(Szerző gazdaságos és boldog élete a Hauhnhnm-ek között. – Hogy javul
meg s hogy izmosodik erkölcse a velök való társalgás folyamán. – Néhány
társalgás. – Szerző gazdája végre elárulja, hogy szerzőnek távoznia kell
az országból. – Szerző bánatában elalél, de aztán megadja magát. –
Csolnakot szerkeszt egy szolga segitségével s a tenger kényére bizza
magát.)
Éppen erre az időre esik, hogy szivem nagy örömére kis háztartást
rendeztem be magamnak. Gazdám rendeletére szobát épitettek nekem, az uri
laktól hat méternyi távolságban. A kis ház falait és padmalyát
leburkoltam agyaggal s befedtem gyékénynyel. Szedtem kendert, ami ott
vadul terem és holmi gyolcsfélét csináltam belőle; ezt megtöltöttem
különböző madarak tollával. E madarakat _yehu_-szőrből készült hurokkal
fogtam meg, s költöttem el annak idején. Késemmel két durva széket
eszkábáltam össze; a vörös poroszka is segitett ebben. Hogy ruhám
teljesen elrongyolódott, házi nyulnak bőréből csináltam ujat, meg egy
másik állatéból, amit ők _nnuhnoh_-nak neveznek, s mely szintén
körülbelül akkora. Ugyanily módon készültek türhető harisnyák. Cipőmet
fával talpaltam meg; mikor levásott rólam, napon száritott _yehu_-bőrből
szabtam ujat.
Fák odvából gyakran szedtem mézet, amit vizzel elegyitve ittam meg, vagy
kenyeremre kentem. Nincs ember, aki valaha jobban megértette volna két
mondás igazát, ezekét: „A természet könnyen kielégithető“ és „Szükség a
találékonyság anyja“. Abban az időben tökéletes testi egészségnek
örvendtem s a lélek teljes nyugalmának. Nem rágta szivemet, idegeimet
holmi jóbarát árulása, állhatatlansága; holmi nyilt vagy titkos
ellenség. Nem volt alkalmam s okom rá, hogy hizelgéssel, bujálkodással,
vesztegetéssel keressem valami hatalmas ember, vagy hatalmas ember
kegyencének a kegyét. Nem kellett védelmet keresnem csalás és elnyomás
ellen, nem volt itt orvos, aki tönkretegye a testemet és nem volt
ügyvéd, aki kitudjon vagyonomból; nem volt besugó, aki tetteim és
szavaim vizsgálja, hogy aztán jópénzért bevádoljon valahol; itt nem
voltak ostoba csufolók, cenzorok, árulkodók, becsületen rágódók,
zsebtolvajok, utonállók, betörők, bohócok, hamisjátékosok, képviselők,
hamis tanuk, bolondok, gáncsvetők, hóbortosak, unalmas fecsegők,
vitatkozók, mindenlébenkanalak, szédelgők, gyilkosok, álszentek és
szemfényvesztők; nem voltak vezetők és követők, nem volt párt és
pártállás; csábitással és rossz példával nem bátoritottak itt bünre
senkit; nem voltak tömlöcök, pallósok, hóhérok, korbácsok, akasztófák,
kinpadok, kalodák; nem voltak csaló boltosok és iparosok; nem volt gőg,
hencegés, negédes illegés; nem volt iszákos, nem volt haspók és zsebrák
és nem volt utcai lotyó és romlott gyermek; nem volt pöffeszkedés és nem
volt bujaság, se drága feleségek, se tökkelütött, buta pedánsok, se
alkalmatlan nagyszáju, veszekedő lármás, orditozó, üres, káromkodó
pajtások; nem voltak gazfickók, akiket a bün érdeme emelt ki a
piszokból, vagy igaz lelkek, akiket erényeik vádja sujtott le a porba;
nem voltak nagy urak, mágnások, rossz muzsikusok, birák és táncmesterek.
Gyakran részesültem abban a kegyben, hogy együtt lehettem
_Hauhnhnm_-ekkel, akik meglátogatták gazdámat, vagy ott ebédeltek.
Gazdám kegyesen megengedte, hogy ilyenkor ott lehessek a szobában s
végighallgassam beszélgetéseiket. Oly illetlen soha nem voltam, hogy
közbeszóljak; akkor beszéltem csak, ha kérdeztek s a társaság tagjai
gyakran leereszkedtek s kérdéseket intéztek hozzám. Néha meg gazdámat
elkisérhettem, mikor ő látogatta meg barátait. Végtelenül boldog voltam,
hogy szerény hallgatója lehetek ilyen társalgásoknak, ahol csak hasznos
és szép dolgokról beszéltek, kevés és kifejező szóval, végtelenül
udvariasan, mint már emlitettem, de minden ceremónia nélkül; ahol
mindenki akkor beszélt csak, ha jól esett neki s amit beszélt, az jól
esett a többieknek, ahol nem szóltak közbe, nem unatkoztak, nem jöttek
méregbe, nem érzelegtek. A _Hauhnhnm_-ek ugy vélik, hogy több barát, ha
összejön, előbb egy kis szünet és hallgatás nagyon üdvösen hat a
társalgásra s be kellett látnom, hogy igazuk van. Ebben a kis szünetben
uj gondolatok születnek, amit aztán a beszéd kifejt és magyaráz. A
beszéd tárgya többnyire a barátság és jóakarat; rend és gazdaság, néha a
természet munkája, néha régi hagyományok; majd az erkölcs lehetőségeit
és határait tárgyalják; majd az értelem müködésének határozott s nem
ingadozó szabályait; néha arról van szó, mi dolguk lesz a legközelebbi
országgyülésen; néha meg a költészetről és kiváló költőkről. Kérkedés
nélkül hozzátehetem, hogy ottlétem gyakran adott anyagot a társalgásnak;
gazdámnak alkalma volt beszélni rólam és hazámról. Azt be kell vallanom,
az emberi nemről nem nagy tisztelettel nyilatkoztak, igy inkább nem is
közlöm le szavaikat. Csak annyi engedtessék meg nekem, hogy elmondjam:
az én nagyságos gazdám, legnagyobb álmélkodásomra, mintha jobban értette
volna a _yehu_-k természetét, mint magam. Felhozta minden bününket és
bolondságunkat s magától rájött nehányra, amiről soha nem beszéltem
neki, tisztán következtetéssel: elképzelve, hogy az ittlakó _yehu_-k
mire lennének képesek némi kis értelem birtokában. A végén természetesen
mindig odajutott, hogy „milyen nyomorult és szerencsétlen teremtés lehet
egy ember.“
Nyiltan bevallom, hogy ha van valami kis tudásom és erkölcsi érzékem,
azt jó gazdámnak köszönhetem és barátainak, kiknek szavait
eltanulhattam, hallgathattam, amire büszkébb vagyok, mintha Európa
legnagyobb, legbölcsebb gyülekezetét vezetném. Megcsudáltam a
benszülöttek erejét, kedvességét, fürgeségét, de ilyen kedves és szép
lényekben ekkora erkölcsi érzéket tapasztalni: ezen kevés volt a
csudálat, ez már a legmélyebb hódolatot keltette bennem. Eleinte persze
nem volt meg bennem az a természetes félelem és tisztelet, amit a
_yehu_-k s más állatok éreznek a _Hauhnhnm_-ekkel, mint felsőbb
lényekkel szemben; de lassan és fokozatosan, anélkül, hogy észrevehettem
volna, urrá lett fölöttem s emellett elteltem mély hálával és
szeretettel, hogy oly jók voltak hozzám és megkülönböztettek fajtám
többi teremtéseivel szemben.
Ha néha eszembe jutott családom, barátaim, honfitársaim s általában az
egész emberi nem, ugy láttam őket most már természetben és külső
megjelenésben, mint a _yehu_-kat, akik müveltebbek ugyan kevéssé s
felruházottak a beszéd adományával, de értelmüket arra használják csak,
hogy fejleszszék s megsokasitsák mindama bünöket, melyekből itteni
_yehu_ testvéreim annyit szedhettek össze csak, amennyit természet és
ösztön határol. Ha néha megláttam alakomat valami forrás, vagy tó
tükrében, utálattal és borzalommal forditottam el az arcom, s egy
közönséges _yehu_-t szivesebben láttam, mint önmagamat. Ellenben
gyönyörüséggel szemléltem minden _Hauhnhnm_-et s lassankint
észrevétlenül utánozni kezdtem mozdulataikat, járásukat; természetemmé
is vált ez a szokás, ugy, hogy barátaim gyakran mondják nekem most is az
ő durva modorukban: „barátom, olyan otrombán cammogsz, mint egy ló“,
aminél nagyobb bókot nem mondhatnak nekem. De meg a kiejtésemben is van
valami a _Hauhnhnm_-ek beszédmodorából, ha ezért csufolnak, vagy
nevetnek rajtam, annak csak örülni tudok.
Mindeme boldogság közepette, mikor már azt hittem, hogy egész életemre
megnyugodtam s igy fejezem be napjaim: egy reggel gazdám korábban
küldött értem, mint rendesen. Magatartásán rögtön észrevettem, hogy
zavarban van, s nem tudja, hogyan kezdje a szót. Rövid hallgatás után
azt mondta: „igazán nem tudja, miként hat majd rám, amit mondani akar. A
legutóbbi országgyülésen, amikor a _yehu_-k dolgát megbeszélték, a
képviselők nem helyeselték azt, hogy valaki _yehu_-t tartson a
családjában s ugy bánjon vele, mint ha igazi _Hauhnhnm_ volna.
Szóbajött, hogy ő ezzel a _yehu_-val gyakran társalog, mintha a _yehu_
társaságában öröme telnék, vagy abból valamit tanulhatna. Az effajta
dolog nem természetes és nem észszerü, ilyesmi eddig nem is fordult elő.
Éppen ezért az országgyülés figyelmeztette őt, hogy vagy tartson engem a
_yehu_-k közt, mint ahogy illik, vagy küldjön vissza a hazámba, ahonnan
eljöttem. Az első javaslatot mindnyájan elvetették, akik egyszer láttak
engem s beszéltek velem, megegyezve abban, hogy van bennem valami
értelem s félő, hogy elcsábitom az erdők és hegyek vadon legelő
_yehu_-it s éjnek idején megrohanom a nyájakat; hiszen a _yehu_-k
természettől fogva ragadozó állatok s idegenkednek a munkától“.
Gazdám hozzátette, „hogy a környék _Hauhnhnm_-jei naponta sürgetik:
hajtaná végre az országgyülés figyelmeztetését s igy nem odázhatja el
ezt a dolgot. Azt tudja, hogy uszva nem igen juthatok vissza a hazámba,
mint ahogy a többiek első percben akarták. Éppen azért szeretné, ha
keritenék valami jármüvet, olyant, amilyenről beszéltem, s amelyik vinne
a tengeren. Ha akarom, bármelyik szolgáját szivesen bocsátja
rendelkezésemre, hogy segitsen rajtam. A maga részéről – fejezte be
végre – szivesen szolgálatában tartott volna életemfogytáig, mert ugy
látta, mintha sok rossz hajlamomból kigyógyultam volna s amennyire
alacsonyrendü természetem képessé tett erre, mindenben igyekeztem
utánozni a _Hauhnhnmokat_“.
Az olvasó kedvéért meg kell itt jegyeznem, hogy a _Hauhnhnm_
országgyülés határozatát _hnhloayn_-nek nevezik, ami _figyelmeztetést_
jelent, amennyire leforditható. Az náluk képtelen gondolat, hogy
értelmes lényt valamire kényszeriteni kelljen vagy lehessen, náluk csak
tanácsról, intésről lehet szó. Hiszen csak az észszerüség parancsának
engedelmeskednek mindnyájan, s aki ezt nem teszi, nem tarthat igényt
arra, hogy értelmes lénynek nevezzék.
Gazdám szavai a legfeneketlenebb kétségbeesést és bánatot keltették
szivemben; nem birtam szólni és ájultan estem lábaihoz. Mikor magamhoz
tértem, azt mondta nekem, „hogy ugy hitte, meghaltam“, mert ezen a
vidéken nem ismerik a természetnek effajta ostobaságait, mint az ájulás.
Elgyengült hangon válaszoltam, „hogy a halál nagy boldogság volna nekem;
hogy nem akarom birálni az országgyülés figyelmeztetését, vagy a sürgető
barátokat, de gyenge és romlott itéletem szerint észszerü lett volna, ha
kevésbé szigoruak. Hiszen egy tengeri mértföldet se tudok uszni s a
legközelebbi szárazföld legalább száz mértföldnyire van. A
csolnakcsináláshoz pedig sok mindenféle anyag kell, ami nem is található
ebben az országban. Mégis hálából és hódolatból megpróbálom és mindent
megteszek, amit tehetek, bár azt hiszem, lehetetlent kivánnak tőlem s
azért már is elveszettnek tekintem magamat. De a természetellenes halál
kilátása még nem a legnagyobb bajom, mert feltéve, hogy valamely
csudálatos véletlen folytán mégis megmenekülök, hogy éljek már most
_yehuk_ között, ahol megromlok s eldurvulok megint, mert nem lesz vezető
kéz, mely az erkölcs és értelem utjára visszakormányoz? Tudom, hogy a
_Hauhnhnm_-ek minden határozata megdönthetetlen érveken nyugszik s egy
nyomorult _yehu_, mint amilyen magam vagyok, meg nem ingathatja ez
érveket. Éppen ezért, alázatos hálával elfogadom ajánlatát, hogy szolgát
ad segitségemre s megfelelő időt szab. És ha valamikor visszatérek
hazámba, megmarad nekem a halvány remény, hogy fajtámnak hasznára
válhatok a _Hauhnhnm_-ek örök dicsőségét zengve és intve az emberiséget,
hogy azok erkölcsein okuljanak“.
Gazdám néhány szóban, de igen kegyesen válaszolt. Két hónapot adott
arra, hogy a csolnakot megcsináljam. A vörös poroszkát, szolgatársamat
(igy kell neveznem ezentul), rendelte mellém, hogy kövesse
intézkedéseim. Biztositottam gazdámat, „hogy ennyi segitség elég is lesz
és tudom, hogy a vörös poroszka jóindulattal van irányomban.“
Ebben a társaságban, első dolgom volt felkeresni azt a sziklapartot,
ahol a lázadó legénység partra tett. Felmentem egy domb csucsára s
körülnézve a tengeren, a távolban, észak-keletre kicsiny szigetet vettem
észre. Távcsőmmel tisztán kivehettem, hogy körülbelül öt mérföldnyire
fekszik innen. A vörös poroszka azt mondta, hogy tévedek, az csak valami
kék felhő: ezek a benszülöttek nem is tudják elképzelni, hogy az
országon tul lehet még más világ és szárazföld, nem ugy mint mi, kik
annyit közlekedünk a vizen.
Elhatároztam hát, hogy ez a sziget lesz számüzetésem első állomása; a
többit a jó szerencsére biztam.
Hazatérve a vörös poroszkával, megbeszéltük a munkát. Kimentünk a
cserjébe. Késemmel és egy éles kovakővel, amit nagyon ügyesen
erősitettek fadarab végére, több fenyőcölöpöt vágtunk, akkorákat, mint
egy-egy sétapálca s néhány nagyobbat is. Most nem untatom az olvasót a
részletek leirásával, elég az hozzá, hogy hat hét alatt, a vörös
poroszka segitségével, összeeszkábáltunk amolyan indus csolnakfélét,
elég nagyot, befedtük erős yehu-bőrrel, amit magamcsinálta
kender-cérnával varrtunk össze. Ilyen bőrből készült a vitorla is:
fiatal _yehuk_ szolgálnak erre, mert az öregek bőre már kemény és törik.
Négy evezőt is csináltunk. Elláttam magam főtt hussal és vittem két nagy
hordót: az egyikben tej volt, a másikban viz.
Csolnakomat kipróbáltam egy nagy tóban, aztán kijavitgattam, ami még
fogyatékos volt s a hasadékokat kitömtem _yehu_-zsirral. Mikor aztán
minden rendben volt, nagy kocsira raktuk az egészet, a _yehuk_ kivittek
a tengerpartra, a vörös poroszka meg néhány más szolga kiséretében.
Igy utrakészen vártam a távozás napját. Elbucsuztam gazdámtól, urnőmtől,
az egész családtól. Szememet elfutotta a köny és a szivem görcsösen
elszorult. Gazdám, részben kiváncsiságból, részben, ha feltevésem nem
szerénytelen, barátságos jóindulatból, látni akart a csolnakban, nehány
barátjával elkisért hát a tengerpartra. Egy órát kellett várni az árra,
ekkor, látván, hogy a szél éppen ama sziget felé fuj, amely utam első
állomása kellett legyen: mégegyszer elbucsuztam gazdámtól. A földre
akartam vetni magam, hogy megcsókoljam patáját, de ő kegyesen felemelte
ajkaimhoz. Nagyon jól tudom, hogy sokan lesznek, akik az itt emlitett
részletet kétségbevonják. Árulkodók lehetnek, akik vitatják, hogy
valószinütlen, hogy egy fenséges _Hauhnhnm_ ennyire leereszkedjék ilyen
alantas lényhez. Jól tudom, hogy vannak utazók, akik rendkivüli
kegyekkel kérkednek, amikben állitólag részük volt. De ha ezek a vádolók
jobban ismernék a _Hauhnhnm_-ek nemes és előzékeny természetét,
másképpen beszélnének.
Üdvözöltem a gazdám társaságában megjelent többi _Hauhnhnm_-et,
csolnakomba száltam s ellöktem magam a parttól.