(Szerző határtalan hazaszeretete. – Gazdája megjegyzéseket tesz az angol
államszervezet és közigazgatás állapotáról, melyet szerző példákkal és
megfelelő esetekkel ábrázol. – A gazda észrevételei az emberi
természetről.)
Az olvasó talán csudálkozni fog, hogyan beszélhettem ilyen szabadon
saját nememről, ilyen szabadon s talán ilyen áruló módon; de gondolja
meg, hogy olyan halandókkal társalogtam e tárgyról, akik az emberi
fajtáról már eleve a leggyászosabb véleményt alkották, annak feltünő
hasonlatossága lévén a _yehukkal_. Különben pedig nyiltan bevallom, hogy
a négylábuak erkölcsi felfogását szembeállitva az emberi romlottsággal,
oly mértékben kinyitotta a szemem s értelmemet elannyira kivilágitotta,
hogy kezdtem egészen más szemmel nézni az emberi tetteket és
szenvedélyeket, s saját nemem becsületét kezdtem olyannak látni, amit
nem érdemes megvédelmezni; – de másrészt ugyis lehetetlen volt ez oly
világos és tiszta itéletü személy előtt, mint gazdám, kinek hatása alatt
naponta ezer hibát fedeztem fel magamban, amikről ezelőtt sejtelmem sem
volt s amik az emberi gyengeségek és hibák jókora lajstromában is
ismeretlenek. Példáján okulva, kezdtem mélyen megvetni minden hamisságot
és áloskodást; az igazságot pedig ugy megszerettem, hogy annak érdekében
mindent feláldozni természetesnek tünt.
Egészen őszintén akarok beszélni az olvasóval. Volt egy másik, erősebb
inditóoka annak, hogy ilyen szabadon és nyiltan beszéltem nememről. Egy
évet töltöttem csak ebben az országban, mikor érezni kezdtem, hogy máris
oly mély szeretettel, tisztelettel és hódolattal tekintek a
benszülöttekre, hogy tőlük elválni szinte lehetetlennek látszott. El is
határoztam, hogy hátralevő életemet a csudálatos _Hauhnhnm_-ok között
töltöm el, minden szépség és erény folytonos gyakorlásában és soha nem
térek vissza az emberek közé. De örök ellenségem, a végzet már ugy
határozott, hogy ez a nagy boldogság ne juthasson osztályrészemül. Most
csak az vigasztal, hogy mindabban, amit honfitársaimról beszéltem,
igyekeztem a hibáikat annyira kisebbiteni, amint az ilyen szigoru
vizsgáló előtt csak lehetséges volt s azon voltam, hogy kedvező
fordulatot adjak az egyes fejezeteknek. Tudom, ez gyöngeség, de hát
van-e élőlény, akit részrehajlóvá ne tenne a szülőföld és haza
határtalan szerelme?
Röviden és összefoglalva megirtam néhány beszélgetésünk tartalmát, a
rövidség kedvéért kihagytam azonban sok fontos részletet, amikre ezuttal
kitérek.
Mikor már minden kérdésre válaszoltam és kiváncsiságát, ugy látszik,
minden irányban kielégitettem, jó gazdám egy reggel korán küldött értem
és magától csekély távolságra leültetett. (Oly kegy volt ez, melyben
először részesültem.) Elmondta, „hogy nagyon komolyan megfontolta egész
történetemet és mindazt, amit magamról és hazámról beszéltem, s hogy e
megfontolás után az állatok egy sajátságos fajtájának tekint bennünket,
melyeknek a természet, valami csudálatos véletlen következtében, az
értelem csekély sugarát juttatta, de mi e csekély értelmet arra
használjuk csak, hogy annak segitségével természetes romlottságunkat
növeljük s uj bünöket szerezzünk a régiekhez, természetelleneseket; hogy
csekély képességünktől magunk raboljuk meg magunkat, ellenben eredeti
igényeinket s vágyainkat nagy sikerrel sokszorozzuk s egész életünket
azzal töltjük, hogy mindenféle mesterkedéssel e vágyaknak és igényeknek
eleget tegyünk. Ami engem illet, se oly erős, se oly ügyes nem vagyok,
mint egy közönséges _yehu_; ügyetlenül járok a hátsó lábaimon,
kitaláltam egy olyan viseletet, aminek következtében patáimat semmire se
használhatom s azzal nem is védekezhetem; arcomról eltávolitottam a
szőrzetet, ami nap és eső ellen védelmezett volna. Végre, se gyorsan
futni, se fára mászni nem tudok olyan sebesen, mint _yehu_ testvéreim.“
„Törvényeink és alkotmányunkat, amint nézi, azok nyilván értelmi s ennek
következtében erkölcsi fogyatékosságunk nemleges szülöttei, mert
értelmes lény kormányzásához elég a józan ész, de nekünk nincs jogunk e
cimhez azok után, amiket népemről elmondtam; bár azt is észrevette, hogy
sok részletet részrehajlásból elhallgattam s gyakran állitottam olyant,
ami nincsen.
„Véleményében mindinkább megszilárdult, látva azt, hogy nemcsak testi
vonatkozásban egyezünk meg teljesen a _yehukkal_ (eltekintve ama nem
éppen előnyünkre felhozható különbségektől, hogy patánk rövidebb,
gyengébb, hogy kevésbbé gyorsak, ügyesek, fürgék vagyunk), de azok után,
amiket életünkről, szokásainkról, cselekedeteinkről elmondtam, lelki
alkatunk között is ugyanaz a megegyezés felismerhető. Ebben az országban
is megfigyelték, hogy a _yehu_-k még sokkal jobban gyülölik egymást,
mint egyéb állatok; ennek okát abban látták a benszülöttek, hogy
mindegyik _yehu_ a többi _yehu_ ocsmányságát láthatja csak és a magáét
nem. Éppen ezért kezdi hinni, hogy nem is oktalan dolog részünkről, ha
eltakarjuk testünket s elrejtjük a sok formátlanságot és csunyaságot,
aminek látását alig viselhetjük el. Csakhogy még ebben is téved, ugy
látszik, mert a mi hazánkban ugyanolyan okokra vezethető vissza a
civódás, mint a _yehuk_ között. Mert azt ők is megfigyelték, hogy ha öt
_yehu_ közé annyi abrakot dobnak, amennyi ötvennek elég, ők ahelyett,
hogy békében zabálnának, hát egymás fülének, arcának esnek, mert
mindegyik magának akarná az egészet, éppen azért etetés közben mindig
egy szolgának kell állani közöttük, hogy visszatartsa a
nyugtalankodókat. Ha egy tehén kimul vagy elhull baleset következtében,
mielőtt a _Hauhnhnm_ saját háziállatai számára eltehetné: a környék
minden _yehuja_ ráveti magát és olyankor ugyanaz a csata tör ki köztük,
amilyent leirtam: körmeikkel borzasztó sebeket ejtenek egymáson, bár
megölni ritkán tudják egymást, nem lévén birtokában azoknak a kényelmes
gyilkoló szerkezeteknek, amiket mi feltalálunk. Máskor megint ugyanilyen
háboruskodás tör ki különböző vidékek _yehu_-i között, minden látható ok
nélkül: az egyik vidék _yehu_-i, kedvező alkalommal, mikor a másik
_yehu_-tábor nem készült fel, ráront ellenségére. Ha a támadás nem
sikerült, szépen hazakullognak és ellenség hijján folytatják otthon azt,
amit én polgárháborunak neveztem.
„Vannak mezők ezen a vidéken, ahol bizonyos fényes és szines köveket
lehet találni, amikre a _yehuk_ mohón buknak; ha, ami gyakran megesik, a
kő egyik fele benne van még a földben: képesek naphosszat ott
álldogálni, körömmel, foggal kaparni ki a követ a földből; elvinni aztán
és elrejteni istállóikban. Ilyenkor vadul és félve nézegetnek körül, nem
fedezte-e fel valamelyik társuk, hogy hová dugták a kincset. Jómaga soha
nem tudta felfogni, mire való ez a természetellenes mohóság, vagy mire
kellenek e kövek a _yehu_-nak; most kezdi hinni, hogy a fösvénységnek
ugyanazon ösztöne ez, amilyenről emberi fajunk ismertetésekor is
beszéltem. Egyszer, ugymond, kisérletképpen egy rakás ilyen követ önmaga
kiszedett onnan, ahová egyik _yehu_-ja rejtette. Mikor a piszkos állat
nem találta kincsét, oly hangos üvöltözésbe tört ki, hogy az egész
csorda összeszaladt; akkor azoknak esett, tépte, harapta, karmolta
társait, bőgött és acsarkodott, nem evett, nem aludt és nem dolgozott,
majdnem belepusztult, mig aztán gazdám egyik szolgájával visszadugatta a
köveket ugyanabba a sarokba, ahonnan kivették: a _yehu_ azonnal
visszanyerte jókedvét és meggyógyult, csak megfelelőbb rejtekhelyet
keresett a kincsnek, megint eldugta s azóta igen használható és kezes a
bestia.“
Gazdám továbbá biztositott róla, amit magam is megfigyeltem, hogy az
olyan földeken, ahol ilyen fényes kő terem, leggyakoribb és leghevesebb
az ütközet.
„Ha két _yehu_ – ugymond – ilyen követ fedez fel a mezőn s összevesznek
azon, hogy kié legyen, többnyire egy harmadik terem ott s elkaparintja a
kincset.“ Gazdám itt megjegyezte, hogy, nemde itt is feltünő a
hasonlatosság a mi ugynevezett törvényhozásunkkal és én, a saját
jóhirünk érdekében, meghagytam tévedésében s nem mondtam meg neki, hogy
a mi biráink bizony nem elégszenek meg azzal, hogy a panaszos és vádlott
által vitatott kincset elszedjék, hanem addig folytatják a pert, mig
nemcsak a kincs párolog el, de vádlott és panaszos azt a pár fityinget
is elveszti, amije az igénylett kincsen kivül volt.
Folytatva előadását, gazdám kijelentette, „hogy legvisszataszitóbb
vonása a _yehuk_-nak az a vad mohóság, amivel mindent felfalnak, ami
utjukba esik: növényt, gyökereket, bogyókat, elhullott dögök romlott
husát, vagy mindent együttvéve; s az is megvan bennük, hogy jobban izlik
nekik, amit messzi mezőkről loptak vagy szereztek, mint amit otthon
kapnak, ha mégolyan izletes is. Ha módjukban áll, addig zabálnak, mig
hasuk csaknem felpukkad, – azután megrágnak bizonyos gyökeret, amitől
kiürülnek. Van aztán egy másfajta gyökér is, dus lével, ez azonban már
ritkábban található, amit a _yehu_-k nagy gyönyörüséggel szopogatnak és
mohón keresnek mindenütt: ez a gyökér ugyanazzal a hatással van rájuk,
mint amilyen hatást nálunk a bor élvezete kelt. Ha sokat szopogatták, a
_yehu_-k hol átölelik egymást, hol összevesznek; üvöltöznek,
fintorognak, kóvályognak és tántorognak, megbotlanak végre s hosszában
belefeküsznek valami pocsolyába, ott aztán mély álomba merülnek.“
Magam is megfigyeltem, hogy ezen a vidéken az állatok közt csak a
_yehu_-k betegszenek meg, nem oly gyakran ugyan, mint nálunk a lovak,
mert nem rossz bánásmód következtében, hanem csak saját piszkos fajtájuk
mohósága és mértéktelensége miatt. A _hauhnhnm_-nyelvnek éppen ezért
egyetlen, általános szava van csak a betegségre, amit ez állattól
kölcsönöztek és ez a _hnea-yehu_, vagyis _yehu-kór_ szó. A yehut ebből
ugy gyógyitják ki, hogy saját bélsarát és vizeletét erővel a torkába
tömik. Gyakran figyeltem meg magam is, hogy ez az eljárás eredménynyel
járt s azért őszinte jóakarattal ajánlom melegen minden szeretett
honfitársamnak, általános és üdvös orvosság gyanánt minden olyan
betegség ellen, amit tulterhelés idézett elő.
„Ami müveltséget, kormányzást, művészetet, ipart s egyebeket illet“,
vallotta be továbbá jó gazdám, „azt meg kell adni, kevés, vagy semmi
vonatkozást nem lát az ő _yehu_-ik s a mi nemzetségünk között. Ami
bennünk rokon, az természetünkben rejlik. Az igaz, néhány kiváncsi
_Hauhnhnm_ állitólag megfigyelte, hogy a _yehu_-csordákban rendesen van
egy fő-yehu, (de hiszem emlitettem, hogy nálunk a szarvasok között is
van ilyen) aki még rutabb és otrombább, mint a többi s még veszekedőbb
természetü. Ez a vezető yehu rendesen maga mellé vesz egy hozzá
lehetőleg hasonló kegyencet, akinek egész hivatása abban áll, hogy
gazdája talpát és fenekét nyalogassa s a nőstény _yehukat_ beterelje
istállójába; ezért aztán urától időnkint holmi szamárkoncot kap
jutalmul. Ezt a kegyencet az egész csorda utálja s ezért mindig ura
körül settenkedik, hogy ne bánthassák. Hivatalában megmarad mindaddig,
mig a vezető nem talál még komiszabbat nála; abban a pillanatban
elkergetik őt s utóda, s az egész környék minden _yehu_-ja, himek,
nőstények, köréje sereglenek s tetőtől-talpig leöntik rondasággal. Hogy
ezt a példát mennyire lehet alkalmazni a mi udvari életünkre,
miniszterekre és kegyencekre, azt, ugymond, magam itélhetem meg
legjobban“.
Nem mertem válaszolni e gunyos és kegyetlen megjegyzésre, mely az emberi
értelem értékét a közönséges kutyák szinvonala alá sülyesztette volna:
hiszen még az is ki tudja válogatni, hogy melyik kutya ugatására
figyeljen és hallgasson, ha nem akarja, hogy rossz nyomra vezessék.
Gazdám kijelentette, „hogy vannak a _yehuk_-ban figyelemreméltó
tulajdonságok, melyekhez hasonlót ugy emlékszik nem emlitettem, vagy
csak futólag, mikor az emberi fajtáról beszéltünk. Ez állatok, ugymond,
nőstényeiket közös birtoknak tekintik, mint más vadak, abban mégis
különböznek, hogy a nőstény _yehuk_ még vemhességük idején is
érintkeznek himekkel s hogy a himek épp ugy veszekesznek és verekesznek
a nőstényekkel, mint egymás között: s mindkét nem a durvaság annyi és
olyan praktikáival érintkezik, amelyhez hasonlót semmi más élőlénynél
nem figyelhetünk meg.
„Ami legjobban meglepte mindig a _yehuk_-nál, az a nagy hajlam volt
mindenféle mocsok és piszok iránt; hiszen minden más állat természetes
ösztönnel szereti a tisztaságot.“ Gazdám két első vádjára örültem, hogy
nem kellett válaszolnom, egyetlen szóval sem cáfolhattam meg, amit
mondott; – ha módomban lett volna, bizonyára szivesen megvédtem volna
szeretett fajtámat. Ez utóbbi pontban végre ragyogó elégtételt
szolgáltathattam – volna az emberi nemnek, megvédve őt a kizárólagosság
vádjával szemben, ha történetesen disznók laktak volna a vidéken, de
történetesen nem laktak. Pedig mily szépen rámutathattam volna, hogy
ezek az állatok hogy esznek, isznak, mily mocsokban élnek, hogy nyelnek
le piszkot, sarat és igy tovább.
Még egy másik sajátságot is emlitett gazdám, amit a _yehuk_-ban egyik
szolgája fedezett fel s amit sohasem tudott megérteni. Elmondta, „hogy
némelyik _yehu_ egyszerre csak visszahuzódik egy szögletbe, lefekszik,
bőg, nyögdécsel, mindenkit vicsorogva elkerget, aki közelébe kerül,
pedig nincs semmi baja, ehetik, ihatik, fiatal és kövér. Rájöttek, hogy
egyetlen orvosság kinálkozik: ilyen _yehu_-t kemény munkára kell fogni s
akkor mulhatatlanul magához tér.“ Erre is hallgattam, részrehajlásból,
bár rögtön felismertem a _spleen_ nevü betegség csiráit, amit gazdagság,
fényüzés és tétlenség növelt nagyra nálunk s amit ha ugyanoly módon
kezelnének, mint a _Hauhnhnm_-ek: kezeskednék a gyógyulásért.
Gazdám felemlitette még, „hogy a nőstény _yehu_-k szeretnek elrejtőzni
holmi sövény vagy bokor mögött, s onnan bámészkodnak fiatal himekre;
mikor azok odanéznek, hirtelen elbujik a nőstény, furcsa mozdulatokat
végez és fintorokat vág. Megfigyelték, hogy ilyenkor igen kellemetlen
illata van. Ha aztán a him feléje tart, a nőstény lassan visszahuzódik,
sürün hátrapislog s tettetett rémülettel valami megfelelő rejtekhelyre
fut, ahova, biztos lehet benne, hogy a him követni fogja.
„Máskor meg, ha idegen nőstény vetődik közébük, két vagy három egynemü
társa körüljárja, rábámul, fintorokat vág, megszagolja, majd olyan
mozdulatokkal, amik undort és megvetést látszanak kifejezni,
otthagyják.“
Nagyon érdekelt és mulattatott volna mindez a finom részlet, amit gazdám
részben saját tapasztalatából, részben hallomásból meritett: ha közben
nem szomorit el a meglepő megismerés, hogy ime az asszonyi kacérság,
pletykázás és megbotránkoztatás ösztönök gyökeréből táplálkozik.
Folyton attól féltem, s vártam, hogy gazdám azokról a természetellenes
nemi bünökről is beszél majd, a _yehuk_-kal kapcsolatban, amik nálunk
annyira közönségesek. De e pontban, ugy látszik, a természet nem jó
tanitómester: a raffinált élvezetek kultuszát féltekénken a művészet és
értelem honositotta meg.