Nagy nehezen megvirradt. Hideg, borongós lett a reggel, mint szokott
viharos éjszaka után.
A halottas háznál nagy járás-kelés volt; szemfedőt, koporsót kelle
csináltatni, a halottakat öltöztetni. Az öreg úr akará, hogy a temetés
pompás legyen.
Az udvart tisztára seperték. Minden gazdasági eszközt félre
takarítottak. Komor ünnepi készület volt ez, minő minden családnak
kijut.
Az utczaajtó ilyenkor nyitva van; hadd jőjjön be a nép halottat bámulni,
hadd tanulja meg róla, hogy a halál a nagy uraknak is birája; hadd
lássa, mint iparkodnak a gazdagok még haláluk után is ragyogni, mint
fényesítik ki koporsójukat, mint verik ki aranyszegekkel, mint hímezik
ki szemfedőjöket rózsákkal és aranyfonalakkal, hogy úsznak a halotti
ágyon is habos fehér selyemben, mely drága balzsamtól illatoz.
És a balzsam nem bírja elnyomni a halott-szagot. Az emberek kendőt
tartanak szájok elé, mint a szegény ember halottjánál.
Mert a halál igazságos biró.
Egy rongyos ember jött be az ajtón. Sáros volt és egészen át- meg
átázott; az éjt, azt a fergetegest, ez is aligha tölté födél alatt.
Lábai ki voltak takaróikból, haja összecsapzott a homlokán, szemei be
voltak esve, képe csupa csont, ajkai kékek és csüggedtek.
Bejött az udvarba tétovázva, mintha lopni jönne és nem tudna hozzá, s
ott megállt a tornácz előtt s vállával a küszöbnek támaszkodott és
szemeivel lenézett a földre.
A kutyák oda mentek hozzá, körülszaglászták és rámorogtak.
Csak egy kutya, egy öreg, sovány kopó nyüzsgött nyugtalanul a többi
között. Oda futott a jövevényhez, föltette rá két első lábát, megnyalta
lelógó kezét s félvígan ugatott reá.
Erre kijött a mindenes, egy öreg fehér bajuszú napbarnított férfi; adott
egy nagy darab kenyeret a szótlan jövevénynek s azzal útba igazítá.
– Na már most Isten hírével mehet kend, ne álljon ide, hol útjában lesz
a jövő-menőknek.
A jövevény nem mozdult, hanem maga elé nézett, álla és ajkai rebegtek,
mintha a sírás erőltetné.
A mindenes nem vette észre. Hanem a vén kopó ismét oda futott s rá
ugrált a jövevény kezére, s úgy csaholt fel rá, hogy szinte érteni
lehete, hogy mit akar mondani?
– Na, induljunk szaporán, édes földim, ne ugattassuk itt magunkra a
kutyákat hiába, szólt a mindenes, s ezzel megfogta a jöttment kezét s
kifelé fordítá.
Ekkor tekinte arczára.
A rongyos ember szemeiből sűrűn hullott a köny, sírva, zokogva borult a
falnak és arczát elrejté.
A vén szolga megijedve állt meg. Először nem akart hinni szemeinek,
azután összecsapta kezét s csodálkozva kiálta:
– Maga az, Imre urfi? Istenem, Istenem! s aggódva ment hozzá és kérlelni
kezdte, s azután nyakába borult és együtt sírt vele.
– Senki sem ismert rám, zokogá az ifju, kinek bal keze erősen vérzett.
Igen megütötte, mikor a hóhér kerítésén átugrott.
– Oh minek jött most haza? sopánkodék a szolga, csak ma ne, akármikor az
esztendőben; szomorú tanya ez a mi házunk, két halott van benne.
– Ki halt meg?
– Ágnes asszony és a kis Ödönke. Mint sírnak odabenn.
– Én leszek a harmadik.
A szolga hallgatott. Tán gondolá: téged senki sem fog siratni.
– Harmadszor szököm az ezredemtől.
– Boldogtalan! S miért jött megint haza?
– Apámmal akarok beszélni utoljára.
– Nem beszél azzal az Istenen kívül senki.
– Nem kérem tőle, hogy nyájas legyen hozzám. Meg akarom neki mondani,
hogy halála nem messze van, kerülje ki.
– Szemközt menne neki, szegény öreg, nem hogy futna előle; de az urfit
meglátják itt, felismerik, visszaviszik és…
– Fölakasztanak? Ne félj. Töltve van az a pisztoly, melylyel
kapitányomat meglőttem, nekem is elég lesz egy lövés, hogy a bitófától
megmentsen, – mutasd meg, hol van apám?
– Csak menjen, a honnét a legtöbb sírás hallik, ott van ő.
Az ifju ment, s hol a sírást hallotta, benyitott a szobába.
A terem be volt sötétítve egészen, a tükrök és képek sötét fátyollal
behúzva, a középen állt két ravatal, benne két sápadt alak, mint fehér
viaszkép.
Nem lehetett volna rájok ismerni.
A ravatal mellett nagy ezüst kargyertyatartókban négy szál viaszgyertya
égett, közepén kis asztalkán aranyozott feszület volt felállítva.
Lenn a két halott lábainál egy ősz ember térdelt, hol egyikre, hol
másikra nézett, összekulcsolt kezeit szájához szorítá, s lassan hörgött,
mint ki mélyen álmodik.
Oly szívszorító volt e tekintet. A vén, fehér hajú ember összeroskadva
az Isten keze alatt, nyögve, mint a halálra vált vad, de szótalanul,
könytelenül.
Kinek Isten fájdalmat ad, könyet is ad hozzá, melyben bánatát kisírja és
szavakat, mikben kínjait elbeszélje; tőle ez is meg volt tagadva. Ott
térdelt megostorozva, földre tiporva, mint letört ág, mely száradni
indul és nem panaszkodik.
Az ifju tántorogva, fájdalomtól zsibbadt lélekkel lépett hozzá s halkan,
nesztelenül melléje térdelt.
Az öreg rá nézett merően, sokáig bámult reá. Nem szólhatott, nyelvén még
éltében úr lett a halál; fia azt hivé, hogy nem ismert reá. Tán ez
elkényszerült arcz, e rongyos mez, kuszált hajak, nem hagynak emlékezni
rá.
– Fiad vagyok, kit elkergettél, s nem sokára halottad, ki itt marad,
szólt s érzékenyülten nyult az ősz ember keze után, hogy megcsókolja.
Iszonyodva kapta az vissza kezét. Látszék arczán a borzadály, mintha
legszentebb fájdalmában az ördög nyult volna kezéhez.
– Megérdemlem, hogy utálj, hogy ne ismerj. Vétettem ellened sokat. Korán
megőszültél miattam. De mindez egy halállal le lesz fizetve. Nem
szerettél engemet soha, kivertél házadból, mit egy kutyáddal sem tettél
soha, el hagytál pusztulni nyomorúságomban, gyermekéveimtől fogva egy jó
szót nem kaptam tőled, pedig talán akkor minden másképen lett volna.
Kiket úgy szerettél, Isten vette el; kit nem szerettél, magad taszítád
el, most egyedül vagy a világban.
Az öreg némán mutatta, hogy ne szóljon tovább.
– Nem jöttem tőled kérni semmit, oly rövid időre, mint az én életem, nem
kell útravaló. Egy iszonyú pokoli tervet akarok fölfedezni, mely ősz
fejedet, családodat, s tán hazádat is fenyegeti. Apám! Tíz percz múlva
nem élek, nem fogják szavaim háborítani lelkedet, halálom óráján ne
taszíts el magadtól.
Az öreg lassan fölemelkedett, véghetlen megvetéssel nézett le rongyba
öltözött fiára, s ajka, mintha beszélt volna, mozgott, hebegett, de szó
nem jött ki rajta.
A fiu nem tudta, hogy apja szélütött és beszélni nem tud.
– Egy szavad sincs számomra. Legyen az jó, vagy rossz szó, áldás vagy
átok: egy szót hozzám, apám, mielőtt halva látnál, szólt s térden
csúszott lábaihoz az öregnek, ki reszketve támaszkodott a két ravatal
közti oltár széléhez; haja szerte állt, szemei forogtak. Megragadta az
aranyozott nehéz feszületet, lassan fölemelte azt jobb kezével magasra,
mintha a térdeit átölelő fiut akarta volna lesujtani vele.
E fájdalmas jelenet alatt megnyilt az ajtó, lábhoz ütött puskák
csörrenése hallék, három katona jött egy káplár kiséretében.
Imre visszatekinte a zajra. Egy perczre holthalvány lett arcza, a
katonák háta mögött rossz ördöge arczát látá bepislogni, a
hóhérlegényét. Érzé, hogy veszve van.
Körültekinte, kihez fusson oltalomért?… Mellette két halott, hideg,
részvétlen arczával… A harmadik leghidegebb, legrészvétlenebb… Élő és
még sem élő. Édes apja, ki még mindig úgy állt ott: fölemelt öklében a
nagy, nehéz feszület…
A káplár oda lépett a fiuhoz s megfogta a gallérját. Mit bánta az, hogy
két halott volt mellette, leterítve szemfedővel, mit érdekelte őt a
bánatos jelenet? A katona szökött, a katonát el kellett vinnie.
Erre kétségbeesetten kezde föleszmélni az ifju. Fölébredt benne az
önfentartás ösztöne. Egy magicus percz végig futtatá lelke előtt a
rémjeleneteket, miket a jövendő készített számára. A hideg börtönfal,
szűk rostély-őrzötte ablakával, – a nehéz csörgő láncz, – a vallató
birák, – a felolvasott itélet, – a nyilt siralomház, – a bámuló népség,
– a fehér vesztő-ing, – a halál embere a bakó, ki egy kezében zsoltárt,
másikban a kötelet viszi, – a gyalázatos halál, – a fekete hollók…
– Ah, ordíta kétségbeesetten, s az őrültség vas-erejével taszítá el
magától a káplárt, ki neki esett a kandallónak, s azt bedönté dühös
zökkenésével.
– Ide jöjjön, ki halni akar, rikoltott Imre a düh elszánt csatahangján,
s mellén széttépve az öltönyt, egyik kezébe kést, másikba nehéz
huszárpisztolyt ragadott. A szárnyaszegett sas így fordul vissza
üldözőire, véres száját gyilkolásra nyitva s félszárnyával arczulcsapva
megtámadóját.
A katonák hátrálni kezdtek a dühödt elől, ki vérben forgó szemekkel,
tajtékzó szájjal fordult vissza rájok, s félelemből, vagy szánakozásból
utat nyitottak neki.
Ekkor a fehér ősz ember hátulról megkapta fiának gyilkolásra feszitett
ökleit s visszarántá.
A mint a fiu e hideg, reszketeg kezeket karjaihoz nyulni érzé, kiesett
mindkét kezéből a fegyver, karjai zsibbadtan estek alá, egész teste
összehanyatlott, szédülten, ájultan rogyott le a földre. A katonák
fölvették vállaikra, kihurczolták a szobából, lánczot tettek kezére,
lábára, és elvitték.
Az öreg ember hidegen nézett utánok. Mikor elmentek, ismét oda térdelt a
két koporsó közé, fehér haja arczába lecsüggött, kezeit összekulcsolta s
rebegő ajkához emelte, és nézett, nézett sokáig hol egyik halottjára,
hol a másikra.
Egyetlen köny, – egyetlen köny sem jött ki szeméből.