Azon ház, mely most Hétfalu közepén oly elhagyottan áll, nem volt mindig
oly szomorú tekintetű.
Ablakai, mik most be vannak szegezve, vagy téglával berakva, egykor
virágokkal voltak tele; azok a fák, mik most körüle kiszáradva állnak,
mintha urukat gyászolnák s nem akarnának többé kizöldülni annyi iszonyat
után, mi alattok történt, egykor gazdag árnyékot vetettek az alattok
helyzett márványpadra, hol komor öreg úr szokott estenkint üldögélni s
gyönyörködött a pompás ibolyákban, mikkel udvara tele volt.
Gyönyörködhetett, hiszen szíve tövissel volt tele.
Ez volt Hétfalvi Bénjámin.
Azon két ablak előtt, mely a kertre nézett, s mely most be van falazva,
egyetlen szőlőtőke volt ültetve, melynek indái gyümölcscsel rakodtan
kapaszkodtak fel a háztetőig. Most elvadulva fekszik ez a földön s
éretlen egreseivel a közel bokrokra tekergőzik.
Ez ablakok sűrűen le voltak függönyözve. A sárga selyem függönyök
beteges fényt árasztottak el a szobán, hol minden oly csendes, oly
szomorú volt.
Beteg volt a háznál. Hétfalvi Benő leányának, az egykor oly kevély
Leonorának kis fia, Ödönke.
Ezt a szegény asszonyt sok csapás érte. Lázas kalandok közt leélt
fiatalság után férjhez ment a becsületes Zihanyihoz s lett két szép
gyermeke, egy fiu és egy leány.
Ödönke és Emma voltak neveik. E gyermekek szüntelen czivakodtak
egymással; de hisz ez oly mindennapi dolog testvérek között.
Egy napon a kis leány eltünt, senki sem tudta, hova lett. Keresték
erdőkön, mezőkön, a közel tóban, szerte a vidéken, a kedvencz leány
sehol sem volt.
Ödönke e naptól elkezde betegeskedni. Elveszté arczszinét. Étlen,
álmatlan lett. Ágynak feküvék, szüntelen a láz gyötré. Éjente
félrebeszélt s ilyenkor szüntelen Emmát, kis testvérét hítta, kiáltozá,
és sírt és megmereszté arczát és szemeit, mint egy őrült.
Az orvosok azt mondták, hogy a nyavalya töri. Gyógyíták mindenkép. Mi
sem használt neki, napról-napra rosszabbul lett s apja, anyja
reggeltől-reggelig sírtak ágya mellett.
Épen úgy, mint azon este, mikor kinn úgy zúgott a szél, úgy csapkodta a
jéggel elegy záport az ablakhoz.
A gyermek sírt, nyögött az ágyban, künn ugattak a kutyák, fütyült a
szél, az elszabadult kútostor nyikorogva himbálta magát az ágason,
mintha kisértet énekelne odakinn.
– Ah, nyögött fél álmában felneszezve a beteg, Emma! Ereszszék be a kis
Emmát, – nem hallják, hogy sír odakinn, – nem tud bejönni az ajtón, –
fázik, fél a sötétben, – menjenek ki, nézzék meg…
– Nincs senki ott kinn, kis fiam, édes beteg fiam.
– Van, van, én hallom, hogy ott van, az ajtót kaparja, a kilincset
zörgeti, a kutyákkal enyeleg, nem hallják, hogy nyög, édes anyám, édes
anyám…
– Aludjál kedves betegem, nem jöhet ide senki, minden zárva van.
– Meghalt, meghalt, nyöszörgé hagymázosan félrebeszélve a fiu, megölték
a rossz emberek, mikor az erdőn járt virágot szedni. Követ kötöttek a
lábára, beledobták a sárga tóba. Istenem, Istenem! miért nem sietnek,
mindjárt belefulad! ah Istenem, – hogy vérzik a homloka… ah…
A szögletben az apa térden állva imádkozott. Az anya könyes szemekkel
takargatá a beteg fiút s az ősz öreg apa mereven bámult maga elé.
– Ha! – nem hallják, a kis Emma megint sír, nincs jól eltemetve a föld
alatt, ki akar jőni. Csitt, csitt, ne menjenek oda, talán majd
elhallgat.
Kinn rázta a fákat a zivatar.
– Jaj, – zörgetnek az ajtón. Engemet keresnek. Meg akarnak ölni. A kis
Emmát hozzák. Istenem, ne hagyjanak! Mondják, hogy nem vagyok itt.
Zárják be az ajtót. Apám, apám, ne hagyj!
Oly irtózatos volt a kétségbeesés e halvány izzadó kór gyermek-arczon.
Angyalokat szoktak kis gyermekek alakjában festeni. Ha valaha festőnek
eszébe jutna négyéves gyermek arczával festeni ördögöt, elesett,
elkárhozott lelket, ilyen lehetne az.
– Isten, könyörülj rajta, és vedd őt magadhoz, hörgé az asztalra
roskadva arczával az öregapa. Nem nézhette a gyermek emberfölötti
kínjait; míg a gyönge, elkeserült apa sírva nyögé: – Egyetlen egy fiam,
kedves szép reményem.
A gyermek futni, bujni akart, minduntalan felugrált ágyából s irtózatos
képeket látott és azokról beszélt s küzdött és vergődött magában, mint
kit kigyó bánt belül.
– Jer leányom, fiam, jertek, nyögé az öreg Bénjámin és letérdelt;
térdeljetek mellém, imádkozzunk érte, ha bűneink büntetése megért, ránk
szálljon az, ne e gyermekre.
S a három szülő letérdelt az ágy mellé, egymás kezébe tette kezét és
sírt és az Istent hítta és gyógyulást kért.
E perczben a kapun három erőszakos ökölütés hallék, az ebek vonítva
futottak végig az udvaron s éles süvöltő hangon hallék e szó: «Halál!
halál!»
Az imádkozó öreg felugrott térdéről, dühösen, mint kin az őrültség üti
ki magát, átkozódva kapta le fegyverét a falról s kirohant az udvarra és
kereste, hogy kit lőjjön agyon? ki kiáltott?
Tán ha az égből jött volna e kiáltás, az égbe lőtt volna!
Ah! Az életért imádkozónak amenére halált kiáltani!
És ismét hangzék a sivító hang: «halál, halál!» épen úgy, mint azt a
kuvik szokta mondani.
A halálmadár ott állt a rácskerítés előtt, szemeivel az ablakokra
nézett, fehér volt arcza, mint a halotté, fejér haja lobogott a
fergeteges éjszakában.
– Tiéd a halál, őrjöngő boszorkány! ordíta rá Bénjámin, s alig tíz
lépésnyiről rásütötte fegyverét.
A halálmadár ránézett és meg sem mozdult. Bénjámin kábultan ejté ki
kezéből a fegyvert, nem jutott eszébe, hogy a golyókat ő saját kezeivel
szedte ki abból, nehogy egy kárhozatos perczben önagyát szakítsa szét
velök.
– Mit akartál, Bénjámin? szólt sértő, nyugodt hangon a vén asszony. Nem
tőled jön a halál, hanem hozzád. Engem nem ölhet meg senki. A halál itt
felejtett engem, nem gondol, nem törődik velem, hagy elevenen lélekké
változnom. Vén vagyok és rút, a halálnak sem kellek már; az is jobb
szereti a szépet, a fiatalt; a szép, ifju nőket, mint a te leányod, az
erős, derék férfiakat, mint vőd; a gyenge piros gyermekeket, minő unokád
s az olyan kövér, érett gabonát, mint te magad, kinek több már a bűne,
mint a hajaszála. – Hétfalusi Bénjámin, én láttalak téged fiatalnak,
mikor házamból kipöröltél s kivetted kezemből a száraz kenyeret is.
Ugyan meghiztál tőle! De panaszos volt az árva-könynyel áztatott kenyér,
nincs rajtad Isten áldása. – Megvénültél. Meghalsz. Nem hagysz magad
után senkit, te temeted el mind, a kiket szerettél. De én élve maradok,
hogy sírodat meglássam. Kibőjtöllek a világból, hogy meglássam: hogy
pusztul el minden, a mi a tied volt. Ez a szép ház mint marad üresen, –
ezek a fák hogy száradnak ki egyenkint, – földeiden hogy osztoznak meg
idegen emberek. – Eredj haza, – úgy sem sokáig fogsz itten lakni. Oda
kinn majd meglátogatlak.
A halálmadár fölegyenesedék e szavaknál, még egyszer nagyobbnak látszék
így, mint szokott összegörnyedve lenni; mankójával a temető felé
mutatott.
A kutyák rémesen ugattak a ház háta mögül és nem mertek előjönni.
A vén asszony ismét összehanyatlék. A kerités mellett nagy rakás deszka
volt felrakva, mankójával hozzá ért: «mennyi szép koporsónak való fa!»
mormogá magában s dünnyögve, biczegve, mankójára támaszkodva odább ment.
Hétfalusi Bénjámin az udvaron ájultan feküdt s midőn magához tért, nem
birt szólani többé. Nyelvét megütötte a szél.
Másnap hajnal előtt, mikor a háznál mindenki aludt, egyedül, lopva,
senkitől nem kisérve távozott el a háztól Zihanyiné s a kerteken
keresztül Magdolna viskójához sietett.
Ez az úri asszonyság művelt külseje daczára minden babonát és kuruzslást
hitt és használt s e gyöngesége miatt nem első eset volt nála, hogy a
vénasszonynál megfordult.
Ott ő magának kártyát vettetett, jövendőt mondatott, italokat főzetett,
miktől a férjek hűségesek lesznek, szavakra taníttatá magát, a miktől a
szúnyogok elvesznek, balzsamokat használt, miktől a bőr megfehérül, s
hitte a vénasszonynak minden szavát.
Magdolna sokáig hagyta őt az udvaron várakozni, míg az ajtót kinyitá
neki. Azt mondta, hogy sokat imádkozott s behúzta maguk után az ajtót.
Az úri asszonyság leült egy szalmaszékre és elkezde sírni. A vénasszony
pedig egy zsámolyra kuporodott és gombát tisztított az ölében.
– Magdolna asszony, nem segíthet-e fiamon? zokogá Zihanyiné.
– Nem.
– Mindenemet odaadom annak, ki őt meggyógyítja. Oh, ha látná, mennyit
szenved, ember annyit nem szenvedett soha.
– Tudom; még fog többet is szenvedni.
– Egy orvos sem tud rajta segíteni.
– Számára nem termett gyógyító fű a mezőn, mindegy volna, ha balzsamba
fürösztenék is.
– Meghal…?
– Jó volna lelkének, ha még csak meghalna.
– Hát mi van még a halálnál több?
– Elkárhozik!
– Te őrjöngsz! Egy gyermek, ki négy év előtt még angyal volt az égben,
egy négy esztendős gyermek…
– Vétkezett, mennyi egy hosszú életre s egy örök kárhozatra elég.
– Úgy annak a véteknek még nincs neve az emberek előtt.
– Van: átkozott és iszonyú. – Testvérgyilkolás.
– Irgalmas Isten! – Ne halljam, a mit mondasz.
– Minek kérdeztél? én nem szóltam senkinek. Eredj haza, nagyságos
asszony, az Isten kegyelmét nem adják pénzért.
– És mégis úgy van. Szüntelen testvérét emlegeti. És – oh – milyen arcza
van olyankor.
– Tudom. Az utczára kihallik nyögése. Szegény ember gyermeke, ha úgy
jajgatna, a kútba dobnák.
– Szólj: hol, mint eshetett az?
– Kinn játszott a két gyermek a tóparton, én a tulsó parton szedtem a
nádasfű virágát. Egyszer egy partos sziklán a két gyermek egy szép
virágot vett észre. Mindkettő sietett leszakasztani. A lány hamarabb oda
ért, s a mint leszakítá a virágot, a fiu elkezde czivakodni s a mint
egyet rántott rajta, a kis gyermek leesett a partról, fejét egy kemény
fa gyökerébe csapta s ott maradt mozdulatlanul. Elsápadva állt mellette
a fiatal Kain, ijedten, elmerülve nézte, mint folyik testvére
halántékából a vér. Látta, hogy meggyilkolta testvérét s hasztalanul
kérte, ránczigálta, hogy ébredjen fel újra. Azután elkezdett sírni, mint
a kétségbeesés, neki futott a tónak. Én láttam, mint tekintett le a
vizbe és sokáig nézett bele, tán bele akarta magát fojtani? Félt attól
az arcztól, mely a víz szinéről felnézett reá, tulajdon szétdult
arczától? Lassan visszalopódzék ismét, fehér volt, mint a halál és ajka
kékült. Széttekinte: nem látta-e valaki? Azután hirtelen felölelte az
élettelen testet s képtelen erővel vonszolta azt egy árokig, melyet
sűrűn benőttek a bokrok s ott betemette azt ágakkal és falevéllel. Még
ekkor volt élet a lánykában; a mint a fiu a ráhalmozott leveleket
lábával letaposta, felnyögött és azt mondta: ne temess el, Ödönke, Emma
nem sír, Emma nem mondja meg a mamának…
– Oh kedves kis leányom!
– A fiu, a mint e szót hallá, el kezde futni, futott, míg aléltan
lerogyott az erdőben, hol makkoló kanászok találtak reá s azóta
szüntelen a forró hideg leli.
– Álomnak is iszonyú.
– Igazat mondtál, ilyesmit csak a te családod érdemelt meg:
testvérgyilkos már négyesztendős korában. A ti bűneitek siettetik a
világ elmulását.
– S hova lett kedves ártatlan leányom piczike holt teste?
– Másnap kerestem, de nem találtam; aznap nem mertem oda menni, mert
féltem, hogy azt hiszik: én öltem meg. Néhol egy-egy rongy akadt fenn a
bokrokon kis rózsaszinű ruhácskájából, meg egy kis piros aranypillangós
czipő s a tarka szalagok, mik hajába voltak fűzve. Éjenkint sokszor
hallom, hogy azon a tájon a farkasok ordítanak. Azok tán tudják, hogy
hova lett?
– Bárcsak meghalna ez a fiu! kiálta kétségbeestében az anya.
– Ha nem kivánnád is, meglenne. Vén ember tán meg tudna élni e lelki
ráksebbel, de a gyermeket meg fogja az emészteni. Oh a lélek férgeit nem
hajtja el semmi orvosság.
– Sokáig fog-e még kinlódni?
– Ha nem akarod küzködését látni, állj meg ágya előtt, mikor kívüled
senki sincs ott, vess keresztet magadra háromszor s mondd neki a
szavakat, miket haldokló testvére mondott: – ne temess el, Ödönke, kis
Emma nem sír – és ő meg fog halni.
– Mint fogja apja siratni! Neki ez volt kedvencz gyermeke, nem a kis
leány.
– Mint fogja öreg apja siratni mindakettőt. Neki kedves volt mindakettő.