– Ki van itthon? kérdé egy erős csengő hang a hóhér lakában, mialatt egy
szürke köpenyegbe burkolt alak lépett be a konyhaajtón.
A tűzhely mellett Iván és az asszony ültek, odakünn sötét zivataros
éjszaka volt; az idő tíz óra körül és minden ajtó zárva.
A férfi és a nő csak bámult az idegenre és nem felelt neki.
– Ki van ide haza? kérdé ez újra, közelebb lépve a tűzhöz, melynek
lobogó fényénél szép ifju, síma arcza látható lőn, élesen rajzolt
szemöldeivel, vékony, de erőteljes ajkaival s bátor sasszemeivel, a mik
merészen tekintének az emberek arczaiba.
A nő és a férfi egymás szemeibe néztek. Iván szinte kérdezé felelet
helyett:
– De hogy jöhet ide be valaki?
– A keritésen szöktem be; válaszolt az idegen, minden kinálás nélkül
leülve a tűzhely mellé. Zárva volt az ajtó. Kétszer, háromszor
zörgettem, nem nyitotta ki senki; kénytelen voltam vele.
– Hát a kutyák? kérdé hüledezve a házi nő.
– Nem bántottak. Én tudok az ebekkel beszélni. Van valami módom. Gonosz
zivataros idő van, az eső csak úgy szakad. Nem várhattam odakünn sokáig.
– De hallja, mit akar itt? Kérdé a nő csaknem félelmesen tekintve az
idegen arczába.
– Azt majd megmondom kedvesem. Előbb adjon egy pohár vizet; erősen
szomjazom.
A nő önkénytelenül kényszerítve érzé magát engedelmeskedni.
– Te meg barátom, terítsd le addig a köpenyemet ide a tűzhely mellé;
szólt Ivánhoz fordulva s leteríté nyakából a bő köpenyt, melyről
csurgott a víz.
A nő és a férfi mintegy megigézve teljesíté parancsait.
Köpenyét letéve, karcsú, idomzatos termetet láttatott az idegen, mely
férfinak nagyon is gyöngédnek tetszett, kezei finomak és fehéreknek
látszottak, a mint a nyújtott poharat elvette.
– Ez valami asszony, suttogá a hóhér neje Ivánnak, gyanusan összevont
sűrű szemöldei alól kémlelve az ismeretlent.
Azután közelebb lépett hozzá s jól szemei közé nézve, mondá neki:
– Galambom. Maga úgy látszik, hogy nem jó járatban van. Kit keres?
– A gazdát, felelt az idegen röviden, s a tűzhelyre könyökölt.
– Maga tán azt gondolja, hogy ez a ház vendégfogadó, hogy úgy a város
végére esik.
– Nem gondolom, szép asszony. Itt Zudár gazda lakik, a becsületes
révészmester.
– Révészmester?
– No igen; a ki ebből a világból a másikba átszállítja az embereket.
– Honnan ismeri a gazdát?
– Én soha sem láttam, hanem azért jól ismerem. Most nem lehet vele
beszélni ugy-e bár, mert már imádkozni ment s rendesen egy óráig szokott
imádkozni, s azalatt nem jó őt háborgatni. Önök is azért húzódtak ki ide
a konyhába. Ön szép asszony Zudár uram felesége, nemde, s ez a fiatal
ember itt a legénye. Én jól ismerem önöket is.
– De hát maga kicsoda? Szóljon. Mit akar? kérdé a nő szorongva.
– Azt majd megmondom a gazdának odabenn, ha elvégezte ájtatoskodását.
Mielőtt lefeküdnék, ki szokta sütni puskáit; akkor majd bemegyek hozzá.
Üljön le addig mellém. Nézze, elférünk ketten is a lóczán, beszélgessünk
egyről, másról.
Az idegen leemelte kerek kucsmáját fejéről, s hosszú fekete haja tömött
fürtökben göndörült alá vállaira.
– Ez nő. Ez nő. Suttogá egymásnak Iván és a házi asszony.
Az utóbbi most már merészebben közelíte a rejtélyes alakhoz, s helyet
foglalva mellette, elkezde vele beszédbe elegyedni.
– Mi dolga lehet magának az én urammal?
– Ej, kedves jó asszony. Maga is mindig mást kérdezget, mint a mit
kellene. A helyett, hogy azt kérdezné tőlem, nem vagyok-e éhes,
vacsoráltam-e már? Pedig erre igen hamar tudnék felelni.
A nő fölkelt nagy duzzogva s valami fali szekrényből egy tál lepényt
vett elő, s az idegen elé hozta.
– Ha nem utál a bakó tányéráról enni, uram!
– Ejh, hagyja azt. Hátha én magam is az vagyok.
– Ah, persze. Ezekkel a fehér, puha kezecskékkel; nem is olyanok, mintha
férfi kezei volnának.
De a mint e szavakat kimondta, egyszerre el is sikoltotta magát a
némber, mert a tapogatott fehér kacsók egyike úgy megszorítá vastag,
húsos tenyerét, hogy csontjai is ropogtak bele.
– Ez férfi, hogy a sátán vigye el, férfi; suttogá a nő sziszegve
Ivánnak. Olyan a keze, mint a vasfogó.
Az ismeretlennek igen jó étvágya volt. Hagyott is, nem is a tányér
fenekén valamit.
– Ejnye, pedig ezt tán nem is kellett volna mind elfogyasztanom.
Alkalmasint valaki számára volt eltéve, a ki még nincsen itthon.
– Oh csak tessék. Mi már mind vacsoráltunk.
– Tehát senki sem hiányzik a családból? Vannak önnek gyermekei?
– Igen, felelt a nő, de szemeit nem merte az idegenre emelni. Van egy
leányom.
– Tulajdon, saját gyermeke?
A nő tétovázva kétszer is az idegenre tekintett, a szó kétszer is
megakadt a torkán:
– Igen, saját gyermekem.
– Hát több legénye nincs Zudár gazdának, csak ez az egy?
– Nincs. Minek volna?
– Hogy győzheti másod magával a mesterségét? Hisz az annyi mindenféle
dolgot ad.
– Lelkem! ne beszéljen a hóhér mesterségéről.
– Miért nem? Üzlet az is, mint a többi. Csak olyan tisztességes, mint
akármi más. Sőt annál jövedelmesebb, minthogy olyan kevés ember adja rá
magát. Látja, én nekem épen ez a szenvedélyem. Én most csak azért
jöttem, hogy ha megegyezhetem Zudár gazdával, megveszem tőle
mesterségét, a mit ön úgy utál, szép asszony.
A hóhér neje bámulva és kétkedve nézett a beszélőre s gyanakodva hebegé:
– De ilyen fiatal ember létére?
– Oh, galambom, ne gondolja ám, hogy én minden a mesterséggel járó
alkalmatlanságban gyönyörűségemet akarom találni; én tartani fogok több
segédet, magam benn a városban lakom, ott ülök az első vendéglőkben,
kávéházakban; ki mondja rólam, hogy mi vagyok? Gavallér vagyok. Csak
akkor lépek hivatalomba, ha megillető végrehajtás vár reám: valami
csinos nyakazás s más efféle. Oh én nagyon vígan fogok élni mellette.
Zudárné úgy érzé, hogy testét borzongatja valami. Nem mert az idegenre
többet pillantani.
– Hanem ez baj, hogy nincs több most egy legényöknél. Úgy látszik, önök
nagyon elhanyagolták ez üzletet. Azt restelem. Nehéz lesz újra jó lábra
állítani. Nem is volt több ez egynél?
– Volt. Igen. Rebegé önkénytelen kényszerítve Zudárné.
– Hát azt miért eresztették el? kérdé az ismeretlen, mialatt a tűzből
egy parazsat rántott ki finom mutatóujjával, azt puha tenyerébe
felkapta, megrázogatta, s kisded pipájába helyezé.
A nő és Iván egymás szeme közé néztek, mintha összeszólalkoznának adandó
feleletért, azután a nő sebesen válaszolt:
– Elment maga jó szántából, megutálta a szép mesterséget.
– Hm. Bohó ember lehetett. Hát azután jobb dolga van most?
– Azt nem tudom, felelt durczásan a némber, én csak nem járhatok
valamennyi elment legényem után, hogy mi lett belőle? Megunta s mást
kezdett.
– Önnek tökéletesen igaza van, szép asszony. Nem minden ember való erre
a mesterségre. Kell már arra valami hajlamnak lenni az emberben. Én
például soha sem fogadnék meg olyan embert, a ki valami börtönben nem
ült még, a ki úgy öt-hat évet két-három izben ki nem töltött a hüvösben;
mert a többi mind visszakivánkozik a szép társaságokba, mindjárt a
városban akar lakni. Mindjárt azon sóhajtozik, hogy ő érte kár, hogy ő
nagyon jó ehhez az állapothoz. Az ilyen embereket nem szeretem.
– A ki erre a mesterségre való, az már korán kimutatja a foga fehérit;
azok a gyerekek, a kik a verebek szemeit kiszúrják, a kik a denevéreket
szétfeszítik, a kik a kis kutyákat szeretik nyíllal lövöldözni, azokból
lehetne jó legényeket nevelni nekünk.
– Az való igaz.
– Hallja, maga valami hóhér fia lehet, hogy úgy ismeri az állapotokat.
– Eltalálta, bizony az vagyok; az apám is az volt, az öreg apám is;
firól-fira szállt nálunk a mesterség.
– Hová való?
– Lengyelországba, Rochowban lakik az apám. Ugy-e venni észre
beszédemen, hogy lengyel vagyok?
– De az arczán is.
– Megosztoztunk a bátyámmal; ő a rochowi mesterséget kapta, engem pedig
készpénzzel kifizetett, hogy keressek magamnak másutt állomást. Én azt
hallottam, hogy a hétfalusi gyepmester már megunta a hivatalát; öreg
ember ugy-e bár? No no, maga bohó menyecske, azért ne fortyanjon fel.
Elég öreg embernek van szép fiatal felesége. Aztán nem baj az. Csak
azért kérdeztem, hogy öreg ember-e? mert akkor valószinűbb, hogy inkább
kiván nyugalomra térni.
– Biz ifj’úr, annyira utálja az a mesterségét, mint a hogy csak valaki
méltán utálhatja azt.
– Pedig az nagyon mulatságos. Én sokszor bementem Lembergbe,
gavallérosan felöltözve, melltűvel nyakkendőmben, arany óralánczczal,
kis halhéj pálczikával a kezemben, elbolondítottam két-három asszonyt,
bevezettettem magamat a legfényesebb társaságokba; s az volt azután a
mulatság, mikor megtudták, hogy ki vagyok? Hahaha! Mint sápadtak el az
emberek, hogy álltak hajok szálai az ég felé.
– Nem ugratták meg azután?
– De biz egyszer egy fiatal kadét párbajra is kihívott. Magasabb rangú
tisztnek nem illett ilyen emberrel megvívni, azok legfeljebb kiugrattak
az ablakon. Ez egy magyar fiu volt, a kinek meg is igértem, hogy
megjelenek a kitüzött helyen. De biz az várhatott rám sokáig. Szeretek
vért bocsátani, de csak úgy, ha engem nem bánthatnak.
Mind a hárman kaczagtak ez ötleten.
– De hallják csak, még folytatása is van ennek a mesének. Az én apámnak
az a jó szokása volt, hogy senkit sem szeretett úgy legényül fogadni,
mint szökött katonát. Tudta, hogy az ilyen fajta ember nem kivánkozik a
világba. Hát egyszer ki toppan be hozzá, este későn, sárosan, rongyosan?
Az én hadapródom, a ki velem párbajt akart vívni. A szeretője miatt
rálőtt a kapitányára s e miatt szökni kellett szegénynek.
A nő és Iván önkénytelen rezzenéssel néztek egymás szeme közé.
– Képzelhetik, hogy kaczagtam szegény fiun, a hogy megismerém.
Valahányszor elém került azután, mindig azt kérdezém tőle: «no hát
vívunk-e párbajt?» Nem is állhatta sokáig a vexát, megszökött
harmadnapra, s nem tudom, hová lett szegény? Bizonyosan főbelőtték
azóta.
– Ha még nem tették is, de aligha van messze tőle, szólt Iván.
– Sz-sz-sz! sziszegett a némber feddő figyelmeztetéssel.
Az ismeretlen nem látszott ezt észrevenni.
E perczben hangzottak a bakó ablakából a lövések. Éjszakára mindig ki
szokta lőni fegyvereit, hogy azokat újra megtöltse. Attól tart, hogy
nappal valaki hozzájok férhetett s vagy a golyókat szedte ki, vagy a
lőport nedvesítette meg. Nem érzi magát biztosságban saját házánál, s
szobája ajtaját be szokta zárni, mielőtt lefekszik.
– No most beszélhet vele, ha akar, mondá a némber. Majd mindjárt kijön a
leánya, szokás szerint vizet visz be neki éjszakára, attól beizenhet,
hogy itt van, és szólni akar vele.
Nemsokára nyilt az ajtó, egyik kezében égő mécsessel, másikban
üveg-korsóval kilépett rajta a holdfehér leányka; olyan csendesen,
mintha félne zajt költeni; szép szőke fürtei le voltak már bontva
éjszakára s szabadon tévedeztek sima hóvállain, apró, mezítelen
lábacskái csak csókolni látszottak a földet, nem rajta járni.
Az ismeretlen bámuló gyönyörrel nézte a szende gyermeket, ki őt nem
látszott észrevenni a félhomályban, midőn mellette elsuhant, a tornáczon
keresztül sietve a kútra.
– Ez a kegyed tulajdon gyermeke, szép asszony? kérdé az ismeretlen,
bátor sasszemeit a nő szemeibe villantva.
– Igen, tulajdon gyermekem.
– Milyen szőke és milyen halavány.
A némber kaczagott.
– Én pedig milyen barna és milyen piros vagyok.
És azután újra kaczagott.
Az ismeretlen arcza mélyen elpirult. Esküdni lehet rá, hogy nő! Ez a
szemérem pírja az arczon.
Nehány percz mulva visszatért a gyermek, a telt korsóval kezében.
– Kedves leánykám, szólítá meg őt az idegen, nyájas szeretetteli hangon.
A gyermek összerezzent.
– No! mit ijedezel? förmedt rá a némber. Nem hallod, hogy ez az úr
beszélni akar veled? Jól félj, leharapja az orrodat.
Azzal durván megkapta a gyermek kezét s oda rántá őt az idegenhez.
Az gyöngéden megsimogatta a leányka fejecskéjét.
– Ne félj tőlem kis leánykám, semmit se félj. Hogy hívnak?
A némber felelt:
– Böske.
– Ah; minek Böske? Ilyen durva nevet választani ilyen gyöngéd
gyermekhez. Elizke, én úgy foglak hívni, hogy Elizke. Egy névből van
mind a kettő.
– No no, csak bolondítsa az úr is, nem eleget bolondítja már az apja?
Paraszt ember leányát Erzsunak hívják, meg Böskének; úri kisasszonyok
neve Eliz, Lizinka. No erre ne hallgass te! Hanem eredj be és mondd meg
az apádnak, hogy egy úr van itt Lengyelországból, a ki mindjárt akar
vele beszélni, hát addig le ne feküdjék.
A gyermek félve csúszott ki az idegen kezéből, ki alig akarta
elereszteni apró kezecskéit és sietett apja szobájába.
Az idegen rendbeszedte öltözetét, haját két felől lesimítá halántékaira,
miáltal arcza szelid, nyájas küllemet vőn fel, s halkan bekoczogtatott
az ajtón.
– Szabad; hangzék belülről a mély, melancholikus hang.
Az ifju ismeretlen benyitott s gondosan becsukta maga után az ajtót.
A mint az ajtón belül volt, egészen eltünt arczáról az iménti
könnyelműség kérkedő mosolya; a szilajon hányt-vetett fej szeliden
hajolt meg; a vékony ajkakon, a fátyolozott szemeken áhitatos ihlet
vonult el; egész termete keskenyebbnek látszék, vállai összébb huzódtak,
melle behajlott; az egész arcz és alak egy kegyes missionarius jellegét
viselte magán.
Valóban egy kegyes missionarius állt a bakóval szemben.
A herkulesi ember reszketve kelt föl előtte s kezével aggodalmasan
keresve leánykája kezét, alig hallható szóval kérdezé az idegentől, hogy
mit kiván tőle? Talán nem is érthette az, olyan lassan mondta.
– Áldás, békesség e házra; szólt az ismeretlen szelid, malasztteljes
hangon.
– Amen. Amen. Sietett utána mondani a bakó.
– Szálljon a te szivedbe az ég kegyelme, fiam, szólt az ifju az ősz
emberhez, áldóan nyujtva felé kezet.
– Ön lelkész? lelkipásztor? rebegé a bakó. Valóban egész külseje azt
bizonyítá.
Zudár Péter lehajlott az ifju kezéhez és megcsókolá azt. Nem mert
kezével hozzá nyulni, csak ajkaival érinté azt.
– Lelkész az én házamban? Leánykám, vezesd kézen fogva a jó urat a
karszékhez, ültesd le; a te kezeid szép tiszták, hozzá érhetnek. Oh az
én házamban lelkész? Soha nem remélhettem ezt.
– Én messze földről jövök, szólt az ifju ismeretlen, leülve az előre
tolt karszékbe, míg a vén bakó levett föveggel állt előtte, nagy izmos
kezeit összetéve: a kis leányka karjába öltve kezeit, állt mellette.
– Én messze földről jövök, nem is vagyok e nemzetből való, bár nyelvét
czéljaimhoz képest elég érthetően beszélem. A szent hit hajdani követei
egyszerre nyerték az égből az idegen nyelvek ismeretét, nekünk
méltatlanabb utódoknak sok fáradsággal kell megszereznünk azt, hogy
szólhassunk minden nép nyelvén, hirdetve nekik az ég vigaszait. Én
Angliából jövök. Tagja vagyok egy ájtatos társulatnak, mely nevezi magát
az «égi vigasztalásról». A mi czélunk az, hogy fölkeressük a szenvedőket
a társadalom minden osztályaiban, minden rétegeiben, és igyekezzünk
velök a menyei vigasztalást közölni, melyet oly ingyen osztogat az Isten
minden tört szivűnek. Az emberiség minden osztályait külön küldötteink
járják be, a kik szüntelen egynemű rétegben forogva, annak általános
szenvedéseit okaikkal és orvoslataikkal jobban kitanulhatják. Egyik a
paloták urai, másik a gunyhók lakói közt jár, mert mindegyiknek más
szenvedése van, és mindegyiknek nehéz a magáé. Egyik választá
vigasztalása köréül a börtönöket, másik a családélet titkos bánatát,
vagy a munkás osztályok nélkülöző tömegeit; némelyek a bukott
kereskedőket választák ki lelki betegeikül, mások a halálra itélt
rabokat: – nekem jutottak a bűnösök rémei, a bakók.
Az idegen szilárd tekintettel nézett e szavaknál a férfi arczára, ki
lesütött szemekkel, rebegő ajakkal állt előtte.
– Nyolcz év óta járok e saját világban; folytatá az ifju. Megmértem a
legmélyebb sebeket és a legmagasabb bánatot. Ez osztály szenvedése
többnyire mindenütt hasonló. Némelyik jobban tudta titkolni, másik
kevésbbé. Vannak hideg, hozzájárulhatlan kedélyek, zárkózott szivek,
mikhez nehéz férkezni. Vannak könnyelmű, kicsapongó, szenvedélyes
lelkületek, a kik külső vigságban, borban, gyönyörben hiszik a kábulást
feltalálhatni. Vannak ismét daczos, kérkedő jellemek, a kik pompáznak
azzal, a mi másoknak félelem, de a szív fenekén ugyanaz a féreg
mindenütt. Egyik elhal fiatal korában, másik megőszül s késő vénséget
ér. Ugyanaz a féreg ölte meg az egyiket, a mely a másikat nem engedte
meghalni. Ismertem olyat, a ki bármenyit ivott, nem birt ittas lenni
soha; ismertem másikat, a ki irtózott a bortól és nappal is álmokat
látott. A baj egy. És az Isten irgalma is egy.
– Az Isten irgalma is egy. Rebegé utána a férfi.
– Ha ez irgalom végtelensége nem fedné be a földet, ki mentené meg az
itélettől mindazokat, a kik élnek. Ha egy napon azt mondaná az úr:
«igazság legyen irgalom helyett a földön!» nem lángoknak kellene
összecsapni fejünk fölött, a mik mindent megemészszenek? Az úr nem a
külszínre, hanem a szivekbe néz, elitéli ő a templomajtóban alamizsnát
osztó kegyest, azon bűneért, mit az lelkében gondosan eltakart és
fölemeli a tört szivű bűnöst, ki elbukott a kisértés alatt.
A bakó lassanként térdre ereszkedék az ismeretlen széke mellett, s két
összetett kezét oda tevé annak kartámjára.
– Mi vagyunk mi? Erőtlen eszközök egy világépítő hatalom kezében.
Nagyobb ő előtte az alázatos erőtlen, mint az erejére büszke, kedvesebb
a megtért bűnös, mint az erkölcseivel kérkedő. Ajándék volt minden, a
mit birunk és minden az ő urához tér vissza. Porrá lesz az erő, üres
hang az érdem; csak az úr kegyelme az, a mi örökkön él. Az ég mindenki
előtt nyitva van, a ki azt keresi.
Az ifju szeliden érinté az öreg ember kezeit, míg az remegve akarta
azokat visszavonni.
– Oh uram, ne érintsd az én kezeimet.
Az ifju erővel megfogta azoknak egyikét s oda voná magához, hol a kézre,
hol az ember arczára tekintve.
Egyik kezének finom mutatóujjával a férfi homlokára mutatott.
– Itt egy ráncz keresztülszeli a másikat. E baljóslatú kereszt a
homlokon a szív nehéz tusáját jelenti. A te kezed azért remeg az
enyimben, mert ártatlan vér foltjait érzed rajta.
– Igen, igen! hörgé az erős ember, eltakarva arczát kezében.
– Te kivégezél egy elitéltet, a kinek ártatlansága később napfényre
jött.
– Úgy van. Szivembe látsz. Úgy van minden.
– És ez a gondolat most nem birja elhagyni lelkedet, ott van a helye
homlokodon.
A bakó homlokán mélyen látszott e perczben az egymást keresztté vágó
baljóslatú redő.
Az ifju odatevé hűs kezét égő homlokára a férfinak.
– Pedig ki tudja, miért rendelte azt így az úr? Ki tudja azt, hogy a
vaktában kivégzett nem érdemelte-e meg büntetését? Nem volt-e gonoszabb
szivében, mint az, ki a vértettet végrehajtá; nem óhajtá-e apja halálát,
gonoszabbul vétkezve, mint az, ki ez óhaját teljesíté? Keleten egy bölcs
király egykor tizenkét rablót akasztatott fel az országút mellé s őröket
rendelt éjszakára oda, a kik a hullákat őrizzék. Az őrök elaludtak s
azalatt a rablók társai fővezéröket levágták a kötélről és ellopták. A
felébredt őrök büntetéstől féltökben egy azon jövő pórt akasztának a
hiányzó hulla helyébe. Egy ártatlan embert. És ime, a midőn a pór
öszvérén megvizsgálták a málhát, abban egy meggyilkolt utas véres
tetemeit lelék meg. Ez volt az Isten itélete! – De hátha valóban
ártatlan volt az ifju, a ki igaztalanul öletett meg? Ah, ki mondja akkor
azt, hogy a halált büntetésül osztogatja az ég? Hátha jutalmul volt az
ráküldve. Rég időkben egy istenfélő pár ikerfiainak Istenhezi hűségeért
a legnagyobb jutalmat kérte az égtől, s reggelre halva voltak
mindketten. Ki tudja, minő sorstól őrizé meg az ég e csapással? Nem lett
volna-e silány, elvetemült? nem veszett volna-e el nyomorban,
elkárhozottan? nem lett volna-e egykor öngyilkossá? nem veszett volna-e
ugyanazon vérpadon méltán, megérdemelve halálát? Erre csak az felelhet,
ki a meg nem történt jövendőket tudja. Mi pedig homály által látunk, és
tükörből csupán, s még azt sem tudjuk, mikor sirjunk, mikor nevessünk.
Az ifju elvevé kezét az öreg homlokáról s ime azon el volt simulva a
gonosz ráncz, a bakó könyes szemekkel tekintett fel a magasba s kezeit
összetéve ziháló nagy mellén, halkan kezdé el rebegni:
«Mi atyánk Isten, ki vagy a mennyekben.»
Az ismeretlen ifju felemelé őt gyöngéden az «amen» után, a kis halvány
leányka átölelte a vén ember karját, úgy simula hozzá.
– Nem az ég irgalmát hirdető angyal-e ez itt körüled? szólt az ifju a
szép gyermekre mutatva. Nem úgy küldötte-e őt az ég le hozzád, tudtod,
sejtelmeden kívül; anélkül, hogy tudnád: honnan jött?
A férfi megtépte keblén ruháját és azt mondá:
– Olvass szivemben. Te mindent jól tudsz, uram.
Az idegen most a leánykához fordulva, őt szólítá meg nyájas,
bizalomgerjesztő szóval.
– Jó gyermekem, szólj odakint a cselédnek, hogy lovamat, mely a kapun
kívül maradt, vezesse be valami födél alá, ne ázzék kint a zivatarban.
– Majd magam bevezetem, szólt a gyermek és enni, inni adok neki.
– Köszönöm leánykám.
A kis Erzsi valamit keresgélt a falszekrényben, s ezt kötényébe rejtve,
ment ki.
Az idegen utána nézett, míg az kilépett az ajtón; azután ünnepélyes
csend maradt a szobában, az ifju hallgatva nézett az öregre, mintha
várná, hogy beszéljen.
Zudár Péter kis idő mulva az ajtóhoz lépett, s kinyitá azt; a konyhában
sötét volt már.
– Alszanak már, suttogá félig az idegenhez, félig magához intézve
szavát. Az asszony aludni ment; a legény a lovakhoz; a gyermek kinn fog
maradni a konyhában, valami dolga lesz; már tudom. Van időnk beszélni,
jó uram. Kinn éjszaka van és zivatar; úgy sem bocsátanám önt ma tovább.
– Üljön mellém.
Az öreg csak unszolásra fogadott szót és leült az ifju mellé.
– Én vén vagyok uram, de hajam igazat mond: nagyon sokat éltem. Apám is
bakó volt, nagyapám is az. Úgy maradt rám a «mesterség» örökségül.
Ifjabb férfiéveimben könnyelmü, szilaj valék; szerettem a tivornyát, a
bort, az örömöket. Valami nehéz, kimondhatatlan teher nyomta szivemet
örökké, valami elkábító sötétség, a mit űztem volna magamtól, a hogy
tudtam. Ez a nehéz léleknyomás, ez a fárasztó homály mindig kínzóbb
kezdett lenni rám nézve, a hogy az évek szomorú emlékei szaporodtak, és
én annál inkább ittam a bort és annál jobban ordítottam a trágár
tivornyadalokat, hogy ne halljam azokat a csöndes sóhajtásokat magam
körül, a mik olyan rémségesen bántottak, mikor semmi hang nem volt
szobámban, mikor egyedül maradtam. Azért csufoltak is ismerőseim, hogy
olyan ember vagyok, a ki egymagában danol és iszik késő éjszakán is,
mint a hogy csufoltak később, hogy egyedül zsoltárokat énekelek.
A férfi nagyot sóhajtva pihent meg, mintha szétágazó eszméi fonalát
keresné.
– Látott ön talán egy asszonyt odakinn? Ez az én nőm. Megházasodtam, azt
gondolva, hogy a lelkemnek nyugalmat fog adni. Az a képzeletem volt,
hogy ha nekem egy gyermekem lenne, milyen boldog tudnék lenni akkor,
volna valami, a mi az élethez, a világhoz visszakössön. Nem, az nem
fogná utált sorsom átkát örökölni tőlem; választanék neki pályát, melyen
boldog lehessen, melyen becsüljék, tiszteljék; szereznék neki vagyont,
neveltetném tőlem és házamtól távol, hogy derék, művelt, okos ember
legyen belőle. Pár évig voltak ilyen ábrándjaim. Ezekben olyan boldog
valék. Lelkem egészen felderült a reményektől. Azután – újra elkezdtem a
keserves ivást. A gonosz emlék még jobban elkezdett gyötörni és a jó
remény még jobban elhagyott, mert a nő szivében, oh uram, élet és halál
van, ki az egyiket, ki a másikat leli meg benne. Újra kerülgettek az
éjszakai suttogások, a némasági nyögés, a rettegett magányos hangok, a
mik ébren és álmomban üldöztek és én ittam és daloltam újra.
Az ember két kezébe hajtá csüggedt fejét. Még most is meghajolt ezen
sulyos emlék alatt, ha visszagondolt rá.
– Egyszer azután elkezdtem siket lenni. Valami folytonos zúgás lepte meg
füleimet, mely örökös kábultságban tartott. Nem értettem a szót, ha csak
a beszélő ajkaira nem néztem; nem vettem észre, ha valaki bejött hozzám,
csak a midőn hirtelen megláttam. Oh ez valami borzasztó kín, a siketség!
A világból ki van zárva az ember, jobban, mint a vak. Titkoltam eleinte
a bajomat, nehogy csufot üzzenek belőlem miatta. A siketség iránt
senkinek sincs szánalma. Azt hittem, hogy ha két ember halkan beszél
előttem, rólam árulkodnak; féltem elaludni, attól tartva, hogy
megölhetnek, anélkül, hogy meghallanám, ha valaki rám töri az ajtót; és
azután az éjszakában, a sötétben, a magány-, némaságban, annál jobban
hallottam azokat a nyögéseket, sóhajtásokat, miket kívülem nem hallott
senki. És hiába ittam, hiába daloltam; minden pohár bor után mintha
mélyebben merültem volna egy zúgó, feneketlen tengerbe alá, s végre
saját ordításomat sem hallottam többé. Ekkor megrendült bennem a lélek,
kétségbeesve vetettem magamat ágyamra, és először életemben jutott
eszembe, hogy imádkozzam. Nem tudtam egyebet, mint: «én Istenem! én
Istenem!» és a kezeimet tördeltem és a könyeim csorogtak.
Még most is kicsordult a köny e szavaknál a bakó szeméből.
– Ezen az éjszakán csendesen elaludtam, semmisem háborított. Több óráig
úgy aludtam, mint egy halott, s csak arra ébredtem fel, hogy egész
arczom nedves volt. A mint arczra voltam feküdve, a vér orromon, számon
megindult és egész fekhelyemet ellepte. Fölkeltem, egy nagy dézsa vízben
leöblítém arczomat s érzém, hogy fejem egészen megkönnyebbült; nem
hallom azt a tenger mélységéből jövő zúgást magam felett többé, nem
suttognak, nem sóhajtanak körülöttem, hanem a helyett hallok a csendes
éjszakában – gyermek-sirást… Gyermek-sirás az én házamnál! Azt hittem,
ez is csak ábrándjaim hangja, hisz én siket vagyok, s az üldöző rém
helyett, most csalogató rém hangzik fülembe. De a gyermek-sirás újra
áthallatszott a mellettem levő szobából, melyben nőm szokott aludni. Mi
lehet ez? odaléptem, s ime lépteim halk csoszogását is hallám. Még
halkabban kellett lépnem. Még halkabban; a lábam alatt nyikorgó palló
neszét is hallottam. És közbe folytonosan a gyermek-sirást. A szoba
általam volt bezárva tolózárral; halkan kellett félrehúznom, hogy a nesz
ne hallassék; halkan nyitám fel az ajtót. És ime a szoba közepén, az
asztalon egy kisded csecsemő volt letéve, a mécs lobogó világot vetett
arczára; alig lehetett több pár hónaposnál. Finom pólyába volt burkolva,
hímzett ingecske rajta, kis gömbölyü fejét gyöngyös főkötő takarta, mely
alól oly szépen göndörültek elő a finom aranyszálhoz hasonló fürtöcskék.
Mint azok a kis festett angyalok, a kiknek csak a fejök van künn az
égből.
Az ismeretlen oly érzékenyen mosolygott a vén bakónak e gyermeteg
szavára.
Zudár Péter arcza ezután újra elkomorult, székét közelébb huzá
vendégeéhez s halkan folytatá:
– Nőm nem volt a szobában. Ágya üresen állt s félig nyitva hagyott
ajtaján át kivehetém, hogy a konyhában nagy tűz lobog; a tűzhely mellett
nőm foglalkozik, és annak anyja, egy ravasz, gonosz vén asszony, kit a
vidék boszorkánynak tart. Mit mívelnek ily késő éjszaka? A fiatal
asszony egy serpenyőt tartott a tűzre, a vén mindenféle növényt hányt
abba. Nem volt mitől tartaniok, mégis suttogva beszéltek egymással és
félve tekintgettek körül. Én nem tudtam, mi adta nekem akkor azt a
gondolatot? hirtelen ölembe vettem az asztalra tett kisdedet s átvittem
azt szobámba, ott lefektettem ágyamra, kezébe adtam elveszett
csörgetyűjét, mire az megszünt sírni. Azután leskelődtem, hogy mit
csinálnak az asszonyok tovább; a serpenyő tartalma főtt, zuhogott a tűz
felett, ha néha kicseppent, olyat lobbant tőle a láng, a vén egy nagy
kanállal fölözte. Azonközben beszélgettek. «Nincsen-e valaki ébren?» –
«Minden alszik.» – «Hát a vén dög?» – «Részeg az most, s olyan süket,
hogy a trombita-szót sem hallja.» Végre elkészültek vele, kitöltötték
egy szilkébe s jöttek a szobába mind a ketten. Én ott álltam a szoba
közepén. Mintha az Isten nyila ütött volna közéjök! A vén elejté a
szilkét, az ifjasszony dühösen támadt rám: «Süket disznó, hová tetted
azt a gyermeket!» – «Ne kiabálj jó asszony olyan nagyon, mondám neki,
mert lassabban is megértem.» – «Hová tetted azt a gyermeket?» – «Jó
helyen van, ne féltsétek.» – «Őrült bolond, szerencsétlenné teszesz
mindnyájunkat, nem tudod, hogy mit cselekszel?» «Azt nem tudom, de
annyit tudok, hogy e gyermek, akárhol vettétek, kezetekbe nem kerül
többet. Én magamhoz vettem és gondját fogom viselni, s a ki be mer érte
a szobámba lépni, annak majd eszébe juttatom, hogy én vagyok a bakó!»
Azzal szobámba mentem s bezártam azt; az asszonyok átkoztak, dörömböztek
az ajtómon, a vén boszorka fenyegetett, hogy mindenféleképen megront; én
pedig szép csendesen elővettem tejfőző gépemet, kenyérmorzsából és
tejből pépet főztem borszesz mellett; mikor készen volt, ölembe vettem a
kisdedet és szépen megetettem őt magam, azután csináltam neki bölcsőt a
gerendára kötött lepedőből, elringattam, elaltattam és reggelig elnéztem
hogy alszik?
A bakó egy kis záros szekrényből valami papirba tekert csomagot vett ki
e szavak után, s azt sokszoros kötelékeiből kicsavargatva, szétterjeszté
az idegen előtt.
Egy finom gyermek-ingecske volt abban, piczike harisnyák, és egy tarka
gyöngyből hímzett főkötő; mindenik darab egy piros E betűvel jegyezve.
– Emlékül tartogatom ezeket magamnál. E kis fodros ingecske, e
nefelejtsekkel és rózsabimbókkal hímzett főkötő drágább énnekem az élet
minden kincseinél; mert ezekkel kezdődnek lelkem nyugodtabb órái. E
gyermek mellett megtanultam imádkozni, uram. Valami azt súgta lelkemnek,
hogy e gyermeket az ég küldte nekem. És úgy kell lenni. Senki sem szeret
az ég alatt, csupán csak ő. És én sem szeretek senkit, semmi mást a
földön. Soha sem kutattam, ki gyermeke lehetett, sőt rettegtem attól,
hogy valaha rá fognak találni, s visszakövetelik tőlem. De annyi év óta
nem kereste senki. Úgy hiszem, rossz anyja volt, a kinek azt mondták,
hogy meghalt, s megnyugodott benne. Sőt talán ő akarta, hogy megöljék.
Oh uram, a hóhér házán kívül születnek azok, a kik a hóhér küszöbénél
végzik életöket. – Soha egy órára sem hagytam el magamtól e gyermeket.
Én tanítottam járni, beszélni, én készítettem neki ételt, később pedig ő
énnekem. Senki kezéből meg nem enném a főtt ételt, mint az övéből. Míg
nagyon kicsiny volt, én virasztottam ágyánál, ha aludt; most ő vigyáz,
míg én elalszom. Mikor útra megyek, velem jő, el nem marad tőlem soha.
Csak az aggaszt, ha néha rágondolok: mi lesz belőle, ha meghalok, mi
lesz belőle, ha felnő?
Az ifju érzékenyen szorítá meg az öreg kezét s indulatáruló hangon mondá
neki:
– Legyen ön nyugodt. Ön jó atyja volt a leánynak; ha ön meghal, én jó
anyát fogok neki adni. Írja ön fel magának e nevet: «Kamienszka Mária,
Lembergben.» Bármikor fog ön e czím alatt e tárgyról írni, az válaszolni
fog rá s értesülve lesz felőle. Talán korábban is fog írni, mint ön
kérdené.
Az öreg ember kezeit csókolá az ifjunak s szótlanul rebegé érthetetlen
áldása hangjait hozzá.
E perczben nyilt az ajtó s a kis Erzsike bejött, egy tálczán két pohár
borlevest hozva a konyháról.
Az illatos gőzölgő italt oda helyezé az asztalra, hófehér abroszkát
terítve alája, s nyájas édes hangon kinálgatá az idegent, hogy fogadja
el azt, bizony fölmelegszik tőle.
Az idegen megveregeté nyájasan szép szelid orczáját, megcsókolá szőke
fejét, s ráköszöntve a poharat a gazdára, egy férfias hajtással kiüríté
azt.
– Igen jó volt, kis gazdasszonyom. Egészen fölélénkíte.
A vén embernek több kinálás kellett, elébb megkóstolá azt leánykája,
hogy kedvet szerezzen neki hozzá. Látszik, hogy nagyon elkényeztette
fogadott apját.
Zudár Péternek egészen felderült az arcza.
– Oh uram! szólt az idegenhez; én még soha sem éreztem magamat úgy,
miként most; olyan könnyű a lelkem, mintha semmi teher sem fekünnék
rajta. Embernek érzem magamat. Meddig fog ön nálam maradni? Bár sokáig
lehetne.
– Nem tehetem, jámbor férfi; hivatásom tovább siettet. Vannak-e önnek
legényei, kik tán óhajtanák a lelki vigaszt?
Zudár Péter arcza elsötétült e szóra.
– Csak egy van. – Arra ne vesztegesd az Isten igéit, uram, nem kell a
kenyeret az ebnek hányni.
– Másik nem volt?
– Nem rég késő este vezetett amaz egy idegent házamhoz. Reggelre,
mielőtt láthattam volna, megszökött a padláson keresztül, maig sem tudom
miért? sem azt, hogy hova lett? Nem első eset az ilyen.
– Úgy küldetésemet e háznál bevégeztem, szólt az ismeretlen önkénytelen
felsóhajtva. Fogadja ön tőlem e kis imakönyvet emlékül, valahányszor
olvasni fog benne, vigaszt találand abban. Táblájára van azon hölgy neve
irva, a kit el nem kell önnek felejtenie.
A férfi ajkához szorítá a könyvecskét ájtatosan s elrejté azt
szekrényébe.
– Hát én mit adjak, mit adhatok hálául önnek, lelki jóltevőm, Isten után
ujjáteremtőm? Mit adhatok én?
Az idegen hirtelen válaszolt:
– Ha szabad kérnem valamit: adja ön át nekem kincsei felét, a kis
hímzett főkötőt.
A bakó egy perczig meg volt lepetve, azután hirtelen kibontá újra a kis
tekercset, elővette a gyöngyös főkötőcskét, megnézte, egy könye esett
rá, megcsókolá, azután szótlanul nyujtá át az idegennek.
– Ha nehezére esik önnek megválni tőle, nem viszem el.
– Jó helyen lesz, susogá az öreg, s odanyomta azt az ifju kezébe, ki
eldugá a kis ereklyét mellénye alá.
– És most Isten önökkel, pihenjenek le, késő az éj. Nekem még reggelig
nagy utat kell tennem.
A bakó maga akart vele menni, hogy lovát felnyergelje; az ifju
visszautasítá.
– Majd felköltöm a legényt; szóm van hozzá!
– De az ebek harapósak.
– Engem nem bántanak.
Az idegen nem engedte magát kikisérni; a konyhában felvevé köpönyegét,
megmagyaráztatá magának, hogy hol alszik az istálló mellett a legény,
kezébe vevé a meggyújtott lámpát s azzal kiment az udvarra.
A komondorok, a mint rájok nézett, félénk, nyugtalan morgással húzódtak
el előle s a ház háta mögé futva, ott kezdtek el vonítani. Bűbája volt
csodás szemeinek emberre és állatra. – Benn a szobában éneklé a bakó:
«ne jőjön addig szememre álom».
Az ifju sietett a hóhér-legény szobája felé. Útközben találkozott a
menyecskével. Megcsipte az orczáját, s a vállára ütött.
– Ej be hamis legény maga!
A némber bepöndörült a konyhaajtón, rá hagyva a vendégre, hogy keresse,
a mit akar.
Rátalált. Csak oda kellett neki bemenni, a honnan amaz kijött. Iván úgy
tett, mintha aludnék.
– Héj öcsém; talpra! kiálta rá az idegen s megránczigálta üstökét, hogy
az ijedten nyitá fel szemeit.
– No! micsoda ez? Mit bánt maga engem?
– Mit-e? Te sehonnai, azt majd mindjárt megtudod; kelj fel.
A legény nem sietett az engedelmességgel.
Az idegen nem szólt neki többet, hanem pofon ütötte innen is, túl is,
hogy jobbra-balra lódúlt tőle a feje.
Iván erre dühödten ugrott fel fekhelyéről s bántójának rohant, de az oly
ügyesen, mint a kigyó, torkon ragadta jobb kezével, s odaszorítá fejét a
falhoz, míg balkezével egy öblös pisztolyt tartott az orra elé.
– Meg ne moczczanj semmirevaló, vagy ide ragasztalak a falhoz, mint egy
festett képet.
A legény el volt rémülve a váratlanul erős markolástól s a neki szegzett
fegyvertől s féltében szepegve kérdezé:
– De hát uram s én Istenem, mit vétettem én önnek? Kicsoda ön? és mit
akar?
– Ki vagyok? Rendőr vagyok; gazember! egy szökött katonát üldözök, a kit
te rejtettél el; mondjad, hova tetted?
Iván kezdett az első ijedtségből magához térni.
– Hiszen megmondom, kérem; csak ereszszen el, igaz, hogy én egy szökött
katonát csaltam ide, de nem azért, hogy én elrejtsem.
– Nem azért hoztad ide, hogy elrejtsd? Hazug kutya. Mondj még egyet; még
egy ilyen szépet, ha azt akarod, hogy a lovamhoz kösselek, úgy vigyelek
el Dukláig. Hova tetted hát?
– Elmondok mindent, nagyságos rendőr úr; én igaz ember vagyok. Igaz,
hogy ide csaltam azt az úrfit; egykor inasa voltam, később együtt
katonává lettünk; engem azután elbocsátottak, mert megvakultam. Igazán
mondom, akkor vak voltam. Bízott hozzám a fiatal ember, s nekem
könyörgött, hogy rejtsem el, a mint meglátott Duklában az utczán.
– Mit kerestél te Galicziában?
– A gazdám küldött lovakért, de nem kaptam nekünk valót. Bizony mondom,
igazat mondok.
– Tudtad, hogy az az ember miért szökik?
– Igenis, mert a kapitányát meglőtte, egy asszony miatt.
– Hallottad az asszony nevét is?
– Hallottam, de már elfelejtettem.
– Hazudsz. Tudod. Mondd ki!
– Mondom már. Jaj a torkom! – Kamienszka grófné.
– Tőle hallottad?
– Nem, csak úgy gondolom, mert annak irt levelet a futás közben, én
velem adatta a postára; bizonyosan arról akadtak a nyomába.
– Arra semmi gondod. Hol van most az az ember? Ne hazudj, mert megtudom,
s akkor véged.
– Jó helyen van már, nagyságos rendőr uram. Innen még az nap megszökött,
de én feladtam őt s elfogták a tulajdon apja házánál.
Az idegen dühösen vágta oda a ficzkó fejét a falhoz, s azután a földre,
s egyet rugott rajta.
– Feladtad őt? Nesze, te utálatos kutya!
– De hát, uram. Miért üt ön most? Hiszen jól cselekedtem, elfogattam s
bezárták, ki is van téve a siralomházba már. Mit vétettem én ezzel
önnek?
Az idegen parancsolt indulatának, s leküzdve dühét, hidegen válaszolt:
– Mit vétettél? bolond! Azt vétetted, hogy én most hiába fáradtam s
elvesztem a jutalmat, a mi a szökevényre ki volt tűzve. Csak te még
egyszer ártsd magadat az én dolgomba.
Fogcsikorgatva szorítá öklébe a pisztolyt, olyan kedve lett volna
legalább az agyával egyet ütni a legény feje búbjára.
– Eredj! Nyergeld fel gyorsan lovamat.
Iván örült, hogy a szűk szobából kiszabadulhatott, a hol olyan közel
érte őt a veszedelmes látogató mind a két kezével s ment a paripát
fölnyergelni, melyre azt az észrevételt tevé, hogy ez egy kicsinyt
nagyon is jó egy titkos rendőr alá.
Az idegen nem várhatta, míg elkészül vele, maga is segített neki. Azután
gyorsan felszökött lovára s valamit nyujtott feléje.
– Nesze.
A legény félre kapta a fejét, azt gondolta, megint pofont kap.
Az idegen egy tallért vetett a lábaihoz.
– Kapd fel, kutya. Fáradságodért. Nyiss kaput.
A ló tele fecskendé szemét száját sárral. Az idegen tova robogott.
A távozó lódobogásnál a bakó gondolá magában:
– Ez egy menyei kegyes ifju vala.
A menyecske így sóhajtá:
– Ej, be csinos gavallér volt.
A legény dühödten dörmögé:
– Ez egy pokoli sátán.
És azzal fölvette a tallért, megtörülte, zsebre tevé s azután dühében
neki esett a házi komondornak, kiütötte az egyik fogát: ráfogta, hogy
nem akar ugatni…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A Hétfalusy-háznál még mindig tart a gyász. Az orvos minden nap
kilátogat a fővárosból. Egyik fogat kihozza, a másik beszállítja. Két
beteg is van. Az ifju Széphalmi ugyan fenjár, olyan mint a féregrágta
virág; csak látszik benne az élet. Az öreg Hétfalusy ellenben nagyon
megadta magát bajainak, ágynak feküdt és gyakran a nehéz kórság töri.
Az orvos, tekintetes Sarkantyús Lőrincz úr, naponkint odateszi az ajtóba
nagygombú nádpálczáját, megdörzsöli zsebkendőjével rövidre nyirt szürke
haját, megtapogatja az ütereket, ír recipéket drága jó kenetekről,
boronyákról, szörpönyekről; rendel fürdőket, hólyaghuzókat, löveteket és
zuhanyokat; és még sem akar használni semmi; a két férfi napról-napra
jobban enyész. Bizony csak arról van még szó: melyik fogja a másikat
eltemetni?
Egy reggelen, midőn már dr. Sarkantyús megfőzeté a fürdőket, egy könnyű
hintó hajtatott be a kastély udvarára, melyből a mi ismeretlenünk szállt
ki, ezuttal divatos fekete kabátba öltözve, finom kecskebőr czipőkkel
lábain; hátrafésült hosszú haja, mely kétfelől fülei mögé volt simítva,
s igen éles szemüvege különben is eléggé elváltoztaták előbbi alakját;
mihez ama jellemzetes hideg, mozdulatlan szeglet az ajkak mellett, a
homlok közepén a két szemöldök közötti vékony vonal, a vont arcz
komolysága tökéletessé tevék a csalódást. Egy tudós, egy tapasztalt
bölcs férfi, egy világjártas orvos áll előttünk.
Széphalmi úr után tudakozódék.
Azt előhivták a cselédek. Egy összerokkant, koravén férfi lépett elő,
arcza kétfelől beesve, ajkai elhalaványulva; szemei merően kiülnek és
sokat elvesztettek kifejezésteljes fényükből.
Az idegen egy levelet nyujt át neki az első üdvözlet után; Széphalmi
engedelmet kér, hogy elolvashassa. Kezei egyre reszketnek, míg a levelet
feltöri.
Komája, Ligety Ambrus írja azt neki, tudósítva róla, hogy a levél
átadója egy hirhedett orvos, ki most jön Francziaországból és delejjel
gyógyít. Engedje meg neki, hogy kisérletet tegyen az öreg úrral; neki
okai vannak hinni, hogy ez nem lesz sikertelen. Széphalmi nagyot
sóhajtott s bevezeté az idegent a terembe, ott inte neki, hogy foglaljon
helyet. Egy szót sem szóltak eddig egymáshoz.
Azután Széphalmi egy mellékterembe lépett s ott találva doktor
Sarkantyús urat, közlé vele az egész levelet.
Doktor Sarkantyús azt mondá neki, hogy Ligety szolgabiró nagy szamár, a
franczia doktor még nagyobb szamár, de legeslegnagyobb szamár lesz az
öreg úr, ha meggyógyul tőle. Ám próbálják meg.
Nem állhatá meg, hogy mégis ki ne menjen, megnézni ezt a csodabogarat, a
ki az ujja hegyével akar gyógyítani.
A fiatal ember finom udvariassággal üdvözlé őt, míg doktor Sarkantyús
azt a tréfát vette magának, hogy elmondá neki:
– Ű-le koma, itt a kű.
Az idegen megütközve nézett rá: nem értette azt a francziát.
A doktor meg akarta neki mutatni, hogy igazán is tud francziául. Még
Napoleon idejében tanulta.
– Vuz-ét – őn – medeszén? Monszjő.
– Oui, monsieur collége.
– Ördög a collegád, nem én. Vuz – ét őn – magnetizor? moszjő.
– Oui, mon cher bonhomme.
– Szet – űn – sarlatáneri! monszjő.
– Comme tout la médecine, monsieur.
Doktor Sarkantyús hátra tette a két kezét, végig nézte a fiatal embert,
először alulról fölfelé, azután fölülről lefelé; megrázta rá a fejét, s
azzal ott hagyta a faképnél.
Széphalmi újra kijött az idegenért s kérte, hogy lépjen be vele a
beteghez.
A mellékszobában, hol az öreg Hétfalusy feküdt, le voltak eresztve a
függönyök, a padozat szőnyegekkel fedve, hogy semmi fény, semmi hang ne
zavarja a szenvedő nyugalmát.
Ha ugyan nyugalomnak lehet azt nevezni.
A magasra vetett ágyon feküdt egy mozdulatlan alak, lehunyt
szempillákkal, maga mellé tett kezekkel; erőtlen, mozdulatlan darab
föld, csak annyiban rosszabb a többi földnél, hogy ennek még öntudata is
van.
Az ismeretlen odalépett ágyához, megfogta egyikét azon hideg
csontkezeknek, megtapintá üterét, rátette homlokára kezét. Mintha egy
hullával bánt volna, szemeit sem nyitotta fel az, alig vert erében a
vér, alig lehetett észrevenni, hogy lélekzik.
– Így szokott naphosszant feküdni, mondá Széphalmi az idegennek.
Az ifju lerakta gyűrűit kezéről, egy pohár vizet kért s ujjai hegyét
végig huzogatta annak szélein, azután ismét az öreg szemöldein és
halántékain lefelé.
Széphalmi kétkedő arczczal állt mellette; az ifju észrevette azt
tekintetéből.
– Ön is szenved, uram. Az én rendszerem önt is meg tudná gyógyítani.
Széphalmi keserűen mosolygott. Galvanizált halottak mosolyognak így.
– Számomra nem termenek a füvek írt.
– Nem is durva anyag az én gyógyszerem. Látni fogja ön. Egy óra mulva
tapasztalni fogja hatását. Önök betegsége valamiben hasonlít egymáshoz.
– Hogyan?
– Úgy, hogy mindkettőnek egy oka van. Önöknél a baj fészke a lélekben
rejlik, mindkettőjöket nagy csapások érték, ön nejét és két gyermekét
veszté, az öreg úr leányát és két unokáját.
A kóros öreg hosszan, mélyen sóhajta e szavakra, de még mindig lezárva
tartá szemeit. Széphalmi leült egy asztal mellé s fejét tenyerébe
rejtve, sírt.
Az ifju ismeretlen halkan hordozá ujjait a pohár szélén, mely kisértetes
nyögéssel hangzott bele; a víz delejes lesz nemsokára s akkor egyszerre
hatni fog.
– De van a veszteség fölötti fájdalomnál még egy gonoszabb betegség is:
a megbánás. Önöket egy keserű mult emléke bántja, a mi
visszahozhatatlan. Önök nem szerették mindig úgy a gyermeket, az unokát,
miként most, midőn ez a kettő meghalt, és ez fáj legjobban.
A beteg Hétfalusy e szókra felnyitá szemeit merően s a beszélőre bámult
velök.
Széphalmi szomorúan rebegé:
– Oh uram, miért kínoz ön e szavakkal bennünket? Szegény öreg szivének
ez fáj!
– Látom. Már kezd éledezni. Az orvosság erős; de épen így hatásos.
Fájdalmai támadnak, épen a fájdalmakban van a betegség crisise. Csak
néhány cseppet e vízből. Így. Nem sokára még erősebb lesz a visszahatás;
a kór vonaglani fog, nyögni; arczán hideg veríték fogja kiütni magát; de
azután le fog csillapulni és meggyógyuland, ha Isten is megsegít
bennünket.
Az ifju folytatá a víz delejezését.
– Legnagyobb fájdalma a betegnek azon emlékből származik, mely neki azon
éveit juttatja eszébe, a midőn megholt leánya önnel megismerkedék.
– Mit tud ön ez évekről, uram? kérdé meglepetve Széphalmi.
– Annyit, a mennyit kell egy orvosnak megtudni, ki betegei szivét
gyógyítja. Ő nagyon ellenzette leánya házasságát önnel. És ezt rosszul
tevé. Az igaz útról eltiltott érzelem tilos útakat keres. Önök
megtalálták ezt az útat.
– Uram!
– Csendesen. A beteg nyüzsög. A gyógyszer hatni kezd. A tilos viszonynak
el nem titkolható következése lett. Ön neje anya lett, mielőtt önnek
neje lett volna. Bocsánat, uram, mint orvos beszélek.
Széphalmi alig hallhatóan rebegé:
– Honnan tudhatja ön ezt? (A mi olyan mélyen rejtett titok gondolá utána
magában, míg az agg erőlködve látszék ágyában fölemelkedni, hogy a
beszélőt hallgatásra kényszerítse).
– Ez erősen hat, erősen, szólt az ifju, megtapintva a kóros üterét.
Tizzel többet üt egy percz alatt, mint az imént. – Hétfalusy úr, a midőn
e rossz hirt megtudta, iszonyú indulatba jött, ő erős szenvedélyű ember;
azt mondá leányának, hogy ha ez meg nem öli gyermekét, meg fogja ő ölni
mind a kettőt! Máshoz akarta adni nőül. Gazdag, magasrangú úrhoz. A
balesetnek titokban kelle maradni. A leány nagyon szerencsétlen volt.
Egy fitestvére védelmére kelt s pártját fogta tulajdon apja ellen, azt
elűzte az apa e miatt, kiátkozá, soha sem bocsátá maga elé többet. A
hivatlan vendég, a kis csecsemő, kinek születni nem volt szabad, jóvá is
tette ezt a hibáját; azt mondák róla, hogy meghalt. – Ah, hogy
megszorítá a beteg szélhüdött ujjaival a kezemet! E gyógyszer csodákat
okoz.
Széphalmi a karszék mélyébe vonta magát, és reszketett a láz miatt.
– A gazdag úr azonban a menyegző napján elhagyá menyasszonyát; ebben az
esztendőben egyszerre megőszült az öreg Hétfalusy. Látja uram: én jól
vagyok értesülve; orvosnak minden apró körülményt kell ismerni, hogy
betegét kigyógyíthassa. Most már engedte volna az apa, hogy leánya régi
kedveséhez menjen nőül, de ekkor már ön nem volt hajlandó e házasságra s
feléje sem jött váró kedvesének. Egyszer azután a hölgy maga ment oda
önhöz, s őrültekhez hasonló arczával meglepve önt, azzal fenyegetőzött…
– Csitt, uram! az égre…
– Ah, mint ver sebesebben az ütér: az izmok rángatóznak, az ajk
nyiladozik, az arteriák duzzadni kezdenek; a hölgy azzal fenyegeté önt,
hogy ha őt nőül nem veszi, fel fogia fedezni, hogy gyermekét megölte, és
vérpadra viszi magát.
A beteg karjai rángatózni kezdtek és homlokát mint valami átlátszó
gyöngy lepte el a hideg verejték. Széphalmi felállt és tántorogva járt a
szobában alá s fel.
– Ki mondta ezt önnek? kérdé, hirtelen megállva az idegen előtt.
– Csendesen, uram, ön zavar engem. Pedig a kórállapot kedvező szakba
kezd lépni, nézze, hogy izzad a beteg. Erős kínjai vannak; ezt szeretem;
ez arra mutat, hogy az életerő visszatér; a nyugalom a halál jele, a
fájdalom az életé. Folytassuk a delejt. Ezek a szakgatott huzások a
halántékról le a vállig csodákat művelnek. A beteg most lelke egész
erejével azon a gondolaton csügg, hogy a miért elveté magától első
unokáját, a kit gyűlölt: az Isten ezért vette el tőle a másik kettőt, a
kiket szeretett. Látja ön, uram, e lihegő mell, e tűzben forgó szemek, e
kiduzzadó ajk, mind ezt a gondolatot tolmácsolják. Isten megbüntette
őtet és önt, az apát és nagyapát, elvette tőlük azt az áldást, a mit
elhajítottak ők maguktól önként; és most oly egyedül, oly vigasztalanul
állnak önök a világban, semmi által sem kapcsolva egymáshoz, mint egy
rettentő veszteség emlékétől.
Széphalmi odaborult a néma beteg vánkosára s ott zokogott keservesen.
Az ifju ekkor felállt és kezébe fogva az öreg kezét, lángoló szemeit
annak szemeibe mélyeszté s lelkesült hangon szóla hozzá, ki a pokol
minden kínjait látszott keblében viselni:
– Ha most valaki ide jönne önökhöz és azt mondaná: ime azt az elvetett
gyermeket, a kit ti holtnak, megöltnek akartatok hinni, a kinek
születését megátkoztátok, haláláért imádkoztatok, én visszaadom ti
nektek: mit éreznének önök erre?
A beteg oda vonta az ifju kezét ajkaihoz, s erőszakosan fölemelkedék
ágyában, ajkai nyitva voltak, nyelve rebegett valamit, a mi érthetetlen
szó volt, míg Széphalmi kábultan tekinte reá, s hajában markolászott,
mintegy esztelenül.
Az ifju keblébe nyult, s kivonta onnan ama kis nefelejtssel és
rózsabimbókkal hímzett főkötőt s felmutatá azt a két férfi előtt.
– E főkötőcske kedves viselőjét, ha visszaadná valaki ti nektek, ha azt
mondaná: ime megmaradt egyetlen vigasztalástok, az égből küldött angyal,
a kiben megnyugodjatok újra, megmaradt, felnőtt oly széppé, oly
szeliddé, a minők az angyalok, a kik a földre leszállnak.
Az apa e szavaknál az idegen lábai előtt térdelt, s annak kezeit csókolá
magán kívül, míg az ősz Hétfalusy erőszakos vonaglással veté fel magát
ágyából s megragadva kezével a kis gyöngyfejkötőt, megszólalt sikoltva:
– Eliz!…
Az orvosság hatályos volt. Ime, az öreg ember felült és visszanyerte
szavát.
Az összeroncsolt, roskatag ősz ember erőszakosan ragadá meg reszkető
kezeivel az ifju karját, míg annyira fel birt azon kapaszkodni, hogy
ajkaival a kis főkötőcskét érintheté.
– Eliz. Eliz. Ezt viselte. Olyan szép volt…
– Hol van ő? nyögé Széphalmi, arczát eltakarva kezeivel.
– Most is olyan szép. Jó helyen van. Szerető atyára talált, a ki őrzi,
mint szeme fényét. Szép és okos. Gyönyörű kék szemei, mint az ég.
Ártatlanság és jóság világol bennök; finom ajka oly parányi, mint egy
eperszem; ha mosolyog, szép arczán gödröcskék támadnak.
– Igen! igen! Ilyen volt ő! lihegé Széphalmi; az idegen kezét szorítva
szivéhez.
Az öreg Hétfalusy pedig felült ágyában és ki akart lépni onnan.
– Megyek. Érte megyek. Vezessen ön hozzá. Elhozom őt.
– Csendesen, uram. Maradjon ön fekve. Gondolja meg, hogy én orvosa
vagyok s gyógyszakomnak nincs vége. Ön még sokáig fog ágyában feküdni és
nem fogja látni unokáját. A leánykát szeretik ott, a hol van. Fogadott
apja csupa merő szeretet; ön pedig csupa gyűlölet. E rossz betegségből
ki kell önnek gyógyulnia elébb.
– Minő betegségemből? Én nem vagyok többé beteg. Én meggyógyulok.
– A gyűlöletből. Önnek van egy eltaszított fia, ki e perczben talán a
vesztőhely szélén áll; ön rá sem gondol arra; önnek a szivében még
kemény kövek vannak. Ezeket a köveket kell elébb összemorzsolni, uram,
ezeket felolvasztani. Majd ha önnek fia itt, ezen a helyen fog állani,
és ön kinyujtja elé karjait és azt mondja: «én gyermekem», akkor lesz ön
meggyógyulva, akkor mondhatja: én nem vagyok beteg.
– Én ne lássam addig gyermekemet! Szólt rimánkodva Széphalmi.
– Uram, ön nagyon követelő.
– Kérjen tőlem akármit, parancsoljon vagyonommal; vagy ha nem hozhatja
ide leányomat, vezessen engem oda, hogy én láthassam, ne mondja meg
neki, hogy én vagyok az atyja, csak úgy beszélhessek vele; követeljen ön
bármi dijat e szolgálatáért, nekem nem lehet az elég nagy.
– Uram, én nem vagyok szemfényvesztő, a ki önnek a vagyonában osztozni
jött. Én csak egy diját tudom annak, hogy önök elvesztett gyermekét
visszahozzam, és ez az, ha önök visszahozzák azt a fiut, a kit
elüldöztek a háztól. Nekem csodálatos kivánságaim vannak, de maradok
mellettök.
– És ha nem tudnók azon ifjut megmenteni?
Az ismeretlen vállat vont, összehajtogatá a gyöngyös fejkötőcskét,
visszatette keblébe s hidegen válaszolt:
– Akkor a titok az enyim marad s önök soha sem fogják megtudni, a
leányka hol van?
Az öreg Hétfalusy susogva mondá vejének:
– Adj tollat és papirt.
Az bámulva néze rá, mintha nem értené.
Az öreg nyugtalanul sürgeté.
– Told ide az asztalt és adj iróeszközt.
Midőn a kivántakat megkapá, az idegennek inte.
– Hallgassa ön, uram, a mit irok.
Azzal fölemelkedék ágyából, kezébe vette a tollat s reszkető betüit
leirta vele az összehajtott levélre:
«Nagyságos Vértessy tábornok úrnak.
«Uram. Isten csodája által ez órában visszanyertem nyelvem beszédét és
ujjaim érzékenységét; a legelső szó a mit leirok, a mit kimondok, önhöz
szól, önhöz, a kinek annyi méltó oka van engem gyűlölni, és az a szó
«kegyelem». Kegyelem annak az én fiamnak, a ki iránt én magam nem
ismerék kegyelmet soha! Kegyelem öntől, a ki mint biró nem adott
kegyelmet soha senkinek! Ön jól tudja, hogy a mi bűne van e gyermeknek,
az mind az én bűnöm, hogy az én üldözésem vadítá el őt az életben s
tette oly elkeserültté őt, ki oly jó volt, hogy a haragos tekintet is
fájt neki. Lássa ön, uram, azt az embert, ki önt egyedül merte büntetlen
bántani, maga előtt a porban feküdni, és legyen irgalommal hozzá. Ne
legyen ez irgalom az ön vas jellemén rozsda, mutassa fel ezt a levelet a
világ előtt; és mondja azt: «ime halálos ellenségem sírt előttem a
porban, hogyne hajoltam volna le, hogy őt fölemeljem.» – Önnek sorstól
megalázott örökké hű szolgája, Hétfalusy Benjamin.»
– Látja ön e levelet, uram? kérdezé az öreg, az ismeretlenhez fordítva
arczát.
Volt szemeiben egy pár köny is.
– Köszönöm, rebegé az ismeretlen, és sietett azt maga összehajtani és
lepecsételni.
– Széphalmi kézbesítendi azt.
– Nem, uram. Magam viszem el azt.
– Ön maga? De hát kicsoda ön?
– Azt majd egyszer – talán – meg fogom mondani.
Az öreg megfogta az ifju kezét két kezével s megszorítva azokat melegen,
elérzékenyült hangon rebegé:
– Isten – legyen önnek – segítsége.
Doktor Sarkantyús ebben a perczben nyitott be az ajtón s elbámult, a
mint az öreget beszélni hallotta, a mint látá, hogy jobb kezével czímet
ir a levélre, és indulat miatt egész arcza fel van hevülve. Ez
csodálatos delejezés volt.
Odament az ifjuhoz s tisztelettel meghajtván magát előtte, mondá:
– Moszjő, vuz ét őn ánsántőr!
– Meglehet, hanem beszélhetünk magyarul is, szólt ez mosolyogva.
– Hát ön nem franczia? kérdé ez megdöbbenve.
– Miért? Ha valaki Francziaországból jő, nem következik mindjárt, hogy
franczia.
– Annál jobban örülök, kedves collega uram. (Eszébe jutott, hogy az
imént magyarul biztában azt találta mondani, «ördög a collegád, nem
én».)
– Csak adjon kegyed a betegnek erősítő szereket, az nem rontja az én
kurámat; nehány nap mulva majd visszatérek, akkor úgy hiszem, teljesen
fel fog üdülni. Addig bizzunk Istenben.
A fiatal ismeretlen sietett kocsijához; az ifju Széphalmi kikisérte.
Minden ember, a ki látta az imént oly bágyadt beteget most oly izgatott,
átváltozott kedélylyel, kipirult arczczal előjönni, bámulá e
csodaorvost, ki ujja hegyével, lehelletével gyógyít, s azt sugdosá
felőle:
– Ez egy bűvész!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Vértessy tábornoknál jelentkezik az ismeretlen.
Mondják, hogy most épen nincs hivatalos órája; ilyenkor nejénél szokott
lenni.
Azt feleli, hogy annál jobb; neje előtt még örömestebb szól vele.
A tábornoknak bejelentik azt a furcsa kivánságot, a mi annak annyira
megtetszik, hogy engedelmet ad az idegennek a bejöhetésre.
Csinos, udvarias ifju áll meg előtte, bátran köszönti őt, illedelmesen
az úrnőt; kezében kis katonasipka van, vékony arany zsinórral, járása,
magatartása tanusítja, hogy valaha katonának nevelték.
– Bocsánat tábornok úr, hogy önt ily sürgetve háborítom, s
legkellemesebb perczeit rablom el: de az ügyben, a melyért jöttem,
veszélyes a késedelem. Az én nevem Kamienszky gróf, Lengyelországból
jövök, s kérelmet hozok bizonyos ifju Hétfalusy ügyében, ki megszökött a
hadseregtől, mivel hiedelme szerint kapitányát meglőtte.
A tábornok arcza egyszerre elhidegült. Az a vasöntetü szobor lett
belőle, a mi ott kinn szokott lenni.
– Kitől a kérelem?
– Ugyanazon főtiszttől, a kinek a golyója szánva volt. A golyó nem
talált, fennakadt a zsinórzatban; különben jól volt czélozva, harmincz
lépésnyiről épen a szív közepébe.
– S mit akar e főtiszt?
– Kegyelmet a szökevény számára. Elismeri, hogy ő hibázott; megsértett
egy nőt, én bizonyosan mondhatom, hogy megsértette, mert én testvére
vagyok azon nőnek; s most azzal teszi jóvá hibáját, hogy maga kér
kegyelmet azon férfinak, a ki e sérelmet megtorolni előállt.
– Kérni nem elég; mit mondhat védelmére?
– Bizonyítja, hogy ez ifju példánya volt a katonai becsületességnek,
bátorságnak és jó erkölcsnek, társai bálványozták, tisztei szerették s
egyhangulag csatolják óhajtásukat az övéhez, hogy mentse fel büntetése
alól. Mind azokról, a miket mondtam, im leveleket hoztam magammal,
tessék áttekinteni.
A tábornok átvevé a leveleket, végig tekinté. Nem egy régi bajtárs,
kedves ismerős nevével találkozik azok között. Az ifju valót mondott.
Mit használ. Csak a kötelesség lesz általa sulyosabb.
– Uram, szólt a tábornok a leveleket összehajtogatva s hidegvérrel
asztalára téve. Önnek tartásából és modorából azt sejtem, hogy önt
katonának nevelték.
– Helyesen, tábornok úr; gyermekéveimet katonai növeldében töltém, s még
nem rég katona voltam.
– E szerint van önnek fogalma azon szükségről, mely a katonaéletben a
fegyelem szigorú kezelését kényszerűséggé teszi.
– Jól ismerem azt, nem is az elől hagytam el e pályát. Ha az, a kihez ez
ügyben beszélek, azt mondja előttem: «biró vagyok», úgy elvesztettem az
ügyet és visszavonulok; de én embert keresek, uram, embert, szívvel,
emberi érzéssel megáldott lényt, és ahhoz akarok szólani.
Az idegen oly szívrehatóan tudott kérni nagy sötét szemeivel, hogy a
tábornok félre fordítá tőle tekintetét.
Az ifju mintegy biztatást, reményt keresve tekinte ekkor a tábornok neje
felé, s az oly buzdítón inte rá vissza szép derült szemeivel, mintha
tudatni akarná, hogy ne féljen, hiszen ketten vannak.
A tábornok hirtelen oda fordult most az idegenhez:
– Tudja ön, hogy engemet a közéletben minek neveznek? csufságból, vagy
félelemből, vagy megtisztelésből, az mindegy.
– Tudom uram. Az ön neve «vas ember». Hanem hisz a vas is megolvad a
kohóban.
– Gondolja ön, hogy van ilyen kohó a világon?
– Reménylem. Még egy levelem van önhöz. Ezt kellett volna legelébb
mutatnom; de azt hagytam legutoljára. Az irás ismerős lesz ön előtt.
Vegye át és olvassa el.
A tábornok megdöbbenve vevé észre a levél czímén az ismerős irást. A kéz
kissé reszketett, a mely azokat most leirta, látszott a kuszált
vonásokon; de mégis rájok ismert.
El is halaványult bele.
Felnyitá a levelet. S mindjárt az első sornál úgy elfogódott, hogy
szemei azon maradtak.
– Olvassa tábornok úr. Olvassa fenhangon kérem; susogá az idegen, hadd
lássuk, nem olvad-e meg a vas is?
A tábornok merően rászegzé szemeit az ifjura, azután csendesen végig
olvasá a levelet, akkor összehajtotta azt, s keblébe tevé.
Azután sokáig gondolkozott merően az ablak felé fordulva, szótlanul.
Egyszerre visszafordult ismét az ifjuhoz e szavakkal:
– Uram, gondoljon ön ki valamit, a mi által ez embert meg lehet menteni.
Találjon bármi útat és módot megmentésére, mely a katonai becsülettel
összefér és én követni fogom.
Az ifju meglepetve, elragadtatva rohant a tábornokhoz, megragadá annak
izmos kezét s bizonynyal megcsókolja azt, ha a tábornok vissza nem
vonja.
Vértessy közel volt hozzá, hogy magát gyöngének mutassa.
– Maradjon ön itt. – Ime, szólt Kornéliára mutatva, itt szövetségese van
önnek, ki ugyanazt az erősséget ostromolja, a melyet ön. Tanácskozzanak,
gondoljanak ki valamit. Egyedül hagyom önöket.
Azzal kiment a szobából, ott hagyva az ifjut nejével.
A mint kilépett onnan, s az ajtót becsukta, az idegen ifju termete
elveszté katonás magatartását, idomai szenvedő roskadással hajlottak
azon festői alakzatba, melyben a művészek Niobét, vagy a babyloni fűzek
szomorú hölgyeit rajzolják; arczáról elmult minden szilárd, erőteljes
kifejezés, szempillái eltakarták könyező szemeit, ajkai a fájdalom
legmagasabb érzékiségétől látszottak megtelni. Még egyszer fölemelte
lelankult fejét, hogy erőt mutasson, de hasztalan; nő előtt lehetetlen a
tettetés tovább; a mint szemei Kornéliáéival találkoztak, egyszerre
sírva fakadt, zokogva odaborult elé s kezét megragadva, hevesen szorítá
kebléhez és reszketve, lihegve mondá neki, a legvalódibb szenvedély
hangján:
– Oh asszonyom, az Isten irgalmára kérem: segítsen, ne hagyjon el!
Kornélia bámulva, meglepetve néze rá: okos lelke már megfejté a talányt,
de szemei még fentarták a kétséget.
– Kicsoda ön?
Az idegen két kezébe rejté piruló orczáját és susogva rebegé:
– Egy nő, egy szerencsétlen nő, a ki szeret, és megőrül, meghal azért, a
kit szeret.