Bodza Tamás rektor uram sokat összeolvasott életében.
Olvasta Themistokles történetét, ki egy maroknyi görög haddal milliónyi
persákat öldösött rakásra; olvasta a vitéz marahánok harczát, midőn egy
hajdani közvitézök bocskorát az égbe hajítva, háromszor kiáltá e szót:
«marha, marha, marha!» és e jelszóra leseprék a római légiókat Pannonia
teréről. Ismerte a spanyol történetekből VII. Ferdinándot, ki a mórokat
annyi száz éves uralgás után kiűzte az alhambrából; olvasott a scytha
Bertezénáról, ki egyszerű kovácslegény létére letörte a faját elnyomó
hatalmas geoug népet; és azután olvasá s tudta könyv nélkül ** tudósunk
azon nagybecsű munkáját, melyben szorgalmas utánjárással s
vaskövetkezetességgel ki van mutatva, hogy görögök, marahánok,
spanyolok, scythák s a világ minden nevezetes népei ugyanazon egy
hatalmas fajból veszik eredetöket, mely fő-fő törzsei közé oly derék
népeket számít, mint az oroszok, lengyelek, csehek és horvátok stb., a
mit bizonyít az, hogy mindezen elszámlált népek nyelvei annyira el
valának halmozva szláv eredetű szavakkal, hogy ha azokat egyszerre
visszakérnék tőlük, hirtelen minden szóbeli értekezlet fennakadást
szenvedne közöttük.
Bodza Tamás mind ezt olvasta és tudta erősen. Egykor maga is írt egy
értekezést, melyben a hellen «συ» és szláv «ti szi» felötlő
hasonlatossága s tökéletesen egy értelmet kifejező mivolta meglepő
alapossággal és leleményességgel volt kimutatva, s mely a **-i
képzőtársulatban felolvastatván, közméltánylattal fogadtatott.
Megvoltak könyvtárában mind azon nagybecsű művek, melyek különösen
hazánkat méltaták azon kiváló figyelemre, hogy minden létező várost
visszavezessenek szláv eredetére, s melyek azon leverő tudomást juttaták
számunkra, miszerint a magyarnak még csak egy folyóvize sincsen, miután
azok mind idegen eredetűek, a mi bizonyára igen elbusító szegénység,
kivált a marhatenyésztők és hajósokra nézve, a kik a vizet oly kevéssé
nélkülözhetik.
Bodza Tamás hosszas tudományos buvárlatai s erős lelkesedés nyomán
készített magának egy saját térképet, melyen az országok a mostaniaktól
szokatlanul eltérő alakban voltak felrajzolva s csak Európa delnői
alakja s a megmásíthatlan folyamok gyaníttaták, hogy ez még az óvilág
képe. Az országok határaival történt változásokhoz járult a térképben a
nagyobb és nevezetesebb városoknak szokatlan és csak az avatottak előtt
természetes elnevezése, a classikus «grad» végzet sokszoros
előfordultával; és azon kis phantastikus eltérés, hogy
eltulajdoníthatlanul ázsiai eredetű városok, Debreczen, Kecskemét,
Nagy-Kőrös és többek, apró pontocskákkal jelentéktelen falvakká
látszottak degradálva, míg valamennyi jóravaló falu a Kárpátok alatt
tornyos metropolisok és csillagos várak jelvényeit viselte.
E térkép előtt órákig el tudott üldögélni a jámbor néptudós; méregette
czirkalommal a határokat, készítgetett benne utakat egyik várostól a
másikig; felépíté a hatalmas várromokat a Vág vizei mentében, s
megpróbálta azon bátor eszmét, mely szerint a Hernád és Poprád eredetét
elválasztó hegylánczot keresztülvágva, e két ellenkező irányban futó
folyam egyesítése által egy oly hatalmas összefogó lánczot hozzon létre,
mely a Fehér és Fekete-tenger között lakó rokonfajú népeket mind
egybekapcsolja.
Még akkor a vasutaknak csak annyi hirök volt, hogy a hirlapok
curiosumként említék, mikép valami Griffith Vilmos Angliában vasból
akarja csinálni a kerékvágást; azért Bodza Tamás úrnak ez európai vizi
útról eszméje méltán nevezhető nagyszerűnek.
E magában igen ártatlan rajongás, mely különben minden népfajjal
többé-kevésbbé közös, s mely különösen erős ott, hol egy elárvult,
elszegényült faj néhány hegylánczon túl hatalmasan uralkodó óriás rokont
érez, – nem maradt a puszta költői lelkesületnél néptudósunk szivében.
Már tanuló-korában keserű gyűlölettel szítta tele lelkét minden iránt, a
mi magyar. Pozsonyban járt iskolába, e sajátságos városban, hol az ipar
német, az uraság magyar, a szegénység szláv. Az ipar az urasághoz szít,
a szegénység azután gyülöli mind a kettőt. Látta az alföldi hetyke
úrfiakat megjelenni a tanodában, a kik sem oly szorgalmasak, sem oly
jámborak nem voltak, mint ő és barátai, mégis nagy kitüntetésben
részesültek tanáraik felől. Némelyik alig járt leczkére, mégis az első
padba ültették. Győztek magánleczkékre költeni s fölülmulták a
convictusban magoló szegény diákot. Czifra ruhában jártak, s
tanulmány-irataikat szegényebb társaikkal másoltatták. Közvizsgákon
magyar verseket szavaltak, s azt olyan büszkeséggel, oly követelő tűzzel
vitték véghez, hogy a hallgatóság közül még az is tapsolt, a ki egy szót
sem értett a pattogó szavakból; míg ő hatástalan adta elő a szláv
képzőtársulat költeményeit modoros leppegő szózatával. Még az anyagi erő
durva küzdterén is túlnyomó akart lenni az ázsiai faj. Az alföldi fiuk
jobban birkóztak, ügyesebbek voltak testgyakorló játékokban, nagyobb
indulattal és több önbizalommal viselték magukat komolyabb
czivakodásoknál; ön nemzetiségöket kérkedéssel vallák s az övét
gúnyképen hányták szemére…
Hát még midőn országgyülések alatt összecsoportosult az ország minden
vidékeiből a büszke magyar főuraság, köznemesség pompája, veleje. Új
hang töltötte be az utczákat, miket fényes jövevények széltiben,
hosszában elfoglaltak; midőn jókedvű jurátusok esténkint tizével
összefogózva a falhoz huzódni kényszeríték a kopott kabátu alumnistát,
ki sovány jusculumát vitte haza köpenye alatt, mázatlan szilkében, egy
szelet barna kenyérrel, és forgatta eszében egy más hajdani alumnista
diák történetét, ki épen így hordta egykor maradék leveskéjét mázatlan
szilkében, s ki azután Magyarország egyik herczege, főura lett, és
kastélyokat birt és nagy czímeket viselt; mikhez azt nagy ész, nagy
szerencse és legnagyobb férfiui délczegség juttatá, a kinek sorsából az
ő számára csak az eleje kinálkozik, a nyomor: ész, szerencse és szépség
dolgaiban nagyon mértékletes osztályrésze jutván.
Ezek a legelső keserű benyomások soha sem múltak el lelkéből. A sors
mostahaságát, saját tehetségei korlátolt erejét azontúl is mindig
háttérbe szorított nemzetisége sérelmei közé rótta fel. A nélkülözés
évei, a rongyos kis népnevelői lak Hétfalu egyik zugában, a sovány
árpakenyér, a foltos kabát, mind ezen keserű fajneheztelés kínjait
szaporíták.
A koronkinti érintkezések a földesúrral, a dölyfös és követelő
Hétfalusyval, épen nem olyan természetüek voltak, hogy kedélyét
kiengesztelődésre bírhatták volna. Hétfalusy minden embert haszontalan
naplopónak tartott, a ki nem ásóval, kapával keresi a kenyerét, ha már
egyszer nem született valamiféle úrnak; ezt a nagyrabecsülést különösen
kiterjesztette pedig az iskolamesterekre, mint a kik, hite szerint, csak
azért vannak kigondolva, hogy a népet örökösen lovalják az uraságok
ellen. Mintha nem lehetne el a világ a nélkül, hogy a paraszt el tudja a
betüket olvasni. Elég nekik az, a mit a templomban hallanak. Egy
falubeli juhász bankót csinált: «ha írni nem tanítják, nem vetemedik
rá». A népiskola-tanítók a földmíves természetes prokátorai a
földbirtokos ellenében. Ezen hitét a hol csak lehetett, tényekben is
nyilvánítá Hétfalusy, az uraságtól rendelt deputatum-gabonát a
rostaaljából mérette ki a mesternek, az iskola udvarát elfoglalta
cséplői számára, hogy leczke idején nem lehetett a kelepléstől hallani a
szót a tanodában; a muzsák számára rendelt épületet soha sem javíttatá
ki; hanem elnézte, a mester saját maga hogy gyúrja a sarat kölcsön kért
polyvával, a falrepedések kipótlására és saját kezeivel kötözi össze a
bomlott nádtetőt. Gyakran az utczán lehordta őt a köznép előtt, keresve
keresett ürügyekért, s úgy bánt vele, a hogy legutolsó cselédjével.
Bodza Tamás mind e bántalmakat felrótta mappája hátára, s mikor
elmélázott e furcsa térképen, szemei mindig megakadtak annál a három
vörös keresztnél, a mi Hétfalu tornyos jegye mellé volt föltéve, s
ilyenkor oly nagyokat sóhajtott, mintha sokalná a türelmet, mit a sors a
beteljesülés napjáig reá mért.
Mert, hogy a beteljesülésnek előbb vagy utóbb el kell következni, arra
erős hite volt.
Gyakran ünnepnapon lehetett látni mutatóujján egy durva kovácsmunkáju
vasgyűrűt, melynek pecsétlapjára e három betű volt vésve: U. S. S.
Ilyenkor meglátszott rajta, hogy a szokottnál magasabban hordja fejét.
Ha kérdezték tőle, miféle név előbetüi ezek, vállat vont, s azt mondta,
hogy egy barátjától kapta azt, még tanuló-korában; nem tudja, mit
jelentenek a betük.
Iskolai szűnhetek alatt rendesen elutazott gyalog messze földekre, sok
hegyet, völgyet bejárt, s visszatértekor rendesen gorombább volt a
földesúr irányában, mint az előtt, míg bizalmasabb hívei előtt czélzó
mondatokat hullatott el a világ rendének megváltozása, régi reménységek,
különös események felől.
Mindezeket mai világban puszta curiosumoknak fogják tartani.
Alig fogja valaki hinni, hogy vannak emberek, a kiknek életirányát e
központatlan eszmék határozzák.
Az emberi ambitiónak ez a neme valóban ritka növény. Hasonlít azon
cryptogamhoz, melyet csillag-hamvának szoktak nevezni, s melynek
reszkető, elfujható tömege csak ritka évben jelenik meg és ritka földön,
meleg nyári esők után.
Ennek a számára sincsen jó föld.
Ki értse meg e határozatlan ábrándokat? A köznép mit sem tud már
Szviatopolszk királyról: nem lelkesül fel Ziska nagy nevére s rég
elmosódott lelkében Giskra és a zsebrákok hosszú harcza. Hatalmasabb
testvéreknél is hajótörést szenvedett a nagy Szlávia eszméje, az orosz
szabadelvüek földönfutók lettek Muravieff este után, tudósaik maig sem
birtak egy közös nyelv fölött megegyezni, melyen egymás között
értekezhessenek, s hogy a nemzetiségi rokonszenvek minő egyetemességet
biztosítanak e nagyszerű ábrándos eszmének, arról tudomása lehet
mindenkinek, a ki valaha a lengyel és orosz nép történeteibe
bepillantott, a hol ez a kettő egymást érinti.
Pedig hiszen oly nyilt, oly világos az út.
Nagy és dicső nemzetté lenni, világ színe elé emelkedni, helyet vívni ki
a történetben: a magyarhoni szláv nép annyi természetes észszel,
műveltségi fogékonysággal bir, szorgalma, takarékossága bámulandó;
népélete, dalai, dallamai tele költészettel, kedélye romlatlan, szíve
jó; hogy ha tudósaik, jóakaróik a helyett, hogy éretlen, ábrándos
genealogiákkal, olcsó nagyravágyással kápráztatják szemeit, akarnák őt
vezetni a műveltség, igaz tudomány, költészet, műipar mezején; és tennék
azt nem a ragyogni vágyás ambitiójával, hanem azzal a
hangyaszorgalommal, mely nem resteli a bölcseséget az abécze betűin és a
kincskeresést a filléreken kezdeni, és ezt a szent kötelességet vennék
át fiak az apáktól ivadékról ivadékra; akkor építenének igazi várakat
népök számára; a többi kártyavár, légvár, délibáb országa.
Bizonyára Bodza Tamás uram is okosabban cselekvék vala, ha a rábízott
híveket egy kis írásra olvasásra, nép- és földismeretre, természettanra
és gyümölcsoltásra oktatgatja, mint hogy összeüle a falu torkaival a
kocsmában, a helység házánál, az erdőkerülőnél, meg a külső pinczékben s
biztatá őket olyan dolgokkal, a miknek elhivése azután sok boldognak és
boldogtalannak utolsó ábrándja volt.
A környék minden falujában voltak személyes ismerősei, kiket minden
évben sorba szokott látogatni, s kikben ábrándos kilátásait olyankor
mindig felfrissíté.
Most itt jött az alkalom e nagy munkát megkezdeni.
Ő maga írástudó ember lévén, előre jól tudhatta hirlapokból a veszélyes
ragály közeledtét, melynek gyógyszerei, védeszközei még akkor
ismeretlenek voltak.
Egyszer csak elkezdett a lappangó hír terjedezni a falvakban, hogy egy
hatalmas külfaj be akar törni az országba, visszahódítandó a századok
óta elfoglalt Pannoniát a quádok és marahánok utódai számára.
A népség látta élő szemeivel az átvonuló katonaságot, mely a határszélek
felé sietett, minden fuvaros, utazó, vándorló hozta hírét a katonai
őrvonatoknak, melyek hosszan fel vannak állítva s útlevelet kérnek a
jövő-menőtől, akkoriban nagyon szokatlan intézményt.
Az okosabbak, értelmesebbek azzal nyugtaták meg a suttogókat, hogy ez
nem külellenség miatt történik, hanem a künn pusztító ragály
behozatalának meggátlása végett.
Ekkor egy még ennél is borzasztóbb hír kezdte felütögetni sárkányfejeit.
Azt beszélték, suttogták, dörmögték, később fenhangon kiáltozák, hogy
nem ragály készül a nép ellen, hanem az úri rend akarja elpusztítani a
köznépet!
El akarják őket pusztítani átkos, rettenetes módon: méreg által. Gyorsan
ölő mérget hintenek a szérükre, a kutakba, a csapszékek italaiba; úgy
akarják elveszteni a népet.
Meg vannak vesztegetve az orvosok, gyógyszerészek, csaplárosok;
ellenséggé lett mindenki, a ki nyirott főt és posztóruhát visel, nem
lehet hinni senkinek!
Ki terjesztette ezt a borzasztó hírt? Elébb csak titokban, házról házra,
suttogással, majd nyilt utczán, fegyveres kézzel és fenhangon? A
szövevény szálai messze elágaznak. Sokat fel lehet róni emberi
gyöngeségnek, a műveletlen, tompa népkedélynek, a tudatlanságnak. Van
osztálya benne az úri rend korábbi szigorának, bár ez csekély, mert a
nép dühe épen a legjobbakat, a kik legtöbbet tettek jobbágyaikért,
sújtotta a legkegyetlenebbül. Beleszámíthatjuk a közönséges bűnöket is:
rablás, boszú utáni vágyat, a fej mámorát, a szív haragját, a
kincsszomjat, de egy vörös vonal húzódik végig az egész gyászfátyolon
keresztül, mely magára veszi a bűnsúlyt a «vak történetről», a kire
minden emberi botlást olyan örömest át szoktunk ruházni.
* * *
Bodza Tamás esteli harangszó után künn sétált a mezőn. Ez rendes sétája
volt. Néha a szomszéd falu határaig is elment, hóna alatt egy kis
könyvvel, melyből philosophi nyugalommal olvasgatott.
Horácz könyve az, melynek minden versét kivülről tudja, s minthogy az
igen okosan ki van mondva, miszerint Horácznál szebbet és nagyobbat
emberi lant-verő többé zengeni nem tud, Bodza nem is olvas soha más
egyebet, nem ismer más költőt, semmiféle nyelvüt; tán önmagát kivéve, ki
szintén szokott versek irásáig lelkesülni, de a melyek szintén nem olyan
jók, mint Horáczéi.
Ma is elolvasta azon sorokat, a miket olyan jól ismert már. Ma is leült
megpihenni a nagy jegenyefa alá az út mentiben, az ismerős gömbölyeg
kőre, s épen ott járt, a hol a jó Horácz e szép szavakkal kezdi versét:
«Nunc est bidendum! Nunc pede libero
Pulsanda tellus…»
a midőn hozzá közelgő lépések fölzavarák csöndes élvezetéből.
– Vártalak, Iván, szólt a mester, hóna alá dugva könyvét, miután
behajtással megjegyzé benne a helyet, a hol az olvasást elhagyta, nehogy
elfelejtse.
– Későre szabadulhattam. Harangozásig az öreg nem bocsátott.
– Iván, a régen várt jelszó ki van mondva.
– Hogyan? kérdi a legény elbámulva.
– Ki van hirdetve minden templomban, minden iskolában, kiszegezve
nyomtatásban minden falu házára, minden tilalomfára. Maga a vármegye
adta a jelszót. A miről a nép még kétségben volt, a mit nem akart
elhinni, most már hiszi és tudósítva van róla hivatalosan. A halál
közelget és jaj annak, a ki fél tőle. Én nem félek. Hát te?
A legény összeborzadt; de mégis azt mondá:
– Én sem.
– A mirigy egyszerre több helységben fog kiütni; és mindenütt, a hol
halottak lesznek, az élők fegyvert ragadnak és keresni fogják, hogy kin
álljanak boszut?
Iván arcza zöldre sápadt, de elfojtá belső rettegését. Az rettentő idő
lesz.
– A városban nagy már a zaj; de ez még nem sokat ér. Ismerem a hétfalusi
népet. Gyávák és csak félig-meddig a mieink. Sok közöttük az áruló, az
idegen. A legnagyobb düh fokán, ha egy ezüstgombos úr lejön közéjük
mézédes szavakkal, vagy egy hajdú hosszú pálczával, vagy legerősebb
esetben egy pár vadász töltött puskával, szétrebbennek, mint a vadludak.
Haszontalan, gyáva nép. Nem is tiszta; – korcs. Pedig mégis innen kell
mindennek kiindulni. Kényszeríteni kell őket, hogy ők indítsák meg;
holmi apró falu kezdése nem ad tekintélyt.
Iván bámulattal hallgatá mestere szavait s magában erősen kezde
meggyőződni, hogy Bodza nagy hadvezéri tehetségekkel bir.
– Valami szomszéd falu népét kell behozni az első támadásra;
legalkalmasabb lesznek a Tribo[1] vidékiek. Sok közöttük a juhász,
pásztor, mezőn élő ember, a kiket össze lehet gyüjteni éjszaka, a
nélkül, hogy észrevétetnék. A faluban szeszgyár is van s nem hazudik, a
ki azt mondja, hogy ott mérget főznek. Általában minden faluba más
falubeli vezetőket kell küldeni, a kiket az uraságok nem ismernek.
Némely embert zavarba hoz az, ha könyörögnek előtte és néven szólítják.
Iván helyeslőleg inte fejével e bölcs mondatokra. Bodza meg fogja
érdemelni a tollbokrétát kalapja mellé.
– Te az éjjel járd el sorba a pásztorokat s az útmelléki magányos kocsma
előtt gyüjtsd őket össze. Én nem mondom, hogy mit tégy, majd belátod
saját eszeddel. Az országuton azonban ne maradjatok mind, egy rész
vonuljon a falu közelébe.
– Legjobb gyűlhely lesz a hóhér laka.
– Nem árul el bennünket Zudárné?
– Hamarább azt, hogy ő gyujtja fel Hétfalusy kastélyát legelébb.
– Ő is úgy gyülöli őket, mint anyja, a vén kuvik?
– Ha nem jobban. A kuvik csak kiabál.
– Hallottam tőle sokszor, hogy Hétfalusy elfoglalta volna jószágaikat;
de nem lehet a szavain elmenni. Azt beszéli, hogy a kastély egyik
szárnya is az ő földére van építve.
– Úgy van az, hogy Anna asszony ura kurta nemes ember volt a faluban,
volt neki holmi kicsiny telke épen a kastély szomszédjában. E miatt örök
perpatvar volt közte és a földesuraság közt. Egyszer Hétfalusy, mint
aféle hatalmas úr, saját telkén megkapta a kurta nemest, s megcsapatta.
Ebből nagy per kerekedett; Hétfalusy kétségbevonta Dudoky nemességét, ez
nem tudta azt bebizonyítani. Elvesztette a perét a megyén, feljebb vitte
a táblákra, elhuzódott évekig: a sok ostoba költségre felment a
pörlekedő minden gazdasága, elpusztult, elszegényedett, utoljára dobra
ütötték a telkét. Hétfalusy vette azt meg potom pénzen s még a pör
folyama alatt azt a boszút követte el, hogy a házának egy szárnyát
beleépítette a szomszéd pörös telekbe. Dudokyt erre megütötte a szél.
Leánya elárvult, egy időre a városba ment szolgálni. Ott egy épen nem
jóhirű helyre került, a hol egyszer valaki azt az ajánlatot tevé neki,
hogy elveszi feleségűl. A szerencsétlen kapott rajta s kezet adott rá.
Ki volt az a boldogtalan, a ki ilyen helyen keres magának feleséget?
Megtudta, mikor megesküdött vele. Az volt a hétfalusi hóhér. Így lett
Borcsa a hóhér felesége. Ha csakugyan megőrült Anna asszony, akkor
leánya volt az egyik ok benne. Ezt is a Hétfalusyaknak tulajdoníták.
Anna asszony azután sokszor talált alkalmat, hogy magát a
Hétfalusy-családon megboszulja. Csigavér! szokta azokra mondani Borcsa.
A vén kuvik szerette a lelkét gyötörni annak, a kire haragudott,
szerette megtölteni a pompás palota belső szobáit sirással és nyögéssel,
látni a bánat, a bú alatt megőszülni büszke ellenségét, s gyönyörködni a
szégyen, a bánat, a lélekfurdalásban, mert az öreg olyan mérget is tud
keverni, a mi a szívet kínozza. – Nem ilyen Borcsa! Mikor ez az asszony
a Hétfalusyakról beszél, pelyhes ajka felduzzad, arczai kipirulnak, két
fekete szeme úgy szikrázik, mint a pattogó tűz, s ha kés van a kezében,
nem jó közel lenni hozzá. Neki az ellenség vére kell, hogy
beletocskolhasson lábaival, neki az kell, hogy lánggal égve lássa a
büszke kastélyt. Sokszor mondta ezt. «És azután nem bánom, ha megölnek
is!» tevé hozzá. Oh az irtózatos asszony; majd meglátod.
– Valódi Libussa, mondá gyönyörrel Tamás. Ha győzünk, nagy szerep vár
reá. Te szerelmes vagy bele.
– Inkább ő én belém. Jól élek mellette.
Az öreg nem sokat gondol rá.
– Azt pedig ártalmatlanná kell tenni.
– Gondoskodunk róla.
– Éjfél után a helység minden kijárását el kell foglalni és egy csoport
legbátrabb legénynyel berontani a helység házához. Vigyázzatok, hogy
semmi nyirott fejü ki ne szabaduljon a helységből, ha paraszt gúnyában
jár is. A többi azután az én gondom lesz.
– Jól van, mester.
– Azután a csőszháztól elő kell hozni Mekipirost.
– Minek, mester? Az a fiu néma is, bolond is. Tudod, hogy kínjában
elharapta a nyelvét.
– Annál jobb. Nem tud beszélni. Kell neki adni pálinkát, sokat.
– Ha pálinkát iszik, olyan, mint valami veszett állat, mar és körmöl;
uszítani lehet mint a kutyát.
– Azt kell. Fognak majd előfordulni olyan esetek, a miket nem örömest
tesz meg az ember maga: de a miknek mégis meg kell történniök. Értesz-e?
– Nagyon helyesen. Bámullak, mesterem. Ezt a félállatot neki lehet
ereszteni ott, a hol magunk nem akarjuk kezeinket bekeverni. Ez neki
megy a töltött fegyvernek, ha pálinkát kapott s megfojtja az édes apját
is. S ha valami rosszul talál sikerülni, azt mondhatjuk, ő volt a hibás.
A mester komoly szemrehányással nézett tanítványára.
– S te kiejtheted ezt a szót a szádon: «ha rosszul talál sikerülni?»
Iván, te neked nincs igazi hited. Iván, te haszontalan ember vagy.
A legény zavarodottan igyekezett magát menteni.
– Iván, te haszontalan ember vagy! Bánom, hogy téged választottalak e
nagy munkára.
Iván megharagudott.
– Te választottál engem? Én választottalak téged. Nem én vagyok a feje e
szövetségnek?
– De én vagyok a lelke.
– Micsoda? ezekkel a vékony pipaszár karokkal? Nézd az én karjaimat.
Nézd; szólt Iván, felgyűrve húsos karjáról az ingszárt. Egy kezemmel
többet érek, mint te mindenestől.
– Mégis gyáva vagy, ha azt kérded, hogy fog-e sikerülni?
– Majd megmutatom, ha ott leszek! szólt Iván, mellére ütve s kérkedőleg
feszíté előre izmos mellét; s egyengeté fejét vállai közt, mint szokták,
a kik húsukra és csontjaikra büszkék.
– Addig pedig ne veszszünk össze az országon, mondá Bodza, engesztelőleg
nyujtva sovány aszott kezét Ivánnak, mit az teljes erejéből megszoríta,
nem annyira barátsága szilárd voltát, mint inkább tenyér-izmainak
kifejlettségét akarva elismertetni a mesterrel.
Bodza még arczát se vonta el az erőművészi törekvésre, hanem Iván
egyszerre nagyot szisszent, kérkedő arcza összerándult s a hasához
kapott.
– Nos, mi lelt?
A legény kínlódva görnyedt össze.
– A hasamba nyilalt valami egyszerre…
– S te azon nyögsz? Lám, az imént majd összetörted ujjaimat, én nem
szepegtem.
– De az irtóztató. Milyen görcs.
– Talán már te is meg vagy mérgezve, Iván.
– Oh ne tréfálj az ilyennel, lihegé ez, elsápadt, eltorzult arczczal.
– Hiszen tudod, hogy csak mese az egész.
Iván nagy sokára lélekzett fel.
– Már elmult. Milyen különösen éreztem magamat. Igaz, hogy csak mese. De
milyen különös fájdalom volt az.
– Verd ki a fejedből és igyál egy kis szíverősítőt. Most pedig eredj és
láss a rádbizottak után.
Iván még mindig sápadt volt egy kicsinyt s úgy tetszék neki, hogy a
mester arczát is olyan különös sárga szín lepte el.
– Milyen sárga ez az ég! szólt feltekintve. Semmi kék sincs rajta. S
milyen hosszu sötét felhő úszik ott az ég határán. Mint valami nagy
fekete madár.
– Ne bámuld most az eget, Iván, hanem siess, hogy készen légy éjfélre.
– Egészen belátni a napba, egy csepp fénye sincs, mikor lemegy, dörmögé
ez szédelgős fővel.
– Mi gondod neked égre, napra s felhőkre? feddé őt gúnyosan a mester.
– És a mik azokon túl vannak! viszonzá ez, visszanyert daczczal. Jó
éjszakát mester.
– Nyugodalmas jó éjszakát; szólt ez iróniás mosolylyal.
– Csöndes álmot.
– Boldog fölébredést.
Azzal elváltak egymástól. A mester visszafordult a falu felé, olvasva
tovább Horácz örök szép verseit; Iván pedig sietett a magányos lak felé,
fel-feltekintgetve a sárga égre, a fénytelen napra, a hosszu fekete
felhőre, s bámulva pillantva maga körül, hogy árnyéka nem követi sehol,
sem előtte, sem utána.
Az a méla sárga fény, az a barna, érczszegélyű felhő pedig befedé a
földet és elfogá széles lomha szárnyaival az egész láttér kerekét; mint
valami denevérszárnyú alvilági rém, a mester kinyitott könyvében úgy
tánczoltak az apró fekete betűk hosszu tántorgó sorai:
«… pallida mors
Aequo pede pulsat
Pauperum tabernas,
Regumque turres!…»