Köznépünk igen adakozó czímek dolgában, s ez érdemben túlmegy
phantasiája a kelet-indiai fejedelmekén is, s czímei találóbbak
amazokéinál.
Bőrharang volt Hétfaluban egy sajátságos ember czíme, a kinek más nevét
nem igen szokta valaki eszében tartani. Igy csúfolták őt a házi
asszonyok, a kiknek hírül vitte, hogy ki halt meg ma? mikor temetik? Kin
van a sor a kastélyba menni hetesnek? ki főz ma a rektor számára? Igy
tisztelték a gazdák, a kiknek hivatalosan jelenté, hogy ki lesz a soros
forspontra menni? ki nem adta még meg a papbért? ki tartozik a robottal?
Igy nevezték őt a parochián, mikor bejött jelenteni, hogy kinél lesz
keresztelő, eskető, vagy temetés? kinek van szüksége az utolsó vigaszra?
mennyi bort ad az uraság az úr asztalára? Igy fogadták a kastélyban, a
hová híven bemondá: hol kaphatni szegődő cselédet? kinek van eladó
holmija? mi a piaczon a búzának, baromfinak az ára? Félig az uraság
szolgája volt, félig a községé, egy kicsinyt a papé és azután minden jó
emberé, a kinek kinálni való pohár bora volt. Belevágott a hivatala egy
kicsinyt a kisbiróéba, jó nagyon az egyházfiéba; igen erősen a
levélhordóéba; feljebb állt az urasági hajdunál, összeköttetésben volt
az ispánsággal. Ebben a minőségben szüntelen házról házra járván, a
birólakból a piaczra, piaczról a kastélyba, a kastélyból a paplakra,
innen a malomba, a szeszgyárba, a csapszékbe, megint a mezőre, azután
ismét az udvarba: itt is hallott valamit, ott is valamit; a haranglábnál
ezt beszélték, a templomajtóban meg amazt; a heti vásáros szekerek
között megütötte valami a fülét, azt elmondta a szárazmalom alatt. Mire
a kocsmába ért, már akkor tulajdon ujdonságát kibővítve, kiczifrázva
hallotta elbeszéltetni, azzal futott a kastélyba; útközben nem állhatta
meg, hogy minden szemközt találkozónak el ne mondja, nehány neki
megtetsző változtatással; ilyen formán igen szépen megérdemelte, hogy
rajta hagyják a «bőrharang» nevet, mint olyan szerszámét, mely a harang
szolgálatait végzi és csakugyan bőrbe van foglalva.
E viszontagságos estén nagy hévvel-lével rohant be a kastély pitvarába a
bőrharang, hol az öreg nagyságos úr lábbadozó egészséggel üldögélt egy
rácsos padon, magát úgy helyeztetve, hogy a bágyadt naplementi eget
bámulhassa.
A bőrharang magas ember lehetett valaha, de a sok köszöngetésben annyira
meggörbült már a háta, s a sok lótás-futásban annyira előre ment a feje,
hogy a ki először látja, nem képzel egyebet róla, mint hogy ez most az
asztal alatt akar keresztülbujni. Egészen az alázatosság alakja; szinte
tartja a hátát a világnak, mintha mondaná, hogy üssön rá, a kinek
tetszik.
Az öreg Hétfalusy örömest látja e furcsa embert. Minden perczben szabad
neki belépni hozzá; szabad neki mosolygó arczával elmondani komoly
eseményeket, s panaszló hangon mulatságos kalandokat, a mik rendesen az
ő rovására történtek meg.
– Csókolom kezeit, nagyságos uram, szólt a bőrharang, kalapját,
pálczáját letéve az ajtóban, csókolom kezeit, (meg is csókolá igazán).
Jaj de iszonyú nagy hőség van odakünn, milyen nagy a por! Ezek a
parasztok mind felverik az ökrös szekereikkel. Mind ezek csinálják a
port. Egészen a mellemre meg a torkomra szállott… oh köszönöm alássan,
ne tessék fárasztani magát, kedves nagyságos uram, bizony nem iszom; nem
azért mondtam; nem veszi be a természetem ilyenkor délután a bort,
azután meg hogy már voltaképen volt is részem benne; mert hogy nem
állhattam ki ezt a rettentő melegséget, meg ezt az irtózatos port, hogy
úgy a mellemre szállott, kénytelen voltam betekinteni a Sámsihoz, oh
bizony nem azért, nem azért, hanem csak azért, hogy tán a biró komámat
majd ott találom, de biz az nem volt már ott, hanem a helyett ott ültek
már a Spletykó, meg a Hamza esküdtek, meg még egy pár paraszt, a kik
azonnal előfogtak és kináltak, hogy igyam pálinkát. Méltóztatik tudni,
én nem nagyon szeretem a pálinkát, nem veszi be a természetem, meg aztán
délután is volt, akkor az nem egészséges; hát én csak azt mondtam, hogy
köszönöm, nem iszom. Hát erre mind valamennyi egyszerre rám támad:
«úgy-e? úgy-e kend is meg van már tanítva, hogy miből igyék, miből nem?
úgy-e kendnek is megmondták már, hogy a pálinkába mérget tettek». –
«Micsoda?» – «Mérget hát.» – «Kicsoda?» – «Kicsoda más, mint a nagyságos
urak maguk?» – «Ejnye, lánczos, lobogós.» kiálték elförmedve én is, s
elkeseredésemben rögtön kiittam valamennyi elől egyenkint a poharakat.
«No hát! méreg van ebben, méreg? Hát nem megiszom én ezt? Hát meghaltam
én ettől?» Az a sunyi Hamza megint lekiabált: «No ha ebben nincs a
méreg, akkor a másik hordóban van. Hozz abból, Sámsi.» A Sámsi maga nem
mert kijönni a szobából, azt vetette, hogy a hideg leli, hanem a
felesége szolgált helyette, az lement a pinczébe mind a két esküdt
jelenlétében s hozott mindegyik hordóból kóstolót. Nagyságos uram!
Nehezemre esett, mert nem jár belém a pálinka; de nagyságod iránti
háladatosságból mind megittam azt is. Csoda, hogy most olyan részeg nem
vagyok, mint a ki az orrával turja a földet. «No hát meghaltam-e tőle,
ha méreg van benne?» már ekkor én kiáltottam jobban. A sunyi Hamza nem
tudott már egyebet mondani, mint hogy: ha még nincs benne, hát majd
benne lesz holnap. «No jól van, hát én eljövök holnap is, holnapután is,
eljövök mindennap; megmutatom, hogy sorba kóstolom a kendtek italát mind
és nem lesz tőle semmi bajom.» Ezt mondtam nekik. És megteszem nagyságos
uram, megteszem, bárha nehezemre esik is, mert nem élek italfélével; de
a nagyságod úri familiáját, a kinek én annyi javával éltem, nem engedem
holmi bitang parasztok által rágalmaztatni.
Az öreg Hétfalusy hagyta szólni a harangot. Tán rá sem hallgatott. Annyi
volt előtte meséket mondani a bőrharangnak, mintha a toronyban húznák a
harangot. Még ez is több annál, mert ebben az egyhangú, búskomoly
bilimbalam szóban holtak beszédét hallani, annyi mindenféle titkos
szókat, a ki figyelmezni tud rá és ért az emlékezéshez!
Megzavarta e jeles előadást doktor Sarkantyús megérkezése, ki rossz
csézájában, forspontos gebékkel hajtatott be az udvarra és sietett
rögtön fel a földesúrhoz.
A bőrharang törte magát a csézához, hogy a doktor úr holmiját felhordja
abból, s miután ambitiója volt a szolgálattevő hajduk odaérkezte előtt
valamennyi bundát és skatulyát összenyalábolni, azt érte el a
nagyravágyás által, hogy három skatulyát elejtett a földre, az egyiknek
felpattant a zárja, s végig ömlött belőle valami fehéres por a folyosó
márvány koczkáin.
Az orvos mérgesen támadt rá:
– Mondtam, hogy ne nyaláboljon kend fel annyit! ahol van ni: kiszórta a
viszmuth-porokat.
– Majd felszedem, kérem alássan, szólt a bőrharang meghunyászkodva, s
letérdelt, hogy majd összesepri a tenyerébe a kihullottat s visszateszi
a többihez.
Ezért megint majd megverte a doktor.
– A mi a porral összevegyült, azt visszatenni a tiszta közé! Menjen kend
az operencziákra.
– Hát kérem alássan, nem jó ez így a birkáknak? kérdé alázatos
mosolygással a kárttevő.
– Birkáknak? E biz azt gondolja, hogy birkaveszély ellen hordok
gyógyszert.
– Mert hogy olyan sok.
– Igy is kevés lesz ez a kendtek fejének. No most el kell a kiszórtat
seperni az útból.
Az orvos kivette mérgesen a sérült skatulyát az ember kezéből, s maga
vitte azt be a szobába.
A bőrharang elbámulva maradt ottan térden, s nézte ostoba szemekkel a
földre öntött porfélét. Azután megnyálazta a mutatóujja hegyét, s
belemártotta a porba, hozzá értette egy kicsinyt a nyelve hegyéhez, s
köpködött azután tőle mindenfelé; végre hevenyében összekapargált belőle
nehány csipetet, kivonta a zsebkendőjét a mellénye zsebéből, annak egyik
szegletébe belekötötte a gyanús szert, s azzal körültekingetve, ha nem
látta-e meg valaki, kiosont a tornáczból, elkerült az udvarból a kertek
alá s azzal rohant nagy sebesen a faluvégi korcsma felé, a leggyorsabb
veszély idejéni lépésben. Ilyenkor a feje egy lépéssel előbb járt, mint
a lába.
A mint benyitott a korcsmába, nem tünt fel neki, hogy ott milyen szép
rend és béke uralkodik ez órában. Csicseri Márton uram, a biró ott ült
az asztalfőn, és az asztalon végig volt fektetve a hosszú
mogyorófa-pálczája.
– Szerencsés jó estét kivánok, kedves biró uram, komám uram. Ugyan jó,
hogy kelmed is itt van. Hát a Hamza, meg a Spletykó merre vannak?
A biró haragosan nézett rá:
– Jó helyt vannak. A kalodában.
– Úgy-e? No ott igazán jó helyen vannak. Kár, hogy most nem lehetnek
itten.
– No, komám uram, most már én is azt mondom, hogy végünk van; szólt a
bőrharang titkolózva a biróhoz.
– Hát hogyan van végünk? Kérdezé Csicseri Márton, két könyökkel
nehezkedve az asztalra.
– Oh, mindenképen végünk van, végünk, végünk! jajgatott a bőrharang, s
fel s alá szaladgált a korcsmaszobában és fejét két kezébe fogta. Vége
az egész falunak.
– Felelj hát, hogyan van végünk? te vén banya. Nem tudod, hogy ennek a
botnak is van vége, s majd a hátadra találom tenni?
Az ember úgy tett, mintha csak a birónak akarna felelni, azonban addig
tekintgetett félelmesen maga körül, míg öt-hat parasztot maga körül
csődített, akkor azután jó hangosan súgta oda:
– Megérkezett már a méreg…
– Bolond kend, szólt a biró visszahökkenve.
– Nem én. Láttam, kóstoltam, hoztam is belőle. Most érkezett meg a
doktor, a vármegye küldte egy nagy láda méreggel, hogy azt itassa meg
velünk. Kezemben volt a láda, én vettem le azt a hintóról. Az isteni
gondviselés rendelte, hogy kiejtettem a kezemből, erre kidőlt belőle
valami fehér por. Egészen tele volt olyan porral. A doktor megijedt
nagyon szörnyen, szidott a hibámért; láttam: egészen elsárgult. Én csak
annyit kérdeztem tőle, hogy talán a birkáknak lesz ez az orvosság. Arra
ő kikapta kezemből a ládát, s azt felelte, hogy majd a mi fejünket
fájdítja ő meg azzal.
– Igaz ez? kérdezé egy megrémült paraszt az asztalon keresztül.
– Olyan igaz, mint hogy élek. A doktor mindjárt megparancsolta a házi
cselédségnek, hogy a kidőlt port eltakarítsák, hogy valami állat meg ne
egye, mert mindjárt elveszne tőle, de én mégis eltettem belőle egy
csipetet, itt van a zsebkeszkenőmben.
A bőrharang kibontá a zsebkendőt, s kiönté a fehér port az asztalra.
A parasztok szörnyűködő műértéssel nézték körül az idegen,
rémületgerjesztő port, melynek emberölés, népkiirtás rettentő munkáját
kelle végbevinni.
Valamelyik hallott valaha olyasmit, hogy a mérget lelketlen állatokon
szokás előbb megkisérteni. Egy darabka kenyeret belehengerített a porba
s az asztal alatt heverő komondort megkinálta vele. A kutya megszagolta
és ott hagyta a kenyeret.
– Méreg! méreg! zúgák elszörnyedve a körülállók.
– Mondtam úgy-e? szólt diadalmas arczczal a bőrharang, de győzelmi öröme
egyszerre megkeserítődött, mert mikor legkevésbbé várt volna hasonló
megtiszteltetést, azon vevé észre magát, hogy biró uram hosszú mogyorófa
pálczája elkezdi a hátát és a vállait püfölni irgalmatlanul.
– Hát te semmirevaló, hazug szószátyár! Igy rágalmazod te a tulajdon
földesuradat? Te egész falu kutyája, a ki minden embert megugatsz a háta
mögött s mindenkinek megnyalod a kezét szemben; ilyen mesékkel jösz te
ide, mikor a nélkül is annyi háborúság van már a nép között? Te semmire
való betyár! Ugy-e azt akarod, hogy a földesuradat agyonverjék, mi? hogy
a kastélyát felgyújtsák, kirabolják? Te gyalázatos lázító, akasztófára
való. No megállj! vasra verletlek, beküldelek a vármegyére, majd ülhetsz
ott, a míg rád kerül a sor. Te gyújtogató, te!
A bőrharang igazán megijedt, s elkezdett szabódni.
– Jaj, kedves, édes biró uram, komám uram. Ne haragudjék, az Isten áldja
meg. Nem akarom én a földesuramat agyonveretni. Az Isten őrizzen meg
attól.
– Hát kit?
– Nem én, senkit sem, a világért sem. Oh dehogy akarok. Csak azért
mondtam ezt, hogy a szegény ember fia tudja magát előre őrizni.
– Mitől?
– Hát a veszedelemtől.
– Hát ki mondta neked, hogy itt veszedelem van? Az orvos úr nagy körútat
tesz, sok beteg embert gyógyít, sok orvosságot hord magával. Te ügyetlen
szamár, elejted az orvosságot, ellopsz belőle s még ráfogod, hogy az
méreg. Méreg az öreg apád lelke! Hisz az bizonyos, hogy az orvosságot,
ha egészséges ember beveszi, a gyomra felháborodik tőle, de a beteget
meg kigyógyítja. Hisz azt tudja minden ember. A gyógyszer nem enni való.
Egy-két józanabb paraszt helyeslőleg morgott hátul. A bőrharang
meghunyászkodva állt a biró előtt s kalapjával olyan forma legyintéseket
tett, mintha szeretné az asztalra döntött port onnan suttyomban
elszelelni.
– Már most te, népháborító! ha ezeknek a becsületes embereknek itten
több eszük nem volna, mint neked, mi történnék akkor? Ha elhinnék azt az
irtózatos vádat, a mit egy pár zúgolódó semmiházi költött rájuk veled
egyetemben, s féltükben neki mennének annak a te jámbor ifjuuradnak, a
ki annyi jót tett veled, s agyoncsapnák a szemed előtt, ha azt az ősz
beteg nagyságos urat kihúznák az ágyából pőrén s vinnék megégetni, mit
csinálnál akkor? Te semmire való! Tán még magad köszörülnéd a kést, a
mivel torkát messék?
A bőrharangnak a térdei verődtek egymáshoz, sopánkodva rebegé, hogy ő
nem gondolta, miszerint olyan rettenetes dolgok következhetnek abból, a
mit mondott, nem gondolta meg, hogy mit beszél.
– No iszen majd meggondolhatja kend a vármegye tömlöczében.
A bőrharang szabódott, hogy csak oda ne küldjék, inkább csukassa a
kalodába, oda a Hamza mellé. Elismeri, hogy azt megérdemli; még ha
husz-harmincz botot rá olvasnak, azt sem bánja; csak azután ne vallassák
többet, mert ő nem akart semmi rosszat mondani.
E közben senki sem vette észre, hogy az ivóterem lassankint meggyült
hallgatag marczona alakokkal, a kik közül egy figyelmesen hallgatva a
beszédre, az asztalról a gyanus port mind a markába seperte.
Csicseri Márton biró uram a bőrharang sok rimánkodására annyira alább
hagyott a fenyegetéséből, hogy tehát nem vereti őt vasra, mint lázítót s
nem küldi a vármegye kezére; «de a kalodában ott fogsz ülni reggelig,
komám! Esküdtek! Kisérjék kendtek odáig.»
– De nem ezt az embert! szólt akkor a tömeg közül egy hang, s a biró
Bodza Tamást látta előlépni a hosszú asztal mellé.
– Hát kit? kérdé tőle.
– Hanem kendet magát! kiálta Numa Pompilius, igazi római taglejtéssel
kisérve szavait.
Biró uramnak eleinte az ötlött eszébe, hogy a jámbor rektort, ki
különben nem szokott szeszes italokkal élni, bizonyosan valaki leitatta
édes borral s elkezdett rajta nevetni.
Azonban megdöbbenve vevé észre, hogy két idegen ember odaugrik mellé a
mester intésére, s megragadják a kezeit.
Soha sem látta ez arczokat, nem e faluból való emberek.
– Mi dolog ez? hej! ordíta reájok: egyiket orron üté vitézül, a másikat
hanyattlökte, azonban erre tizen rohantak reája, elkapták kezeit-lábait,
leteperték a földre, megkötözték; egy-két ismerőse védelmezni akarta,
azokat félre taszigálták.
Bodza Tamás fennállt az asztalon, míg a tusa tartott, egy capitoliumi
szobor magatartásával, onnan vezényelt diktatori hangon.
– Most én parancsolok.
A megkötözött biró szidta, fenyegette a lázadókat, míg száját be nem
tömték, a bőrharang elbujt a kemencze mellé, egyrészt az ütlegektől,
másrészt attól félve, hogy ebből még nagy baj kerekedhetik, s a
jelenlevőknek tanuságot kell vallani. Ő nem akart sem látni, sem hallani
semmit.