(Szerző gazdája kivánságára az angol álladalomról beszél. – Mi az oka az
európai háboruknak. – Szerző kezdi elmagyarázni az angol
államszervezetet.)
Kérem az olvasót, ne feledkezzék meg arról, hogy gazdámmal való
társalgásainknak az alábbiakban következő kivonata rövidesen
összefoglalja azokat a leglényegesebb pontokat, amelyek két évi
beszélgetéseink folyamán szóbakerülhettek. Abban a fokban, amint a
_Hauhnhnm_ nyelvben egyre jobban fejeztem ki magam, gazdám több s egyre
több részletre volt kiváncsi. Vázoltam előtte, amennyire módomban
állott, Európa mai állapotát. Beszéltem iparról és kereskedelemről,
müvészetekről és tudományról; folyton meg-megujuló kérdései és válaszaim
a részletek kimerithetetlen anyagát szolgáltatták. Itt csak a saját
hazámra vonatkozó kérdések lényegét vázolom röviden, összevonva annyira,
amennyire lehet, tekintet nélkül a körülményekre és időre, pusztán a
szigoru igazsághoz ragaszkodva. Csak azt sajnálom, hogy néha aligha
sikerül majd gazdám érveit s kijelentéseit hüen visszaadni; részint
emlékező tehetségem hiányos, részint a mi barbár angol nyelvünk nem
tudja kifejezni forditásban az eredeti finomságait. Nagyságos gazdám
kivánságának eleget téve, sorban elbeszéltem az Oraniai Vilmos alatti
forradalmat, a hosszu angol-francia háborut, melyet ez az uralkodó
kezdett s utódai folytattak s folytat a jelenlegi királyné is s mely még
most sem szünt meg. Kivánságára összeszámitottam, „hogy körülbelül egy
millió _yehut_ öltek meg a háboru folyamán, mintegy száz várost
foglaltak el s ötször annyi hajót sülyesztettek viz alá, vagy égettek
fel“.
Azt kérdezte, „mi volt e háboruknak közönséges oka, vagy inditéka?“
Megmondtam, „hogy az okok megszámlálhatatlanok; de nehányat a
legfontosabbak közül felsorolhatok. Ez az ok néha az uralkodók
becsvágya, kik ugy érzik, soha sincs elég országuk és népük, amit
boldoggá tegyenek; – néha meg az államférfiak romlottsága, akik háboruba
keverik urukat, hogy elhallgattassák a rossz közigazgatáson
felháborodott néprétegek zugolódását. Véleménykülönbségek is gyakran
okozták milliók halálát, például ilyenek, hogy hus-e a kenyér, vagy
kenyér-e a hus; vajjon egy bizonyos bogyó váladéka vér-e, vagy bor;
vajjon fütyülni bün-e vagy erény; vajjon mi jobb, megcsókolni a
gerendát, vagy tüzbe dobni; vajjon mi a legszebb szin kabátban:
fekete-fehér-vörös, vagy szürke; rövid legyen-e a kabát vagy hosszu;
szük, vagy bő; tiszta, vagy piszkos és igy tovább. A legvéresebb,
legdühösebb s leghosszabb háboruk ilyen véleménykülönbségeken törnek ki,
főleg oly vélemények különbségén, melyek közönyös dolgokra vonatkoznak.
Két uralkodó között gyakran azon fordul meg a pártoskodás, vajjon
melyiknek van joga ahhoz, hogy országának birtokába helyezzen egy
harmadikat, oly országba, melyre egyiknek sincs igénye; sokszor azért
kezd ki egyik uralkodó a másikkal, hogy az ki ne kezdjen vele; sokszor
azért üt ki háboru, mert az ellenség nagyon erős; sokszor azért, mert
nagyon gyenge; sokszor szomszédaink akarják, ami a miénk, vagy az övék
az, amit mi akarunk; erre aztán verekszünk, mig ők elveszik a mienket,
hogy nekünk adják az övékét. Nagyon méltányos háboru-ok az is,
megtámadni egy országot, melynek népét elpusztitotta az éhség;
tönkretette a dögvész, vagy szétzavarta a belső pártviszály. Méltányos
háboru-ok szövetségesünk ellen az a körülmény, hogy nagyon szeretnénk,
ha egyik város a mienk volna, amibe az is jó, hogy már nem az övé. Az
ugynevezett büntetőhadjáratok azok, melyeket szegény és tudatlan népek
ellen inditanak az uralkodók, kipusztitva felét e népnek, másik felét
rabszolgaszijra füzve, hogy barbár életmódjukon ekként segitsenek.
Nagyon tisztességes és gyakori szokás, ha az egyik uralkodó segédkezet
nyujt a másiknak, hogy egy harmadik ellen védekezzék, akkor a
segély-nyujtó, miután szövetségesét kirántotta a bajból, a kérdéses
területet ő maga foglalja el s megöleti, becsukatja, vagy számüzi a
szövetséges uralkodót, amihez joga van, hiszen ő segitette. Vérrokonság,
vagy házasság is gyakori oka az uralkodók közt történt háborunak. Minél
közelebbi rokonról van szó, annál nagyobb a háborus kedv; szegény népek
éhesek, gazdag népek gőgösek, a gőg és éhség pedig sohasem értik meg
egymást, éppen azért, a katonai hivatás mindenek közt a
legtiszteletreméltóbb. Katona ugyanis olyan _yehu_, aki pénzért annyit
öl meg embertársai közül, akik őt sohse bántottak, amennyit csak tud.
„Van aztán Európában nehány uralkodó, akiket kéregető-királynak lehetne
nevezni; ezek a maguk erejéből nem viselhetnek háborut, tehát
csapataikat gazdagabb nemzetektől kibérlik; ennyit és ennyit fizetnek
naponkint egy emberért; Észak-Európában ez gyakori szokás“.
„Amit a háboruról mondott nekem“ – mondta gazdám – „csodálatos
világossággal mutatja, hogy maguknál pontosan az az ész hiányzik, amiről
olyan büszkén beszélt; még jó, hogy a gyalázat nagyobb, mint a veszély
és hogy a természet nem engedi meg, hogy még nagyobb bajokat
csináljanak. Szájuk ugyanis egy sikban van az arccal s igy nem
haraphatják meg egymást, csak ha a másik beleegyezik. Mellső és hátsó
patáik pedig oly rövidek és gyöngék, hogy a mi _yehuink_ közül egy egy
tucat európai _yehut_ megszalasztana: s éppen azért, ami azoknak számát
illeti, akiket megöltek a csatákban, nem gondolhatok egyebet, minthogy
olyan dolgot állit, ami nincsen“.
Fejemet ráztam s nem állhattam meg, hogy elmosolyodjam. Nem lévén
egészen járatlan a háboru müvészetében, leirtam neki a különböző
ágyukat, láncos golyókat, puskákat, karabélyokat, pisztolyokat,
golyókat, lőporokat, kardokat, szuronyokat, ütközeteket, ostromokat,
rohamokat, hátrálásokat, aknákat, bombákat, tengeri háborukat,
emberestül elsülyesztett hajókat, mindkét részről ezerszámra elhulló
katonákat, halálhörgéseket, levegőbe kalimpáló testrészeket, füstöt,
lármát, kavarodást, lovak dobogását halottak fején, futást, üldözést és
diadalt, hullákkal boritott földeket, hullákat marcangoló kutyákat,
farkasokat és keselyüket, kifosztást, gyujtogatást, rombolást és
pusztitást. S hogy drága hazám fiainak értékét s nagyságát
elképzeltessem vele, biztositottam, „hogy saját szememmel láttam, hogy
vertek agyon százszámra embereket egyetlen ostromban s hogy
sülyesztettek el száz hajót s láttam, hogy potyognak a felhőkből vissza
a felrobbantott testrészek, a nézők nagy mulatságára“.
További részletekbe akartam bocsátkozni, midőn gazdám hallgatást
parancsolt. Azt mondta, „hogy aki a _yehuk_ természetét ismeri, könnyen
elképzelheti, hogy egy ilyen gonosz állat képes mindarra, amit
felsoroltam, ha ereje és ravaszsága egyensulyt tart romlottságával. De
amint előadásom folyamán az egész fajta iránt érzett irtózata egyre
fokozódott, végre annyira megzavarta lelkét s oly csuf érzéseket keltett
benne, melyek eddig idegenek voltak tőle; amint lassankint hozzászokik
az ilyen utálatos szavakhoz, már nem hatnak rá annyira, mert bár megveti
a _yehukat_, de rut természetükért épp oly kevéssé tud haragudni rájuk,
mint ahogy nem haragudhatik egy _gnnayhra_, (ragadozó madár) amiért
kegyetlen, vagy nem haragudhatik egy kőre, amiért megvágta a lábát. Ám
ha azt látja, hogy oly lény, ki magának értelmet tulajdonit, épp ugy
képes e borzalmak elkövetésére: akkor attól tart, e tulajdonok
romlottsága nagyobb s elijesztőbb, mint az állati durvaság. Azért kezdi
hinni, hogy amit értelemnek tartottunk, az inkább csak valami ingerlő
szerve természetünknek, mely arra való, hogy eredeti büneinket fokozza,
mint ahogy egy megzavart vizfelület tükre a nyomorék test képét, nemcsak
nagyobbnak, de még torzabbnak mutatja“.
Hozzátette, „hogy eleget hallott már a háboruról, mostani és korábbi
beszélgetéseink folyamán. De van egy pont, melyben még mindig homályosan
lát. Mondottam volt neki, hogy a legénység között voltak emberek, kiket
a törvény tett tönkre s azért kellett futniok hazájukból. Már egyszer
elmondtam a _törvény_ szónak értelmét, mely arra való, hogy az embert
védje, s ugyanannak vesztét okozhassa. Azért arra kér, beszéljek
bővebben róla, mit értek törvény alatt s hogyan alkalmazzák a törvényt
hazánkban. Ő ugyanis azt hitte eddig, hogy a józan ész elég egy józan és
értelmes lény igazgatására, megmutatván, mit kell tennünk és mit kell
kerülnünk“.
Biztositottam nagyságos gazdámat, „hogy a törvény oly tudomány, melyben
nem vagyok nagyon járatos, annyiban legföljebb, hogy sokszor alkalmaztam
hiába ügyvédeket ellenem elkövetett igazságtalanságok dolgában. Mégis
beszélni fogok erről is, amennyiben módomban áll.
Elmagyaráztam, „hogy van köztünk egy csomó ember, kik korai ifjuságuktól
kezdve tanulják annak müvészetét, hogy e célra sokszorozott és
válogatott szavakkal bebizonyitsák a fehérről, hogy fekete s a
feketéről, hogy fehér, aszerint, amint fizetik őket. Ez emberekkel
szemben a többi valóságos rabszolga, mert ha például az én szomszédom
szemet vet a tehenemre, fizetett ügyvédhez fordul, aki bebizonyitja,
hogy joga van a tehenemhez. Nekem erre másik ügyvédet kell fogadni, aki
az igazamat védi, mert a törvény rendelete szerint az ember nem
beszélhet a maga érdekében. Már most ebben az esetben én, aki a tehén
igazi tulajdonosa vagyok, két nagy hátránynyal kell hogy megküzdjek:
először az én ügyvédem, aki bölcsőjétől fogva ahhoz szokott, hogy a
hamisságot védje, alig tudja feltalálni magát, mikor most az igazságot
kell védenie; ez az ő szemében természetellenes állapot, hol nincsen
elemében s melyben nem érzi jól magát. A második hátrány abban van, hogy
ügyvédemnek nagyon óvatosnak kell lenni, nehogy a birák elutasitsák,
mire a többi ügyvéd ugy tekinti őt, mint aki a törvényvédelem
jelentőségét kisebbiteni akarja. Igy csak két mód kinálkozik, ha meg
akarom tartani a tehenem. Az egyik az, hogy elmegyek felperesem
ügyvédjéhez s dupla fizetéssel megnyerem a magam ügyének, mire elárulja
védencét s kimutatja, hogy az igazság az én oldalamon van. A második mód
az, ha ügyvédem ügyemet oly igaztalannak tünteti föl, amint csak tudja,
ugy forgatva a dolgot, mintha a tehén tényleg ellenfelemé volna; ha ezt
ügyesen csinálja, biztosan felém hajlik a törvény kegye. Tudnivaló, hogy
ezek a birák itélnek tulajdon kérdésekben és bünügyekben egyaránt: a
legügyesebb ügyvédek közül válogatják őket, akik már öregek és lomhák.
Egész életükben annyit küzdöttek az igazság és egyenlőség ellen, hogy
most már végzetes hajlandósággal szeretik a csalást, szédelgést,
kifosztást. Ismertem közöttük olyanokat, akik visszautasitották a
megvesztegetést, ha az igazság részéről történt, semhogy az egész birói
kart megsértsék azzal, hogy hivatalukkal ellenkező módon kelljen
cselekedniök. Az ügyvédeknek alaptételük, hogy amit azelőtt tettek, azt
törvény szerint tenni kell és lehet ujra. Éppen azért gondosan
feljegyzik azokat a határozatokat, melyeket valaha az igazság s az
egészséges emberi belátás ellen hoztak. Az ilyen itéleteket
_precedenseknek_ nevezik; ezeknek nagy tekintélye van s igen gyakran
emlegetik, s a birák gyakran használják fel gyenge lábakon álló
vélemények támogatására.
„Tárgyalásokon az ügyvédek és birák nagyon vigyáznak, nehogy a felvetett
kérdés érdemét érintsék. Inkább kiabálni kezdenek, felhevülnek, ha
valahol a lényeges pontra tapintottak rá véletlenül, hogy a közönség
figyelmét eltereljék. Ellenben hosszan időznek oly pontoknál, melyeknek
a tárgyhoz semmi köze; például a fent emlitett perben sohase az érdekli
őket, vajjon ellenfelemnek jogos igénye van-e az én tehenemre. Ellenben
hosszan vitatják, hogy mit mondott a felperes, vörös-e a tehén, vagy
fekete, milyen hosszu szarva van; a föld, amin legel, kerek-e vagy
négyszögü, hogy hol fejik meg, az istállóban vagy a mezőn, van-e valami
betegsége és igy tovább Most aztán a precedensekhez fordulnak tanácsért,
a pört időről-időre elnapolják, és tiz-tizenkét-tizenhárom év mulva
végre itéletet hoznak.“
„Tudnivaló még az, hogy ez a társaság valami sajátságos műnyelvet, vagy
tájszólást beszél, amiből semmiféle halandó egy szót sem ért; a
törvények mind ezen a nyelven iródnak, ezt a nyelvet ápolják és
fejlesztik nagy szeretettel, mig egészen össze nem zavarták az igazság
és hamisság, a helyes és helytelen lényegét: ugy, hogy harminc évig
tart, mig eldől, vajjon a föld, melyen lakom s mely hat nemzedéken át
őseim birtoka volt, az enyém-e, vagy egy idegen emberé, aki száz
mérföldnyire lakik, valami idegen országban.
„Már olyan személyek ellen, kiket valami államellenes büntettel
vádolnak, az eljárás sokkal gyorsabb. A biró megtudja előbb, hogy a
hatalmi férfiak miképpen vélekednek s azután a jogi formák pontos
tekintetbe vétele mellett kényelmesen felakasztatja, vagy futni engedi“.
Gazdám itt közbevágott és megjegyezte „mily kár, hogy ilyen csodálatos
szellemi tulajdonokkal felruházott személyek, mint amilyenek leirásom
szerint a jogtudósok lehetnek, nem kapnak valami megfelelőbb állást,
melyből a tudományt és bölcsészetet terjesztenék“. Válaszolva,
megmagyaráztam nagyságos gazdámnak, „hogy ezek minden egyébben, ami nem
mesterségükre vonatkozik, egészen tudatlan és ostoba emberek, bárgyu
társalgók, esküdt ellenségei minden tudománynak és müveltségnek s mindig
hajlandók fejetetejére állitani minden gondolatot és szóbakerülő
igazságot, mint ahogy azt már mesterségük közben megszokták“.