Egyik volt a kántor, tisztes Kordé Mihály uram.
Másik a rektor, Bodza Tamás.
Kordé Mihály uram talpig nevelt ember volt, leszámítva azon virtusát,
hogy a bort rendkívül szerette, és soha nem tudá, hogy mikor van
délelőtt, mikor van délután?
Életében sok mogyorófát elnyűtt, melyet conventióképen minden tanítványa
maga tartozott beszerezni, de volt is láttatja. Kik az ő keze alól
kikerültek, nem-néha a vármegye ápoló kezei alá kerülve, meg sem
mozdultak a huszonöt bot alatt. Annyira ki voltak készítve.
Az iskolaház épen az ő házával nézett farkasszemet. Mióta felépült,
azóta soha meszelve nem volt, de annál inkább tele irkálva a falu
valamennyi ott megfordult sihederének kereszt- és vezetéknevével, mely
után a később érkeztek nem mulaszták el szorgalmatosan asinust, csacsit
és szvinyát registrálni, – a kiben festői hajlamok voltak, vörös
krétával huszárokat pingált a falra, kétlábú fejeket, hat orral, egy
szemmel, nagy tajtékpipával; néhol falhoz vágott kalamáris
pecsétmaradványai s iszonyú bokréták cseresznyébe mártott ujjal festve,
mikből csak itt-ott hiányzott valami, hol a falról a vakolatot az
irodalom népe porzónak apránként lekörmölte.
A hosszú lágyfa-padok, kidűlt-bedűlt oldalaikkal, összevissza faragva
nevekkel és emblemákkal. Az ablakok jobbára kitördelve s tört helyeiken
beragasztva irott papirossal, az egész házban por és összegyűlt szemét.
A szegletben lelógó pókhálók szőnyegzete.
Ily szép volt Kordé Mihály uram akadémiai magazinuma, hol ő harmincz év
óta osztogatá a tudományt és a pofleveket. Mily sikerrel? Alább
meglátandjuk.
Mikor a bakterek aludni mentek s a kakas hajnalra kezdett kukorékolni,
akkor tért meg rendesen tisztes Kordé Mihály uram az ő díszes lakásába a
korcsmából, s végig ordítá a falut harsány éneklésével, hogy a falu
minden komondora utána vonított.
Ez éneklés arra szolgált, hogy ezt meghallva otthon a tisztes kántor
életpárja, előtte az utczaajtót korán kinyissa.
Mert noha kerítésnek nyoma sem maradt a kántor háza körül, de az
utczaajtó még mindig ott állt a kapubálványokkal egyben, s Mihály úr azt
tartá, hogy tisztességes embernek nem illik a kerítésen bemenni, mikor
utczaajtó van, – kerítés pedig nincsen.
Otthon aztán a feleségét egy kicsinyt megverte, egyet-mást, a mi keze
ügyébe tévedt, összezúzott, ordítva, káromkodva fölfeküdt a padlásra,
pipára gyújtott és elaludt és horkolt, mint egy vad-ártány.
Isten őrzötte, hogy naponkint magára nem gyújtotta a házat.
Reggel aztán, mikor a gyerekek begyülekeztek az iskolába s elkezdtek
iszonyatos zajt ütni, föltápászkodott a gyönyörűséges népnevelő, kirázta
a szalmát hajából, széttörülte a bajuszát, s emberevő képpel nézett szét
a padlásablakból, nem jutva egy hirtelen eszébe, hogy hol van?
Bizonyosságba helyezvén magát a felől, hogy az iskolaház még mindig nem
szökött meg előle, leczammogott, fogott két pálczát a kezébe, s ment
tanítani.
A fiuk ezalatt egymással szörnyű hadakat viseltek. – Kinek képe volt
lekarmolva, kinek az orra beütve, mikor a mester belépett, rendesen
minden pad felforgatva, s a hány kéz, annyifelé czibálta a másik
üstökét.
A mint Kordé Mihály uram beütötte a képes felét az ajtón, a kis zendülők
rögtön szétröffentek s iparkodtak helyeikre jutni, a honnét is a nagy
executor egyenkint előszólítgatva szittyáit, a médiumon végig hasaltatá,
s saját becses kezeivel sorba vágta az egész classist.
Erre a commotióra egy kicsinyt kiment az álom a szemeiből, s mikor a
fiuk valamennyire alább hagytak a bőgéssel, kimért nekik araszszal egy
nagy darab catechismust, meg valamiféle Hübnert, hogy azt tanulják
fenhangon, maga pedig ment a pálinkásboltba. Onnan izent néha a
ficzkókra délfelé, hogy már most haza mehetnek.
Azok aztán rontottak ki az ajtón, mint mikor a csürhét haza eresztik,
mindenik első akart lenni a hazamenésben, megfelelő rúgás és öklelőzés,
ruhaszaggatás közben.
Vasárnaponkint rendesen kikeresték a ficzkók, hogy hova mennek labdázni
a lutránus gyerekek, ők is oda mentek, összebeszéltek, vittek botokat
magokkal, tele rakták zsebeiket kövekkel s azokkal ott ünnepélyesen
összeverekedtek.
A kinek aztán hétfőn reggel a képe meg volt karmolva, vagy a feje
beütve, azt Kordé Mihály uram lelkiismeretesen sósvízben áztatott
virgácscsal még egyszer megverte.
Vasárnap kétszer templomba is elvitte őket, hol prédikáczió alatt a
padok alá bujva legyeket fogdostak, vagy pitykövekkel játszottak a kis
múzsák, vagy ha igen szépen akarták magokat viselni, neki tehenkedtek a
padnak és aludtak keresztényi módon.
De meg is látszott rajtok a fölséges nevelés még felnőtt kamasz korukban
is.
Ki a faluban a legügyesebb csirkelopó volt, ki legjobban értett a
verem-feltöréshez, az bizonyosan Kordé uramnál járt iskolába.
Kit minden vasárnap kidobtak a korcsmából, kinek a fejét legtöbbször
beverték, ki legtöbbet ült a vármegye tömlöczében, az is mind Kordé
uramnál rakta le a tudomány első alapjait.
Ki hazudni, tagadni legjobban tudott, ki legtöbb pálinkát tudott vedelni
egy hajtókába, ki a feleségét a legtöbbször megverte, ki apját, anyját
ki tudta verni a házból, ki legrestebb volt a dologban, kinek legrondább
volt a háza, ki legjobban ütötte, verte lovát, ki legtöbbet ült a
kalodában: az egytől egyig Kordé Mihály uramtól tanulta az
életbölcseséget.
Ki is harmincz év óta terjeszté eképen a tudományt Hétfalunak az ő
helységében.
A másik népnevelő, mladipan Bodza, egy incarnatus panszláv.
Kevés ész mellé sok tudomány. Olyan ember, ki azt, a mit hallott, mind
megtanulta, de meg nem értette; féltudós, az emberi nem
legveszedelmesebb osztályából.
Egy nap Kordé uram szokatlanul leitta magát.
Mikor azt mondom, hogy szokatlanul, azalatt értem: hogy szokása ellenére
már éjfélkor azt sem tudta magáról, hogy fiu-e vagy leány, s
bőgőhegedűnek nézte a csillagos eget.
Künn volt a szőlőkben Csicseri Márton urammal a pinczében borokat
kóstolni, s ott úgy megverte magát mind a két férfiu, hogy bajos lett
volna tőlük megtudni, mi nyelven beszélnek?
Elindultak azután hazafelé, vállaikat egymásnak támasztva. Csicseri biró
uram talált egy árkot az országút mellett. Esküdött menyre-földre, hogy
az paplanos ágy, a minthogy ugyancsak bele is feküdt és elaludt.
Kordé uram egy ideig húzta-vonta kifelé, hol kezénél, hol lábánál fogva.
A biró minden rántásra fölserkent egy kicsinyt, szidta a feleségét, hogy
miért vetette olyan alacsonyra a feje alját, de többre nem is vitte a
dolgot; aludt, mint a káposztakő.
A kántor elhagyatva érzé magát ez idegen országban.
Előtte volt ugyan az országút s a faluja csak háromszáz lépésnyire, de a
bor rossz compass az ember fejében, hol ide, hol amoda mutatja az
északot.
Elhatározta tehát, hogy visszamegy a pinczéhez. E becsülendő szándék
következtében neki indult ismeretlen hegy-, völgynek, bele bódorodott a
kukoriczaföldekbe; neki kendernek, ugarnak, bejárt véghetetlen utat,
mászott négykézláb árkokon, bakhátakon keresztül, bele vágtatott a
mocsárba és keresztül gázolt rajta. Józan korában bizonyosan bele vész,
hanem a részeg embereket pártolja a fatum.
Végre is bele tévedt az erdőbe, csörtetett keresztül-kasul cserjéken,
bozótokon, mint egy szakállas farkas, meg-megfogta magát a kökénybokrok
közt; utoljára egy rongyos csőszházhoz vetődött, melynek nyitva volt a
kapuja.
Már ekkor nem ismert sem embert, sem állatot.
Az udvarból egy nagy lompos, renyhe komondor czammogott elébe, ki is
midőn látta, hogy négykézláb közeledik felé valami ismeretlen állat, –
embernek csak nem nézhette, – oda czammogott hozzá példátlan flegmával s
elkezdte körülszaglászni.
Kordé uram pedig fogta, átnyalábolta a nagy kuvasz nyakát s kezdte azt
összevissza csókolgatni, mondván, hogy «kedves barátom, régi kenyeres
társam, be régen nem láttalak, ismersz-e még, édes hajdani
iskolatársam?» S ezzel oly confusióba hozta a nagy ebet, hogy az leült
mellé nagy meglepetésében s elfelejtett ugatni.
Kordé uram tökéletesen el volt érzékenyülve, s miután véletlenül
feltalált barátját még egyszer összeszorongatta, vele együtt az udvarra
beczammogott. Panaszkodott neki, hogy földönfutóvá lett, hogy
hivatalából elcsapták, hogy ezentúl barátja nyakán fog élni, sírt, rítt
és könyeit törülte és fogta a komondor farkát.
Ez pedig annyira meg volt lepetve, hogy magát semmiképen fel nem tudta
találni. Néha rávicsorította fehér fogait az idegenre s morgott magában,
de bántani nem merte. Alkalmasint félt, hogy jobban tud harapni, mint ő.
Így szépségesen beballagtak az udvarba mindketten négykézláb. A kutya
megállt háromszegletű óla előtt, mit Kordé uram oda magyarázott, hogy a
becsülettudó házi gazda vendégét előre akarja bocsátani, mely ajánlatot
érzékenyen elfogadva, bepréselé magát a szűk kutyaólba, míg a künn
szorult kutya elbámulva ült le háza nyílása előtt, nem foghatta föl,
hogy mely jognál fogva bitorolja ez idegen vadállat az ő ősi telkét.
Kordé uram pedig elkezde horkolni odabenn oly félelemgerjesztő hangon,
hogy a kutya kiült az udvar közepére féltében s ordított
torkaszakadtából, mintha szurkot evett volna.
A mi ezután következék, a felől nagy a kétség, hogy Kordé uram szemeivel
látta-e e dolgokat, vagy pedig részeg fővel álmodá s eleven képzelődése
oly erősen rajzolá azt emlékébe, hogy utóbb is valóságnak hitte.
A holdvilág lement, s a csőszlak udvarán nagy zaj volt.
Egy lámpás volt a félszer alá kitéve, körülötte tömérdek ember állt,
sápadt, mogorva férfialakok, kik figyelve dugták össze fejeiket egy
hosszú, sovány, kaputos ember körül, ki egy levelet olvasott fel
előttük.
A felolvasó közellátó volt, s a mint a levelet betűzgeté, egész arczát
eltakarta a papiros.
– Mi az ördög? gondolá magában Kordé uram, a mint kitekinte a kutyalak
hasadékán, mit keres itt az én kollégám, a myops iskolamester? ni hogy
huzza végig az orrát a papiroson…
– Mit olvas? Szavait szélesen meghúzza, olykor kétszer is elmond némely
dolgot, sokat rögtön tótra lefordít, azután ismét a szeméhez kapja a
papirost, oly közel, mintha nemcsak látni, de egyszersmind meg is akarná
harapni a betűket.
«Sürgetve tudósítom kegyelmedet, hogy az ellenséges seregek már az
ország határain vannak. Mi czélja van az ellenségnek, azt nagyon jól
tudja kegyelmed: az országot haddal elfoglalni, a magyar földesurakat
kipusztítani s földeiket felosztani a parasztok között. Mit tevők
legyünk? Parasztjaink haragusznak ránk, mert rosszul bántunk velök,
kegyelmed főképen nem sokat bízhatik bennök. Mikor a házát építette,
három hétig folyvást robotoltak a jobbágyai; mikor fiatal volt
kegyelmed, sok parasztembernek feldulta házi boldogságát, a közlegelőt
elfoglalta majorsági földnek, a templommal soha sem gondolt, a papot
egyszer megpálczázta, jus gladiit gyakorlott, noha nem volt rá hatalma;
ott felejtette a tömlöczben négy-öt esztendeig a szegény legényt,
azalatt üttette, verette; ha a szegény ember épített, nem adott neki
sárt vályognak, nem adott nádat a tetejére valót, ott rothadt a deszka
az udvara végében, s mikor két szegény fiu koporsóra valót lopott belőle
az apjának, kiköttette mind a kettőt az égő napra s iglicze-tüskével
veretett a meztelen testére, egyik hatodnapra meghalt napszurás miatt;
kelmed egy béresének leütötte a csipejét, maig is nyomorék; kelmed mikor
a birkái elhullottak, a bőreiket az iskolaházba rakatta száradni, ha
mindezek a dolgok eszökbe találnak jutni a kegyelmed jobbágyainak, rossz
következhetik belőle. De mi többiek sem vagyunk különben. Mi sem
gondoltunk soha népeink nevelésére. Felnőttek, megvénültek, a
nyomorúságon kívül semmit sem ismertek életükben s most bizony semmi
okuk sem lehet rá, hogy bennünket szeressenek. Mit tehetünk mi, ha nyilt
összeütközésre kerül a dolog? ötszázezer nemes húszszor-annyi paraszt
ellen! Egyikünk feje sem marad ott, hová azt az Isten teremtette. Nekünk
védelmeznünk kell magunkat a kétségbeesés minden fegyvereivel. Most már
késő volna a pórnépet hozzánk édesgetni akarni, mint ezt némely
atyánkfiai akarják, kik most nyakra-főre bort, gabonát osztanak ki
alattvalóik közt, kórházakat alapítanak, a papokkal előre józanságra,
Istenbeli bizalomra, földesuraik becsülésére intetik a jobbágyokat. Most
már késő. Ezzel csak gyanút gerjesztünk. Nekünk a halált kell segítségül
hínunk. Azért is mi elhatároztuk titkos conferentiánkban, hogy a
népesség rettentésére legelőbb is cordonokat fogunk felállítani, minden
határszélben katonai őrszem fogja megvizsgálni a jövő-menőket; ez azért
lesz, hogy egyik faluból a másikhoz ne csoportosulhasson a népség;
szükséges azonban őket minden módon kevesíteni. E végett küldök
kegyelmednek ezen levelem biztos vivőjétől egy iskátula port, hintesse
el ezt kegyelmed a szérűkön, a mezőkben, hol a tehéncsorda legelész,
kivált pedig kutakba, melyekből az ivóvizet hordják. A nemes vármegye
gondoskodott róla, hogy a hol e módszer nem sikerül, ott a megyei orvos
erőhatalommal adassa be ezt a parasztoknak. Mi ugyanakkor nagy lármát
fogunk ütni, hogy a szomszédországból behozták a dögmirigyet s az
emberek halni fognak. Kelmed ezalatt, míg ennek híre megy, keríttessen
egy nagy darabot a majorsági földeiből temetőnek. Ajándékozhat kelmed
nekik, úgyis tőlök foglalta el. A harangok nyelveit szedesse ki, hogy
felötlő ne legyen a sok halálozás. A templomban imádkoztasson e csapás
elfordulásaért, s azalatt a porokat hintesse széjjel. Azért ásasson
pedig külön temetőt, nehogy később ez a mirigy az úri rendre is
elragadjon. Ez által két czél lesz elérve. Egy az, hogy a parasztság
idebenn megritkul és az egészet Isten csapásának tulajdonítva, félni fog
egy általános felkeléstől; másik az, hogy az ellenség azon hírre, hogy
országunkban a dögmirigy uralkodik, félni fog táborával bejönni, nehogy
úgy járjon, mint Senakérib király, kinek seregeit épen így ölték el egy
éjszaka, mint ezt a biblia tanusítja.
Egyébiránt szíves jó akaratába ajánlom magamat, kedves sógoromnak
szerető atyafia