A levél hátára írva: Nagyságos Hétfalusi Bálint úrnak atyafiságos
indulattal – – –
– Istentelenség! Istentelenség! ordítá vagy három-négy ember, míg a
többi félemletes bámulatából magához térni nem bírt.
– Csendesen, barátim, szólt a rektor csitítva. Nem kell elhamarkodnunk a
dolgot. Annyi bizonyos, hogy életünkre törnek, hogy el akarnak bennünket
emészteni.
– Bizonyos! Miért olyan nyájasak most hozzánk? Miért osztanak oly bőven
ennivalót? Eddig sem kértünk mi az uraktól alamizsnát, de a mink volt
is, kivették volna a szánkból, miért hizelkednek most? mert félnek.
– Mert el akarnak bennünket veszteni. Tegnap is a pálinkaházban egy
pohár pálinkát adtak innya. Láttam, hogy nem olyan, mint a többi, s hogy
próbára tegyem, kenyeret mártottam bele s a kutyának dobtam, és nem ette
meg.
– Hát a papok miért prédikálnak annyit az Isten csapásairól, a
döghalálról, hiszen soha sem volt olyan jó termés, mint most, mit
tudhatják ők, hogy halál lesz? a mit Istenen kívül senki sem tudhat
előre, csak a ki ölni akar.
– Függeszszétek fel itéleteiteket jó barátim, szólt a rektor tettetett
kegyességgel, látjátok, az Isten keze mindnyájunkkal szabad, ő tehet
nagy csodákat, minek eljövetele nem lehetetlen. Láthattátok az égi
jegyekből, minő nagy változásoknak kell történni a földön. Nagypénteken
a mádi hegy táján véres eső esett; nem rég három éjszakán át égő kard
látszott az égen; a földön mindenütt csodálatos nagy gombák vetik föl
magokat, miket ha leszakít az ember, rögtön kékre, zöldre változnak. Ég
és föld érzi előre, hogy az Isten keze nehezkedik.
(Hogy a kő vágja le! gondolá magában Kordé uram a kutyalyukban, hogy
bolondítja a népet ez a népnevelő.)
– Láttátok, úgy-e felebarátim, két hét előtt mint vándoroltak végig a
patkányok fényes nappal az utczákon, mint szöktek meg a földesúr
gabonatárából s elmentek más falut keresni, s úton-útfélen megdermedve
hullottak rakásra.
– Ott van ni, ordítá egy fülelő, meg van mérgezve a gabona a
magazinumban.
(Ott gebedj meg, ordítá magában a kántor; a patkányok voltak
megmérgezve, nem a gabona.)
– Pedig ezelőtt két héttel ebből a gabonából kaptunk mindnyájan kölcsön
aratásig.
– Majd visszafizetjük jó interes mellett, ordítá közbe egy, vasvilláját
rázogatva kezében.
(Ez az én tanítványom, mert verekedhetnék, gondolá a kántor.)
– És én már ettem is e gabonából kenyeret; Isten engem! megkékült, mint
a bolondgomba, mikor leszakasztják.
(Igen, balgatag, mert a konkolyosából és csermelyeséből kaptál, az tette
kékké.)
– S azután majd szétvetett, mikor megettem.
(Persze, mert czupákossá sütötte a feleséged s forrójában pofáztál
belőle.)
– Meg vagyunk mérgezve, megettük a halált mindnyájan.
– Engedjetek szóhoz jutnom, felebarátim, szólt a kegyes rektor;
tudjátok, hogy én mindig javatokat akartam, de lássátok, ez a
halálveszedelem más környékeket is meglátogat, miről talán csak Isten
tehet; van olyan falu, honnét minden házból halt ki két-három ember,
másutt egész családok az utolsó szegénylegényig egymásután mentek; volt
ember, a kinek még ma kilencz fia volt, holnap kilencz halottja a
háznál.
– Az urak gyilkolták meg azokat is!
– Úgy van! Mi szüksége volna Istennek annyi holt emberre?
– Legyetek csak egy pillanatig türelemmel; én nem mentem az urakat, de
igazságtalanul vádolni sem akarok senkit; ha van valami igaz e borzasztó
vádban, előbb-utóbb napfényre jövend, s akkor az Isten keze sem rövid.
– Köszönjük szépen, ha már egyszer a föld alá dugtak bennünket.
– Hozzátok elő azt a suhanczot, a ki ezt a levelet hozta.
Két legény egy farkas-gúzsba nyomorított sihedert hozott elő a vállán s
a nép között letette.
– Ez az a drága madár, a ki a halálizenetet hordja? mondák a lázongók,
körülállva a ficzkót; egyik a haját czibálta meg, másik a fülén rántott
egyet, harmadik az orrát peczkelte fel; mindegyik örült, felbőszített
kegyetlenségének tárgyára akadhatni.
A fiú pedig hallgatott és fogait csikorgatta.
Szegény Mekipiros volt. Az ő sörtés ábrázatja, az ő félállati arcza,
összekínozva, gyötörve. Nincs iszonyúbb, mint egy megkínozott állat, a
ki beszélni nem tud.
Egyike azoknak, kik őt ide hozták, a hóhérlegény volt.
Néhány szót sugdosott a rektorral, azután a megkötözött monstrum háta
mögé állt, s arcza hideg kegyetlenség szinét ölté magára, ajkait
beszítta és szemeit kimereszté.
– Hallod-e édes fiam, kezdé szelid hangon a rektor, ne gondold, mintha
mi teneked bántásodra akarnánk lenni, mert hiszen te arról nem tehetsz,
a mi abban a levélben írva van; hanem ha azt akarod, hogy semmi bántásod
ne történjék, felelj igazán, kényszerítés nélkül azokra, a miket tőled
kérdeni fogok.
A hóhérlegény vonagló arczczal néze feszülten a vallatottra.
– Ki adta te neked ezen levelet? kérdé a rektor.
Mekipiros ült két rétbe görnyedve, feje térdei közt és nem vette észre,
hogy hozzá beszélnek.
– Oda hallgatsz! súgá rekedten a hóhérlegény, karjába csípve.
A monstrum felordított, de csak egy perczre, azután ismét néma lett,
arcza nem változott.
– Ugy-e bizony, édes fiam, ezt a levelet neked egy úr adta? kérdé ismét
a rektor megfordítva a kérdést.
Mekipiros nem felelt.
– Fogsz beszélni, csoda! rivalt rá fogcsikorgatva üldözője, s megrázta
fejét izmos üstökénél fogva jobbra-balra, hogy a fiu eszéhez térjen.
Ez pedig ordított addig, míg a haját tépték, szemei egészen eltüntek, a
feje szélesebb lett, mint hosszú; a mint a haját elereszték, ismét
vigyorgott és nem felelt.
– Fiam, gondold meg, hogy mi neked bántásodra lenni nem akarunk, ha
mindeneket megvallasz; ellenben kegyetlenül fogunk büntetni, a mint
megérdemled, ha átalkodottan megmaradsz hallgatásod mellett; ki adta
neked ezt a levelet?
– Na – nyomorú kutya – mire tanítottalak? ki adta neked azt a levelet?
sugá fülébe a hóhérlegény.
– Kend adta maga, felelt daczosan a siheder.
– Nesze semmirevaló, ordítá dühösen a kérdező, s felrugta a
megkötözöttet; még rám akarja kenni a vétket. Kötelet ide! Az ember
arcza fehér volt, mint a fal, tán féltében, tán dühében. A rektor is
elsápadt egy perczre.
– Igen, kend adta maga a kezembe, azt mondta, hogy fogjam rá…
– Nem hallgatsz, nyomorú!… nézzétek… ez a parasztkölyök! csak olyan
rongyos, mint akármelyikünk, s rá hagyja magát venni, hogy saját
földieit megrontsa. Elfogom, mikor a kútba fehér port hint, a kútban a
víz még lángol, még bugyog a méreg erejétől, s imhol kitagadja magát
belőle.
– Azt a port is kend tette a zsebembe.
– Jó, megállj, hát ezt az erszény aranyat is én tettem a zsebedbe? No,
bámulj. Mondd, hogy tőlem kaptad, majd elhiszik; nálam szakajtóval áll
az ágy alatt az arany, persze. A gyepmester ilyennel fizeti a legényeit
úgy-e?
– Ejnye megátalkodott gonosztevő, kiáltá egy vén ember, kötelet neki,
föl vele a fára, czégérnek.
– Nem, barátim, megölnetek nem szabad őt, szükségünk van rá, hogy éljen,
mert sokat tud.
– De hát ki vele a mit tud.
– Ki fogja mondani… szólt a hóhérlegény, s keresztbe vetett karokkal
állt meg a fiu előtt… Fiu… Tudod-e, hogy én hat esztendő óta vagyok
hóhérlegény? Tudod-e, hogy én megszoktam embert és állatot hideg vérrel
kínozni és megölni? Emlékezzél arra a mosolygásra, a mivel áldozatom
kétségbeesésére szoktam felelni, s fagyjon meg a koponyádban a velő, ha
rám emlékezel; a mit csak átkozott mesterségem tudnom engedett, mind azt
remekben elpróbálom rajtad, ha mindent el nem mondasz úgy, a mint
akarom.
– Én nem tudok már semmit.
– Semmit?
– Elfelejtettem, a mire kend tanított.
– Hazug kígyó! Én tanítottalak valamire? Nézzétek ezt a kitanult
akasztófa bimbóját; mindenképen nyakamba akarja a maga bűneit varrni. –
– Hiszen majd eszedbe juttatom, mormogá fogait csikorgatva. – Vigyétek
őt oda a gerenda alá. A lámpást el kell oltani, mert akadna ember, a ki
ha rá nézne, meg találná szánni. Tegyétek ide a tőkére. Hol az a kötél?
Egy dézsa vizet, majd ha el talál ájulni…
E percztől fogva a kántor nem látott a sötétben semmit, de képzelete
annál irtóztatóbb képeket feste az egyes elkapott szavakból, mik a
félszer alul hozzá jutottak.
A hóhérlegény hidegvérű mormogása.
A rektor vallató szavai.
A körülállók dühös káromlása.
S egy-egy kétségbeesett felordítás, mit a monstrum hallatott, s melyre a
kutya szűkölve ordított, s félve kaparta a kapu alját, hogy kifuthasson.
A kántort a hideg kezdte rázni.
– Még sem vall a fertelmes csoda, ordítá a hajlékban egy pár dühödt
hang.
– Ne bőgj, hanem arra felelj, a mit kérdek, rikolta a rektor türelméből
kikapva.
– Kifáraszt a nyomorú, dörmögé a bakó. Összeharapja a fogát és szemem
közé nevet, mikor a csontjai ropognak.
– Mondj igent és szabad vagy. Eleresztünk.
– Még fölkaczag rá.
Azután ismét sokáig lehete hallani, mint dolgoznak oda benn. Hideg
vérrel, neki türkőzve, mintha nagy, sietséges munkát végeznének,
hallatszék a sok lábdobogás, az erőlködés lélekzetfuvása.
A csoda ez idő alatt folyvást röhögött és közbe nagyokat ordított, s
szidta, akasztófáravalózta az egész gyülekezetet.
– Tüzes vasat ide, ordítá végre egy elmérgedt hang, s rögtön futottak
hárman a konyhába; néhány percz mulva látta a kántor, mint szaladtak
vissza a félszerbe, izzó vörös tárgyakat fogva kezeikben, mik szikrát
hánytak a szélben.
– Vallasz-e? hangzék odabenn.
A csoda rémesen felordított, s azután vad hörgése hallatszék… az emberek
egy perczre elhallgattak odabenn, azután a bámulás és meglepetés hangján
suttogták egymásnak:
– A kölyök elharapta a nyelvét…
A kántor használva az általános megdöbbenés pillanatát, kimászott a
sötétben rejtekhelyéből, a kapu alatt az ebek nyilásán kicsúszott, s
akkor elkezde futni, rohant, mint ki hegyről fut alá, futott behunyt
szemmel, s reggelre háza küszöbén lelték félholtan összerogyva.
Mikor föleszmélt, oda hítta néhány bizalmas jó emberét, elmondá nekik
titokban, hogy miket látott; beszéde közben irtózattal fordult félre,
mintha szemével látná a csoda véres arczát.
Azok pedig fejcsóválva mondák egymásnak, hogy bizony iszonyú dolog az,
mikor az ember úgy szereti a bort, hogy még három nap sem tud
kijózanodni.
Senki sem jött arra a gondolatra, hogy valami igaz legyen a dologban.
Kordé uram nem most álmodott először rézorrú bagókkal.
Ha azt mindig elhitte volna az ember, a mit ő beszélt!