Az a kötél, mely a vederre van kötve… az a görbe vas, mely a tűzben
izzóvá vörösült… az a nehéz láncz, mely a kéményből alálóg… ki tudja
minő átkos, iszonyatos esemény tanui lehettek valaha…? Talán semmié,
talán nagyon is egyszerű czéljok volt eleitől fogva. – De itt a hóhér
lakik.
A falon itt-ott sötét foltok vannak… Mik azok? Talán a vér? A szem nem
bír letévedni rólok, szüntelen visszabotlik rájok, s a lélek nem bír e
gondolatra jönni, hogy az állatvér is lehet, a leghitványabb hizlalt
állat vére, mit az ember megöl, hogy megegye… Hisz itt a hóhér lakik.
A tűzhelynél egy nő sütött, főzött; magas, ideges termetű némber, izmos
karjainak, domború keblének, piros, sugárzó arczának s égő szemeinek
vad, boszorkányi tekintetet adott a lobogó tűz, szép fekete haja nagy
kontyba volt csavarva feje hátulján, vastag szemöldei szinte összeértek,
s dagadó piros ajka fölött barnult a férfias pehely.
– Üljetek le! kiáltá erős, dörgő hangon az érkezteknek, megéheztetek
ugy-e? mindjárt. Ott az asztal. S tovább főzött s rakta a tüzet, hogy a
kéményig lobogott, pokolbeli színt adva piros arczának. Ez volt a hóhér
felesége.
A csüggeteg ifju öntudatlanul leült az asztal mellé, a másik oda ment a
tűzhely mellé, s elkezde suttogni az asszonynyal, mi alatt sűrűen
mutogattak az asztal mellett ülőre.
A férfi suttogását nem lehete hallani, de az asszonynak csaknem minden
szavát érteni lehete, ki a legnagyobb erőltetéssel sem birta erős, dörgő
hangját annyira lágyítani, hogy suttogássá váljék.
– Ismerem, mondá, majd megszoktatjuk itt… senki sem fogja keresni…
elmenni? nincs mód reá…
Azután egy tál tarhonyás húst tett a jövevények elé. Az egyik szomorúan,
nyámmogva evett belőle, a másik mohón látott hozzá s a közben hol hátra
beszélt, hol társát kinálta, hol a kutyának hányt csontokat, s azután
oldalba rúgta, ha elkapá.
– Nem beszélhetni az öreggel? kérdé a nőtől.
– Hagyjátok most abba, az öreget megint az ördögök gyötrik, nem
halljátok, hogy énekel? úgy énekel, mint akármelyik tót diák Lucza
napján.
És valóban a legtávolabb szobából mély, zúgó hangon zendültek át az ének
szavai töredelmes, fájdalmas reszketegséggel:
– Uram, bűneink sokasága;
Undoksága
Érdemli haragodat.
Méltók vagyunk: hogy ellenünk
Szent Istenünk
Felemeld ostorodat. –
Oly bús, oly szívfacsaró volt a bűnbánat, mit e férfias, harangszerűen
zúgó hangok kifejeztek! Zsoltári ének egy hóhér házában!
A csüggeteg ifju zavartan rezzent fel e hangokra. Végig futott egy
párszor homlokán kezével, mintha eszméletet akarna lelkében költeni,
összefüggést találni annyi zavart, kietlen esemény között, azután
lassankint ismét visszasülyedt előbbi méla csüggetegségébe.
Kis idő mulva azonban újra hallaték ugyanazon ének, de nem az előbbi
harangzúgású férfihangon; menytiszta gyermeki hang kezde énekelni,
bűbájosan csengve, mint az üvegharmonika hangja:
– De tudjuk: hogy ki megvallja
És átalja
Bűneit s hozzád megtér,
Azt nem űzöd el előled,
Sőt te tőled
Bűnbocsánatot az nyér.
Angyalok nem énekelhetnek szebben a menyországban, mint minő e szózat
zenéje volt! Ki lehet ő? Bűnbocsánatot hirdető angyal egy hóhér házában?
– Hát ezt a leányt még mindig üveg alatt tartja a vén fojtogató?
– Szentet akar belőle nevelni, mintha azzal is engemet akarna
boszantani, tudja, hogy sohasem szívelhettem semmit, a mi szent.
– Az öreg úgy látszik, hogy tökéletesen megbolondult.
– Ördögök vannak vele; a mult héten három legény szökött meg tőle, mert
nem állhatta a kegyességet tovább; ebéd előtt fél óráig olvasott nekik
mindig a bibliából, s ha valamelyik nevetni talált, kidobta az ajtón,
mint egy kölyökkutyát; képzelheted, milyen szép lehet egy hóhér, ki a
más világról prédikál s ököllel hirdeti az Isten igéit.
– Talán már Mekipiros is tanult tőle valami imádságot?
– Hahaha! Hívd csak be! Te medvebocs! Mekipiros!
Mekipiros bejött.
– Gyere ide, hadd ütlek pofon. Nesze. Mégis vigyorogsz? Nesze még egy.
Sirsz mindjárt! Csinálj savanyú képet. Úgy. Tedd össze a kezed. Hunyd be
a szemedet.
– Már most kezdd rá.
A monstrum el kezdte mondani az imádságot. Az ember azt várta volna,
hogy érthetetlenül fogja azt eldarálni. Nem. Érthető, komoly hangon
mondta végig, szemei hunyva maradtak, arcza emberi alakot kezde
elsajátítani, s szemeiből azon igéknél, melyek a bűnök kölcsönös
bocsánatát hirdetik, két nehéz könycsepp gördült elő s végig folyt
ránczos, durva arczán.
– Hahaha! kaczagott a hóhérné, s homlokon ütötte tenyérrel az imádkozót,
hát a «kedves egészségére kivánom» hol maradt?
Mint lecsapó villám viszhangzó dörgése, szólalt meg az embertelen
gúnykaczaj közepett a mellékszobából reszkettető hangon a dicséret
verse.
– A villámos égben ki mennydörög ott fent?
A földnek reszkető ingása kit jelent?…
Az üstből kifutott forró víz egy perczre eloltá a tüzet, minden sötétben
maradt, minden megnémult, midőn hirtelen kicsapta a szél a félig betett
ajtót, s a döbbenés némulatában hangok hallatszának, minők a halálmadár
sikoltása, vagy mintha futó őrült vijjongna, önlelke elől szaladva.
– Halál! – véres halál! – Irtózatos halál!
Az utolsó hangok már a messzetávolban vesztek el. A lánczos eb rémülten
vonított utána.
S midőn a meggyujtott kéngyertya némi világot derített a sötétben, három
alak látszott térdre nyomva az ijedelemtől. A két hóhérlegény és a
monstrum. A daczos, kevély nő megvetően fordult az egyik legényhez, s
büszkén nézett le rá.
– Hát még te is!?
– Nem hallád, rebegé ez, a halálmadárt?…
– Mit félsz tőle? Hisz anyám az, a félbolond.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Éjente a padláson hálnak a hóhérlegények. Maga a bakó az udvarra nyíló
szobában. Mekipiros pedig künn az akolban a lánczos kutya mellett.
Minden elcsendesült. Künn elállt a szél, falevél sem mozdult, az alvó
sóhajtását meg lehete hallani.
Ilyenkor a legkisebb hang oly csodálatos félelemmel tölti el az
álmatlanul virrasztót. Majd mintha az ágy alatt elrejtett ember
fészkelődnék; – vagy mintha a kilincset fordítná valaki, – vagy az ajtót
zörrenti meg a szél, mintha valaki rázná kívülről, – kopognak, suttognak
az ember körül, – éjjeli bogarak valahol papirosra akadnak, s úgy
megzörögnek vele, mintha irna valaki a sötétben; – künn az utczán az
emberek futnak, halkan dörmögve egymás közt. A tornyok sorba három
negyedet ütnek, nem tudni hányra? Az idő irtózatos hosszú, az éjszaka
mélységes fekete.
Szénából vetett ágyon, durva takaró alatt egymás mellett alszik a két
hóhérlegény. – Alszanak-e igazán? – Lehet-e ilyen helyen aludni? Szemeik
hunyva vannak. Nem, az egyik nem alszik. A mint észreveszi, hogy társa
nem mozdul, lassan félrehajtja magáról a takarót s négykézláb a padlás
belsejére lopódzik, ott lehasal, a gerendák közti hasadékon lenéz.
Azután fölkel, lábhegyen a kémény mellé suhan, a deszkafalon háromszor
kopogtat, azután lemászik a hágcsón a padlásról, a hágcsót a nyílásról
elveszi s füttyent a kutyának, az előjön; hallani a mint lánczos örvét
megrázza nyakán s morogva, nyüzsögve a padlásajtó előtt lefekszik.
A másik legény pedig félig nyitott szemekkel amannak minden mozdulatát
ügyelve kisérte. Ha feléje fordult, úgy tett, mintha aludnék, de mihelyt
elvette róla tekintetét, felnyitá szemeit és utána nézett.
A mint az utolsó nesz elhallgatott, felszökött im ez is álmatlan
fekhelyéről s a padlás belsején fölkereste azon nyílást, hol társa
lenézett. Könnyű volt rátalálnia, alulról lámpavilág tört keresztül a
gerendázat hasadékán, mely a bakó szobájából jött.
Óvatosan hajlott oda és lenézett a keskeny nyíláson.
Szigorún butorzott szobát látott maga előtt. A fal mellett fekete
szekrény állt, hármas lakattal bezárva, a szoba közepén kemény faasztal,
két ágy egymás végében, egy nagy és egy kicsiny, s két kartalan
háromlábú szék, az ablakban néhány elviselt könyv, az ágy fölött nehéz,
rezes puska. A halavány fényű lámpa az asztalra volt téve. Mellette egy
gyermek olvasott a bibliából. A gyermek lábainál egy férfi feküdt,
arczczal a földre borulva.
Egy roppant termetű férfi, egy óriás, a mint nagy, bozontos szürke
hajjal fedett fejét egy gyermek lábaihoz fekteti, kinek szépségén megáll
a szem, fogva marad a lélek.
Egy kedves kis szőke fejű angyal, – tizenkét-tizenhárom éves; – haja
csaknem ezüstszőke, mint az árvalányhaj, mint a holdvilágsugár; – arcza
mennyeien fehér, mosolygása mint angyalé; – a fehér arcz mosolygása oly
túlvilági, mintha nem is öröm, nem is jó kedv volna az, mi benne festve
van, hanem valami magasabb érzemény, melyet ismerni még nem eléggé
tiszta az emberi szív. Tán a buzgó hivő előtt jelenhet meg ily kép,
midőn lelkét testéből kisírva, láthatlan védszentjéhez felzokog, s az
egy mámoros ihlettség perczében megjelen előtte, oly alakban, minőnek
ember nem képzelé, és lemosolyog reá, mintha mondaná: győztél az égen!
A vén ember ott fekszik a földön, ujjaival a hajába markolva, s nedves
marad a föld, hová arczát lefekteté.
Az árvalányhajú gyermek pedig tiszta, mézédes hangon olvas a szent
könyvből bűnbocsátó hangokat, kis kezével olykor a lapokat fordítja, s
szelid szemeivel áhitattal tekint fel, midőn az Isten neve fordul elő.
– Imádkozzál, imádkozzál én angyalom! – Az Isten meghallgatja a te
szavaidat. Oh a te apád oly bűnös, oly bűnös!
A gyermek leszállt hozzá és megcsókolá ősz fejét és tovább olvasott.
A vén ember sírt keservesen.
– Oh a te apád kezei oly véresek! Ki mossa le azokat? Annyi embert
megölni, ki engem soha sem bántott, ki nékem soha sem vétett. Hogy
féltek a haláltól, milyen szomorúak voltak, hogy várták a kegyelmet,
mint nézték, hogy nem jön-e a fehér zászló! Oh mint kértek, mint
csókolták kezeimet, hogy még csak egy pillanatig ne,… hiszen az élet
olyan szép. És én nekem meg kellett ölnöm. Meggyilkoltam, – mert a
törvény parancsolá.
A vén ember mély, keserű hörgésbe fojtá el sóhaját.
– Ki fog felelni majd helyettem, ha Isten kérdeni fogja menydörgő
szavával: «ki merte a halált osztani én kívülem?» ki fog felelni, ki fog
kimenteni engem, midőn biráim is oly halvány, hideg alakok lesznek, mint
azon eszköz, ki kezökben halál és ember félelme volt? – S ha van
találkozás ott fenn, vagy tán – ott alant, hóhér és kivégzett egy
asztalhoz ülnek! oh e véres lelkek, mik fej nélkül járnak a más világon!
Oh irtózatos, irtózatos! Embert fejétől elválasztani… S hátha ártatlan
volt, hátha vére felkiált az égre, hátha tévedt a biró… Hatalmas menyei
atyám!…
Az ősz óriás iszonyú kínlódással fetrengve hanyatt fordult s ökleivel
veré mellét. Ekkor meglátszék az arcza. Vihardúlta kemény arcz volt az,
megbarnítva sok év napjától, szakállában egy-egy csomó megőszült,
szemöldei feketék voltak. Alakjából egészen ki volt véve, minden izma
vonaglott, reszketett.
A kis leány leszállt hozzá s kérlelve simogatá verítékes homlokát, ölébe
vette nehéz fejét, s nem látszott félni tőle, pedig oly irtóztató volt.
– Mint egy elkárhozott – a síron innen.
A vén ember összecsókolá a gyermek kezeit, lábait, s félénken, gyöngéden
átölelve nagy, ideges, reszkető kezével, odabújt hozzá, arczát ölébe
rejté és suttogva, meg-megszaggatva fojtottan beszélt, mintha az iszonyú
szavak alatt kiszakadna nagy melléből a lélekzet.
– Lásd, kis leányom, – egyszer a birák egy fiatal gyermeket halálra
itéltek. – Én Istenem, még szakáll sem volt arczán – olyan fiatal volt.
Három napig ült a siralomházban, minden ember siratta, a ki látta, –
ezen fiatal embert azzal vádolták, hogy apját megölte. Nem tagadhatta,
ott aludt a szobában, s a kés az ő véres ágyába volt elrejtve. – Hiába
mondá, hogy ártatlan, hiába hitta Istent tanubizonyságul, – meg kelle
halnia. – A mely nap lefejezteték, a kocsi mellett, mely őt a
vesztőhelyre vitte, két asszony futott, sírva-ríva fekete gyászruhában.
Egyik az édes anyja volt, a másik édes testvére. Hiába sikolták, hogy
ártatlan ő, hogy nem szabad meghalnia, s ha vétkes volna is,
megbocsátanák neki azt a gyászruhát, hiszen csak ők az árvák, ők
vesztettek mindent! Hasztalan, meg kellett halnia. Mikor leült elém a
halálos székre, letevé ruháját, még akkor is felém fordult, és azt
mondá: «fáj, hogy meg kell halnom, mert ártatlan vagyok». Bekötém
szemeit. De kezem reszketett, mikor hozzá vágtam, s a kezemre fecscsent
vér égetett, mint a tűz… Oh gyermekem! e vér ártatlan volt. Egy év előtt
egy országos zsiványt végeztem ki; mikor a hágcsóra léptem vele, nevetve
hozzám fordult, azt mondva: «ezen a helyen kend egy szép, fiatal
gyermeket fejetlenített meg, kit apagyilkolásért elitéltek, annak az
apját is én gyilkoltam meg, s a kést ágyába rejtém el. Kössön fel
hamar»… Oh, leányom, te fehér angyal, – könyörögj Istennek, hogy e
szavakat hagyja elfelednem. – Hisz én nem vagyok oka e vérnek.
– Eredj aludni, édes jó apám. Az Isten jó, az Isten nem haragszik
senkire. Minek sirsz? Hiszen te nem vagy rossz ember, mert ha az volnál,
engemet nem szeretnél. Lásd, a múlt nyáron két kis gyermek a faluból az
erdőbe ment virágot keresni, ott az égi háború utolérte őket, s a mint
egy fa alá menekültek, hogy meg ne ázzanak, ott a villám mindkettőt
agyonütötte. Pedig a villám az Isten fegyvere, s ezek is ártatlanok
voltak. Ő tudja, hogy miért ad életet és halált, mi nem. Eredj aludni jó
apám. Az Isten mindenütt közel van, s nem fordul el senkitől, ki szemeit
hozzá fölemeli. Lásd, én mindenütt látom őt. Fejem fölött van, ha
alszom, kezemet fogja, ha a sötétben járok; látom, ha az égbe nézek,
látom, ha szemeimet behunyom. Ő nem kerül senkit. – – Csókolj meg és
eredj aludni.
A nagy, izmos ember lassan inogva állt térdre. Keblére szorítá a fehér
gyermeket s fölemelé durva, kemény arczát. Föltekinte s ajkai
rángatóztak, álla reszketett, mintha imádkoznék, s könyei megeredtek.
Azután fölemelkedék. A kis leány átkarolta favastagságú izmos karját.
Hagyá magát tántorogva ágyához vezettetni, s ruhástól végig dőlt abban.
Percznyi hánykolódás után dörgő horkolás reszketett a szobában végig,
nyugtalanul meg-megszakadva. Olykor álmában szorongva, aggodalmasan
kiálta fel, érthetlen, eszméletlen szótagokat, s nyögött irtózatosan.
A kis fehér leány pedig eloltá a lámpát, mielőtt levetkőzék; – a feljött
holdvilág sápadtan sütött át az ablakon, s arczát még fehérebbé, haját
még ezüstösebbé varázsolta. Oda sütött hófehér ágyára. Rásütött szelid
szempilláira, mosolygó arczára, imát rebegő kedves ajkaira.
Így szállt rá az álom hófehér holdsugár képében. Mosolygó arczczal,
összetett kezekkel, imádkozó ajakkal aludt el; az őriző angyal hófehér
ágya fejénél…
Hallgatva bámulta e jelenetet a padláson az ifju. S midőn fölállt,
sokáig elgondolkodva támaszkodék a padlatgerendának, merően bámulva
lábai elé, melyek alatt oly két különböző lélek aludta álmait.
Nagyot fohászkodék. Az éj csendjében úgy tetszett, mintha fohászának
viszhangjául suttogó szavakat hallana. Figyelt, – világosan kiveheté a
hóhérné erőteljes dörmögő hangját, mely úgy tetszék, mintha a ház
ellenkező feléről valahonnan alulról jönne.
Ment a hang után, s a mint azon helyre jutott, hol társa a kémény
mellett a padlatot háromszor megkopogtatá, világosan hallá, hogy két
ember halkan beszél egymással. – A hóhérné volt az és a szeretője.
Undorodva fordult el onnan az ifju. Azonban úgy tetszék neki, mintha e
heves szóváltás tán még sem szerelemről beszélne. A hóhérné szava
gyakran fölemelkedék. Pokolba vele, kiáltá.
– Csitt, csitt, suttogott a férfi. Valaki meg találja hallani.
– Eh, aluszik ilyenkor Isten és ember!
Mit beszélhetnek ezek? Kit akarnak bántani? Szeretni nem tudnak ők
senkit. Jaj annak, kiről ők megemlékeznek.
Lassan oda lopózék és hallgatott.
– Ha ezek fölkelnek, nem marad kő kövön, monda a hóhérlegény.
– S hiszed, hogy elindulnak szavaidra?
– Gondoskodtam róla. Ez a nép urait nem szereti, mert nincs is oka rá;
nyúzták, köpködték, alábbvaló volt a kutyánál. Egy üszköt kell közé
vetni s lángra lobban. Magok az okosabbak, kik valamit tanultak, a
legrövidebb eszűek; két hír közől mindig azt hiszik el, a melyik
legképtelenebb; mondtam, hogy készen legyenek a veszedelemre.
Vigyázzanak kutaikra, szérűikre, mert az urak meg akarják őket mérgezni.
Ha kérdezték, miért? elmondám, hogy az ország úgy körül van véve
ellenséggel, mint egy kert, s most az urak döghalált akarnak csinálni az
országban, hogy be ne merjen jönni. A nép gyanút kapott szavaimra, mert
régóta hallá, hogy az urak várják a döghalált, s miután ez volt az első
magyarázat, mit egy előre megjövendölhető járványról hallott, ezt hitte
el. Gyanúja megvolt. S midőn az urak azt az okosat találták ki, hogy
eleve külön temetőt árkoltassanak el a cholerás halottak számára, persze
azért, hogy a többi holtakra el ne ragadjon a betegség, úgy hitte a nép
szavaimat, mint a prófétáit, s várja, hogy az urak hogy fogják
megmérgezni a szegény embereket; látva, hogy előre készülnek hozzá.
– Ördögien dicső fiu vagy, Iván.
– Ehez jött a kassai orvosnak azon nyilatkozata, hogy ha a nép a mentő
vismuthporokat be nem akarja venni, erővel tölteti belé, kutakba önteti,
szérűkön szóratja el. Mintha minden ember a mi kezünkre dolgoznék.
– Nem sejt az a fiu oda fenn valamit?
– Nem gondolnám, de beszéljünk lassabban. Azt igértem neki, hogy majd
itt el fogom rejteni. Azt hiszi, hogy kapitányát agyonlőtte.
Szeretőjénél kapta s rálőtt, az ember elesett, de nem halt meg. A fiu
pedig megszökött a katonaságtól. Régóta biztattam e szökésre, mert nagy
szükségem volt rá; már harmadszor szökik s ezért okvetlen felakasztják.
Nem rossz gondolat, épen a hóhér házához szökni. Másutt akárhol fogják
kereshetni, csak az akasztófa alatt nem. S ha itt megtalálják, nem
messze kell neki fáradni.
– Haha! Ha hallaná!
És hallotta.
– De más czélom volt. Üldözőit mindenesetre nyomába hozom, kik őt
elfogják s elviszik Hétfalura, hol a hadbiró kimondja rá a halált s
ekkor kiteszik a siralomházba. A hétfalusi környék népe szereti a fiut,
mint tulajdon fiát, de apját gyűlöli, mint a sátánt. Nem lesz nagy
mesterség ily zavargós időben felbujtogatni a népet, hogy mikor a fiut
akasztani viszik, kaszára, vasvillára kapjon, őt kiszabadítsa, vállára
emelje, s azzal neki rontson apja kastélyának, ki a fiut teljes életében
üldözte, azt lerombolja, s ezzel meg van kezdve a lázadás.
– De akar-e majd a fiu e kezdetnek feje lenni?
– Ne aggódjál. A halál iszonyú kép. Nincs oly irtózatos út, melyre rá ne
lépjen az ember, hogy azt kikerülje. Különben is olyankor az ember nem
bir az eszével, hagy magával tenni mindent öntudatlanul, s ez által
saját neveink kimaradnak a lázadásból, mely ha el fog fojtatni, főnőkül
őt fogják ott találni. Ránk a gyanúnak árnya se szálljon.
– Csókolni való vagy, Iván.
– Soha meglepőbb lázadás nem ütött ki a nép között, mint ez leend. Mint
szálland a hír faluról-falura, saját fia támadt a méregkeverő apa ellen
boszút állani a nép élére s felkonczolá apját, testvéreit s lerontá ősi
házát. Irtózatos fekete hírek fognak szétfutni az országban. A nép őrült
dühbe fog jönni ezek hallatára, míg az urak eliszonyodva, a sejthetlen
veszély kitörésével azt sem fogják tudni, hogy hol vannak?
– Ördögi fiu vagy, Iván, hadd öleljelek meg…
Az ifju minden ízében reszketve kelt fel kémhelyéről. Minden szót
hallott, mi ott alatta kimondaték.
Perczig félőrülten eszméletlenül állt ott elbámulva, magánkívül. Majd a
kétségbeesés eszméletével kezde körültekinteni, mint a verembe hullott
vad, mely keresi a menekülést, megfeszíti minden erejét, küzd,
találékonynyá lesz, a szabadságvágy elfeledteti vele az élet ösztönét,
nincs félelme semmitől. Sikertelen erőszak után kétségbeesetten adja meg
magát, lefekszik, behunyja szemeit, s percz mulva ismét újra kezdi a
sikertelen menekülési harczot.
Lenézett a padlásnyiláson. A hágcsó el volt onnan véve s alant az
udvaron nagy, lompos kutya czammogott morogva s örvét rázva nyakán.
Olykor a bundáját tépte fogaival, vagy a farkát harapdálta s a
holdvilágra morgott.
Az ifju kezében egy jó éles kés volt, azt fogai közé szorította és
széttekintett. Szükség esetén megvívott volna a kutyával, s lehet, hogy
megölte volna. De ez nem eshetett volna meg zaj nélkül. S neki minden
áron észrevétlen kellett menekülnie.
A kerítés is magas volt, hogy juthasson azon keresztül? A hágcsót nem
látta sehol.
A ház tulsó felén a hóhér szobájának ablaka előtt volt egy nagy eperfa,
melynek terebélyes ágai ráhajlottak a háztetőre, ennek ágairól könnyen a
kerítésre lehete jutni, onnét aztán csak egy merész szökés kell, alig
másfél ölnyi magasról.
Mint a kalitkájából menekülő párducz, mászott ki a padlás szűk ablakán
az ifju, szájába fogva kését. Hason csúszva felkapaszkodott a ház
gerinczére, ott óvatosan végig mászott az eperfáig, megfogta annak egyik
lehajló ágát, felkapaszkodott rá s átlépett a tulsó felére… Csendesen,
legkisebb nesz nélkül…
Itt azonban a kerítésig jókora ugrást kellett tenni, s e közben
túlszámítá az ág erejét, melyen állt, nagyot recscsenve tört le az
alatta, s ő félesésben, kezeivel kapaszkodva, maradt a kerítésen.
A nagy recscsenésre észrevette a komondor a menekülőt s üvöltve rohant
neki s míg az magát a kerítésen túlvetni erőködve hánykolódott, öltönye
egyik szárnyát elkapta s annál fogva dühösen rángatta lefelé.
– Ki az? dörgött közbe egy felriadó hang. A hóhér felébredt az ablaka
előtti zajra s kinézett az udvarra. Egy embert látott ott a kerítésen
mászni, ki előtte egészen ismeretlen vala, a mint kutyája lefelé
ránczigálta. Ohó, megállj, akárki vagy! ordítá s eszeveszetten puskát
ragadott s ráfogta a szökevényre. Szemei vérben forogtak. Ekkor egy
fehér kéz lenyomta fegyverét s erős csengő gyermeki hang kiálta rá onnét
belül:
– Ismét gyilkolni akarsz, apám!
Az ember keze aláhanyatlott. Perczig mozdulatlan volt, arcza elsápadt.
Azután ismét visszanyeré nyugodt tekintetét. Átölelte a gyermeket, ki
fegyverét lenyomta. Azután oda czélozott. A lőszer eldördült… A nagy
lánczos eb ordítás nélkül esett le a földre s végig meredt rajta. A
szökevény egy lódulással átugrott a falon.