Vértessy tábornok több év óta parancsnokolt Magyarhon egyik felvidéki
hadőrségi helyén.
Annyi idő alatt az emberek megismerkednek egymással; a katona egészen
családtaggá válik, a városban úgy kezdik emlegetni, mint a ki a többi
úri rendhez tartozik, nagyobb mulatságok nem történhetnek meg nála
nélkül, s az utczákon a polgári rendüek is köszöntéseket szoknak vele
váltogatni.
Számos nagy jelentőségű szolgálatáért a megye kinevezi őt
táblabirájának, a város elválasztja díszpolgárul, s elvégre egyik
legtekintélyesebb nemesi család egyetlen leánya, meghatva a derék katona
jeles tulajdonai által, nejévé lesz, s ilyenformán a tábornok, mint
polgár és táblabiró, mint férj és földesúr, a legerősebb kötelékek által
fűzetik azon földhöz, melynek oltalma rá, mint katonára van bízva.
Ismerői általában mind bizalommal vannak hozzá, jobbágyai hálálkodva
emlegetik, mert irgalmasan bánik velök; a polgárok bámulják, mikor a
tűzveszély idején kirukkoltatja a katonáit, és saját maga mászik legelől
az égő háztetőkre, a veszély közepéből osztogatva parancsait, mintha
csak annyit törődnék az életével, akár egy kiszolgált közkatona; az
iskolás nép örvend láttára, mert közvizsgálatok alkalmával mindig ott
szokott lenni az ünnepélyen, s a legjobban felelőknek huszast és tallért
osztogat, s biztatja őket, hogy egyenesen álljanak! – mikor találkoznak
vele az utczán, úgy vetik hátra fejöket a kis múzsák s úgy düllesztik
mellöket kifelé, hogy gyönyörűség nézni. Aztán a tábornok nagyon is
szereti a gyermekeket; sokszor behajítják az ablakát labdával,
bigefával, még csak meg sem szidja őket, labdájokat is visszaadja.
Gyermekek még, hadd játszanak.
Társaságokban igen vidám, mulatságos ember, hölgyeknél finom és délczeg
udvarló, közhelyeken jószándékú, értelmes és illő élczekkel fűszerezett
beszédei által tünteti ki magát, a polgári osztály furcsaságai irányában
türelemmel viseltetik, s viszont nem iparkodik arra a katonai különlét
sajátságai által visszahatni. S ha mindjárt első tekintetre az
ismeretlent tartózkodóvá teszi is e még akkoriban a katonai rangnál
szokásos simára borotvált arcz, de a mint megszólal, a jó, tiszta
kiejtésű, teljes magyar érczükben megmaradt hazai hangok annál jobban
megnyerik azt számára.
Hanem mindez csak a kaszárnya ajtajáig tart. A kaszárnya udvarán belül
azután vége van minden barátságnak, atyafiságnak, komaságnak,
patrónusságnak, táblabiróságnak, díszpolgárságnak és udvariasságnak, s
minden egyéb tulajdonságnak, a mi az embert kellemetessé teszi. Itt
Vértessy csak katona, a szigorú, hibát el nem néző, meg nem bocsátó,
kérlelhetlen parancsnok.
A jó iskolás gyermekre nézve nincs kedvesebb biztatás, mintha azt
mondják neki, hogy «majd eljön a generalis úr, és megveregeti a
válladat», de a rossz gyermekre nézve sem lehet nagyobb fenyegetés, mint
az, hogy «ha nem akarsz tanulni, majd elmégy te a generalis úrhoz, s
majd megveregetnek ottan válladtól sarkadig úgy, hogy megjavulsz tőle».
Annyi igaz, hogy a legkényesebb makranczos kamaszokat, kiket minden
iskolából kicsaptak, ha végre nagy anyai sirás, rivás után beadták a
tábornok tanodájába, azok egy pár év múlva úgy kerültek ki onnan, mintha
kicserélték volna. Pontos, rendes, férfias alakok lettek belőlök,
emberségtudók és szófogadók, csinosak, mintha skatulyából vették volna
ki. Hogy micsoda kikészítések történtek velök ott a skatulyában azalatt,
azzal rendesen egyik sem szokott dicsekedni; hanem annyit a laikusok is
gyaníthattak, hogy odabenn a kaszárnyában nem igen vesztegetik az időt a
sok beszéddel.
Biz a tábornok a vétkes katonákat meg is vesszőztette és nem kérdezgette
tőlök, hogy ki fiai? A büntetés egyformán járt ki nála, mint az
egyenruha, s a hadsorban nem ismerte meg az embereket, hogy «ez a komám
uram fia, az meg a tiszttartómé». Itt csak káplár, szabados és őrmester
teszi a különbséget; a többi «legény», a ki ha valamikép kitalálja magát
tüntetni az által, hogy a kabátja ronda, az rajta úgy kiporoltatik, a
mint csak illendő.
A tábornok a szolgálat alól sem igen szokott senkit fölmenteni; a drága
kadét uracskák csak úgy meredtek a silbakon a hétfontos puskával a
vállukon, mint akárki más, ha a szive szakadt is meg a nagyságos
mamának, mikor azon kocsikázott; a kényes betegek sorsa pedig épen
irtóztató volt nála. Az úrfiak soha sem kérezkedtek egyszernél többször
a kórházba. A nagyságos mamák kétségbeesetten futottak a tábornokhoz, s
könyezve mondák el neki, hogy ez meg emez úrficska halálos betegen
fekszik a kórházban, engedje meg, hadd vitessék haza, vagy legalább hadd
ápolja őt édes anyja a kórházban, hadd küldjön neki betegnek való gyönge
ételeket, hadd járassa oda bizalmas házi orvosát! Semmit, semmit sem! A
tábornok állig be volt gombolózva, sehol sem lehetett a szivéhez férni.
A «legénynek» jó helye van a kaszárnyában, kap illendő ápolást, mint ő
felségének mindenik katonája, az ezred orvosa elégséges tudománynyal bír
őt kigyógyítani. Rendesen azután négy-öt napon át folytatott egy tányér
árpakásaleves s négy lat komiszkenyér úgy kigyógyította az úrfit minden
nyavalyájából, hogy soha annak többet semmi porczikája sem kivánt a
kórházban mulatni, hanem inkább felvette a mindennapi kötelességeket.
Tisztei sem igen dicsekedhettek valami nagy engedékenységével. Irtóztató
volt, a hogy el tudta őket foglalni egész nap; tanulmányok,
hadgyakorlatok, írás, számadás, katonai ismeretek betölték a nap minden
óráját; a kávéházak pipázó termei s az utczai verőfény nagyon ritka
alkalmat találtak arra, hogy Vértessy tiszteit csoportokban leljék
együtt. A tisztnek mindent kellett tudni, a mit a tábornok tőle
kérdezett s nagyon rövid utasításokból saját esze után kiokoskodni a
kivitel részleteit. Azt tudta mindenki, hogy legkisebb gyávaságot el nem
tűr; a melyik tiszten sérelem esett, annak meg kellett verekednie, vagy
ki nem állta az ott maradást. Ha pedig a városbeliek valamit megtudtak a
párbaj kimeneteléről, akkor azért büntette szigorúan embereit, mert a
dicsekvést a gyávasággal egyenrangú hibának tartotta. Ez a szigorúsága
aztán azt is eredményezte, hogy katonái iparkodtak békében élni a
polgári renddel, miután egy kaputos emberrel végbement párbajnál
meggátolni, hogy az másnap a város mind a négy végén közbeszéd tárgya ne
legyen, csaknem lehetetlen dolog.
El is volt ismerve országszerte, hogy Vértessy ezredének tisztei a
legműveltebb, rendesebb és komolyabb férfiak, és hogy ez eredmény mind
annak a «vas embernek» tulajdonítandó.
Erre a névre olyan könnyű volt rájőni.
Arcz, termet és kifejezés úgy hozzá illett. Magas, egyenes tartású alak,
széles vállakkal, domború mellel; a fő szinte kicsinynek tetszik e
rendkívül kifejlett termethez, rövidre nyírt gesztenyeszín hajjal, arcza
erősen piros, álláig simára borotválva, két kis félkör alakú
szabályszerűen nyirott oldal-szakállal; egyenes orr, kicsiny száj és
éles, szürke szemek; és azután minden, a mi az arczon van: orr, száj,
szemek, a legkisebb vonás is, egytől-egyig kemény, szigorú katonai
fegyelem alatt látszék lenni, melynek a parancsnok akarata ellen
mozdulni nem szabad, melyre ha egyszer rá van parancsolva a szigorú
hideg arcztekintet, az ajaknak nem szabad megmozdulni az örömtől,
szemnek elborulni fájdalomtól, szemöldnek haraggal összehúzódni, vagy
akármiféle vonásnak gyaníttatni, hogy arra, a ki odabelül lakik, valami
befolyással vannak a körüle történő dolgok.
Különben ezt a megtisztelő elnevezést nem a békés időktől kapta a
tábornok; hajdan Drezda alatt, mikor még alig huszonöt éves alezredes
volt, érdemelte azt ki, a midőn csatatéri helyét oly keményen állotta
meg, mintha igazán vasból lett volna öntve, s törhetlen ellenállása
által egészen szétzavart hadtestét menté meg a diadalmas ellen üldözése
elől. Maga az ellenfél vezére mondá rá: «ki az a vas ember ott, a ki nem
akar sem törni sem hajolni?» Innen hozta meg a vas prædicatumot.
Később azután, hol csúfolták, hol dicsőítették vele; lehetett
kötekedésnek is venni, félelemnek is, hódolatnak is, a hogy mondva volt.
Természetesen csak háta mögött, mert a kötekedéssel igen rosszul
járhatott volna nála az ember, a hízelkedéssel pedig, ha lehetséges, még
rosszabbul.
A vas ember előszobájában áll az ordonnance, kezében nagy pecsétes
levéllel.
Egy magas, gránátos termetű vitéz, keményen kipödört két hegyes öklelő
bajuszszal, melyek úgy állnak előre, mint két veszedelmes szurony, két
piros pofáján egy-egy kemény ráncz vonul végig, élő tanubizonyságául,
hogy a vitéz már nem mai gyerek. Álla meg van támasztva erősen a kemény
nyakszorítóban, s csákója lekötve álla hegyére a vihar-csatlóval.
Kabátja fehér, mint a kréta s gombjai úgy fénylenek rajta, mintha most
hozták volna a boltból; a melle közepén ott ragyog díszesen az a nagy
rézérem, a mire hajdanában olyan büszkék voltak a vén hadastyánok. A
vitéz mozdulatlanul áll az ajtófél mögött, keblébe dugva egy nagy
pecsétes levél; semmi íz sem moczczan meg rajta, sarkai egymáshoz
nyomva, két tenyere a zsinóron, csak szemei járnak néha lopva félre, de
a nyaka akkor sem mozdul meg.
Járnak pedig a szemei félre azonképen, a mint egy kis tömpe leány,
valami faluról hozott pesztonka, gömbölyű ragyogó arczával, hátul
leeresztett pántlikafarkú hajjal, jő-megy a szobában, mintha valami
dolga volna ottan s loppal felkacsingat a szál katonára, s látszik,
mennyire szeretné neki mondani: félek ám én kendtől.
– Ugyan miért nem ül le katona bácsi no? itt a szék ni. – Meg is törülte
a széket kötényével szépen.
– Az volna szép, viszonzá a hadfi, ha az ordináncz leülne a generális
szobájában. Majd készen volna a kurta vas.
– Hát miért jött, hallja?
– De biz azt nem kötik a te orrodra, hugám.
– A generalis urat keresi? oda benn van az asszony szobájában, menjen
be.
– No te szép emberséget tudsz. Az ordinánczot beküldené a nagyságos
asszony szobájába.
– Hát adja ide azt a levelet, majd én beviszem.
– Nem azt, hugám. Nem szabad az ordináncznak más kézbe adni a levelet,
mint a kinek írva van.
– Tud kend írni, ordináncz bácsi?
– Hát te tudsz-e? No hát mit kérdezed mástól? Ha írni tudnék, régen
őrmester volnék.
– Miért nem teszi le azt a csákót? nehéz lehet a.
– No már most hugám, elég volt a szép szó: fordulj! indulj! takarodj!
hínak a konyhában.
A pesztonka szaladt; a veteránt boszantani kezdé már a sok együgyű
indítvány.
Kis idő mulva vissza bandzsalgott a kis kurta leányzó, elébb csak fejét
dugta be a konyhaajtón, mintha kémlelni akarná, ha vajjon nem harapja-e
le az orrát az a nagy katona? pedig így is elég pisze volt.
– Ordináncz bácsi. A szakácsné küldött három pogácsát magának.
– Hát jól van.
– Vegye el hát no, szólt messziről nyujtogatva neki a tepertős
pogácsákat, mint valami harapós ugatárnak, a ki lánczra van kötve.
– Azt nem tehetem, válaszolt szilárdul a hadfi.
– Hát nincsen keze?
– Az nincs. Hanem ha akarod, hát bele teheted a tölténytartómba ide
hátul.
– Ebbe ni? kérdé a tömpe elbámulva. Hátha puskapor van benne?
– Tedd közé, nem árt az annak.
– Nem sül az el?
– Ha csak a te szikrázó szemeidtől nem.
A pesztonka félve nyitotta fel a katona táskája fényes fedelét,
fel-felnézve rá, ha nem ijeszti-e meg, s a közben kiváncsian nézegette
össze azt a sok furcsa gömbölyű dolgot, a miktől úgy szeretett volna
félni.
A hadfinak ugyan nem volt szabad megmozdítani a kezét, de annyit mégis
megtett, hogy a két ujjával hátra nyulva, jót csípett a leány kövér
karján.
– Ejnye, de rossz ember kend, katona bácsi.
– Elhiszem azt, nem is nőttem volna meg különben ilyen nagyra.
– Hát aztán tudja, miért küldte magának ezt a szakácsné?
– Azért, hogy megegyem.
– Jaj be rossz ember kend. Mindenre olyan rosszakat mond. Azért küldte,
hogy majd ha vesszőzés lesz, hát aztán megmondja neki.
– Szereti a szakácsné a vesszőzést nézni úgy-e? Szép mulatság is az. Hát
te láttad-e már?
– Nem én.
– No azt megnézd. Ez leányoknak való. Annyi úri asszonyság van ott
olyankor, mint valami komédián.
– Jaj csak már lenne mentül hamarébb. Nem lesz mostanában? Úgy-e bár azt
a generalis úr rendeli el? Ha én generális volnék, mindennap reggel
vesszőztetnék, este muzsikáltatnék.
– Az nagyon jó lenne. Gyere ide hát, majd megsúgom.
– Igazán? kérdé a leány a katona felé fordítva fél képét. De nem kiált a
fülembe?
Mikor azután olyan közel volt a katonához, hogy az a fülébe súghatott,
az egyszerre kegyetlen mérges csókot czuppantott a piros pofájára.
A leány az ajtóig ugrott ijedtében, de ott megállt, kék kötényével
dörzsölve orczáját.
– Maga ugyan rossz ember, ordináncz bácsi. Aztán még csak azt sem mondta
meg, hogy mikor lesz hát vesszőzés?
– Ne búsulj hugám. Lesz annál is szebb. Főbelövés lesz nem sokára.
– Főbelövés? No ez derék. Kit lőnek főbe?
– Katonát, hugám.
– Talán épen kelmed lövi meg?
– Az bizony meglehet, hugám.
– Jaj katona bácsi.
A tömpe leányzó el is pusztult abból a szobából, a hol olyan kegyetlen
ember áll, a ki még az eleven embert is meglövi s odakinn a konyhában
azután sokáig eltanakodott a szakácsnéval, hogy milyen mulatság lehet
az, mikor valakit főbe lőnek. Akkor majd korán fel kell kelni, mert
bizonyosan hajnalban történik meg; bár csak el ne aludnák az időt,
bárcsak ki volna már téve a főbelövendő a siralomházba, vajjon mit
véthetett? Hátha meg találnak neki kegyelmezni? De iszen az nem fog
megtörténni, a tábornok nem ad kegyelmet senkinek; ha tulajdon fia
volna, sem kegyelmezne meg neki, a ki vétett; mert az «vas ember».
A vas ember pedig odabenn ül neje szobájában, egy kis hímzett kartalan
székecskén; átellenben egy magas emelvényes dívánon neje foglal helyet,
egy kis, finom, átlátszó asszonyka, olyan arczczal, mint az alabastrom,
s kezecskékkel, a mikkel egy tíz éves gyermek is meg volna csalva, ha
osztályképen jutott volna neki. Apró, epernyi szája alig látszik
beszédre alkotva lenni, annál többet tudnak beszélni nagy, sötétkék
szemei, mik e pillanatban arról beszélnek, hogy a ki szeret, az nagyon
boldog.
A vas ember ott ül előtte, két könyökét térdeire téve, s két karját
előre tartva. Ezen a két karján van egy tekercs czérna kifeszítve, a mit
a finom asszonyka nagy gyorsasággal gombolyít le onnan.
Csak egy kissé kellene a karjait szétfeszítenie s az egész tekercs
szétszakadna róla, de tud vigyázni, hogy a szál el ne akadjon s nagyokat
kaczag fölötte, ha ügyetlenül hordozta karjait, hanem azután bocsánatot
kér s igéri, hogy jobban fog ügyelni.
– Kedves édes. Van nekem egy régi kardom a franczia háborúból, nem tudná
valami hasznát venni?
Az asszonyka elneveté magát, olyan kedvesen tudott nevetni. Mintha az
üvegharmonika harangjai ütődnének egymáshoz.
– Értem a czélzást. Ha gazdáját tudom gombolyításra használni, a kardját
használhatnám olló gyanánt.
– Igazán mondom.
– Nem használ semmit. Önnek el kell várni, míg a fonal lejár.
– Természetes, azt én igen helyesnek találom. Nem is engedném másnak. A
czérna tartásához nagy lelki erő kell, azt nem minden ember állja ki; a
kinek szédelgős a feje, az megbukik vele. Ez tudomány. Aztán én meg is
esküdtem a pap előtt, hogy «vele tűrök, vele szenvedek». Ime tanusítom.
Ahol ni. A fonal megint bogra akadt. Már most ha ezt a szobalány
tartaná, ön boszankodnék, az én kedves kis feleségemnek pedig nem szabad
boszankodnia. Tudja? Nem szabad boszankodnia.
Az asszonyka kibontá a bogot, a férj gyöngéden megcsókolá a közeljutott
kezet; az asszonyka úgy tett, mintha észre sem vette volna, pedig tudta
azt igen jól.
– Lássa édes kedves, engemet ön tanított meg arra, hogy én enmagamat
rendkívül derék embernek tartsam. Azelőtt ha mondták, hogy Vértessy
tábornok ilyen meg amolyan ember, én csak hallgattam magamban:
beszéljetek, beszéljetek; én tudom, hogy Vértessy tábornok olyan félénk,
mint egy gyermek; van egy dolog, a mitől úgy fél, mint akármelyik
iskolás gyerek: – a czérnagombolyítástól. Mikor kis diák voltam, kétszer
szöktem el hazulról emiatt. És lám, az én kis feleségem felvilágosított
engem, hogy Vértessy tábornok ettől sem fél! Tisztelet! Vértessy
tábornok bátor ember.
– Persze, Hercules is a tizenharmadik munkája által lett leghíresebb,
mikor Omphale asszonyságnál tartotta a fonalat karjain.
– Ez volt legnagyobb hőstette. Önök delnők nem képzelik, mekkora
zsarnokságot gyakorolnak a férfi-nemen, mikor e rettenetes
rabszolgaságra kényszerítik. Lánczot viselni tréfaság, de mikor megkötik
az embert szál czérnával, egy vékony fonalkával s azt modják, hogy azt
elszakítani nem szabad: ez kegyetlenség. Miért is nem találnak fel az
angolok valami gépet erre a czélra; törték a fejöket a gőzhajón, a
nő-emancipatión, a négerek felszabadításán, hanem ettől a bilincstől,
ettől!…
– Ügyeljen a czérnámra!
Valóban a veszélyes bilincsek nagy veszélyben forogtak, hogy a tábornok
egy mozdulatával igen apróra fogja őket szakítani.
– Mindjárt elveszem öntől, ha szépen nem viseli magát. Ki látta azt:
ennyit lamentálni egy kis czérnagombolyítás miatt!
– Oh én nem magamért beszélek. Én szokva vagyok mindennemű
strapácziákhoz. De különösen sajnálom a szegény ártatlan gyermekeket, a
kik e természet elleni járom alatt nyögnek. Csak vegye fel kedves édes:
egy olyan ártatlan nyolcz-kilencz esztendős fiucska, a kiben még olyan
elevenen pezsg a vér, a ki látja az ablakon besütni a napvilágot, hallja
a pajtások lármáját odakinn, a mint lapdáznak, a ki szeretne maga is
futni, hajigálózni és kurjongatni, szeretne birkózni és bukfenczeket
hányni, és azután ott kell neki állnia a szoba közepén, megkötve egy
szál pamuttal és jártatni a kezeit, mint valami igen együgyű gépnek és
egyik lábáról a másikra állani és várni a véghetetlen czérnának végét.
Csodálom, hogy a fiuk mind buták nem lesznek emiatt. Csodálom, hogy ezt
a tanárok be nem tiltják. Ha énnekem gyermekem volna, annak nem lenne
szabad czérnát tartani. Nem, az én fiam nem fog gombolyító gép lenni
soha…
S úgy látszik, hogy már ez több volt a tréfánál, mert a derék hadfi
egészen elfeledkezék a karjaira bízott tekercsről s gyöngéd
elragadtatással ölelé magához piruló kis nejét.
Az asszonyka türelmesen bontogatá ki a zavarba jött fonal-tekercs
labyrinthjait s azután nagyot sohajtva monda:
– A között még az élet és halál van…
Ők tudják, hogy miről beszélnek.
A félbeszakadt munka ismét újra kezdődött; a vas ember most már egészen
elhallgatott, csak arcza öntudatlan derüjén látszott, hogy lelkét valami
kedves eszme foglalta el, s most mulat legjobban, észre sem veszi, hogy
a fonal lejárt.
Akkor azután azt mondja, hogy:
– Kezdjünk másikat.
Nagy mulatságát találhatja benne.
Az asszonykának most már gombolyítandó selyme is van. Ez magasabb jele a
gyöngédségnek. A népdal is megbecsüli vele a szerelem rabját, midőn
foglyul selyemszálra köti.
– Hanem kedves édes, mikor én kis gyerek voltam, s aztán czérnatekercset
kellett tartanom, nekem akkor a nénéim meséket szoktak mondani, azzal
kárpótoltak.
– Szivesen.
– Tehát: «hol volt, hol nem volt».
– Volt egyszer egy leány, a ki mindig halni készült.
– Aha! Ez aligha az operenczián túl volt.
– Szüntelen sápadt volt és bóknak vette, ha azt mondták, hogy olyan
fehér, mint a halál.
– Sok nyers kávét és krétát evett bizonyosan.
– Kérem, én mesét akarok mondani, nem emberszólást.
– Hallgatok.
– Néha annyira mentek bizarr eszméi, hogy tánczvigalmakban fekete
szegélyű fehér ruhában jelent meg, fején myrtusz koszorúval, a hogy a
halottakat szokták öltöztetni; melltű gyanánt halálfőt viselt egy
gyöngyszemből faragva, s dicsekedett, hogy keztyűje egy megholt
barátnéja koporsójából való.
– Nem követek el gyöngédtelenséget, ha mosolyogni találok?
– Nagyon kérem, hogy ne tegye azt; igen meg fogná bánni egy percz mulva.
– Ah, ah. Én ismertem egy embert, a ki abba a hölgybe szerelmes volt.
– Annál inkább.
– És azután nagyon kiszeretett belőle.
– Ne siessen ön itéletével.
– Dehogy sietek; négy évig tanulmányoztam ezt a pert.
– Mint alperes?
– Hol felperes, hol alperes. Azt a lánykát nekem kellett volna nőül
vennem. – Oh még akkor ön kicsike volt; ilyen piczi leány, mint az
ujjam, akkor tanult tánczolni; fel sem tünt.
– Ön az esküvő előtti napon hagyta oda ezt a leányt.
– E tettem okait, úgy hiszem, soha sem tudta meg senki.
– Azt mondták, hogy ön megtudta, miszerint Hétfalusy Benő, a leány
atyja, sokkal adós, s azért lépett vissza.
– Én rá hagytam a hírt; Vértessy tábornokra olyan jól illett az a vád,
hogy pénzért akart nősülni.
– Önnek azután nagy ellensége lett a Hétfalusy család.
– Sértettek, de nem sebesítettek.
– Ön megbocsátott nekik érte.
– Nem törődtem velök.
– Mondja, hogy megbocsátott.
– Nem akarok magamnak hízelegni. Elfeledtem őket.
– Már most folytassuk a mesét. Ezt a szegény családot nagyon súlyos
csapások érték ez időkben.
Vértessy arcza nagyon elkomorult.
– Kedves édes, attól tartok, hogy elszakad karomon ez a fonal, ha ilyen
meséket mond. Ne szóljon nekem Hétfalusyék bajáról. Ha örömük van, engem
nem érdekel; ha bánatuk van, arról se tudjak. Örökké keresve keresték a
fátumot, nem csodálom, ha megtalálták; de nem akarok róla tudni; arra,
hogy balsorsukat szánjam, nem vagyok elég jó; arra, hogy rajta örüljek,
nem vagyok elég rossz. Ne erről, kedves Kornéliám.
Kornélia letette kezecskéiből a gombolyagot, levette férje karjairól a
tekercset s azután mellé ülve a kis zsámolyra, addig könyörge neki
azokkal a kis kezecskékkel, addig simogatá velök arczát, míg az ismét
felderült s megadta magát, mint a jó gyermek, hogy nem bánja hát,
hallgatja a mesemondást.
– Szegény Eliz, igen boldogtalan volt házas életében.
– Pedig vágyai czélját érte el benne.
– Nem értem. Ön, úgy látszik, mesémből többet tud, mint magam.
– Én csak a boldogságig tudom. Férje volt ifjukori ideálja.
– Ezen csodálkozom. Valahányszor újabb időkben összejött velem, mindig
tele volt panaszszal, hogy minő szerencsétlen; én azt hittem, hogy
Széphalmihoz csak daczból ment hozzá, midőn ön elhagyta.
– Megsúgok neked valamit, édes kedves, a mit kívülem csak egy lélek tud
még. Te nem fogsz szólani felőle senkinek, mert jó vagy, az az egy pedig
hallgat, mert fél. Az a halvány delnő, a ki úgy szerette a halált
emlegetni, a ki myrtusz-koszorúval járt a dalidóba, s fehér ruhát viselt
fekete szegélylyel, egy vén asszony házában, egy rossz faluvégi viskóban
szokott találkozni egy ifjuval, a ki nem más, mint Széphalmi, mostani
férje. A dolog oly titokban ment, hogy senki sem tudott róla semmit. A
megbizott vén, nem tudom mi okból, épen azon a napon, midőn a hétfalvi
kastélyban voltam már a menyegzőre készen, elárulá előttem e titkot. Úgy
volt, a hogy mondá; az én halavány holdsugárom, midőn mindenki aludt a
kastélyban, pórleány-ruhában, fejét virágos kendővel bekötve, egyedül
suhan át a kert ösvényein a faluvégi házhoz, hol a kapuajtóban fiatal
juhásznak öltözve várt reá kedvese. Oh az régi, régi viszony volt. Én
hallottam őket beszélni. Az első düh tanácsadására oda akartam rohanni
és meggyilkolni mind a kettőt; hanem lassankint eszemre tértem,
elgondolva, hogy nem nagyobb gyalázat-e az rám, egy katonára, hogy egy
nő után leskelődtem, mint azon nőre, hogy engemet megcsalt? Azután mit
tehetett arról, ha mást szeretett? Igaz, hogy akkor nem kellett volna
nekem igérnie kezét. Kezet szív nélkül, – és becsület nélkül… Nem
szóltam semmit, senkinek egy szót sem. Visszamentem a kastélyba, másnap
a leány atyja előtt olyan anyagi követelésekkel léptem fel, miket
tudtam, hogy az zavart pénzviszonyai mellett nem teljesíthet. Ezen
összevesztünk. A házasság elmaradt. A vendégek szélylyel mentek. A világ
kaczagott. Engem kikiáltottak nyerészkedőnek és sokáig olyan hírben
álltam, hogy ha egy tisztességes leányt nőül kérek, koczkáztatom,
miszerint annak rokonai ajtót mutatnak. Az én kedves kis Kornéliám
bizony nagy lélekerőt tanusított, a mikor hozzám mert jőni, a ki arról
voltam híres, hogy a menyasszonyom elől megszököm.
– És önnek emiatt tömérdek üldözést kellett kiállania.
– Igen sokat. A Hétfalusyaknak hatalmas rokonai vannak, a kik mindent
elkövettek, hogy az életet kellemetlenné tegyék rám nézve. Egy
unokaöcscse Benőnek a testőrségtől nyilt utczán megsértett. Ellenem
felsőbb helyekre a leggyűlöletesebb sugdosásokat tették;
intézkedéseimben nyiltan gáncsoskodtak; a megyét összeütközésbe akarták
velem hozni, bevádoltak fent és alant. Én védtem magamat és hallgattam.
Megvívtam, megfeleltem, türtem és el nem árultam azon hölgy titkát.
Tartogasd azt szivedben kedves édesem, a hogy én tartogattam eddig.
Kornélia megcsókolta férje nyilt, magas homlokát.
– Tehát ez is büntetés volt szegény Elizen, hogy a kiért epedett, midőn
megnyerte, az által lett boldogtalan. Széphalmi csapodár volt.
– Kedves Kornéliám, a szerelemhez becsülés is kell. Mikor Széphalmi
elvette nejét, már akkor csak a nő kétségbeesése kényszerítette rá.
Sokszor beszélték, hogy Eliz úgy tánczol a dalidókban, mint a ki el
akarja magát ölni, s mikor leghevültebb állapotban van, jéghideg vizet
iszik. Az akkor már nem volt színlés többé. Minő jelenetek történtek
otthon közte és atyja között, azt én nem fürkésztem, hanem azt jól
tudom, hogy a leány egy napon egyenesen Széphalmi házához ment és valami
borzasztó dologgal fenyegette, azon esetben, ha őt nőül nem veszi. Azt,
hogy mivel fenyegette Eliz egykori kedvesét, én te neked soha meg nem
mondom, mert az a te tiszta szép kedélyedet nagyon feldulná, arra a te
szivedben nincsen eszme; hanem annyi bizonyos, hogy Széphalminál erősebb
ok volt a félelem, mint a szerelem, mely őt oltárhoz vezette. Hanem én
mégis úgy tudom, hogy a házasság nem maradt áldás nélkül: két gyermekök
van.
– Csak volt.
– Ah. Meghaltak?
– Borzasztó sors nehezült az egész családra. A kis leány, atyjának
kedvencze, egyszer minden nyom nélkül eltünt s a másik gyermeket, midőn
anyja betegágyánál virasztott, a villám megütötte anyjával együtt.
A tábornok megrendült e szóra. A vasember szíve reszketett.
– Boldogságos Isten…
– Az öreg Hétfalusyt félig megütötte a szél, a mint e csapások érték.
– Nem, nem érdemelt ennyi szenvedést. A sors szigorúbb hozzá, mint a
hogy érdemelte.
– És még ez nem volt elég, te ismerted Hétfalusynak azt a fiát, a kit
katonaságra adott?
– Ismertem. Heves fiu volt. Háborúban talán jó katona lett volna.
– Ez Lengyelországban összeveszett kapitányával és rajta ment s
pisztolylyal rálőtt.
– Ez nagy baj, igen nagy baj, szólt a tábornok, olyan erősen
összeszorítva ökleit, hogy ha akármi lett volna bennök, csakugyan
összetörött volna.
– E tény után azonban a fiu megszökött.
– Ez még gonoszabb, mormogá a tábornok s még erősebben szorítá össze
azokat a vasöklöket.
– S ha jól tudom, ez már harmadik szökése.
A tábornok homloka izzadni látszott, kezével végig akarta azt törülni,
de nem lehetett, mert öklei nagyon össze voltak szorítva s az nem jutott
eszébe, hogy azokat ki is lehetne nyitni.
– Kérem önt, kedves Kornélia, ha tud ön valamit arról, hogy ez a fiu hol
van, arról nekem ne szóljon semmit. Tudja, hogy ezt nekem nem szabad
hallanom.
– Pedig nagyon hamar meg fogja ön tudni: a szerencsétlen fiu épen azon a
napon, a midőn testvére és annak fia koporsóban feküdtek, jelent meg az
apai háznál.
– Akkor már el van fogva, kiálta sebesen a tábornok.
– Hogyan gondolja ön ezt?
– Mert akkor tulajdon apja szolgáltatta kézhez!
Kornélia bámulva nézett férjére.
– Nemde úgy van, a hogy mondom? szólt ez indulatosan, felállva helyéről;
Hétfalusy kiadta szökevény fiát, erre esküdni merek, mielőtt valaki
tudtomra adná.
Kornélia csüggedten mondá:
– Valóban úgy történt.
– S hogy tudhatod te ezt elébb, mint nekem jelentve lenne?
– Szolgabiró nagybátyám mondá, ki kocsin jött onnan, míg a szökevényt
gyalog kisérik fel.
– Ide, ide, én hozzám; hörgé nyugtalanul a tábornok és elsáppadt bele.
Nekem fogják átadni. Nekem kell itéletet mondanom rá!
Úgy félt, úgy irtózott attól a gondolattól.
– Rosszabb mesét nem mondhattál volna nekem, mondá a tábornok,
visszatérve nejéhez s annak szelíd fejecskéjét ölébe véve. Ez nagyon
szomorú mese volt.
– De a vége még hátra van.
– És az a legszomorúbb benne, hogy a vége az én kezemben van.
– Én azt hiszem, jó helyen van.
– Hogy mondhatod ezt? Nem személyes ellenségem-e az egész Hétfalusy
család? Nem kell-e emlékeznem arra, ha mindent elfelejtettem is, hogy
bántalmaztak téged: maga ez a szeles fiu nyilt mulatságban megsérte,
mint nőmet, és most őt, a család utolsó ivadékát, a sors úgy veti elém,
mint birája elé, a kinek halált kell mondani rá! Az egész világ azt
fogja hinni, hogy örültem a szomorú alkalomnak, melyben magamért véres,
példás boszút állhattam ellenségemen. Hogy bitófára itéltem ellenségem
fiát, mert szomjaztam vérét! S te azt mondod, hogy ez jól történt így.
– Azt mondom. Én meg vagyok abban nyugodva, hogy te meg fogod őt
menteni.
– Én? kérdé a tábornok, s bámulva nyitá fel nagy kerek szemeit. Az
lehetetlen.
– Én azt hiszem, hogy Vértessy tábornok, a szigorú, hajthatlan férfi, a
kit tisztelői és haragosai vas-embernek hínak, a ki soha semmi
rokonáért, barátjáért a fegyelem szabályaiban kedvezést nem tanusított,
mindent el fog követni, hogy egyszer életében kivételt tegyen a törvény
szigora alól, hogy megmentse ellensége fiát. Oh én ismerem ezt az urat
jól: bizonyosan tudom, hogy így fog cselekedni.
– Az lehetetlen, az lehetetlen. Ha testvérem volna, sem menthetném meg
ily balhelyzetben.
– Testvéredet nem; de ezt igen. Én meg vagyok abban nyugodva, hogy te
addig meg nem nyugszol, a míg a szerencsétlen ifju megmentésére valami
módot ki nem gondolsz.
És a midőn ezt mondta, olyan jól tudott olvasni annak a vas-embernek a
szíve, lelke mélyében.
A tábornok nyugtalan kedélylyel hagyta el neje szobáját; de a mint
kilépett abból, már akkor arcza e nyugtalanságról nem tanúskodott.
Az ordonnance ott állt az előszobában akkor is és sarkon fordulva
tábornoka felé, átnyújtá neki a keblébe dugott pecsétes levelet.
Az volt a hivatalos tudósítás a szökevény elfogatásáról.
A tábornok inte a katonának, hogy elmehet.
Azután szobájába vonult, kiteríté maga elé az iratot, hozzá ült, fejét
két tenyerébe hajtá, és sokáig, sokáig küzdött nehéz, lélekfárasztó
gondolataival.