Van egy hatalmas úr itt mi alattunk, kinek életét még nem ismerték el a
bölcsek, pedig hatalmáról annyit tudnak beszélni; kitől nem tanítottak
meg bennünket félni, pedig reményeivel mindenki hozzá fordul…
Nem a pokol ez, hanem a föld.
A jó, az áldott, a békességes föld; a ki nem oly indulatos, mint a többi
elemek: tűz, víz és lég; békével hagy magára tapodni, enged sebeket
ejteni magán, hátát megrakni városokkal, csontjait töretni mély
bánya-aknákkal, enged élni és szaporodni porából támadt fajokat.
Kérdezte-e már valaki: oh én uram, áldott jó föld, tetszik-e az neked, a
mit mi ide fenn cselekszünk? hogy a szép hűs erdőket kiirtjuk felőled,
mezetlenül hagyva testedet kínzó urad, a nap tüze előtt, hogy folyóidat
mederbe szorítjuk, tavaidat kiszárítjuk s kényszerítünk szomjazni? hogy
testedet felhasogatjuk, hantjaidat összetörjük és kényszerítjük azokat
ételt, italt termeni számunkra? hogy vérrel itatjuk hímes pázsitodat, s
halottainkat elássuk kebledbe? Tetszik-e az neked, hogy mi itt élünk
rajtad és áldunk, és átkozunk, hogy táplálj minket és törjük a fejünket
rajta, hol lakik még kevés ember felszíneden, hogyan lehetne ottan is
elszaporodni fajunknak?
A föld pedig türelmesen hagy mindent történni maga felett, csak néha
rázkódik meg futó borzadálylyal, megrendítve a ráhalmozott palotákat.
Talán vannak, a kik intésit elértik?
Azután századokig nem adja megint élete jelét. Tűr, mint minden jó édes
anya, rossz gyermekeitől. Elhallgatja, eltakarja bűneiket, viseli
érettök az ég csapásait. Nem haragszik rájok, nem bünteti őket. Ápol,
nevel és nem vár háladatosságot. Csak eped, csak eped, csak emésztődik
magában, csak búsul, csak aggódik gyermekei sorsán, önző, szívtelen
gyermekein: a bú és bánat, az emberi szenny és a bűn lassan megrontják
életerejét, s egyszer – megbetegszik a föld.
Oh mint hull az ember, mikor a föld beteg!
Mint a parasyt aphis-féreg az elsárgult falevélről!
A halál új nemei, miket soha névvel nem nevezett senki, jelennek meg a
rémült népek között, az erőst, a bátort egy szellő elfújja; nem használ
elzárkózni előle kőfalak közé, a testet bekenni balzsamokkal, eltakarni
a lélekzetet; a láthatatlan halál keresztülmegy a zárt ajtókon s keresi
azt, ki tőle fél. Nem kell hozzá romlott lég, fekélyes érintés; elég a
nevét hallani, megrettenni tőle és meghalni.
Nem emberek betegsége az: a föld, a föld maga beteg.
* * *
Milyen tréfás még a rémület is!
Emlékezem azon időkre: akkor még talán gyermek voltam (azért mondom
«talán», mert nem tudom egész bizonysággal, hogy mikor öregedtem meg?)
nem sok osztályom volt a közös rémületből; sőt a helyzet ujdonsága még
mulattatott is. Iskolába nem volt szabad járnunk, vacatiót kaptunk
bizonytalan időre, nem tagadhatom, hogy ennek igen örültem, városunk
körül kordont húztak idegenek megvizsgálására; jó apám, kinek szelid
komoly arczára most is oly édesen emlékezem vissza, felkötötte ezüstös
kardját oldalára, s ő is ment a zárvonalt őrzeni. Nagyobb bizodalmam
volt ahhoz a kardhoz, mint az angoloknak minden flottájához. Áldott,
gondos anyánk kicsi társolyokban mindenikünk nyakába darabka kámfort
akasztott, a miről meg voltunk győződve, hogy sokat használ; s
eltiltotta tőlünk, hogy dinnyét, baraczkot enni merjünk. Mi jó,
szófogadó gyermekek voltunk s meg nem szegtük tilalmát. Pedig azon
évben, mintha satyrát akart volna ránk irni a természet, a legpompásabb
gyümölcs özöne lepte el kertjeinket. Ott hagytuk rothadni. Egy derék
orvosunk volt, a ki a legnagyobb vész idején sorba járta a házakat,
fehér haja, piros orczája, egyenes délczeg termete volt, mindig tréfált
velünk; mondta, hogy a ki nem fél, nem hal meg, felmetszé előttünk a
szép aranybélű dinnyét, s jóizűn evé meg; lám ő neki nem árt, mert ő nem
fél a vésztől. Csak rendesen kell élni és bizni Istenben. Nevetett, ha
kérdeztük: igaz-e, miszerint a lég most tele van apró, alig látható
bogarakkal, a miknek beszivása idézi elő a betegséget? «A ki e
bogarakban hisz, addig is jól tenné, ha becsukná a száját, a míg rólok
beszél, mert berepülnek rajta.» – És azután, midőn hallottam a bódító
harangszót, a méla gyászéneket napról-napra, reggel, este ablakaink
alatt, elhagyott árvák, özvegyek zokogását, dübörgő halottas szekér
nyomában; mikor beszélték, hogy a szomszédházból két nap alatt egész
család kihalt, átellenben az ablakok ki vannak nyitva, és senki sem néz
ki rajtok: olyankor oly jól esett összetenni kezeimet és arra gondolni,
hogy mi mind együtt vagyunk, nem vittek el közőlünk senkit, Isten
megőrzött bennünket minden siralomtól. A remény gyönge volt, mi alapja
lett volna? de a hit erős és megnyugtató.
Egyedül a benyomásra emlékezem amaz emlékezetes évből.
Hajh, másutt nem eléglette az meg könyekkel hímezni gyász palástját;
vért is feste hozzá s kettős leczkét tartott drága fizetéssel.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A megyei nyiltlevelek szétrepültek faluról-falura, értesítve a helységek
bölcseit a közelgő veszélyről, melyről maguk az értesítők sem tudtak
többet, mint tíz évvel azelőtt, vagy pedig most.
A helység bölcsei, birák, népiskolárok meg voltak bizatva, hogy
magyarázzák meg a tudatlan népnek a nyilt levelek mondanivalóit.
Magyarázzák? olyan emberek, a kik maguk sem voltak felül az elemi
tanulmányokon, olyanoknak, a kik a legtermészetesebb tüneményben is
természetfölöttit keresnek; és olyan dolgot magyarázzanak, a mi azóta is
titok a világ minden bölcse előtt.
Kordé uram, Hétfalu egyik népnevelője, összekurjantatá a maga
alattvalóit, ez évben utolsó iskolai napra s elővéve zsebéből a
lebencscsé zsinórozott hivatalos pátenst, tudtukra adá, hogy ő azt azért
fogja nekik megmagyarázni, hogy azután odahaza édes szülőiknek mindent
elmondjanak, minthogy azok nem jönnek az iskolába, tehát nem hallhatják.
«Nebulók! (ez volt a rendes czíme a jeles fiatalságnak.) Ihol van a
tekintetes szolgabiró úr pátense, a miben azt jelenti, hogy iskolát nem
kell tartani többet, hanem hogy az egész falu talpra álljon; mert»:
«Jön, már itt benn is van az országban egy rettentő betegség, a minek
«morbus» a neve. A kit a morbus megragad, arra sem ér rá, hogy háta mögé
nézzen: leesik és meghal. Felfordul, ott marad.»
«A morbus úgy támad, hogy az epe rá ömlik a spiritusra, s lesz belőle
epemirigy. Következőleg engemet meg ne haragítsatok.»
«Vagyon pedig ez a morbus az idei dinnyében, sárga baraczkban és minden
gyümölcsnek a belében; a ki tehát halál fiává lenni nem akar, egy szemet
se merészeljen megtorkoskodni.»
Egypár északvidéki ifju scytha a hátulsó padokban hangosan koczódott.
«Hej te nebuló! Te Turtyik Miska. Miről beszéltem most?»
A gyerek nagy szemeket meresztve, felállt s hebegve válaszolt:
«Hogy – hogy – a tisztelendő úr – kertjéből – nem szabad ellopni a
baraczkot.»
«Gyere csak a középre.»
Megcsapta a jámbor felelőt. Pedig az helyesen okoskodott, azt tartván,
hogy ezt a tilalmat csak azért tették a nyilt levélbe, hogy a pap
gyümölcsétől elriaszszák a népet, mert hiszen más ember nem vesződik a
faluban gyümölcstenyésztéssel.
«Térjünk a dologra. Ide hallgassatok nebulók.»
«Veszedelmes dolog ez időben a fürdés, mindenféle mosdás hideg vízzel,
mert azáltal is könnyen elromlik az emberben a spiritus. Ellenben
használatos a pálinkaivás (mert azáltal a spiritus mindenesetre
szaporodik az emberben). Veszedelmes az éhomra dolgozás, a sok
gondolkodás és fejtörés, ellenben igen használatos pecsenyét enni és nem
járni a napon.»
Ez a passus nagyban tetszett a nebulóknak.
«Minthogy mégis megeshető dolog, hogy más falubeli ember könnyen
behozhatja a szürén vagy a tarisznyáján azt a morbust, a mi ragad, mint
a kullancs, azért az a parancsolat, hogy senki a faluból ki ne menjen,
se gyalog, se szekéren, sem pedig idegen ember be ne bocsáttassék; a ki
pedig keresztül akar utazni, elébb bezárassék a helységen kívül levő
bikaakolba, ruhái megfüstöltessenek, ő pedig lúgos vízben megmosattassék
és minden nála volt darab pénz hamuval megdörzsöltessék, mely
életveszélyes foglalatosságra a helybeli czigányok fognak
alkalmaztatni.»
Kordé uram folytatá a bölcs tanítást.
– Ha pedig valaki mind ezen bölcs intézkedések daczára mégis megkapná a
morbust, arra nézve csak egy orvosság van, a melynek neve vismuthum. –
Vismuthum, vismuthi, neutrius, secundæ. Magyarul viszmuta, tótul
vismuthim, németül Wismuthen. Hm, hm!
Itt nagyon rájött a köhögés az érdemes néptanítóra, mert meg kellett,
utasítás szerint, ismertetni azt a rejtélyes «izét», a minek a nevét
pedig maga is most ismerte meg először a pátens betűiből.
– No hát! Ide hallgasson mindenik, mert majd kikérdezem, hogy mit
mondtam? A vismuthum olyan por, vagyis inkább nedvesség, de mégis inkább
por, a minek a színe olyan – meg nem határozható szinű; készítik azt
mindenféléből; az ízére nézve hasonlít a piskolthumhoz, a szagát nem
igen nagyon érezni. Ettől pedig minden ember meggyógyul, a ki csak
beveszi. Először be kell venni egy kávéskanállal (a tisztelendő úr ad
kölcsön egy kanalat), ha ez nem használ, egy evőkanállal, ha még az sem
használ, két evőkanállal, mindaddig, a míg a morbus el nem hagyja a
beteget. Kapni pedig ezt Kassán a patikában; a ki nem szerez magának,
magára vessen, ha meghal. Szegényebb emberek ingyen is kapnak doktor
Sarkantyús kegyelméből, a ki, ha be nem akarják azt venni, erővel is
belétölti minden emberbe, sőt a kutak ivó vizébe is fogja hintetni, hogy
ha vonakodnak tőle. Azért jobb lesz szép szerével megbarátkozni a
vismuthummal, mint vagy egy, vagy más úton elpatkolni.
A fiatalság jó szeszszel röhögött az utolsó szóra.
Egy kölyök szabadságot vett magának feltartani a két ujját, melynek
nyúlfül billegetése azt jelenté, hogy meg akar szólalni.
– No, mi kell Slipik?
– Rekturam: édes az a – izé?
– Asine. Nem mondtam, hogy milyen az íze? Nem hallgattál ide; tartsd a
tenyered.
A ficzkó jót kapott a tenyerébe a léniával. «A másikat is!» Mind a két
tenyere kiszenvedett a füleiért.
– Állj fel Klimpa Guszti! Felelj meg ennek a nebulónak, miről beszéltem.
Klimpa Guszti volt az első a padban, mert az apja a szeszgyárt bérlette,
s legjobb kabátban járt; ez volt a mester kegyencze. A fiu eldugta
hirtelen a peniczilust, a mivel eddig a padot faragta, s nagyot nyelt,
elvörösödött. Kidüledtek a szemei a nagy igyekezetben, a hogy meg akart
felelni.
– No hát mit mondtam, fiacskám? Ugy-e bizony a vismuth íze hasonlít a –
pis…
A gyerek beleigazodván a feleletbe, hangosan kezdé elhadarni.
– A nixnus olyan porból lett nedvesség, a mit akármiből lehet készíteni,
ízére nézve pedig hasonlít a piskótához.
– Bene, præstanter; eminentissime. Csakhogy nem piskolta, hanem
piskoltum; nem fæminini, hanem neutrius secundæ.
Klimpa Guszti elégülten ült vissza helyére.
– Egyébiránt annyit mondok még tinektek, és azt odahaza is elmondjátok,
hogy semmi sem olyan jó ebben a veszedelmes időben, mint reggel éhomra
egy pohár pálinkát inni, délben megint inni, lefekvés előtt szintén, és
valahányszor az ember valami idegenséget érez gyomrában. Ez a legjobb.
Azután Klimpa Guszti el ne felejtsd megmondani édes atyádnak, hogy a
rektor úr nagyon fél a morbustól és a kulacsom most is ott van nálatok.
Klimpa Guszti áhitatos képet csinált e megbizásra, eldugva a zsoltára
alá a tollszárat, a miből puskát faragott, s igérte, hogy mindent
megmond odahaza.
– No már most énekeljünk és imádkozzunk. S azután nem lesz iskola, a míg
a morbus el nem mulik.
A fiatalság öröme nagy lett e szóra; Klimpa Guszti a tollpuskával nagyot
lőtt a pad alatt, a krumpli-fojtás Kordé uram orrára esett, a miért
Slipik Jóskát jól megvágta hatig, pedig látta, hogy nem az lőtte meg.
A megcsapott fiu bömbölése közben rákezdte a többi az éneket; – a hol
alant járt, ott csak Kordé uram szava hallott, de a hol azután felment,
neki visalkodtak az apró hívek, hogy az ablakok reszkettek bele; rektor
uram ütötte hozzá a taktust, nagyokat kommantva a léniával a hívek
fejére, ha félrevitték a kivihetetlen melódiát.
Klimpa Guszti azután elhadart egy imádságot, tévedésből a reggelit az
estéli helyett. Rektor úr nem vette észre. A mint az Amen kimondatott,
felzajdult a fiatalság, törte magát az ajtóhoz, igen jól ismerve Kordé
uramnak azt a jó szokását, hogy a többiek vijjongatásáért azokat szokta
megtépázni, a kik leghátul maradnak. Azzal neki az érdemes classis az
utczának, azon való örömében, hogy nem lesz több iskola, mert jön a
morbus! neki a lutheranus gyerekeknek, a kik ott lapdáztak a templom
előtt, azoktól elszedték az ütőfákat, beverték egypárnak a fejét kővel,
végig irták minden ház oldalára a «vivat vacatió»-t, s megdöngetvén a
kapukat, fellármáztak minden kutyát, úgy tudatták a faluval, hogy Kordé
Mihály rektor uram rendkívüli szünnapokat engedett nagyreményű
növendékeinek; mert hogy jön a morbus, s nem jó az embernek ilyenkor
együtt lenni.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A népség örege, asszonyai a templomból szállingóztak haza.
Minden arczon a néma rémület kifejezése uralkodott.
Ott a szentegyházban is kihirdeté a lelkész a megyei nyilt levél sorait,
hozzátéve, hogy többet ér minden orvosságnál, kordonoknál és vismuth
poroknál, az Isten rendeletében való megnyugvás és a tiszta keresztyéni
öntudat. Egyébiránt mindnyájan Isten kezében vagyunk, s ha jól éltünk,
jól halunk meg. A haláltól nincs mit félni az igazaknak.
A vén boszorka, a halálmadár ott gubbasztott a templom lépcsőjénél, egy
csomó orvosi fű az ölében, mankója hóna alatt; állát a térdére támasztá,
úgy számlálta a templomból kijövőket: «egy, kettő, három». A háromnál
mindig újra kezdte; – minden harmadik kivető.
Mind elmentek már, csak ő maradt ott, meg a borzas Hanák, a harangozó.
Az emberek eltávoztával egy kis fehér kutya jött oda s mint ez gyakran
megtörténik, bepillantott a templomba.
– Czoki innen! kiálta rá az egyházfi, utána hajítva a nagy
toronykulcsot.
A vén jós-asszony felemelé száraz ujját s megfenyegeté az egyházfit.
– Hanák! borzas Hanák! minek kergeted innen azt az ebet? Bizony mondom,
hogy jobb volna neked is, másoknak is, ha ilyen kutyák lehetnétek, mint
hogy kétlábú állatok vagytok, mert bizony olyan világ lesz, a mikor nem
a te harangod szavai kisérik ki a halottakat, hanem a kutyák üvöltése.
Azért ne bántsd az ebeket Hanák, borzas Hanák.
A harangozó nem mert feleselni. Becsukta csendesen az ajtót, kikerülte
az asszonyt, s a mint tova sietett, úgy tetszett neki, mintha már is
szédelegne a feje valamitől s a lábai roskadnának.
A mint bevitte a paphoz a templomkulcsot, a lelkész tudtára adá, hogy
hatósági rendeletből, nehogy a nép megrémüljön, a mirigy kiütésekor nem
lesz szabad a halottakra harangozni.
Borzas Hanák feje úgy kóválygott, a mint hazafelé indult, mintha minden
szál haja egy terhes adósság volna. Az ebek úgy vonítottak a helységben.
Tehát már ezután ezek fogják kikisérni a halottakat?
Nem is talált haza Hanák, hanem betért szíverősítésül a pálinkás boltba,
a hol már akkor a falu bölcse, java mind együtt ült és tanácskozott a
nagy eljövendő napokról.