Zudár nyugtalanabb volt mint egyébkor.
Ablakain a vas táblákat már alkonyat után bezárta, s a szokottnál
korábban lefeküdt.
A kis leányka imádsága rövid időre megnyugtatá lelkét: «amen, amen»
mondogatá utána, sokszor ismételve a szót; de valami úgy borzongatta
mégis.
– Rosszat érzek, rosszat érzek, dörmögé többször magában. Valami nagy
baj fog velem történni.
– Meghűtötted magadat jó apám, csillapítá őt a lányka, kis kezével
megsimogatva az öreg homlokát. Kezed reszket, fejed forró…
– Belül fázom, szólt az öreg. Belülről jön valami hidegség. Nem hallasz
valami zajt az udvaron?
– Semmit, apám. A lovak dobognak az istállóban.
– Nem hallasz beszélni, suttogni az ablak alatt, mintha valaki a falat
kaparná?
– Az eb fészkelődik, az kapar oda kinn; feküdjél le, jó apám.
– Lefekszem, de nem merek aludni. Tedd ide ágyam fejéhez a puskát.
Elizke leemelte a falról a fegyvert, megvizsgálta gyutacsát hozzáértőleg
s az ágyhoz támasztá.
Azután lefeküdtek.
Zudár sokáig beszélgetett még a sötétben Elizkével, s erősíté, hogy az
egész éjjel nem fog aludni; egyszer azután elcsendesült s követé azt
erős dörgő horkolása, melyből olykor felriadt, rémületeseket horkantva
álmában s nagyot rúgva ágya falain.
A gyermek nem aludt. Könyökére emelkedve hallgatózott és nézett a
képzetgazdag sötétségbe.
Neki is úgy tetszett, mintha kívül a falakon szokottnál több ember
jönne-menne s a konyhában járókelők suttognának.
Egyszer koczogtatást hall az ajtón; Zudárné szólt kívülről.
– Erzsi te! Alszik apád?
– Igen, rebegé a lányka.
– Kassáról vannak itt; nem tudok németül, gyere ki, beszélj velök.
A gyermek hirtelen felvevé öltönyét s kinyitá a bezárt ajtót, kilépett a
konyhába.
Zudár Péter gonosz álmokat látott. Mindig Elizkével töprenkedett
álmában. Majd mély szédületes sziklákon látta őt tévelyegni és kezét
akarta nyujtani, hogy megfogja, visszatartsa: de a kéz nem ért odáig.
Majd veszett farkas kergette a gyermeket; ő futni akart utána puskával,
de nem volt jártányi ereje, a puskát hiába emelgette, nem sült az el.
Egyszerre éles sikoltás hangzott füleibe.
– Apám!
Felugrott rá. A szivén, az egész lelkén keresztüljárt az. Elizke
kiáltott.
Tán azt is álmodá.
– Elizke! Elizke leánykám. Alszol-e? Te kiáltottál? Kérdezé halkan.
Hogy feleletet nem kapott, oda fordult az ágya lábánál levő gyermek
ágyához s kezével keresni kezdé annak fejecskéjét a vánkoson.
Nem volt ott.
E pillanatban azt hallá, hogy szobája ajtaját kívülről kulcscsal zárják
be.
Egy szökéssel az ajtónál termett; egy hangot nem szólt, csak megragadta
fél kézzel az ajtókilincset, másik karját a küszöbnek feszítve, hogy az
ajtóragasztó ropogni kezdett bele.
Hallá, hogy e pillanatban futó lépések hagyják el a konyhát, a
tornáczot, s hallá még egyszer, vagy csak képzelé Elizke elfojtott
nyögését.
A kétszerezett düh óriási erőt adott sámsoni termetének. Az ajtó középen
ketté hasadt kezei alatt, s az a fél, mely a kilincset tartá, ott maradt
öklében.
Most ordítá el magát először, a mint a konyhába kiugrott. Nem volt az
emberi hang, nem volt az érthető szó, de egy veszett oroszlán ordítása,
melynek barlangját meglopták s mely érzi a vadász szagát.
Ez ordításra egyszerre száz meg száz férfihang gúnyos üvöltése felelt
vissza az udvarról, kaczaj és káromkodás, s fenyegető szavak.
Egy perczre megdöbbenve állt meg. Mi lehet ez? Rablók, nejével
szövetkezve?
– Vigyázzatok magatokra! hangzék e zaj közepett künn az udvaron Zudárné
csattogó hangja. A vén dög töltött fegyverrel van s közétek lő, ha
ezeren vagytok is.
De Zudárnak nem kellett a töltött fegyver, puszta kézzel is kirohant
volna ő közéjök; hanem a konyhaajtó már akkor zárva volt s eltorlaszolva
a nehéz mángorlóval.
Zudár hörögve futott vissza szobájába, egy nehéz fejszét keresett elő s
rohant vissza a konyhaajtóhoz. Az első ütésekre recsegni kezdettek az
ajtó pántjai.
– Hamar hányjátok a rőzse-kötegeket az ajtó elé! kiáltá kívülről a
szilaj némber, s vessetek belé kanóczot! mert még kitör az ajtón.
Az udvar tele volt kaszás, vasvillás csapatokkal, mik között Zudárné
felbomlott hajával, villogó szemeivel úgy állt, mint maga a lázadás
furiája.
A pórhad hirtelen széttépett egy csomó rőzseköteget, s azokat az ajtóhoz
hordva, azt egészen betemette vele.
Most kanóczot bele! Hadd égjen a maga vermében!
Ezt Zudár saját felesége kiáltá.
A tüzet csiholó paraszt sokáig bírt szikrát kapatni a nedves taplóval,
Zudárné kikapta a tűzszerszámot kezei közől; maga kicsiholt, beledugta a
szalma-csóvába a tüzet, s kezével lóbbálva azt a szélben, lángra
szította s maga futott vele az udvaron keresztül a rőzsék aljába teendő
a kanóczot; zilált haja úgy repkedett a viharban.
– Apám, jó apám. Nyögé egy alig hallható hang a gyékénynyel fedett
szekeren, melybe a hóhér lovai voltak fogva.
A száraz rőzse-kötegek egyszerre pattogva kaptak lángra, az ablakokat is
mind elhalmozák szalma- és vessző-kévékkel, s egyenkint meggyujtogaták
azokat. Az egész ház szépen körül volt gyújtva, mint egy máglya.
A benn szorult férfi iszonyú csapásokkal döngeté az ajtót; minden ütésre
hangosan kaczagtak fel az ostromlók:
«Ütheted már!»
«Sülj meg vén medve a magad barlangjában!»
A dörömbözés oda benn elhallgatott; a lángok már a háztetőt is ellepték,
az egész épület fényesen ragyogva égett és szórta a szikrát az ég felé.
Nagy sok időre ugyan, midőn már egymást ölelték a lángok, úgy tetszék
sokaknak, mintha a láng és zsarátnok mélységes fenekéből egy tompa,
üvöltő ének zsolozsmája hangzanék fel… Talán csak képzelet volt az,
érzék csalódása. Nem énekel ott már senki, ha csak a hóhér lelke nem.
Rövid félóra múlva összeomlik a háztető, beroskad a négy fal közé, s
eltemeti égő sírba mind azt, a mi alatta van; millió szikra vágtat
egyenesen fel az égnek.
– Ezzel végeztük a számadást! szól Zudárné; a tűz pokoli fényt vet
dühtől torzított arczára; most következik a kastély.
– Oh, apám, szegény apám, sóhajtá a gyermek, ki a szekéren megkötözve
feküdt, gyékény alá takarva.
A veszett némber fogcsikorgatva néze rá:
– Apádra, az igazi apádra majd még csak most kerül a sor. Előre
legények!
Azzal felugrott a szekérre, kezébe kapta a gyeplőt, közé vágott a
lovaknak: előtte, utána vérszomjas dühödt csoportok, fáklyával,
kaszával; közöttük ő szertezilált hajjal; mint a háború, a pusztítás
nemtője, mely vágtat szilaj lovakon, kigyós fejével, bősz fenevadak,
állat-emberek ijesztő kiséretében. Előtte, utána romlás és kárhozat
repkedő denevérei…
Zudár a mint észrevette ellenei pokoli tervét, hirtelen felhagyott az
ajtó kifeszítésével s a ház tulsó szobáiba futott, azt gondolva, hogy
ott az ablakon át a kertre kimenekülhet.
Rémülettel vevé észre, hogy az ablak már ott is el van fedve
nádkévékkel, miken recsegve kigyózik fel a láng s okádja a füstöt a
szétpattogott ablaküvegen keresztül.
Vissza az első szobába, ott vastáblák vannak az ablakon, a mik
meggátolják a tűz betörését. Köröskörül mindenfelé hangzott a lázadók
bőszült üvöltése, és köröskörül hangzott az a csendes sziszegő ropogás,
mit az égő nádkévék támasztának, és a lángok fütyölése, és a száraz
gerendák pattogása köröskörül és a feje fölött.
A két ablak vastáblája lassanként izzóvá kezde lenni, s mintha valami
átlátszó üvegtáblák volnának, melyek a kívüli lángtenger sugarait
keresztülbocsátják, irtóztató vérvilágot terjesztének a szobában, mely
vörösre festett minden tárgyat, minden árnyat.
A bezárt férfi félőrülten futkosott körül szobájában, mint egy verembe
hullt fenevad, a falakat döngeté öklével, s a fejszével a gerendákat
vagdalta.
Hasztalan, hasztalan, sem jobbra, sem balra, sem fölfelé nem lehet
menekülni!
Végre kétségbesetében elkezdé énekelni a zsoltárt:
A Sionnak hegyén úr Isten!!
És térdre rogyott a szoba közepén.
És ime az úr feleletet adott annak, ki végveszedelmében hozzá kiálta. Az
alatta döngő padlat egyszerre világos eszmét adott neki a szabadulásra.
Oldalt és fölfelé nincs menekülés, lehet alá felé; le a pinczébe.
A pinczébe a ház külsejéről volt a bejárat s azon is vasajtó; de ha a
szoba alatti boltozatot, mely úgy visszhangzik a léptek alatt,
beszakítaná, azon keresztül lejuthatna oda.
Ah, mi jó hűs lehet ott. A lég oly forró volt már a szobában; az
izzadság minden tagján csorgott a férfinak a hőségtől és az irtózattól;
a vas ablaktáblák világa már fehérbe kezdett átmenni s messziről sütött,
hogy szinte kiégett a szem, ha rátekintett. Sietni kelle.
Zudár hirtelen felszakítá a fejszével a pallókat; nem volt nehéz azokon
alul a pinczeboltozat zárköveire találni.
Azonban vigyáznia kellett, nehogy beszakítsa az egész boltozatot, s a
tűznek is útat nyisson maga után. Óvatosan kellett késsel kivájnia a
vakolatot a foglalvány közől, s egyik téglát a másik után kiemelni.
Meg-megállt néha e munkában és hallgatózott.
Hallott mindenféle zűrzavaros hangokat, sziszegést, ordítást, vad
tánczdanát, vérszomjú szónoklatokat…
Vagy tán ez mind csak a feje fölött égő lángok tarka beszéde volt?
Tovább ásott, – ásott, ásott.
Az első boltív után következett a másik. Jó erős boltozat volt, kettős
téglasorból rakva. A másodikat is oly óvatosan kelle kiemelni.
A gerendák itt-amott szétnyiladoztak már, véres szemü tűzszörnyek
kandikáltak le a padmalyról, kék füstöt fújva alá a hasadékokon
keresztül. Ezer meg ezer hang pörölt, czivódott egymással, a tűzszellem
apró fiai, kik a rablott zsindelyeken veszekesznek, nagyot riasztott
rájok olykor az öreg apjok, a gonosz láng, a mint egy-egy szarufát
dörögve szétpattantott, közbe úgy zúgott, zsizsergett valami, mint a
gyermekeit csitító boszorkány; a parázszsá lett fában fütyült, döngött
valami élesen, mint megfogott méhecske, s a szorongatott szél ijedezve
kiabált alá a kéményen: «hu–hu–hu».
– Tánczolnak odakünn és dalolnak, mormogá magában a hóhér.
A második téglarakás is keresztül volt bontva, a résen át, mint a rohanó
szél tódult elő a pincze hideg levegője. Zudár Péter lehajolt a
nyílásra, s teleszítta mellét ez életadó friss levegővel. Ah, szinte
megittasult tőle!
A rés épen elég volt arra, hogy termetével keresztül csúszhassék rajta.
Körülnézett még egyszer veszélyes kiváncsisággal a szobában. A
mestergerenda már meg volt hajolva középen a hőségtől, a füst minden
nyiláson tódult már alá a szobába s embermagasságnyira betölté azt,
rétegenkint szállva mindig alább, mint valami lejebb, lejebb ereszkedő
felhő.
A szürke felhőben apró libegő tűzfoszlányok repkedtek ide-oda, mint
fényes madárkák. A padlásnyílaton bekukucsáló rém úgy kaczagott:
«ha–ha–ha». Zudár Péter visszanevetett rá: «ha te kaczagsz, én is
kaczagok, kaczagjunk ketten».
Félig a nyíláson keresztül bútt már; onnan nézte, hogy hajladoznak a
gerendák a feje fölött; hogy ropognak, hogy feketülnek.
Ekkor jutott valami eszébe.
Hirtelen kimászott megint a tört résből; egyenesen állva nem lehetett
már a szobában járni, mert a füstfelhők három lábnyira leereszkedtek;
négykézláb futott ládájához; felnyitá azt: egy kis imakönyv, egy pár
ruhafoszlány volt, a miket keblébe rejte onnan.
És azután egy hosszu bőrtokot vett elő, melyet kapcsainál fogva kétfelé
lehetett nyitni.
A kapcsokat egész nyugalommal fejté ki, csendesen kétfelé nyitá a tokot.