Sötét volt az egész vidék, fele mult el az éjnek, az élet nem volt
sehol.
De a sötétségben nem lakott az álom, Isten rettenetes szava elüzte azt
az emberek szeméből, úgy menydörgött az ég, mintha szét akarta volna
morzsolni e ködös csillagot itt alant. – Ki birt volna aludni ilyenkor?
Egyik villám a másikat követte. Ha néha a harsogás szünetet hagyott,
lehete hallani harangszót, mivel hitbuzgó népek szálltak táborba a
világijesztő fergeteg ellen.
Hallgatva imádkozik ilyenkor minden lélek néma fekhelyén. Egy ablakban
sem ég a gyertya, szem-behunyva fekszik takarója alatt az álmából
fölriadó s bűnei jutnak eszébe s azoknak büntetése, – a halál.
Csupán egy háznál nem alszanak. Talán senki sem alszik ott a ház urától
kezdve a házőrző ebig. A földesúr háza ez, ablakai mind ki vannak
világítva, ajtajai zárva mind.
A kertre nyiló szobában egyedül volt az anya és beteg gyermeke.
A gyermek forró-lázban volt, iszonyúan félrebeszélt; arczvonásai
változtak minden perczben.
És az anya minden szavát értette halálos láz-álmának; azon vonások
minden kifejezéseiben feltalálta a gondolatot, melynek iszonyú
változatai alatt egy férfiszív is meg tudott volna szakadni.
Mit kelle szenvednie!
Ki mérget vesz be, iszonyúan hal meg, egyenkint szakadnak el erei, inai,
ízei ropognak, velője összeég. Oh de mi ez azon halálhoz, mi a
megmérgezett léleké! Amabból tán van gyógyulás, emebből soha. Amazt tán
bevégzi a sír, ezt az sem; innen is, túl is rajta átok az emlékezet.
Megbünteti az Isten az apák bűneit a fiakban és unokákban
negyed-iziglen. Beoltják vérök rosszaságát fiaikba; egyik nemzedék a
másiknak adja azt át; nyomorék, mikor születik, bűnös, mikor eszmélni
kezd; kárhozott, mikor meghal.
A gyermek homlokáról gyöngyözött az izzadság; olyan már három nap óta,
mint a halál. Nem olyan mint a halál! mint valami a halál után.
Az orvosok azt mondák: lehet, hogy megél, de örök időkre tébolyodott
marad.
Minő jövendő egy négyéves gyermek-élethez! Terheül a világnak, terheül
önmagának, a lélek halála után évtizedekig élni. Örökre tébolyodottul!