(Szerző kalandos utja. – Uj-Hollandiába ér, reméli, hogy ott kiköthet. –
Egy bennszülött nyillal megsebesiti. – Megfogják s erőszakkal portugál
hajóra teszik. – Az udvarias kapitány. – Szerző megérkezik Angliába.)
1715 feburuár 15-én, reggel pontban kilenc órakor kezdtem el ezt a
kétségbeesett utat. A szél kedvező volt, eleinte mégis inkább evezőimet
használtam, majd elfáradva, vitorlát bontottam. Gazdám és barátai ott
álltak a parton, mig csak el nem tüntem szemeik elől; még hallottam
nehányszor, hogy kiált utánam a vörös poroszka, aki mindig szeretett
„_Hnuy illa nyha majah yehu_“, „vigyázz magadra, nemes yehu!“
Tervem az volt, hogyha lehetséges, felkeresek valami lakatlan szigetet,
ahol a magam munkájával meg tudok teremteni annyit, amennyi elég ahhoz,
hogy hátralévő életemet ott leéljem: nagyobb boldogságot jelentett ez
nekem, mintha azzal kináltak volna, hogy Európa legelőkelőbb udvarának
első minisztere legyek; oly borzasztó volt arra gondolni, hogy most
visszatérjek az emberi társadalomba s eltürjem, hogy _yehu_-k
kormányozzanak. Ebben a tervezett magányban legalább örülhetek a magam
gondolatainak s elmélkedhetem a _Hauhnhnm_-ek hasonlithatatlan
nemességén: nincs módomban, hogy fajom romlottsága és bünei hassanak
lelkemre.
Az olvasó emlékszik rá bizonynyal, hogy mikor a legénység összeesküdött
ellenem, fülkémbe zártak, ahol heteket töltöttem, nem tudva, merre
megyünk, s mikor a matrózok partra tettek, hogy mondták káromkodásaik
közepette, „nem tudják maguk se, melyik végén vannak a világnak“, akár
jóhiszemüen, akár hamisságból. Akkor ugy sejtettem, hogy a Jóreménység
fokától mintegy tiz foknyira lehetünk, délfelé a szélesség 45°-án, ezt
kellett hinnem elejtett szavaikból s abból, hogy Madagaszkár felé
igyekeztek. S bár ez csak feltevés volt, mégis keletnek forditottam a
kormányt, remélve, hogy igy elérem Uj-Hollandia délnyugati partját, ahol
nyilván találok valami nekem való kis szigetet. Nyugati szél futt s
számitásom szerint este hatig legalább tizennyolc mérföldet haladtam:
ekkor kicsiny szigetet vettem észre s csakhamar oda is értem. Csak egy
kiálló szikla volt az egész, a szelektől képzett természetes töltéssel.
Itt kikötöttem s felkapaszkodva a szikla ormára, keletre szárazföldet
pillantottam meg, déltől észak felé huzódni. Az éjszakát csolnakomban
töltöttem, másnap reggel utrakeltem s hat óra alatt elértem Uj-Hollandia
partjait. Ez végleg megerősitett abban a régi feltevésemben, hogy e
földrész legalább három fokkal keletebbre fekszik, mint ahogy a
geografusok hiszik, évekkel utóbb ezt a megfigyelésemet közöltem nemes
barátommal, _Hermann Moll_-al, s ki is fejtettem neki felfogásomat, de ő
inkább más szerzők adatainak szeretett hinni.
Nem láttam benszülöttet azon a helyen, ahol partraszálltam. Fegyvertelen
lévén, nem mertem beljebb hatolni; találtam a parton néhány ehető
kagylót, nyersen ettem meg, mert tüzet gyujtani sem volt bátorságom.
Három napon át osztrigát és csigát ettem, hogy kiméljem a készletemet,
szerencsémre édesvizü forrásra bukkantam, mely nagyon felüditett.
A negyedik napon, kissé beljebb merészkedve, husz vagy harminc
benszülöttet pillantottam meg egy magaslaton, mintegy ötszáz méternyire.
Holmi máglya körül ugráltak, meztelenül, nők, férfiak, gyermekek, ahogy
a füstön keresztül kivehettem. Az egyik észrevett és jelt adott a
többieknek; öten közeledtek felém, az asszonyok és gyermekek
ottmaradtak. Futni kezdtem, elértem a partot, csolnakomba ugrottam s
ellöktem magam. A vadak, látván, hogy menekülök, utánam futottak s
nyilakkal lövöldöztek; az egyik nyil mélyen baltérdembe furódott, sebet
ütve, melynek nyomait siromba viszem egykor. Féltem, hogy a nyil
mérgezett volt, azért, alighogy kieveztem lőtávolukból, kiszivtam a
sebet és bekötöttem.
Most igazán nem tudtam, mitévő legyek: ugyanarra a partra nem mertem
visszatérni. Észak felé fordultam s evezni voltam kénytelen, mert a
szél, bár gyengén, ellenkező irányból futt. Körülnézve, egyszerre csak
vitorlát pillantottam meg, észak-északkelet felé. Egyre közelebb jött,
nem tudtam, bevárjam-e, vagy odább álljak, végre győzött bennem a
_yehu_-faj iránt érzett utálat, megforditottam csolnakomat s ismét dél
felé kormányoztam. Elhatároztam, hogy inkább ama barbárokra bizom
sorsomat, semhogy együtt kelljen élnem európai _yehuk_-kal. Partravontam
a csolnakot, a forrás mellett egy kő mögé rejtőztem.
De a hajó félmérföldnyire közeledett a parthoz és ladikot küldött, hogy
édesvizet hozzon (ugy látszik, ismerték már ezt a helyet). Csak akkor
vettem észre, mikor a ladik már partot ért: már későn volt; nem
bujhattam el. A tengerészek észrevették csolnakomat s arra
következtettek, hogy a csolnak gazdája nem lehet messze. Négy
fölfegyverkezett legény felkutatta a környéket, minden bozótba benéztek,
minden követ felforgattak, végre az egyik rámbukkant, amint arccal a
földre fordulva, ott feküdtem a kő mögött. Néhány percig bámészan nézték
szokatlan ruháimat: bőrből varrt kabátom, fatalpu cipőmet és prémes
harisnyám. Látták, hogy nem vagyok benszülött, mert hisz azok meztelenül
jártak. Az egyik tengerész, egy portugál, rám szólt végre, hogy álljak
fel s kérdezte, ki vagyok? Jól beszélem ezt a nyelvet, s talpra állva,
azt feleltem, „hogy egy szegény _yehu_ vagyok, akit a _Hauhnhnm_-ek
számüztek s kérem őket, bocsássanak utamra“. Csudálkozva hallották, hogy
a saját nyelvükön válaszolok s arcom szinén is látták, hogy csak európai
lehetek: de sejtelmök se volt arról, mit értek _yehu_ és _Hauhnhnm_
alatt, néhányan pedig hangosan felnevettek furcsa kiejtésemen, mely a
lónyeritéshez hasonlitott. Én magam félelemtől és undortól reszkettem.
Ujból ismételtem, hogy bocsássanak el s lassan csolnakom felé hátráltam,
de ők visszatartottak, tudni akarták: „hová való vagyok? honnan jövök?“
s miegymást. Elmondtam, „hogy Angolországban születtem, öt éve vagyok
uton, öt év előtt az ő országuk, meg az enyém még békében élt. Azért hát
remélem, hogy nem tekintenek ellenségnek, miután én se akarom bántani
őket, én csak egy szegény _yehu_ vagyok, valami elhagyott helyet
keresek, ahol boldogtalan életem hátralevő napjait békében eltölthetem.“
Mikor erre megint beszélni kezdtek, az az érzésem volt, hogy még soha
ilyen természetellenes hangokat nem hallottam, olyan szörnyüséges volt
az, mintha holmi kutya, vagy tehén beszélni kezdene, vagy a
_Hauhnhnm_-ek országában egy _yehu_ megszólalna. A jó portugálok még
egyre csodálkoztak furcsa ruhámon és különös kiejtésemen, bár jól
értették, mit mondok. Emberségesen bántak velem, azt mondták, „hogy a
kapitány elvisz ám engem ingyen _Lissabonba_, ahonnan aztán hazamehetek.
Majd ketten visszatérnek a hajóra, értesitik a kapitányt s megkérdik,
mitévők legyenek: addig azonban fogva tartanak, ha csak ünnepélyesen meg
nem igérem, hogy nem szököm meg“. Jobbnak láttam, hogy megadjam magam.
Nagyon szerették volna tudni történetemet, de csak töredezett szavakban
beszéltem erről, ugy, hogy azt hitték, a szenvedések megzavarták
eszemet. Két óra mulva a ladik, mely hajóra szállitotta az édes vizet,
visszatért. A kapitány azt üzente, hogy haladéktalanul szállitsanak a
fedélzetre. Térdreestem és ugy könyörögtem, hogy adják vissza
szabadságomat, de hiába, látván ellenkezésemet, a matrózok megkötöztek,
a csolnakba tettek és a hajóra vittek, ahol rögtön be kellett lépnem a
kapitány fülkéjébe.
A kapitányt _Pedro de Mendeznek_ hivták; igen udvarias és előzékeny
férfiunak bizonyult. Szeliden kért, mondanám meg, ki vagyok s honnan
jövök; megkérdezte, mit eszem, iszom. Oly kedvesen és nyájasan bánt
velem, hogy csodálkoztam, egy _yehu_-ban hogy lehet ennyi tisztesség.
Mégis hallgatag és komor maradtam, hiszen csaknem elájultam a szaguk
miatt. Végre kértem őket, engednék meg, hogy a magam csolnakjából hozzak
ennivalót magamnak. A kapitány azonban csirkét rendelt és kitünő bort,
majd elrendelte, hogy fektessenek le egy nagyon tiszta és szép fülkébe.
Én azonban nem vetkőztem le, ruhástul ráfeküdtem az ágyra, félóra mulva
kiosontam, mikor a legénység ebédelt, odalopózkodtam a korlát széléhez,
hogy a tengerbe vessem magamat inkább, semhogy _yehuk_ között kelljen
élnem. De az egyik tengerész észrevett, értesitette a kapitányt és
vasraverve vittek vissza fülkémbe.
Ebédután Don Pedro bejött hozzám, hogy megkérdezze: mi okom lehetett
ilyen kétségbeesett kisérletre? Biztositott, „hogy mindenképpen
szolgálatomra akart lenni“ s oly szépen és értelmesen beszélt, hogy
végre kezdtem olyan állatnak tekinteni, mely valami halvány értelemmel
rendelkezik. Röviden elmondtam hát utam történetét: hogy lázadt fel
ellenem saját legénységem, hogyan és hol tettek partra, hogy éltem öt
évet odaát és kicsodák között. Végighallgatott, mintha valami álmot,
vagy rémlátomást mondanék el s közölte is velem, minek tartja egész
elbeszélésem. Ezen igen felháborodtam, már régen elfelejtettem volt,
hogy hazudni is lehet és szükségképpen a mások igazában való kételkedés
is sértőleg hatott rám. Erélyesen kérdeztem: „vajjon az ő országukban
szokás oly dolgokat állitani, amik nincsenek?“ Megmondtam neki, „hogy
csaknem teljesen elfelejtettem már, mit értenek ők hamisság alatt; ha
ezer évet éltem volna még a _Hauhnhnm_-ek országában, nem eshetett volna
meg, hogy bár a legalantasabb szolgát is hazugságon kaphattam volna.
Különben egészen mindegy nekem, hiszi-e, nem hiszi-e, amit hallott, én
csak jóindulatáért cserébe válaszolok szivesen bármely ellenvetésre,
amit e tárgyban tehet s igy csakhamar felismeri majd az igazságot“.
A kapitány okos ember volt; miután nehányszor keresztkérdésekkel
megkisérelte, hogy füllentésen fogjon, végre kezdett hitelt adni
mindannak, amit elbeszéltem. Aztán megjegyezte, „hogy ha az
igazmondásnak olyan tántorithatatlan hive vagyok, hát adjam neki
becsületszavamat, hogy elkisérem őt utján s nem támadok többé saját
életemre, máskülönben kénytelen foglyul tartani mindaddig, mig
Lisszabonba érünk“. Ezt megigértem neki, de egyuttal kijelentettem,
„hogy inkább elviselem a kinhalált, mint semhogy élve visszatérjek a
_yehu_-k közé“.
Utunkat semmi megemlitésreméltó esemény nem zavarta. A kapitány komoly
kérésére és mert hálával tartoztam neki, nehányszor leültem asztalához,
igyekeztem elrejteni az emberi faj iránt érzett ellenszenvemet, bár az
gyakran, akaratom ellenére, kitört belőlem, amit aztán a kapitány
megjegyzés nélkül türt. A nap nagy részét mégis fülkémbe zárkózva
töltöttem, hogy embert ne lássak. A kapitány többször felszólitott, hogy
vessem le vademberhez méltó öltözékemet és legjobb rend ruhájával kinált
meg. De udvariasan visszautasitottam, nem birtam volna elviselni a
gondolatot, hogy magamrahuzzak valamit, ami valaha egy _yehu_ testén
volt. Csak két tiszta inget kértem, megfontolva, hogy a gyakran mosott
fehérnemü még sem piszkolhat be annyira. Az ingeket aztán naponta
váltottam és magam mostam.
1715 nov. 5-én értünk Lisszabonba. Partraszállás előtt a kapitány
kényszeritett rá, hogy felvegyem a ruháját, nehogy a csőcselék
összefusson, ha meglát. A saját házába vezetett s kérésemre a legfelsőbb
emeleten adott szobát. Komolyan megkértem „hallgassa el az emberek
előtt, amit a _Hauhnhnm_-ek országáról beszéltem, mert egy ilyen
történetből, ha csak egy szó is kiszivárog, megrohannak az emberek, sőt
valószinüleg be is csuknak és az inkvizició máglyára vet“. A kapitány
egy vadonatuj rend ruhát ajándékozott nekem, mert nem türtem, hogy a
szabó hozzám nyuljon, mértéket venni. Egyéb szükséges holmit is kaptam
tőle nehányat: huszonnégy órán keresztül előbb minden tárgyat
megszellőztettem, mielőtt a kezembe vettem volna.
A kapitánynak nem volt felesége, három szolga ügyelt rá – egyiket se
türtem el az asztalnál – a kapitány társaságát kezdtem elviselni, mert
sok megértés volt benne. Végre annyira voltam, hogy már ki mertem nézni
az ablakon. Fokról-fokra lejjebb fekvő szobákba merészkedtem, egyszer
meg már ki is mertem dugni a fejem az uccára, de azonnal ijedten
visszakaptam megint. Egy hét mulva már lecsábitott a kapuba, irtózásom
fokozatosan csökkent, de az emberi faj iránt érzett megvetés és gyülölet
talán fokozódott még lelkemben. Végre a kapitány társaságában már nehány
rövid sétát tettem az uccán, de az orromat előbb gondosan eldugaszoltam
rutával vagy dohánynyal.
Tiz nap mulva Don Pedro, akinek beszéltem nehány szót családi ügyeimről,
rávett, a becsületre és lelkiismeretre hivatkozva, hogy térjek vissza
szülőföldemre, próbáljam meg, tudok-e élni feleségemmel és
gyermekeimmel. Elmondta, „hogy a kikötőben utrakészen áll az angol hajó
s hogy ő szivesen ellát mindennel, amire szükségem van.“ Unalmas volna
elbeszélni vitánkat: az ő érveit és az én ellentmondásaim. Kijelentette,
„hogy teljességgel lehetetlen olyan elhagyott szigetet találni, aminőt
én keresek, ellenben a saját házamban én parancsolok s élhetek olyan
visszavonult életet, amilyen csak jól esik“.
Végre hajlottam a szóra, belátván, hogy nem tehetek okosabbat. Elhagytam
Lisszabont november 24-én, angol kereskedelmi hajón, hogy ki volt a
kapitánya, én bizony sose kérdeztem. Don Pedro elkisért a hajóig és husz
fontot adott kölcsön. Barátságosan elbucsuzott tőlem, meg is ölelt, amit
ugy ahogy elviseltem. Utközben nem beszéltem senkivel, beteget jelentve,
lent maradtam fülkémben. 1715 december 5-én horgonyt vetettünk a
dünéknél, reggel kilenc órakor, ugy, hogy délután háromra otthon
lehettem.
Feleségem és családom nagy csudálkozással és örömmel fogadott, hiszen
régen halottnak véltek már. Be kell vallanom: családom megpillantása
csak undort és megvetést keltett bennem. Ezt az érzést nem csökkentette,
sőt talán fokozta az a tudat, hogy mily közeli kötelélek füznek
egymáshoz. Mert bár a _Hauhnhnm_-ektől történt szerencsétlen
számüzetésem óta hozzászoktam kissé a _yehu_-k látásához, képzeletem
tele volt még a nagyszerü _Hauhnhnm_-ek minden nemes erényeinek örökös
csudálatával. S ha arra gondoltam, hogy egy nőstény _yehu_-val történt
érintkezés következtében több más _yehu_ apja lettem, alig tudtam hová
legyek szégyenemben, zavaromban, irtózatomban.
Mikor a küszöböt átléptem, feleségem átölelt és megcsókolt; nem lévén
hozzászokva, évek hosszu során át, ilyen utálatos állat érintéséhez,
elájultam s több mint egy órát feküdtem eszméletlenül. Most, hogy ezt
irom, öt év telt el már utolsó utam óta s hogy Angolországba
visszatértem. Az első évben nem tudtam elviselni, hogy feleségem és
gyermekeim közelembe jöjjenek, nem birtam a szagukat, még kevésbbé, hogy
velem egy szobában étkezzenek. Egészen a mai napig nem türtem el, hogy
kenyeremhez nyuljanak vagy egy pohárból igyanak velem, leszoktattam őket
a kézfogásról is. Első dolgom volt, mihelyt pénzhez jutottam, hogy két
fiatal pejkót vegyek, ezeket jó istállóban tartom. Lovaimon kivül még
lovászom társaságát szeretem; mindig feléledni érzem magam, ha az
istállóból hozott kedves illattal szobámba lép. Lovaim türhetően
megértik, amit beszélek, naponta legalább négy órát társalgok velök.
Nyerget, zablát nem ismernek, jóbarátságban élnek velem és egymással is.