Fogja-e Isten tenni?… Vagy élve akarja őt hagyni, hogy az élő kárhozat
arczával rettentő példát mutasson a népnek, eleven tanújelét büntető
kezének?…
Elfogad-e váltságul ennyi szenvedést az apa, az anya, az öreg apa összes
bűneiért? vagy a milyen hosszúk voltak a vétkezés évei, oly hosszúk
leendnek a büntetésé?
Ki lesz, a ki szenvedéseinek véget vessen?… Hallgatva ül ágya fejénél az
édes anya…
Nem, ő nem teheti azt.
Hiszen ő mégis anyja neki. E fiatal virág gyökerei félig még az ő szíve
földébe vannak nőve. Jótét volna ugyan rá nézve a halál. S tán jobban el
lehetne őt feledni, ha már a föld alatt volna. De az életet nem adja
ember, a halált sem szabad neki adni. Várnia kell, míg a kimért napok
utolsója eljön.
Pedig az csak néhány szóba kerülne.
A halálmadár megsúgta a bűvös mondatot, melynek hallatára a halál
megjelen.
De ki merné őt ilyenkor hívni, mikor a menydörgéstől a föld alapja
reszket?
Szegény asszony!
Csoda, hogy ő is meg nem tébolyodik. Már sírni sem tud; keble mint
piheg, – nem volna jó embernek tudni, miről ő gondolkozik.
– Hívnak! hívnak! rebegé a gyermek. Fejetlen emberek. – Szaladnak
utánam. – A fekete kutya kaparja a földet. – A halott keze kilátszik. –
Szegény Emma!
Az asszony reszketve állt föl fekhelyéről, csendesen, nehogy zörögni
találjon, állt fel székéről, az éjjeli lámpát az asztalon nem birta
elfúni; lélekzete kevés volt reá, leverte azt onnét, úgy oltá el.
Azután a sötétben az ablakhoz ment, megnézni: vajjon be vannak-e jól
húzva a függönyök, nem néz-e be valaki onnét kívülről? tűzszemekkel, mik
keresztüllátnak a fekete éjen. Hah! Minőt villámlott a szeme közé!
Azután ismét sötét lett; – senki sem látta, – senki…
… Elhatározta-e magát?
Visszament lassan az ágyhoz. A gyermek rémségesen nyögött. Fájdalmas
hörgése közt szavakat mokogott.
– Milyen kék – a szája… Milyen véres – a homloka… Szegény kis Emma.
Az asszony oda hajolt ágya fölé. Megjelent kisértet-halvány arcza, a
mint néha a villámfény átlobbant az ablakon.
… Elhatározta-e magát?
– Szegény kis Emma… nyögé a fiu.
E nyögésre a nő háromszor keresztet vetett magára s tört hangon,
elfuladt szóval mondá:
– Ne temess el, Ödönke, kis Emma nem sír…
Mint a szíven talált vad madár sikoltása, oly hangon kiálta fel e szóra
a gyermek, azután hosszat, nagyot sóhajta és elhallgatott.
– Hah! ordítá kétségbeesetten az anya, mintegy föleszmélve a bűvös
kábulatból, melynek hatása alatt szenvedett. «Segítség, segítség!» s
őrjöngve futott a csengetyűzsinór felé, mely a kandalló felett csüggött
alá.
Megkapta az arany zsineget, a csengetyű szólt, mint a lélekharang, midőn
hirtelen földrendítő csattanás hallaték, a villám beütött a kandalló
kéményén át a szobába, végig futott, mint fényes tűzkigyó; a csengetyű
ércze olvadtan hulla le, ekkor vakító fénynyel futott végig a
csengetyűzsinór aranyos bojtján s halk pattanással elenyészett.
A csattanásra összefutott az egész cselédség.
Rémült, ijedt arczokkal jövének egyenkint, lepedőkbe, ágyruhákba
burkolva, ki mit kaphatott magára hirtelen, mint kisértetek, fehér
gyászruhában.
A szobában két halott feküdt, az anya és gyermeke.
Holt, sápadt tetemek, arczaikat úgy feledte a halál, a mint kimultak, a
rémület és kétségbeesés pokol-kifejezésivel.
Keserű jajkiáltás hangzott szét a házban.
Jött futva az apa és nagyapa.
Vijjongva, sikoltva, mint valami soha nem látott vad, rohant halottaira
az édes apa, a gyermektől az anyához és ismét vissza, csókolta, tépte
őket. Kebléhez szorongatá és üvöltött, mint kit az Isten irgalma
elhagyott.
Tántorogva, némán jött a nagyapa. Fehér ruhában, dúlt fehér hajakkal,
mint kisértet-király.
Nem tudott szólani. Szélütött nyelve egyetlen hangot nem adott kietlen
bánatának. Térdre esett halottai előtt. Arczát fölemelte. Mint
erőlködött csak egyetlen szót szólani! Egyetlen fájdalmas jajszót, mely
az egekbe hasson. És néma volt örökre. Szája mozgott, mintha beszélne,
de nyelve hallgatott…
Oh mennyit kellett e családnak vétkeznie, hogy annyit szenvedjen?