Kamienszka Mária egy hosszu óráig beszélt Vértessy tábornok nejével.
Elmondott neki mindent, a mit ama szerencsétlen családról tudott,
melynek sorsa oly szomorú emlékekkel volt a tábornokhoz kötve.
Az atyjától üldözött ifjut mint délczeg hadapródot Galicziában ismeré
meg s a viszony, mely közöttük keletkezett, a leggyöngédebbnek volt
nevezhető.
Azon balesemény, mely az ifjut futni kényszeríté, gyászosan zavarta azt
meg; de meg nem szakítá, mert Mária azon férfias elhatározottságal, mely
a lengyel nőket annyira jellemzi, nyomról nyomra keresé az eltünt ifjat
s midőn rátalált, lelkének egész erejével, szerető szive
találékonyságával fogott a kétségbeesett munkához, hogy őt
megszabadítsa.
Kornéliát egészen felvillanyozták e szenvedélyes hölgy szavai: ez oly
tetterős, oly bátor, az első gondolatnál a kivitelre kész, magával
ragadta a szelíd kedélyű, nyugodt nőt, hogy az a legábrándosabb
terveket, miket egy óra alatt a felhő-alakulás gyorsaságával rajzolt
elé, valóknak és kivihetőknek tartsa.
Azt végezték egymás között, hogy az öreg Hétfalusyt vejével együtt
felhozzák a tábornokhoz, ugyanakkor Kornélia bevezeti hozzá az
elvesztettnek hitt gyermeket, kit fogadott apjától elhozni Mária
feladata leend. Az itten támadó jelenet, midőn az apa és nagyapa az
óhajtott gyermekre fognak ismerni, lehetetlen, hogy meg ne rendítse a
tábornok szivét, ki azon perczben, midőn az apa unokáját nyerte vissza,
örömét azzal tetézendi, hogy fiával ajándékozza őt meg.
A kedves összeesküvők olyan jól számították ezt ki, a terv oly regényes
és mégis valószinű volt, a siker előre látható,… hanem a sors volt a
gazda, és a gazda kezében volt a számadás.
Mária azonnal, a czéljaihoz alkalmas férfiruhában, lóra ült és sietett
vissza Hétfalu felé. Utközben egy levelet adott a postára, melyben az
öreg Hétfalusyt tudósítá, hogy mihelyt kocsira ülhet, siessen a
székvárosba; neki Zudár lakától egyenesen kellett visszatérnie.
Már késő volt az idő, midőn az országútra kiért. A nap lealkonyodott,
látszott a szembántó verőfény az égen, mely minden tárgyat sárga világba
burkol, s megszüntet minden árnyékot, a lemenő nap elől széles veres
küllők szegték át a csodálatos szinű eget, míg átellenben, kelet felől,
ugyanolyan napküllők emelkedtek barnán, magasan, mintha a rémangyal
koronájának szarvai volnának.
Olyan valami otthoniatlan szomorú volt az egész tájon. Egy madár nem
repült az égen, egy marha nem legelt a mezőn, még a vidámabb tücskök
czirpelése sem hangzott az útfélen. Az út maga pedig be volt lepve
gyeppel két felől, alig hagyva fenn egy kis tekergő ösvényt középen,
azon el is volt már mosódva az utolsó kerékvágás, melyet valami áthaladt
boldogtalan utazó szekere hagyott maga után; hetek óta nem utazik senki
ezen a tájékon, egyik falu retteg a másikától, egyik ember kerüli a
másikat, s nem kivánja szomszédját látni senki.
Az országútról levezető düllő-utak épen egészen el voltak hagyva, csak
arról felismerhetők, hogy azokon alacsonyabb és sötétebb fű termett.
Mint a tatárfutás után!
A ló egyedül ügetett előre, sem előtte, sem utána nem látszott ember
vagy állat, a lovag szomorúan tekintgetett körül.
Az út mellett görbe fák düledeztek erre arra, azokat is letarolta valami
pusztító hernyó, s ronda pókhálója rongyaival vonta be szép zöld lombok
helyett; távolabb eső gyümölcsös kertek olyan színt mutattak, mintha le
volnának égve, s a láthatár felé olyan sárga volt az aszott mező, mintha
csupa tarlóból állana.
A levegő nyomasztó, nehezen ült az ember mellén, s ha néha egy-egy lomha
szellő libbent végig e tájon, az is oly forró volt, mintha az
érczolvasztók kürtőiből fúna elő s még növelte a tikkasztó nyomást.
Azután lassan, igen lassan besötétült; egy hosszú fekete vonal volt az
ég alján, mely csendesen egy sötét fátyollá bontakozott ki, s a mint a
csillagok nagy sokára kicsillámlottak a sápatag égből, egyenkint
eltakargatá azokat, mintha valami nagy szellem keze felhuzná a gyász
kárpitot a halottas sírbolt pislogó lámpái elé.
Már éjszaka volt, midőn Kamienszka Mária a legelső csárdát megpillantá
az útfélen, mely számítása szerint épen a közép távolságot jelölte a
székváros és Hétfalu között.
Az éjszakai homályban hamarabb lehetett a zajt hallani, mint a tárgyakat
tisztán felismerni.
Mária úgy képzelé, hogy nyers szitkok között kétségbeesett sikoltásokat
hall, s homályosan kivehető tömegek mozogtak alá s fel a ház körül.
Ösztönszerűleg megtapintá a nyeregkápában pisztolyait. Helyeiken voltak.
Néhány percz mulva közelebb ért a házhoz s borzadva látta a jelenetet,
mely figyelmét régóta magára vonta.
Néhány száz pór, a néposztályok legalsóbb rétegeiből, rajzott ki s be a
csárda ajtaján, vad rikoltozás és szilaj dana között. Két nagy hordó
volt kiállítva a ház elé, beütött fenékkel, melyből kalappal meríték a
pálinkát, a kik hozzá fértek, néhány már csak támaszkodva bírt lábán
maradni, a két hordó közé egy szék karjához ősz szakállas zsidó volt
kötözve, a kit a részeg csapat emberei felváltva vallattak, szakállát
szálankint tépdesve; a kínzott martalék ordított, de nem felelt semmit,
csak néha könyörgött, hogy ártatlan leányát ne bántsák. Valami fehér
nőalak a küszöbön feküdt keresztül; minden azon menő, a ki átlépte,
egyet rugott is rajta. Az már nem érezte.
Mária felháborodva lovagolt a vén csárdást kínzó csapat közé s férfias
bátorsággal szólt:
– Mit cselekesztek itt?
Az emberek csak akkor látszottak a lovagot észrevenni, midőn közöttük
volt.
Egy fiatal siheder, tömpe, beütött orral, mezítelen mellel, csimbókos
haja orczáját ellepve, felelt a kérdésre:
– Egy méregkeverőnek fizetünk; ha tudni akarja urfi!
– Ki keveri a mérget? kérdezé Mária, kinek lelke messze járt attól, hogy
e választ megérthesse.
– Kicsoda? szólt a ficzkó daczosan. Ni, mintha nem tudná? Hát nem az
urak bizták a zsidókra, hogy keverjenek mérget a pálinkába. Mi?
Mária annyira meg volt lepetve, hogy nem tudott rá mit válaszolni.
– Ni, hogy teszi magát, mintha semmit sem tudna. De mi tudjuk. Akár hogy
szőtték, fonták. Kitudtuk. El van árulva minden. Valld meg zsidó, hogy
méreg van a hordóban.
Hanem azért itták, a mi a hordóban volt, mintha mindenki meg akarna
győződni felőle: milyen lehet az a méreg.
A szószóló suhancz telemeríté kalapja karimáját s odalépett Máriához:
– No ifjuúr, ha nem hiszi, hogy méreg van benne, hát tessék megkóstolni,
tessék.
Mária undorítva tolta el magától a piszkos kalapban nyujtott ronda
italt.
– Látjátok, nem akarja inni, tudja ő is, hogy méreg van benne.
«Le kell rántani lováról!» kiálta ekkor egy hang a tömeg közől.
«Fel kell kötni őt is oda, a hova a Hétfalusy urakat fogják kötni!»
ordítá a másik.
A piszkos siheder hirtelen megragadta a paripa zabláját s többen
kinyujták kezeiket Mária ellen.
A vad fenyegetések egyszerre visszaadták a delnő lélekjelenlétét.
Hirtelen olyat ütött lovagkorbácsa gombos felével a lovát feltartóztató
suhancz fejére, hogy arczczal a földre bukott le, s azzal sarkantyúba
kapva paripáját, egy percz alatt kiugratott a tömeg közől; egy utána
hajított bot zúgott el feje fölött, s egypár egyenesre ütött kasza
vágott felé elkésett csapással; néhány jó futó suhancz kergetni kezdte,
két hosszú társzekér volt keresztbe fordítva az úton; azt hitték, hogy
ott elfoghatják; a delnő egy szökéssel átugratott a gáton, mire üldözői
elmaradtak mögötte, hanem a mint hátra fordúlt, hallá a rémséges
hahotát, a mit utána küldtek s egyes fenyegető kiáltásokat:
– Csak hadd menjen. Jó helyre megy oda! És újra hahotával kaczagtak
utána.
A mint Mária néhány száz lépésnyire haladt, megdöbbenve vevé észre, hogy
paripája elkezd sántítani, nagyokat botlik s egyre lassabban léptet.
A jó mén, midőn átszökött a szekértorlaszon, bizonyosan megrándította
egyik első lábát.
Nemsokára csak lépve birt haladni, s Máriának szüntelen feszítve kelle
tartania a kantár szárát, hogy lova ne botorkázzon annyit.
Jó, hogy üldözői utána nem mentek, most alig birt volna előlök
megszabadulni.
De miféle rendbontó had lehet ez? töprenkedék magában Mária, mely
polgáriasult országban, rendes kormányzat és törvényszolgáltatás mellett
ily önkényű kicsapongásra vetemedik? Arra, hogy ez valami elterjedt
lázadás rémjelenete is lehet, távolról sem gondolt.
E közben ama sötét kárpit mind jobban bevonta az eget, a vidék egészen
elsötétült, egyik csillag a másik után borult el; a ló horkolt és fejét
hányta. Mária nem maradhatott többé a nyeregben, attól félve, hogy lova
fején keresztül esik, hanem leszállt s lova kantárát karjára akasztva,
úgy vezette azt maga mellett.
A begyöpösödött utat nehéz volt már kivenni a sötétben s Mária csaknem
egyenesen haladt egy nem messze világló fény felé, mely valami útféli
ház ablakából látszott jönni.
A mint közelebb jutott a házhoz, úgy tetszék neki, mintha annak
környékén is jövő-menő csoportok tünedeznének elő s hangosabb
szóváltások zaja hallatszanék.
Most tisztult fel előtte, miért nevettek üldözői oly hahotával, midőn
erre látták menekülni. Itt is el volt állva az út.
Egy perczre megállt; a női gyengeség egy perczre erőt vett szivén,
néhányszor végig borzadt egész teste, azon ösztönszerű iszonyattól,
melynek okát még nem érte utól az öntudat. Azon gondolkozott, hogy
meneküljön. Félre az útról, az ismeretlen erdők közé… Azután ismét
eszébe jutott, hogy miért jött? s nem reszketett többé, kivette
pisztolyait a nyeregkápából; felhuzta sárkányaikat, új gyutacsot tett
csapantyuik alá, az egyiket hóna alá fogta, a másikat kezébe s lovát
megkötve egy útféli fához, minthogy ily állapotban hasznát nem vehette,
elszántan neki indult a zajgó csoportnak.
Könnyü lett volna ugyan e sötétség közepett, egy kis kerüléssel egészen
kitérni előlük, de valami veszélyes kiváncsiság, mely úgy ösztönöz
felkeresni azt, a mitől épen rettegünk, nem engedé azon határozatától
eltérni, hogy épen a lármás csoportok között haladjon keresztül.
Azok csak akkor vették őt észre, midőn már közöttük állt.
«Megállj», hangzott egyszerre köröskörül s egy kasza hegye szegült a
jövevény mellének.
Mária visszanyerte lelke minden erejét a veszély pillanatában.
– Tíz lépésnyire tőlem! kiáltá csattanó hangon; a ki közelebb lép,
lelövöm! Mit akartok?
A merre pisztolyát fordítá, hátra huzódott előle a ronda csoport; ha
menni akart volna, tiszta volt előtte az út, akadálytalanul keresztül
haladhatott.
De most már többet akart. Átérté e néhány sötét jelenetből, hogy itt
valami gonosz készül a Hétfalusy család ellen. Meg kell tudnia, mi az?
és talán segíteni rajta. «Mit akartok itt?» ismétlé a kérdést.
E pillanatban kinyilt az útféli ház ajtaja s kilépett rajta Bodza Tamás
lámpával kezében.
– Ki beszélt itt? kérdezé széttekintve a sötétben.
Néhány félénkebb parasztlegény az ajtó mögül mutatá neki a jövevényt;
figyelmeztetve rá, hogy ne menjen oda, mert puska van a kezében.
A mester bátran lépett Mária elé, feltartá feje fölött a lámpást, hogy
amannak arczába láthasson.
«Milyen szép feje van az úrfinak»; dörmögé a borzas Hanák a háta mögött,
«hogy illenék a kaszám hegyébe».
– Csitt, szólt a mester. Én hadd beszéljek. Kicsoda az úr, és mit akar?
– Azt nem mondom meg minden bolondnak. Elébb akarom tudni, hogy ti kik
vagytok? Ha rablók vagytok, védem magamat ellenetek a hogy tudom; ha
bolondok vagytok, akkor igyekezlek felvilágosítani; ha derék hős férfiak
vagytok, akkor kezet fogok veletek.
Ez utóbbi eszme csak akkor jutott eszébe Máriának, midőn Bodza arczát
megpillantá. Hasonló rajongókkal ő is találkozott elégszer s alkalma
volt őket tanulmányozhatni.
Bodza szemei felvillantak e szóra.
– Mi nem vagyunk sem rablók, sem bolondok, hanem vagyunk igaz hős
férfiak, kik harczolunk az egy testvériségért a jeges tengertől a meleg
tengerig.
Mária leereszté pisztolyai sárkányát, eltette azokat oldalzsebébe s
bizalmasan nyujtá kezét a mesternek.
– Úgy légy üdvöz testvér, én Oroszhonból jövök.
Bodza Tamás gyanakodva tekinte sanda szemöldei alól Máriára s azzal a
kis újjára vont vasgyűrűt szemei elé tartva, kérdezé tőle:
– Tudod, mit jelent e három betű? (U. S. S.)
Mária mosolyogva válaszolt:
«Ud szlovenszke sztridnoszti.»
A mester megszorítá az eléje nyujtott kezet.
– Jer innen a házba, szólt, őt magával vezetve, míg a parasztok
engedelmeskedve emeltek előtte kalapot, utat engedve az ajtónyilásig.
A csárdaszobából kiküldött a mester mindenkit s midőn egyedül maradtak,
hevesen kérdezé oroszul:
– Te Oroszországból jösz? Melyik részéből Oroszországnak?
– Az örök városból, a Kreml kapui alól, felelt Mária szintén orosz
nyelven.
Bodzának minden gyanuja elenyészett. Ez valóságos «ud».
– Mi hír van Romulus halála óta az országban?
Mária jól tudta, hogy kit értenek Romulus alatt? Nem mást, mint
Muravieffet, ki az új Róma falait volt felépítendő, mely hajdan ura
legyen az egész világnak. Mária nem volt proselytája e rajongó
egyleteknek, de a forráshoz közelebb állva, a szállongó mendemondák után
több mesét volt képes mondani Bodza Tamásnak, mint az ő neki, saját
gazdag phantasiája leleményeivel is szaporítva azokat.
– Romulus nem halt meg, Romulus most is él, szólt suttogva a kérdezőnek.
– Hogyan? kérdezé Bodza meglepetve, tehát hova lett?
– Eltünt. Miként Romulus. Elragadták az istenek, szólt Mária és
rejtélyesen mosolygott, mintha ő többet is tudna arról, hogy hová lett.
Bodza hevesen ragadá meg kezét.
– És egykor újra meg fog jelenni, úgy-e?
Mária szótlan kézszorítással válaszolt.
– Tehát igaz, folytatá a mester lelkesülten, hogy nem őt fejezték le,
hanem helyette egy lelkes jó barát áldozta fel magát?
– Az az én testvérem volt; szólt Mária eltakarva kezével szemeit, azután
hirtelen a mester vállára tevé kezét. Ne sírj, ne sirasd. Látod, hogy én
nem siratom, pedig nekem testvérem volt. Romulus él, és áldozatot és
engedelmeskedést kiván mindnyájunktól.
A mester még forróbban szorítá meg Mária kezét.
– Mi a te neved, szeretett testvér?
– Nevem Fabius Cunctator; szólt Mária. (Jól ismerte a rajongók azon
gyöngeségét, miszerint szerettek maguknak a classicus korból válogatni
neveket.)
– Az én nevem Numa Pompilius; szólt öntetszéssel vetve hátra fejét a
mester. Hű az ügyhöz, lelkesült az eljárásban, higgadt a meggondolásban,
kérlelhetlen a kivitelben és rettenthetlen a veszélyben.
És újra megszoríták egymás kezét, forrón és bizalmasan. Mária pedig azon
gondolkozott, hogy e lelkesült, higgadt, kérlelhetlen és rettenthetlen
férfiunak nem jó volna-e ezt a száraz sovány torkát, mikor legjobban
beszél, megragadni, összeszorítani és beléfojtani a lelket.
– Ti felemeltétek a zászlót? kérdezé Mária a derék Numa Pompiliustól. Ki
adta nektek erre a jel?
– Az ég és föld, felelt a mester; az ég, mely elküldé a népekre a
halált, és a föld, mely megnyilt a haldoklók előtt. Soha jobb alkalom
nem kinálkozott, mint a mostani. A rettenetes vészangyal házról-házra
jár, nagyokat lép egyik falutól a másikig, és szomorúságot, rémületet
visz mindenüvé. Az emberek látják, hogy az élet olcsó, és nem lehet
tartogatni. A kétségbeesés fölbont minden köteléket, a mi urak és
szolgák, adósok és hitelezők, alattvalók és parancsolók között van. Csak
egy szikra kellett, hogy minden lángba boruljon. Ez a szikra már meg van
gyujtva.
– Mi módon?
– A köznép között valami vak hír kezdett elterjedni, miszerint a magyar
urak jobbágyaikat tömegestül meg akarják mérgezni.
Mária bámulva nézett a mesterre.
– De hát akad ember, ki azt elhiszi?
– Jövő-menő emberek vallomásai költék a hírt, egy részeg
gyógyszerész-segéd gondatlan beszéde megerősíté, elfogott levelek, miket
főurak irtak egymásnak, tanubizonyságul szolgáltak.
– S főurak irták volna egymásnak, hogy jobbágyaikat megmérgezzék?
– Nem; de a ki a levelet felolvasta a nép előtt, annak módjában állt
olyan dolgokat mondani el, a mik nem voltak oda irva.
Mária azon a ponton állt, hogy undor és iszonyat miatt elárulja magát.
– Tehát hamis leveleket olvastatok fel az irástudatlan nép előtt. Ez
nagyon czélszerűen volt kigondolva. A falusi népség könnyen hivő; de hát
a városokban?
– Ott még jobban félnek, s még több az ijesztő hír, csak egy kiáltás és
Jeriko falai ott is leomlanak, a hol senki sem féltette azokat.
Mária lelkében egy eszme villant hirtelen keresztül.
– Vannak-e tudósítva e mozgalomról többi testvéreink, kik a Dráva
mellett, és Czernagora hegyei közt laknak?
A mester zavarodottan felelé, hogy nem.
Mária szinlett csüggedtséggel viszonza:
– Úgy félszeg minden intézkedés, míg egy helyen ébren vagytok, másik
helyen alusznak, egyik helyen kitör a láng, a másikon eloltják.
Egyszerre kellett volna mindenütt fellobbanni annak. Bocsátottál-e ki
kiáltványokat?
Bodza megszégyenülten felelé, hogy «nem».
– Úgy nem tudod, mit cselekszel, Numa Pompilius! riad föl Mária. Ez lett
volna az első, a legmulhatlanabb teendő. Kiáltványokat küldeni
szerteszét, utasítani a vezetőket, összpontosítani a mozgalom erejét;
rendszert hozni az egészbe. Ah, ti ebben mind ujonczok vagytok, Numa.
Miért is kezdtek lengyelek nélkül hozzá; ezt a munkát csak a lengyel
érti. Van-e iróeszköz itt közelben?
Bodza meglepetve engedelmeskedék, s valami sutból tintát és papirt
keresett elő; egészen meg volt hunyászkodva, magánál okosabb embert
érezve maga mellett.
– Most ülj le és irj.
Bodza gépileg engedelmeskedék. Mária diktálta, hogy mit irjon, míg saját
maga ugyanazt egy másik papirra irta egyszerre.
«Testvérek!»
«A régen várt óra ütött. A zászlót kitűztük. A főurak méreggel akarnak
bennünket elpusztítani, mi tűzzel és vassal pusztítjuk el őket. A bátrak
megélnek, a gyávák meghalnak. A ki látja gyermekeit, testvéreit,
szülőit, kinlódva fetrengeni a porban, ragadjon fegyvert a gyilkosok
ellen. A katonaságtól nem kell félni, mert az is nekünk fogja pártunkat.
Ne szabaduljon meg senki, a ki nyirott hajat visel. Minden faluból két
követ induljon azonnal Hétfaluba, mely középpont leend, további
rendeleteink megértése végett. Bátorság és egyetértés! Kelt
főhadiszállásunkon Hétfalu alatt.»
– Ird alá neved: Numa Pompilius, felsőpannoniai prætor.
Bodza Tamás vonagló mosolylyal fogadta el a megtisztelő czimet, s
alákanyarítá azt a veszedelmes okiratnak.
Azután Mária vevé kezébe a tollat, s aláirta nevét:
– Fabius Cunctator, volhyniai quæstor.
Azután mind a két okiratot megpecsételék az ismeretes három betűs
gyürűvel s Mária nemesi czimerével.
– És most küldd el ez egyik kiáltványt gyors lovag által Nyitra
vidékére, míg én a másikat véve magamhoz, sietek vele Slavoniába. Te itt
az alatt organizáld az állandó hadsereget. Élelemről és ruházatról
gondoskodtál-e előre?
Bodza Tamás pironkodva vallá meg, hogy bizony arra nem is gondolt.
– No hát irj sietve egy nyilt parancsot a kassai és rozsnyói szabó- és
csizmadia-czéhek előljáróinak, melyben hagyd meg nekik, hogy négy-négy
ezer pár sarut és ugyanannyi dolmányt és szűrt tíz nap alatt
haladéktalanul kiállítsanak s szekereken Hétfalura küldjenek, ellenkező
esetben kegyetlen sarcz fog rájok rovatni.
Bodza Tamás hiven megirta azt is. Gondolá magában: ezeknek a
lengyeleknek mégis nagy praxisuk van az ilyen ügyekben.
– És most az egyik iratot küldd el gyors futár által Rozsnyóra, a
másikat én kézbesítendem. Ne mulaszd el ugyanezen kiáltványokat
számtalan példányban leiratni s az ország minden részeibe egyszerre
szétküldözni.
Bodza igérte, hogy holnap reggel tanítványaival sok példányban le fogja
azt másoltatni.
– Most pedig, derék Numa, ne felejtsd el, hogy kiáltványunk jelszava:
bátorság és egyetértés. Bátorságban nincs fogyatkozásunk, de az
egyetértés tekintetéből tudd meg, hogy miért hívnak engemet Fabius
Cunctatornak? Az én elvem az okszerű késedelmezés. II. Romulus tervét is
a korán kezdett jeladás semmisítette meg; ha egy fél napot, csak hat
órát várakoznak, a terv gyönyörűen sikerül. A sietség buktatott meg
bennünket. Nehogy ezuttal ismét hasonló veszedelmünk támadjon, én
tanácslom neked, hogy a kirohanással holnap délig várakozzatok. Kassáról
holnap délben vonul az összes katonaság Eperjesnek, s két napig nem jő
helyette más. Ebből értheted, hogy miért óhajtom a halasztást holnap
reggelig.
A mester elsápadva felelt:
– Már késő.
– Hogyan késő? kiálta Mária felpattanva.
– A parancsok már ki vannak osztva.
– Vissza kell azokat vonni.
– Már nem lehet! már nem lehet! szólt kezeit tördelve a mester; s
aggodalmasan tekintgetett ki az ablakon, melyen át valami távoli veres
fény kezdett a szobába világítani. Már felgyujtották a hóhér házát.
– Micsoda? kiálta magán kívül Mária.
– Ez volt a kezdemény. Most már nem lehet halogatni többé.
– Esztelenek! Bolondok! sikoltá a delnő s futni akart ki a szobából. Az
ajtónál eszére tért. Visszafordult s kezét Bodza karjára téve,
titkolózva sugá fülébe:
– Úgy csak egy mód van, egyszerre diadalt nyerhetünk.
– Mi az?
– A székvárost is fel kell lázítanunk; ha sikerül: elfogni a tábornokot;
ha rosszul sikerül: legalább dolgot adni a katonaságnak.
Bodza Tamás fogvaczogva helyeslé e tervet; csak azt szerette volna
tudni, vajjon kinek lesz elég bátorsága e feladathoz hozzá nyulni?
Mária a legnagyobb erőszakot követé el lelkén, midőn az ablakon át az
éjszakai tájba kitekintve, hideg vérrel vizsgálá a távoli égést, mely a
szobába világított.
Egy pillanat alatt keresztül futott gondolataiban mind az, a mi ott
történhetett és a mi még másutt történni fog. Maga előtt látta az éjféli
borzalmakat mind és mutatnia kellett, hogy őt mind e jelenetek egészen
más oldalról érdeklik.
– Numa Pompilius, a mondott tervvel sietni kell. Valami paripa van-e itt
közelben? Az enyim elmaradt az uton, nem használhatom többé.
– Lesz, Fabius. A postahivatal lovait lefoglaltatni volt első gondom,
hogy hírnököket ne küldhessenek szélylyel. Láthatod, hogy előrevigyázó
vagyok. Válaszd ki magadnak a legjobb lovat és siess, a hova kivánod.
Ezt a provinciát rád bízom.
Bodza nagylelkű volt. A veszélyesebb tartományt a meghódítás
dicsőségével együtt bízta másra.
– Sietek, szólt Mária, felnyitva gyorsan az ajtót; ott azonban újra
megállt egy perczre. – Te Numa, egyedül bocsátasz-e engem?
– Miért ne?
– Hibát követsz el. A népvezérnek gyanakodónak kell lenni; hátha én csak
kém, hátha áruló volnék! Megbizásaidat soha se ruházd egy emberre,
mindig ketten járjanak követeid, hogy egyik a másikra ellenőrködjék. Ez
általános szabály; csodálom, hogy eddig meg nem tanultad.
Bodza Tamás elismerte hibáját; Fabiusnak csakugyan több gyakorlata van
ilyen vállalatoknál. Valakivel kisértetni kell őt.
Máriának pedig csak azért kellett e kisérő, nehogy visszatértében ismét
feltartóztassák a csárda mellett tanyázó csoportok.
– Hozzatok elő két paripát! szólt Bodza a folyosón őrködő parasztoknak;
azzal mind a ketten kiléptek a pórhad közé.
Egy-egy csoport férfi, kaszáinak egyenesre ütésével foglalkozott; mások
ingerülten beszélő népszónokot fogtak körül, vagy öten iszonyú lármát
csaptak négy garas miatt, a mit útban talált batyus zsidótól foglaltak
el, hogy oszszák azt fel öt felé?
– Barátaim! szólt Mária közéjök lépve, meghitt, bizalmas szóval: van-e
köztetek bátor, vakmerő ficzkó, a ki tűzbe-vízbe menni kész, ha kell?
A rábámuló lázadók nem igen feleltek eleinte, hanem a mint Bodza Tamás
bizonyítá, hogy most egy hatalmas pártfőnöküket látják maguk előtt,
akkor tízen, huszan furakodtak elő, bizonyozva, hogy ők mindnyájan
veszett vakmerő emberek.
– Atyafiak, a dolog nem tréfa. Kinek van kedve velem berontani a
székvárosba, felolvasni a kiáltványt, felbuzdítani a népet, fegyvert és
lőport szerezni magunknak, és a legfőbb urakat elfogni egy csoportban,
mint egy csomó farkast a berek közepén?
E kérdésre kissé alábbhagyott a kérkedő lárma, de két-három jól
felpálinkázott ifju arra is ütögette a mellét ököllel, hogy ők arra való
emberek lesznek.
Mária kiválasztá közőlök a borzas Hanákot. A ficzkónak olyan pofája
volt, szélesebb mint hosszu, felűl borzas, alól torzon, hogy lehetetlen
volt meg nem tetszenie.
– Te jösz velem. Ülj fel az egyik lóra.
Borzas Hanák nem hagyta magát kétszer kináltatni; nagy ügygyel-bajjal
felhasalt a lóra, s nem győzött mosolyogni örömében, hogy már most neki
lova van.
Mária könnyeden pattant fel a másik paripára. Jó száraz, de csontos
állat volt az.
– Holnap ilyenkor hallani fogtok felőlünk, szólt, szavait Bodzához
intézve. Addig valami elhatározó lépésbe ne ereszkedjetek. A kiket
elfogtok, őrizet alá kell tenni, és vigyázni, hogy kár ne essék bennök.
Értesz-e? Meglehet, hogy az elfogottak maguk is keresni fogják a halált.
Nekünk azonban szükségünk leend rájok «vallomásaik» végett. Azért
életökre vigyáznotok kell. Itélni fogunk mindenki fölött. Numa,
mindenütt jelen légy. Bátorság és vigyázat!
Mária még egyszer kezet szorított Bodza Tamással, azzal sarkantyúba
kapta a lovat s kivágtatott az országútra, útitársa lovát úgy kellett
kivezetni az udvarból, mert erőnek erejével be akarta vinni lovagját az
istállóba, ott azonban valahogy mégis utólérte Máriát, kisérve az
elmaradott csapatok borzalmas örömrivalgásától.
Mária sietve vágtatott az országuton, néha-néha félretekintve az égő ház
felé, mely messze bevilágítá az elborult eget, haragos biborral szegve a
felhőket, a fényes füstöt csavargatta a szél; olyan fény volt tőle,
mintha egy egész falu égne; a mint messzebb-messzebb távoztak, a láng
kevésbbé világítá már be az utat, az út melletti fák oldalait, az égen
végig hömpölygő felhőket; végre csak annyira látszott már meg, mint egy
nagy vereslő csillag a földön, mint egy messzire világító pont. Utoljára
az is elenyészett; az idő hajnalodni kezdett, a szürkülő ég elhamvasztá
az éjjeli fényt, s a visszatekintő előtt nem jelölé más a vész helyét,
mint egy sötét szürke füst-oszlop a halaványsárga látkörön.
A csárda mellett elhaladva, közel engedé jönni magához Hanákot Mária;
kisérője az eléje csoportosuló ittas pásztoroknak nagy kiabáló szóval
elmondá, hogy mi járatban vannak.
– Megyünk a városba, felolvasni a proclamáczkit, elfogjuk a katonákat,
meg a nagy urakat, hozunk puskát, lőport, meg pénzt sokat! Ez a kurér!
A legrekedtebb éljenkiáltás üdvözlé a nagylelkű szándékot. Egy vigyorgó
kaszás meg is szorítá Mária kezét kérges tenyerével, kinek borzas Hanák
hevenyében nem talált tekintélyesebb czímet a «kurér»-nál.
A mint lassankint megvirradt az idő, a hűs hajnali szél józanító
lehellete szemközt fútta a lovaglókat, a messzeségben már látszottak
előttök a székváros tornyai; itt kezdte észrevenni Mária, hogy kisérője
erősen hátra maradoz tőle. Egy párszor vissza kiálta rá.
– Bratyi. Ne maradj el.
– Fáradt a lovam, lihegé Hanák s törülgeté bele izzadt üstökét.
– Vágd bele a sarkantyúdat.
– Ha volna.
– Hát eredj előttem; majd én ütöm hátul az ostorral.
Ez jól ment egy ideig; hanem a mint egyre közelebb jöttek a székváros
tornyai, borzas Hanák elkezdett panaszkodni, hogy az ő nyerge le akar
esni.
– Szállj le, szorítsd meg.
A ficzkó leszállt, de annyi ideig szöszmötölt vele, hogy utóbb Mária
maga ugrott le, megszoritotta a ló terhelőjét, helyreigazította a
nyerget.
– Ülj hamar fel.
Borzas Hanák mind az öt ujját bemeríté a csimbókjaiba s körülvakarta a
kalap alatt a fejét; azután egyszerre furcsa vigyorgással fordítá
orczáját Mária felé.
– Hát hallod-e, igazán a székvárosba megyünk?
– Látod.
– Hát igazán fel akarjuk ott olvasni a proclamáczkit, elfogni a
generalist, elvenni az ágyúkat, meg elfoglalni a kaszárnyát?
– Még többet is, hogyha benne leszünk a dologban.
Borzas Hanák még jobban vakarta a fejét, s ezer igazítani valót talált a
lószerszámon; végre előállt az indítványnyal:
– Hallod-e atyafi; nem jobb lenne, ha azalatt, míg te bemégy a városba,
én idekinn maradnék, s a mint az emberek jönnek a hetivásárra, azoknak
olvasnám fel a proclamáczkit?
– Tudsz olvasni?
– Hogyne tudnék? Az volna szép. Egyházfi vagyok én!
– Jó lesz biz az, hagyá helybe Mária, s kivéve oldalzsebéből egy pár
szivart, a papirost, melybe azok takarva voltak (valami régi lőcsei
kalendárium vásári jegyzékét): átnyujtá a derék bajtársnak, a ki azt
műértő szemekkel végig tekintve, azt mondá, hogy mindent megértett
belőle és szépen összehajtogatva, bedugá kalapzsinórja mellé.
– Majd szépen elolvasom én ezt, s friss csapatokkal megyek segítségedre!
Mária azt mondá, hogy jó lesz, s rávagdalva a paripára, úgy vágtatott a
székváros felé, hogy borzas Hanák nem állhatta meg, miszerint ne
imádkozzék érte, vajha ki ne törné odáig a nyakát.