(Szerző megbizhatósága. – Mit akart elérni jelen mű kiadásával. – Szerző
igen elitéli azokat a szerzőket, akik eltérnek az igazságtól. – Szerző
igazolja és tisztázta magát. – Válasz egy ellenvetésre. – Uj
gyarmatpolitika. – Az angol korona joga mindama földekhez és
országokhoz, melyeket szerző leirt. – Az elfoglalás nehézségei. – Szerző
utoljára bucsuzik el olvasójától: jövendő életmódjáról beszél, néhány
szives tanácsot ad s befejezi müvét.)
Igy hát, nemes olvasó, odaértünk, hogy hü képét adtam utjaim tizenhét
évének s hét hónapjának: legfőbb törekvésem mindig az igazság volt s nem
a szóvirágok ékes cicomája. Mint mások, annyian, én is mulattathattalak
volna bámulatos és hallatlan mesékkel, de illendőbbnek véltem, ha a
szintiszta valóságot beszélem el, egyszerü s közvetlen modorban; – az én
dolgom nem az volt, hogy mulattassalak, de hogy közöljek veled néhány
dolgot, amit nem tudtál.
Mi, akik távoli országokat bejártunk, hol ritkán fordul meg angol és más
európai ember, könnyen gyárthatunk fantasztikus leirásokat, csudás
tengeri és szárazföldi állatokról. De az utazó legfőbb célja az legyen,
hogy az embereket bölcsebbé s jobbá tegye, jó s rossz példával egyaránt
javitsa lelküket, mindabban, amit távol országokról elmond.
Szivemből óhajtanám, hogy minden utazót, mielőtt engedélyt nyerne arra,
hogy müvét nyilvánosságra hozza, arra kötelezne a törvény, hogy királyi
kancellár előtt esküt tegyen le: esküvel kijelentse, hogy mindaz, amit
leirt, a legjobb tudása szerint való igazság. Akkor talán nem történne
meg ismételten, hogy kapzsi és pénzéhes szerzők mindenféle szemenszedett
valótlanságot firkálnak össze, hogy könyveiket kapóssá tegyék, s a
gyanutlan olvasóra rátukmálják elméjük satnya képzelgéseit. Ifjabb
éveimben, nagy gyönyörüséggel bujtam a különféle utleirásokat, de azóta
sokfelé jártam s rájöttem, hány hamis mesét vettem szószerint, s hány
hibás megfigyelést; ez aztán elvette kedvemet az effajta szerzőktől s
gyakran őszintén felháborodtam azon, hogy mily méltatlan s vakmerő módon
visszaél sok szerző az emberek hiszékenységével. Éppen ezért, tekintve,
hogy néhány ismerősöm szerint az én csekély igyekezetem talán nem
visszatetsző hazám olvasóinak szemében: legfőbb elvül tüztem ki magam
elé, hogy soha, egy pillanatra se tántorodom el az igazság keskeny és
szigoru ösvényéről, hála istennek, kisértésbe se igen juthatok, hiszen
jól megjegyeztem nemes _Hauhnhnm_ gazdám tanitását, akinek szerencsém
volt oly hosszu éveken át tanitványa lenni:
– „Nec si miserum fortuna Sinonem
Finxit etiam, mendacemque improba finget.“
Nagyon jól tudom, hogy milyen csekély dicsőséget szerez az ember effajta
irással, amihez nem kell se tehetség, se müveltség, csak jó emlékező
képesség, vagy pontos és rendszeres napló. Azt is tudom, hogy az
utleirók, éppen ugy, mint a szótárszerkesztők, hamar elvesznek a feledés
ködébe, azoknak sulya alatt, akik később jelentkeznek s legfelül
feküsznek. Nagyon valószinü, hogy jönnek majd utazók, akik felkeresik
mindama vidékeket, melyeket itt leirtam s kiigazitják (ha vannak)
esetleg tévedéseimet: ujabb felfedezésekkel toldják meg szerény
enyéimet; ezek félretolnának majd engem, helyembeállnak s a világ
elfelejti, hogy éltem valaha s irtam. Ez elszomoritana talán, ha a
hirnév és dicsőség volna a vágyam, de mert egyetlen óhajom a közjólét, a
legkevésbbé se bánt effajta nyugtalanság. Mert lehet-e ember, ki ha a
dicsőséges _Hauhnhnm_-ek általam felsorolt erényeit megismeri, ne
szégyenkezzék azon, hogy ebben az országban ő a teremtés koronája, az
uralkodó minden állatok között? Ne szóljunk mindazon országokról, ahol
_yehuk_ uralkodnak, ezek között talán legkevésbbé a _brobdingnag_-beliek
romlottak el; ezeknek erkölcseit s kormányformájukat vajmi boldogság
volna felcserélni a miénkkel. Az olvasó itélje meg ám önmaga, igazam
van-e, én nem mondok véleményt.
Ki sem mondhatom, mennyire örülök annak, hogy jelen müvemet minden
valószinüség szerint nem gáncsolják s csépelik majd, hiszen mifajta
ellenvetéseket tehetnének a felülvizsgálók oly iróval szemben, aki a
puszta tényeket sorolja fel, s még hozzá oly távoli országokkal
kapcsolatban, melyekkel semmiféle kereskedelmi vagy politikai
vonatkozásban nem állunk? Gondosan kerültem sokféle igazságtalan
megjegyzést, amivel némely utleirót méltán vádol a kormány.
Pártkérdésekbe nem keveredtem soha; szenvedély, előitélet, emberekkel
vagy csoportokkal szemben való rosszakarat távol állott tőlem. Tanitani
s megismertetni akarom az embereket: jogot ád nekem erre,
szerénytelenség érzete nélkül, az a véletlen szerencse, hogy oly sokáig
éltem a tökéletes _Hauhnhnm_-ek országában. Mig irtam, nem gondoltam se
anyagi, se erkölcsi haszonra. Szigoruan megtiltottam magamnak, akár
egyetlen szót is leirni, mely elmélkedés lett volna, vagy vélemény; nem
sértettem meg senkit, még olyanokat sem, akik szivesen sértődnek meg.
Jogom van hát ahhoz, hogy kifogás nélkül való irónak nevezzem magam; az
én művemet ne olvassák az Ellenvetők, Válaszolók, Megjegyzők,
Vitatkozók, Rábukkanók, Felfedezők és Kinyomozók. Ezen a munkán nem
gyakorolhatják képességüket.
Egyet mégis be kell vallanom. Valaki célzott rá homályosan, hogy
„kötelességem lett volna, mint angol alattvalónak, hogy a
külügyminisztérium használatára felterjesztést készitsek utjaimról, mert
minden tartomány, amit angol alattvaló felfedez, angol birtok és
gyarmat“. De kétségeim voltak, hogy birtokaink, amikhez felfedezéseim
révén jutottunk, oly könnyen elfoglalhatók-e, mint Amerika volt, amit
Cortez Ferdinánd hamar bekebelezett. A _liliput_-beliek országa aligha
ér meg nekünk egy hajóhadat s hadsereget, másrészt kérdés, nem volna-e
oktalanság megtámadni a _brobdingnag_-belieket, vagy éppen oly vitézül
és sikeresen küzdenének-e katonáink, mint szoktak, a Repülő-Sziget
ellen, mely fejük felett lebeg? A _Hauhnhnm_-ekkel talán könnyebb
dolgunk volna, ők a háborus tudományokban teljességgel járatlanok, s a
lőfegyverek ellen tehetetlenek. De ha külügyminiszter volnék, igaz
lélekkel nem tudnám javalni, hogy elfoglaljuk országukat. E benszülöttek
bölcsessége, egyetértése, félelmet nem ismerő bátorsága s hazaszeretete,
attól félek, pótolna minden hadi tudományt. Képzeljünk el huszezer
_Hauhnhnm_-et, amint egy európai hadtest sorai közé ront, szétrobbantva
a rajvonalt, felboritva a kocsikat, hátsó lábukkal rettentő port kavarva
fel: Augusztus császár leirása jut eszembe: _Recalcitrat undique tutus_.
Inkább ajánlanám azt, vegyük rá őket, hogy néhány ezer benszülött jöjjön
közénk, civilizálni Európát, tanszékeken előadást tartani a becsület,
igazságosság, mértékletesség, közszellem, tisztaság, barátság, jóakarat
és hüség alapfogalmairól. Hiszen, ugy tudom, e fogalmak _neve_ a legtöbb
európai nyelvben megvan még, az élő nyelvekben éppen ugy, mint a
holtakban; biztosan nem merem mondani, csekély olvasottságu s nagyon
közepes műveltségü iró létemre.
De volt még egy okom, amiért nem szivesen gondoltam arra, hogy őfelsége
birodalmát felfedezéseimmel gyarapitsam. Az igazat megvallva,
lelkiismeretfurdalást éreztem: vajjon igazságosnak vélhető-e ez a mód,
amelylyel uralkodóink hasonló esetekben eljárnak? Tegyük fel például,
hogy egy kalózhajó legénységét a vihar kiveti holmi ismeretlen partra:
az árbóckosárban földet jelez a hajósinas, a kalózok partraszállanak,
fosztogatni és rabolni; ártatlan s tapasztalatlan nép fogadja őket,
minden szivességgel s vendégszeretettel. A kalózok uj nevet adnak az
országnak s királyuk nevében formálisan birtokukba veszik. Ennek jeléül
zászlót tüznek ki, leölnek két-három tucat benszülöttet, rabul ejtenek
három-négy tucatot. Hazatérnek s kegyelmet nyernek. Uj birtok alakult
most, amit isteni kegyelem jogánál fogva szereztünk. Hajók indulnak oda,
a benszülötteket kiirtják, szétkergetik, királyukat kinpadra vonják,
hogy elárulja, hová tette a föld aranyát? a katonák szabad kezet kapnak
fosztogatásra, bujálkodásra s a föld megrészegszik fiainak vérétől. E
mészárosokat nevezzük aztán „_expediciónak_“ ezeknek feladata, hogy
bálványimádó és barbár népeket civilizáljanak.
Semmiképpen nem célzok a nagy britt birodalomra, mely az egész világnak
példát adott, hogyan kell bölcsességgel gyarmatot alapitani, hogy kell
müvelni a népet, vallásban, tudományban; hogyan kell józan életü s nemes
alattvalókat küldeni a gyarmatokra; hogyan kell magasképességü s
romlottságra képtelen hivatalnokok révén igazságot szolgáltatni a
gyarmatokon, s mindennek tetejébe, erényes és ájtatos kormányzókat
hogyan kell kinevezni, akik a nép jólétét s boldogságát össze tudják
egyeztetni őfelsége érdekeivel s dicsőségével.
De tekintve azt, hogy az általam leirt országok szerény véleményem
szerint nem ugy néznek ki, mintha szeretnék, hogy meghóditsák,
legyilkolják, rabszijra füzzék és kiirtsák a gyarmatosok; másrészt pedig
sem aranyuk, sem ezüstjük, sem cukruk vagy dohányuk nincs fölös
mértékben: alázattal kockáztatni merném a megjegyzést, hogy nem is érik
meg nemes buzgalmunkat, érdeklődésünket és vitézségünket. Ha
mindazonáltal azok, akikre tartozik e kérdés, jónak látják más
véleményen lenni; a magam részéről kész vagyok bizonyitani, törvényes
uton, hogy előttem soha európai ember nem fordult meg a leirt
országokban. Már ugy értem, ha a benszülötteknek hinni lehet, hacsak nem
merülhet fel vitás pont gyanánt az a két _yehu_, akiket állitólag sok
évvel ezelőtt láttak megjelenni _Hauhnhnm_-ország egyik hegyének
peremén.
Azon se gondolkoztam, mig odajártam, milyen formaságok kiséretében
lehetne és kellene uralkodónk birtokába venni e tartományokat; különben,
ha eszembe is jutott volna, okosságból és önfentartási ösztönből
óvakodtam volna beszélni erről, jobb alkalmat várva az eddigieknél.
Most pedig, hogy megfeleltem az egyetlen ellenvetésnek, ami bármikor
felmerülhet: ime utólszor bucsuzom el nemes és nyájas olvasóimtól,
befejezem művemet, hogy redriff-i kicsiny kertemben átadjam magam
elmélkedésemnek, éljek ama nemes erkölcsök mivelésének, melyekre
_Hauhnhnm_ uraim oktattak; oktassam a magam családjának _yehu_-it,
amennyiben értelmes és idomitható állatoknak bizonyulnak; ha lehetséges,
hozzászokjak emberi lények látásához, gyakran tekintve tükörbe s végre,
hogy örökké panaszoljam, miért kellett minálunk állattá alacsonyulni a
_Hauhnhnm_-eknek, kiket még igy is mindig tisztelni fogok; nagyságos
gazdám, nemes családja, barátai s az egész _Hauhnhnm_ fajjal szemben
érzett mély hódolatomra gondolva, kikhez a miéink külső megjelenésben
szerencsések hasonlithatni, bár értelmük elfajult s megcsökkent.
Mult héten türtem el először, hogy feleségem leüljön velem ebédelni: –
egyelőre az asztal tulsó végére csak. Ez alkalomból megengedtem, hogy
(lehetőleg röviden) nehány kérdésemre is válaszoljon. A _yehu_ szagot
még most se viselem el, orromat eldugom csürlővel, levendulával,
dohánynyal, hogy ne érezzem annyira. S bár korosabb embernek nehéz
letenni régi szokásokról, még mindig remélem, hogy valamikor képes
leszek rá _yehu_-t eltürni a szomszédságomban s nem borzongok össze,
hogy fogaival, vagy körmével nekemesik.
A _yehu_-fajjal való békülésem könnyebben menne, ha egyszer
megelégednének azokkal a bünökkel és bolondságokkal, amelyekre őket a
természet feljogositotta. A legkevésbé se hat már reám, ha megpillantok
holmi ügyvédet, zsebtolvajt, kapitányt, bolondot, mágnást, hamis
játékost, politikust, rimakeritőt, orvost, hamis tanut, besugót, vagy
effélét; mindezek a foglalkozások megfelelnek a dolgok rendjének. De ha
látnom kell egyetlen pöffetegbe szorulva a testi és lelki betegség és
rutság minden szenyjét és büzét s az ilyen állatban aztán gőgöt s
büszkeséget tapasztalok: – akkor fogyni kezd türelmem, azt már nem fogom
megérteni tudni soha, hogy kerülhetett együvé egy fertőn ennyi
tökéletlenséggel a gőg. A bölcs és nemes _Hauhnhnm_-ek nyelvében nincs
szó erre a bünre, semmiféle rosszra sincsen szavuk, hacsak azok nem,
melyekkel a _yehuk_ utálatos szokásait leirják – de meg ezek között se
találtam meg a gőgre megfelelő szót. Ők nem ismerhették fel áthatóan s
tökéletesen a _yehu_-természetet ugy, amint az egész fejlettségében
kivirágzott olyan országokban, ahol ez az állat uralkodik. Én azonban,
aki e pontban náluk tapasztaltabb voltam, mondhatom, hogy tisztán
felismertem a gőg nehány halvány gyökerét a vad yehuk jellemében.
A _Hauhnhnm_-ek, kiket nem kormányoz se földön, se égen semmi, csak az
értelem: nem büszkébbek jótulajdonságaikra, mint amilyen büszke én
lehetek, hogy nem hiányzik kezem, vagy lábam, amivel pedig, hacsak nem
bolond, aligha dicsekszik az ember, bár nélküle nyomorék volna és
nyomorult. Azért időzök hosszabban e tárgynál, mert szeretném, ha
lassankint elviselhetővé válnék nekem valamely angol _yehu_ társasága.
Éppen azért, nagyon kérem azokat, akik e képtelen s felfoghatatlan
bolondságnak, a gőgnek halvány derengését érzik magukban, hogy a jövőben
kerüljék el a házam tájékát.
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: Tudnunk kell Swift szatirájának megértéséhez, hogy abban az
időben Angolországban éppenugy, mint egyebütt, pénzért lehetett nagy
hivatalokat kapni.
(_Forditó_.)]
[Footnote 2: Ezek a betük aktuális vonatkozásokkal függnek össze: akkori
államférfiak nevének kezdőbetüi.]