a fáklya, mit a
gyermek tartott kezében. Úgy látszott, mintha köröskörül ő vetné az
árnyékot az éjszakára, – a legfeketébb árnyékot.
Egész odalépett már az ablakhoz, úgy, hogy besugdoshatott rajta.
– Nagy urak, büszke urak. Rakjátok le azt a fegyert kezeitekből, mert az
meg nem véd titeket többé. Valami rossznak kell történni ezen az
éjszakán, mert én ingyen nem jöttem ide.
Azzal kivonta keblén átkötött kendője alól azt a fényesre köszörült
kést, a minek az élét oly gondosan próbálgatá az elébb.
– Látjátok a kulcsot? Ez a kulcs a ti szivetekhez, ez a kulcs a ti
palotátok ajtajához. Ez a kés lemetszi a ti büszkeségteket és megaláz
benneteket én hozzám le a porba. Engem agyonlőhettek itt. Az nem nagy
mesterség. De abban a pillanatban, a hogy én elestem, ott áll anyám a
hátam mögött, a vén boszorka és tele torokkal fogja kiáltani a bőszült
nép közé, hogy ez a leány amott kinek a gyermeke? És akkor tudjátok-e,
hogy kinek a szivében áll meg ez a kés legelőször?
Mintha valami fájdalmas nyögés hangzott volna a sötét ablakból alá,
hasonlatos azokhoz, a miket az elhagyott, elpusztult várkastélyok
tesznek, a hol nyög és sóhajt az egész ház és senki sem tudja, honnan
jön az?
A némber halk beszéde alatt a néptömeg bátrabbjai lassankint
beszállingóztak az udvarra, látták, hogy a nő nem fél, ez nekik is
bátorságot adott, néhányan a ház küszöbe mellé mertek vonulni, onnan
hallgatóztak, mit beszél ez asszony olyan suttogva? Ki tudna abból
érteni valamit?
Zudárné odafente a palota-ablak kőtalajához a kést.
– Három pillanatig van idő gondolkozni, szólt most fennhangon. Ha ti azt
mondjátok: legyen vér! lesz vér.
Azzal visszafordult, s ismét a gyermekhez lépett.
Ott állt az a palota küszöbe előtt, ártatlan halvány arczán a vértanúk
égi nyugalmával; az egész rémjelenet őt nem látszott rettegtetni.
Egészen elfoglalta az a gondolat, hogy neki itt meg kell halni.
– Térdepelj le! szólt hozzá a némber hidegen.
A gyermek szót fogadott, letérdepelt. Oda a kastély legalsó lépcsőjére.
– Imádkozzál.
A gyermek áhitattal emelé szemeit az égre s piczi kezeivel az égő
fáklyát maga elé tartva, elkezdé az ájtatos zsolozsmát énekelni:
«Szeretem és áldom az úr Istent,
Mert meghallgatá az én kérésemet.
Könyörgésemre hajtá kegyes szivét,
Melyért imádom őt mind örökké»…
… Sokaknak úgy tetszett, mintha az alatt míg a gyermek reszketeg hangja
a méla dallamokat elzengé, a távolból, tán a tömeg között, vagy valami
rejtekben egy férfi hang kisérné azt halkan, odább nyujtva a versek
véghangjait, mint a templomban szokták.
Ki lehet az?
Senki sem tudta megmondani, honnan jön az ének?
Zudárné testén valami hideg borzongás futott végig. Ez a hóhér hangja
volt!
Eh, őrült képzelet. A tűz közepéből csak nem jönnek sértetlenül elő az
emberek, mint Nabukodnázár zsidó férfiai.
Megkeményíté szivét.
Odalépett az ajtóhoz, s öklével megdöngeté azt.
– Csak három pillanat van gondolkodásra, vén ellenség, ifjú ellenség.
Nyiss ajtót és jöjj elő!
A népség csendesen várta, hogy mi fog történni?
Miért nem lőnek azok onnan a biztos erős helyről?
Micsoda hatalma van ennek a némbernek fölöttük? igazán tud-e ez rontani
a bezárt ajtókon keresztül, ránézéssel, ráolvasással?
«Egy, kettő, három!»
Még semmi nesz.
Ekkor a némber dölyfös tekintettel fordult a néphez s átható szóval
kiáltá hozzájok:
– Ha ők nem szólnak, majd szólok én! Atyámfiai, földieim. Ezek az urak
itt a mi vesztünkre esküdtek. Ők ki akarják irtani a mi fajunkat, hát mi
miért irgalmaznánk nekik? Most nem mi vagyunk az ő hatalmukban, hanem ők
vannak a mienkben! Az ő tulajdon bűnök az én kezeimbe adta őket.
Tudjátok meg, és tudja meg az egész világ, hogy a büszke nagy úr itten,
az a Széphalmi úr egykor kiveté első szülött gyermekét. Ki a mezőre, ki
a fenevadaknak, kiveté, mert félt a gyalázattól, hahaha! Tette ezt
szegény ember valaha? A szegény ember megtalálta a gyermeket, a szegény
ember nem ölte azt el, a hogy rá volt bizva, a szegény ember fölnevelte
azt saját gyermeke gyanánt. És ime most a hatalmas urak mérget hintenek
a szegény ember ivókútjába, hogy veszszen el tőle minden ivadékával
együtt.
A népség növekedő áhítattal hallgatá e vészes szavakat.
Zudárné figyelmét nem kerülé ki, hogy a kastély vasajtajába belülről
kulcsot dugtak s azt halkan elfordíták abban.
Most még hangosabban beszélt.
– Itt térdepel előttetek a hófehér-asszony leánya. Ki szülte ezt, ki
adta neki? Nagyságos úri kisasszony, a ki nem más, mint Hétfalusy
Benjámin leánya, a kit az Isten haragja ütött meg, testvérgyilkos
gyermekével együtt. Én neveltem és ápoltam a gyermeket, s mi volt a
köszönet érte? Az, hogy most meg akarnak ölni mindnyájunkat e nagy urak,
megmérgezik ételünket, italunkat; hogy eltemessék gyalázatos titkaikat.
Ime én kibeszélem azokat; tudja meg minden ember. Ez a leány Hétfalusi
unokája. Ez a leány a mi hatalmunkban van, ha valakinek közőlünk egy
hajszálát meggörbítik a nagyságos urak, én e gyermek szivébe kést ütök!
A gyülevész kába zugása hangzott fel ez ádáz szavakra, mik gonosz
részegség mámorát terjesztették el a szivekben.
Zudárné figyelmesen hallgatá, mint fordul másodszor is a kulcs a zárban.
El volt készülve arra, a mi következni fog.
A gyermek háta mögé lépett, annak szép hosszú szőke haját balkezére
csavargatva, s jobbjába görcsösen szorítva a kés markolatát.
Jöhet, a ki akar.
«Istenem! én Istenem!» kiáltá esengő hangon Elizke.
E pillanatban feltárult a vasajtó, s két szárnya két felé csapódott.
A feltárult ajtóban egy rém állt. Rémnek kell őt neveznem, mert nem
hasonlított semmihez, a mi emberi.
Halvány arcz, minő a sírban fekvőké, fehér zilált haj homlokán, szemei
előtt, vértől alá futott szemek. Fehér éji öltönyére hosszú köpeny volt
borítva, mely mint denevér-szárny repkedett körüle.
Az öreg Hétfalusy volt az.
Mind két kezében egy töltött pisztolyt fogott; azokat maga elé tartá, s
a mint az ajtót felrugta maga előtt, rekedt hangon mondá ostromlóihoz:
– Kijöttem; de ha valamelyitek ráteszi kezét a leányra, előbb azt lövöm
agyon, azután a leányt.
Kár volt megijedni fenyegetésétől; hiszen kezei úgy reszkettek és szemei
alig látták már, a mi előttük van.
Senki sem jött utána. Ő egyedül lépett ki az ajtón.
A bőrharang mégis megijedt, hogy fenyegetéseit teljesíteni fogja,
odaveté magát az ősz ember lábához és átkarolva annak térdeit,
könyörgött hozzá:
– Oh uram, én kedves uram, ne lőjjön, az Isten szerelmeért. Tegye le a
pisztolyokat, bizony senki sem fogja bántani.
– Esküdjetek meg, hogy nem bántjátok azt a gyermeket, hörgé Hétfalusy.
– Tegye le a fegyvereket! hangzott a lázadók tömegéből.
– Akkor leteszem. Esküdjetek meg, hogy nem fogjátok bántani semmivel.
– Jól van, megesküszünk, kiáltának néhányan odahátul.
– Ez a némber esküdjék meg arra. Ez maga, szólt Hétfalusy reszkető
kezével Zudárnéra mutatva. Nem iszonyodott senkitől annyira, mint ő
tőle.
A némber mosolyogva forgatá a kést kezei között. Ravaszul lesüté szemeit
s féloldalt tekintve az öregre, válaszolt:
– Mire esküdjem hát?
– Az Isten nevére; az élő Istenére!
– Azt tudom. Nem az ördög nevére. De hogy mi felől? mit fogadjak, mit ne
fogadjak?
– Hogy e gyermeket, legyen az bár kié, akár az, a kinek állítod, akár
nem, sem te magad, sem czinkosaid közől senki bántani nem fogja.
– Egyebet ne fogadjak? kérdé a nő halkan.
– Semmit.
– Például, hogy a te ősz hajszálaidból egy se görbüljön meg?
– Viseljen rájok gondot a mindenható. Magamra semmi gondom.
– Arra tehát megesküszöm, szólt a némber; s izmos jobbját feltartva a
fekete égre, elmondá: «Isten engem úgy segéljen».
Hogy a gyermeknek semmi baja sem történik.
Hétfalusy azzal nyugodtan adta át a pisztolyokat a bőrharangnak, ki
szépen kezet csókolt neki érte, s első dolga volt, hogy mind a két
fegyvert kilőjje a levegőbe, nehogy valami kárt tehessen még velök
valaki.
Abban a pillanatban szitkozódva rohant a lázadó csoport a védtelen
földesúrra, kinek megragadták ősz fehér fürteit, erőtlen tagjait, s
leránták a földre.
– Üssétek, törjétek össze a méregkeverőt! hangzott mindenünnen s a
vérszemet kapott gyávák, előkerülve menedékeikből, bottal, cséphadaróval
rohantak oda, hol a védtelen főúr feküdt.
A jámbor bőrharang nem szólt, nem csillapított senkit; hanem odaveté
magát legázolt urára, s átölelve annak roskatag termetét, saját testével
fedezé őt be a dühöngők legelső csapásai ellen.
Hiába ütötték, hiába rugdalták, az ő önfeláldozó háta elviselt mindent,
s türelmesen felfogta az urának szánt verést.
Hiszen jó ember volt ő szegény, csak oly bárgyu ne lett volna.
– Félre innen, kiáltozott Zudárné egyfelől, másfelől Bodza Tamás. Nem
szabad őt megölni. Szükségünk van rá, hogy éljen. Ne bántsa senki,
addig, a míg el nem lesz itélve.
A két főnöknek sikerült lassankint elterelni a dühöngő csapatokat a főúr
letiport testétől.
Felemelték őt a földről, megköték kezeit s azután sovány, elszáradt
karjainál fogva kifeszíték őt a palota rácskapujához. A durva kötél
alatt a vér serkedezett a főúr tagjaiból; Hétfalusy Benjámin egy
nyögéssel sem árulá el, hogy az neki fájdalmat okoz.
* * *
Hát te férfi ott a tűznek vermében, énekeled-e még zsoltáraidat odalenn,
pengeted-e még ujjaiddal a pallos élét, mint valami szomorú hangszer
húrját, mely csak egy hangot tud adni, – és az olyan szomorú dal?
A beomlott ház tüze az alatta levő pinczét is átfütötte már, a beszorult
fogolynak menekülésről kell gondolkoznia.
Az eddigi lángpattogás helyett már csak a parázs egyhangú zsizsergése
hangzott füleibe; azt elhallgatta sokáig, a midőn egyszerre valami új
hang voná magára figyelmét.
Nem messze búvhelyétől, elkezdett valami úgy szólni, mint a szélkelep,
elébb sebesen pörögve, azután mindig lassubbá váló ütenyekben egyenkint
pattantva.
A kik egy érczkemencze ajtajára figyelmeztek, tudhatják, hogy ez a hang
honnan ered? Mikor az érczet szétfeszített tűz lelohad, egyszerre
összeereszkednek az ércz kiterjesztett rostjai s az pattog úgy, mintha
érczhúrokat szaggatnának.
A pincze vasajtója hangosan figyelmezteté gazdáját, hogy ott künn
parázszsá vált a tűz, mely a ház körül halmozott rőzse-kötegekből
támadt; itt az idő a szabadulásra.
Zudár Péter még egy kupa sert bocsátott, oda vitte az ajtóhoz, s végig
önté azt rajta.
Hah, mily hangosan sustorgott, sziszergett az izzó ércz a hideg nedvtől,
mintha kaczagna örömében, hogy ők ketten gazdájával milyen furfangos
tervet gondoltak ki magukban.
A vasajtó még forróbb volt, mint hogy kézzel hozzá lehetett volna
nyulni, azonban a sarkainál besütő vérvilág sejteni engedé, hogy a kőbe
vésett sarkfordulókból kiolvadt az odafoglaló ón s most csak egy
hirtelen taszítás kell az ajtónak, hogy az keresztülbukjék a küszöbön.
Zudár Péter hallgatózott az ajtón keresztül. Semmi emberi nesz. Senkinek
sincs oka a szomorú hely közelében lenni.
A nyugtalanság sietésre unszolta.
Egy hosszu feszítő ruddal elkezdé az ajtót závárából kifeszegetni. Elébb
mint várta, kilódult az sarkaiból s egyenesen keresztülcsapódott a még
előtte füstölgő zsarátnokon, mint valami biztos híd egyik parttól a
másikig a tűzpatakon keresztül.
Zudár Péter egy szökéssel kiugrott az ajtón s azzal, mint eszeveszett,
futott el az égő háztól.
Sötét volt, nem látta senki; útjában nagy bogácskórók vetődtek eléje,
tüskés fejü növényszörnyek; Zudár Péter úgy vagdalta le őket pallosával,
mintha megannyi elitélt gonosztevő volna az mind. Akár egy bohókás
gyermek, a ki fakardjával háborut visel paréj-bozótok ellen. Ha valaki
látta volna, azt mondhatná rá, hogy őrült.
Csak akkor kezde magához térni, midőn egyszerre kutyaugatást hallott. A
falu szélén volt, a legszélső házak körül.
Most kezde eszmélete lassankint visszatérni: a hűs éjjeli szél átjárta
kábult agyát. Kezdett visszaemlékezni rá, mik történtek vele az elmult
órák alatt. A lázadás, a gyermek elrablása, a fejére gyújtott ház, a
pinczében eltöltött szorongás eleven képekben támadt újra elé.
Hová lehetett a gyermek? mit akarhattak vele? megölték-e? ezek voltak
legelső gondolatjai. Azután meg az, hogy merre keresse és mint
szabadítsa meg? A legutolsó az volt, hogy mint álljon érte boszút?
Még azt nem gyanította, hogy ki ellen lázadt fel amaz őrjöngő csoport?
azt hitte, hogy az egész rémtörténet egyedül a gyermek körül forog.
Hiszen arról mindig meg volt győződve, hogy azt halálra keresik, el
akarják ölni, s annál jobban rettegett tőle, mert nem tudta, miért? de
azt tudta, hogy tulajdon nejétől kell féltenie legjobban.
Érezte, hogy itt most nincs idő panaszra menni a biróhoz, a
törvényszékhez s elvárni a súlyos itéletet, hanem itt tenni kell rögtön,
keresni és itélni és végrehajtani a bakónak magának: hisz azért van
kezében az a pallos.
A mint ott állt egy kerítésnek dülve, magában tusakodva, úgy tetszék
neki, mintha a falu belsejéből hallaná azt az éneket, a mit annyiszor
elénekelt kedves védenczével éjjeli álom előtt:
«Szeretem és áldom az úr Istent!»
Hallgatózott. Ez nem volt csalódás. Valóban a zsoltár szavai voltak, és
valóban a gyermek szava volt az.
Először azt gondolá magában, hogy a kedves gyermek valahonnan a
túlvilágról, a menyországból szól már hozzá, s ő is felemelé szózatát és
visszaénekelt, mély rezgő hangjával visszhangot adva a csengő
gyermek-hangra.
Később azután az ötlött agyába, hogy tán a gyermek el van valahol zárva
s ez ének által akarja tudatni hollétét.
Egyszerre felrivallt az undok lárma a kastély udvarán. Száz meg száz
bőszült férfi ordítása, kiknek szavából kihangzik a vérszomj.