A gyertyákat meggyujtották az asztalon, pedig még fényes nappal volt; –
a lélekharangot is megcsendítették, pedig még beteg sem volt senki, a
koporsót is elkészíték már, pedig még senki sem halt meg.
A szegény bűnösre kimondták a kemény itéletet: meg kell neki halni.
Fejére szól a törvény. Ha egész nap könyörgene érte édes apja, anyja,
minden atyafia, azokat a betüket le nem könyöröghetné onnan.
A kik ott a hosszú asztal mellett ülnek: főtisztek, altisztek,
közkatonák, mind úgy szánják, mind úgy szeretnék, ha nem kellene azt a
szót kimondani. Maga a tábornok is eltakarja arczát két kezébe:
«Istennél van a kegyelem.»
Kezében tart egy kis pálczát, fehér pálczát, meg-megnézi: még most
egész; semmi törés nincsen rajta.
Odajön hozzá a vén őrmester; csákója fejében, még a viharszíj is állára
csatolva, egy keze a zsinóron, másik a csákó ernyőjén.
– Uram, tábornok úr, adj kegyelmet szegény elitéltnek.
«Istennél van a kegyelem.»
Másodszor is megemeli az őrmester tenyere hegyét a kalpag ernyőjeig és
újra könyörög:
– Uram, tábornok úr, adj kegyelmet szegény elitéltnek.
«Istennél van a kegyelem.»
Harmadszor is könyörög.
«Istennél van a kegyelem.»
A fehér pálcza ketté törve hull a földre; a bűnös felsóhajt, megköszöni
szépen a jelenvolt uraknak, hogy vele vesződtek, a jó őrmesternek, hogy
kegyelmet kért neki és a szigorú birónak, hogy a törvény szavait kimondá
fejére.
Azután elviszik a siralomházba, adnak reá tiszta fehér ruhát, adnak neki
ételt, italt, hogy egyék, igyék utoljára.
A vas ember félt hazamenni szállására.
Ha Kornélia kérdeni fogja, mi itéletet mondál ellenséged fiának fejére?
Nem mert haza menni: félt.
A mint sokáig ott időzött, a porkoláb jő hozzá jelenteni, miszerint az
elitélt néhány szót kivánna a tábornokkal négy szem közt váltani.
Vértessy rögtön sietett hozzá:
– Ön rosszul védte magát, szólt, a mint belépett hozzá, szemrehányólag.
Ön lehetetlenné tette, hogy más itéletet mondhassunk.
– Tudom. Akartam azt; szólt az ifju derült, nyugodt arczczal. Ennek már
vége van, tábornok úr: katonadolog volt. Három nap mulva meghalok.
Vegyük úgy, mintha nagy beteg volnék s az orvosok előre megmondták
volna, hogy csak három napig élek.
– Fel fogom küldeni az itéletet a felséghez.
– Eredménytelen lesz. Hiszen kegyed semmit sem tud mentségemre felhozni.
Én nem mondtam semmit.
– De én azért tudok. Védték önt mások. S ha daczos feleleteivel be nem
vágja útamat a hadtörvényszék előtt, tudtam volna önnek megszabadítására
valamit kigondolni.
– Csodálkozom, hogy engem védett valaki. Nem ismerek senkit, a ki rólam
megemlékezhetnék.
– De igen. Legelső volt tulajdon nőm.
– Ah, tábornok úr. Ez a tudat enyhíteni fogja halálomat.
– Második volt azon férfi, a kire ön rálőtt ostoba szerelemféltésből.
– Tehát nem halt meg? kiálta fel öröm hangján az ifju. Ah, ez
megvigasztal.
– Ez önre nézve mindegy. Vétsége halálos.
– De lelkem megkönnyebbül. Nem nyomja oly nagyon. Köszönöm. A halál órái
rövidebbek lesznek ezáltal.
– A harmadik védő volt önnek édes atyja.
– Hogyan? rebegé az ifju reszkető ajakkal. Atyám? az én atyám?
– Tulajdon édes atyja. Ő irt azokkal a reszkető kezekkel hozzám, miket a
szél ütött meg. Tudja ön, mit jelent az? Én hozzám irt ő!
– Én értem irt? susogá az elitélt, lánczos kezeit összetéve és nehéz
szempilláit lecsukva nedves szemeire.
– A negyedik volt Kamienszki gróf, kinek nőtestvérére ön bizonyosan fog
emlékezni.
Az ifju bámulva tekinte föl.
– Nem emlékszem ilyen férfira. Neki nincs testvére.
Vértessy vállat vont.
– Ő maga mondta, hogy az: itt volt ma nálam.
Az ifju katona valami kinos gyanuval küzdött szorongó lelkében; azután
derült arczczal fordult ismét a tábornokhoz, könnyelmű ifju
tekintetével.
– Ezek mind enyhítik büntetésemet, tábornok úr, köszönöm, hogy tudatta
velem. Sajnálom, hogy balvégzetem másoknak könyeket fog okozni, miket
nem reméltem, miket nem érdemeltem, de fájdalmamat enyhítik azok. Ön
szive fenekén megbocsát nekem és szegény családomnak; ugy-e bár,
megbocsát nekik? Annak a szegény öreg embernek, a kinek már most senkije
nem lesz és védeni fogja őt, ha valami nagy, igen nagy baj fenyegetné.
A tábornok megszorítá az ifjunak eléje nyujtott jobbját. A lánczok úgy
csörömpöltek a megrázott kézen.
– És most engedje meg tábornok úr, hogy egy igen komoly ügyről szóljak
önhöz. Lesz-e kegyes kihallgatni?
Beszéljen ön.
– És a miket mondok, nem fogja ön agyrémeknek tartani. Sok embernek az
agyát a halál közelléte lázba hozza; nem fogja ön hinni, hogy én is
lázban beszélek? Elhiszi ön, hogy bátor vagyok és józan, és szivem,
eszem helyén van?
A tábornok fejével intett.
– Legelőször arra akarom önt kérni, hogy kivégeztetésemet ne halaszsza
ön három napig. Tűzzön ki arra rövidebb határidőt; nem én értem. Velem
be van végezve a számadás. Én már nem létezek.
– Tehát miért?
– Elmondom. Azonkívül ne vitessen ön a városon kívül, itt a kaszárnya
belső udvarán is megtörténhetik az velem.
– Jó, ezt megigérem.
– És utoljára: hirdettesse ön e végrehajtást délutánra és tetesse
délelőtt, korán hajnalban, mielőtt valaki ébren volna.
– Mi okai vannak önnek ily különös kérelemre?
– Elmondom azokat, tábornok úr. Ön tudja, hogy e rendkívüli, hirből sem
ismert járvány miatt minő izgatott hangulat van az egész országban.
Alkalmam volt bizonyos rosszakaratú emberek tervét véletlenül
megismerhetni, kik e rémületes napokat valami borzalmas munka kivitelére
találják alkalmasnak. A néposztályok legmiveletlenebb salakja fel van
kavarodva s csak egy jelszóra vár, hogy kiöntsön az egész országra. Nem
meséket mondok, tábornok úr. Hallottam a lázító suttogásokat, olvastam
leveleiket, láttam a nevek lajstromát, a kiknek legelébb kell esniök. Az
én apám neve áll a legelsők között. Jobbágyai annyira gyülölték mindig,
a mennyire szerettek engem. Ezen titkon forrongók egyik főnöke hajdan
katonatársam volt; onnan elbocsátották. A véletlen összehozott vele
Galicziában, hol ő titkos czéljai után járt. Azt igérte, hogy el fog
rejteni. És azután épen ő jelentett fel. Most az a pokoli terve van,
hogy a mint engem a városon kívül visznek, a mint a roppant nép
összecsoportosul, azt fellázítsa, a csekély számú katonaságot szétverje,
s engemet megszabadítva, mint egyszerre elhirhedett hőst, ijesztő név
gyanánt használjon fel egy pokoli gyujtogató lázadáshoz… Tábornok úr, ön
láthatja, hogy a legnagyobb irtózat fog el, a midőn e tárgyról beszélek,
hogy nem álmodtam, nem képzeltem ezt a dolgot, hanem rettegek tőle, és
siettetem meghalásomat.
A tábornok pedig valóban azt hitte, hogy az ifju meg van zavarodva.
Ez észre vette a tábornok arczán a hideg mosolyt, s kétségbeesve ragadá
meg lánczos kezeivel annak kezét és erőszakosan kiáltá:
– Tábornok úr! Meg akarják gyilkolni atyámat! Fel akarják gyujtani
hazámat, nemzetemet!
– Kik? kérdé a tábornok végtelen megvetéssel. Ezek a kalap alá búvó
emberek? Én nem akarom kétségbevonni, hogy a mit ön mondott, az tervben
létezhetik; valami bolondnak a feje kigondolhatta. Nem gondolom azonban,
hogy volna valaha olyan idő, a mely alkalmatosnak látszanék egy ilyen
terv megmozdítására. És ha mégis meg találna mozdulni valaki, bizony
mondom, hogy az első kiáltása után némává fogom őt tenni!
És büszke önérzettel csapott kardjára.
E pillanatban sietve lépett be az ajtón a tábornok egyik segéde s
jelenté, hogy a vásártéreken és az utczákon gyanus forrongást lehet
észrevenni a nép között. Az urak és katonák ellen kiabálnak, egymást
lázítják izgató beszédekkel. A megyeház kapuit már kénytelenek voltak
előlök bezárni, s egy gyógyszertár ablakait mind beverték. Úgy látszik,
hogy leginkább a kaszárnya és a megyeház felé tartanak.
A mint a tábornok a folyosóra kilépett, már jól hallatszott a közeli
utczákról az a határozatlan zaj, melynek zürzavaros hangjaitól gyönge
szivű ember annyira megretten: nem tudva, tűz van-e vagy gyilkost
kergetnek?
Most az egyszer tűz is volt, gyilkos is volt. Lázadás volt.
Valami távoli városrészben túlbuzgó hivek elkezdtek egy harangot
félreverni, melynek bántó félhangjai kikipendültek a csunya hangzűr
közől.
A tábornok az udvarra sietett. A katonaság fegyverben állt már.
Alig volt pár száz embere. A többi hosszadalmas határzár fentartására
volt kirendelve.
Hanem hiszen elég volt ez neki.
Ő félt volna tán, hogy ezek a jámbor kapa- s kaszaforgató emberek, ezek
a gyaluval, árral, vetélővel foglalkozó polgárok erőszakkal támadhatnák
meg őt? és kényszeríthetnék, hogy előlük hátráljon.
Hirtelen, de a legnagyobb hidegvérrel tevé intézkedéseit.
Félszázad a kapun kívüli őrhelyt foglalja el s elzárja az utczát; a
többi az udvaron belül marad.
A kívül állók fegyverei töltetlenek maradnak.
Három dobütésre a többi csapatok is kivonulnak az utczára.
A többire nézve parancsszó fog határozni.
A szomszéd ház kapuit be kell zárni, s belül két őrt állítani töltött
fegyverrel.
Mindent a legnagyobb csendben, lárma, csörömpölés nélkül.
Azon szomszédházban lakott a tábornok neje; a kerten keresztül a
kaszárnyából át lehetett oda jutni.
Még végzé intézkedéseit Vértessy, a mint egy nőcselédje Kornéliának
sietve jő hozzá, s valamit súg fülébe.
A tábornok arczán az első pillanatra valami gyönyörteljes mosoly
villámlott át: hogy aztán annál sötétebb redőknek adjon ismét helyet.
Hirtelen rábizta a parancsnokságot első századosára és sietett lakására,
igérve, hogy egy pillanat mulva visszajön.
Nagy dolognak kellett történni, hogy Vértessy elhagyja azt a helyet,
mely a katonát illeti, egy ily pillanatban!
Sietve futott át a szobákon, melyek neje hálószobájához vezetnek.
A függönyök le voltak eresztve, a félhomályos alkovenben egy halvány
hölgy feküdt, egy halott, a ki az élet kínjait szenvedi.
Az ágy körül szolgálattevő nők álltak, az asztalnál orvos ült és irt.
Vértessy még ott künn letette kardját, hogy ne csörögjön vele. Oda
futott Kornéliához, megfogta annak reszkető, izzadó kezét s ajkaihoz
szorítva kérdezé:
– Hogy vagy?
– A halál küszöbén, felelt a nő és másik karjával odavonta férje fejét,
hogy megcsókolhassa őt.
Egész arcza oly fehér volt, mint a márvány és a hideg veríték mint
gyöngycsepp rajta.
– A jövő órának titkai vannak, Vértessy, szólt lihegve a hölgy, kezével
erősen szorítva Vértessy kezét. – Lehet jó, lehet rossz; lehet öröm,
lehet halál.
Vértessy az orvost kereste szemeivel, mintegy biztatást remélve tőle.
Az orvos félreintette. Súgva mondá neki:
– Iszonyúan szenved, de nem akarja ön előtt mutatni.
– Hangjával titkolja; de én a lehelletén érzem. Nagy-e a veszély?
Az orvos vállat vonított.
– Szokás szerint. Nagyon idegzetes s valami nyugtalanítja.
– Mi lehet az?
– Jó lenne, ha megtudná tőle nagyságod. Ilyen esetben a léleknyugalom
élethalálkérdés, s a félelem, nehéz indulat lehet egy új életre nézve
rossz befolyással.
Az «egy új élet» szónál ismét megvillant Vértessy ajkai körül amaz
önkénytelen örömrándulat. Visszament nejéhez s odatérdelt a
szőnyegpárnára.
– Kornélia, hogy van ön?
– Az Isten kezében, susogá a hölgy, megdicsőülő szemeit felfelé emelve.
Isten kegyelmez, Isten büntet, – tetszése szerint.
Vértessy érzé a görcsös kézszorításról, mit kell szenvednie.
– Istennél a kegyelem… susogá azután halkan a hölgy.
Vértessy reszketni érzé szivét e szónál. Egy óra előtt ő is azt mondá:
«Istennél a kegyelem!» egy olyan embernek, ki magának hosszú életet
igért.
A nő bágyadt tekintettel fordult oda hozzá s két kezével keblére vonva
férje kezét és szemeivel annak szemeibe tekintve mélyen, fájdalmasan,
oly kérve kérdezé:
– Fog-e nekem kegyelmezni az Isten?
– Igen, oh igen, neked, angyalának; rebegé a tábornok.
– Kegyelmeztél-e te annak, a ki te hozzád könyörgött?
Vértessy nem állhatá ki e tekintetet, nem tudott felelni e szavakra.
– Vértessy! A halál halálért jön. Az itélet itéletet hoz. A koporsó
szélén fekszem. Oh ne hagyj engem meghalni.
– Mit tegyek? mit tehetek? szólt rebegő hangon a férj.
– Látod, monda a nő, karjára fonva karjait, mint repkény az erős fára;
ha te ölsz, én is meghalok; a mi kínt e szomszédházban egy halálra itélt
szenved, azt én is mind kiállom. Annak a rettegését, annak a
kétségbeesését, annak a halálos tusáját! Oh szánj meg engem, férjem.
Légy irgalommal ebben az órában ahhoz, a ki vétett, hogy úgy legyen én
hozzám irgalommal az Isten!
Vértessy lelkében meg volt rendülve. Az orvos oda lépett hozzá s
komolyan mondá neki:
– Tábornok úr, én úgy hiszem, hogy ez nem példátlan eset, miszerint
halálra itélt raboknak hasonló szenvedők kérésére kegyelmet adtak.
Vértessy érdekelten tekinte reá, mintha kérné tőle, hogy folytassa.
– Én magam tudok hasonló esetet a komáromi várőrségnél szolgáltomban,
hol egy háromszor szökött ifju hasonló kérelemre kegyelmet nyert.
– S hiszi ön, hogy ez segíteni fog?
– Uram, midőn az idegzet-erő ennyire hatványaira van emelve, a képzelet
mindenható, egy örömhir életet ad, egy ijedelem halált; egy édes
gondolat többet segít minden gyógyszernél.
Vértessy megcsókolá halvány, szenvedő szerelme homlokát s biztató
férfi-szóval mondá neki:
– Meg fogom őt menteni.
A hölgy égfelé emelte reszkető kezeit és halvány orczáját; szemei lassan
lecsukódtak és fehér arcza elkezdett mosolyogni szeliden.
… Odakünn hallatszott a hármas dobpördülés.
A tábornok hirtelen föleszmélt, sietett ki az ajtón, felkötötte kardját
és futott át a laktanyába.
A zaj, a lárma közelről hallatszott már és ő arról volt kénytelen
gondolkozni, hogy e zajos polgártársakat szép szavakkal rábeszélje, hogy
menjenek haza vásznat szőni, csizmát varrni, s más aféle; a mikor e
helyett kedve lett volna közéjök rontani és szétszelelni őket, mint a
polyvát!