(A Houhnhnmek fogalma igazságról és hamisságról. – Szerző előadását
hitetlenkedve fogadja gazdája. – Szerző részletesebben beszámol
önmagáról és utjainak eseményeiről.)
Gazdám a nyugtalanság minden külső jelével hallgatott végig; tekintve,
hogy ebben az országban nem szoktak kétkedve venni, vagy nem hinni
valamit, amit egy másik mond, a benszülöttek nem is tudják, hogy
viselkedjenek, ha mégis ily körülmények közé kerülnek. Emlékszem,
gazdámmal való számos beszélgetésben, mikor az emberi fajta természetét
magyaráztam, szóba került a hazugság s a hamis beállitás, de csak
nagynehezen értette meg, miről beszélek, bár különben igen éles itélete
s gyors felfogása volt. Ám, igy érvelt „a beszéd szokása arra való, hogy
megértsük egymást s hogy a tényekről értesülést szerezzünk; már most, ha
valaki oly dolgot állit, ami nincsen, akkor elhibázta a célt s azt éri
el, hogy a másik ember nem érti meg, amit mondott s hamis értesüléseket
szerez, ami rosszabb a tudatlanságnál: mert akkor feketének tudom azt,
ami fehér és rövidnek azt, ami hosszu“. Ennyi fogalmat tudott csak
alkotni magának a hazugságról, amit az emberek oly jól ismernek, annyit
gyakorolnak.
De térjünk tárgyunkra. Midőn azt állitottam, hogy a _yehuk_ kormányozzák
nálunk az állatvilágot, gazdám kijelentette, hogy az neki magas, tul van
felfogásán. Megkérdezte, „vannak-e köztünk _Hauhnhnmek_ és mi a
hivatásuk?“ Feleltem, „hogy van ám, még pedig nagy számban, hogy nyáron
a földeken legelnek, télen szénát meg zabot kapnak házainkban, ahol
_yehu_ szolgák simára kefélik szőrüket, sörényüket megfésülik, fogaikat
kitisztogatják, etetik és ágyat vetnek nekik“. „Ezt már jól értem“,
mondta a gazdám „s mindabból, amit elbeszélt, nyilvánvaló, hogy bármily
értelmes lények ott a _yehuk_, az urak mégis csak a _Hauhnhnmek_; – bár
a mi _yehuink_ volnának rávehetők, hogy nekünk ily szolgálatokat
tegyenek“. Megkértem, „méltóztassék megengedni, hogy ne folytassam, mert
bizonyos vagyok benne, hogy a továbbiakkal már nem lesz igy
megelégedve“. De gazdám ragaszkodott hozzá, hogy mindent megtudjon, jót
és rosszat egyaránt. Meghajoltam s kijelentettem, hogy engedelmeskedni
fogok. Bevallottam, „hogy nálunk a _Hauhnhnmek_, akiket lovaknak
nevezünk, igen szelid és szép állatok, hogy gyorsaságban és erőben
kiválnak s ha előkelő emberek tulajdonát képezik, csak utközben
szolgálnak, vagy versenyt futnak, vagy hintót huznak; hogy nagy gonddal
s igen jól bánnak velük, mig meg nem betegednek, vagy a lábuk ki nem
sebesedik: akkor azonban eladják s mindenféle durva munkában addig
nyaggatják őket, mig fel nem fordulnak; – akkor lenyuzzák a bőrüket és
azt eladják testüket a kutyák és ragadozó madarak falják fel. De a
közönséges fajtáju lovak sorsa nem ily szerencsés. Ezeket földmüvesek,
iparosok és más alacsonysorsu népek használják fel, nagy munkával
tulhalmozzák s rosszul bánnak velük“.
Leirtam, ahogy tudtam, hogy miként lovagolunk mi, leirtam, a kengyel, a
nyereg, a zabola, az ostor alakját és nagyságát, leirtam a kerekeket s a
kocsit. Elmondtam, „hogy bizonyos kemény anyagból, az ugynevezett vasból
félköralaku lemezeket csinálunk s ráerősitjük az ő lábaikra, nehogy
patáik a köves uton eltöredezzenek“. Gazdám a felháborodás nehány
indulatszava után azon csodálkozott, „hogy merészelünk mi felülni egy
_Hauhnhnm_ hátára, hiszen az ő házának leggyengébb szolgája lerázná a
hátáról, vagy oldalára feküdve, halálra zuzná a legerősebb _yehut_, ha a
bestia felpattanna rá“. Megmagyaráztam, „hogy a mi lovainkat három, négy
éves koruktól fogva szoktatják mindama szolgálatra, melyekre
felhasználjunk őket; hogy amelyik makacskodik vagy ellenáll, azokat
kocsik elé fogják; hogy többnyire ütjük őket, mig fiatalok; hogy a
himeket, amiket lovaglásra vagy kocsihuzásra szánunk, két éves korukban
kiheréljük, amitől szelidek s kezesek lesznek; hogy valóban, a mi
lovaink érzik a büntetést és a jutalmat, de mégegyszer alázattal kérem,
gondolja fel kegyesen, hogy a mi lovainknak épp oly kevés esze van, mint
ebben az országban a _yehuknak_“.
Sok körülirással fogalmaztam meg mindent, amit elbeszéltem: a
_Hauhnhnmök_ nyelve nagyon sok szót nem ismer, mert szenvedélyeik és
vágyaik nem oly számosak, mint a mieink, de lehetetlen leirnom gazdám
nemes haragját, mikor megértette, hogy bánunk mi a _Hauhnhnm_ nemmel;
különösen, mikor részletesen leirtam, hogyan heréljük ki a lovakat, hogy
jobban szolgáljanak inkább, mintsem fajukat tenyészszék. Azt mondta, „ha
lehetséges oly ország, ahol a _yehuk_ uralkodnak, ez igazán csak
értelemmel történhetik, mert az értelem idővel mindig elnyomja a nyers
erőt. De ha külső alakunkra s különösen az enyémre gondol, azt kell
hinnie, hogy hasonló nagyságu és termetü lény a legkevésbé való arra,
hogy az értelmet képviselje az állatok között“. S még tudni kivánta,
„vajjon azok, kik közt élek, hozzám hasonlitanak-e inkább, vagy a
_yehukhoz_?“ Biztositottam, „hogy inkább hozzám; de vannak köztük ifjak
és nők, kiknek bőre lágyabb és simább, mint az enyém s oly fehér, mint a
tej“. Azt felelte, „hogy valóban, nagyon különbözöm a többi _yehutól_,
tisztább vagyok és nem oly formátlan, de ha jól meggondolja,
tulajdonképpen hátrányomra különbözöm: hogy körmeim használhatatlanok s
hogy mellső lábaim tulajdonképpen nem is lábak, mert még sohasem látta,
hogy azon járnék, hiszen el sem viselnék a kemény földet s hogy az a
boriték, amibe csavartam, nem oly erős s nem oly vastag, mint a másik,
amit lábamon hordok; hogy hiszen nem is tudok biztosan járni, mert ha az
egyik hátsó lábam megcsuszik, feltétlenül orra bukom“. Aztán kezdte
kifogásolni testem más részeit. Arcom csupaszságát, kiugró orromat,
szemeimet, melyek előre néznek s igy oldalt akkor láthatok csak, ha a
fejemet forgatom; – hogy csak ugy tudok enni, ha egyik mellső lábamat
szájamhoz emelem. Azt se tudja, mire való az a sok beosztás, meg bevágás
hátsó lábaimon, hiszen lágyak ahhoz, hogy a kövek keménységét és élét
elviselje, ha más állatok bőrét rá nem huzom; hogy egész testemet
folyton védeni kell hideg és meleg ellen s védőruhámat naponta nagy
fáradsággal fel kell huznom és levetnem megint; s hogy végre megfigyelte
azt, hogy az ő országukban minden állat elkerüli a _yehukat_, a
gyöngébbek megfutnak, az erősebbek elüzik maguktól. Elannyira, hogyha
felteszi is rólunk az értelem adományát, nem érti, hogy gyógyitottuk ki
azt a természetes ellenszenvet, amit minden élő teremtés érez
irányunkban s hogy szelidültek meg s szolgálnak nekünk e teremtmények.
No de nem vitatkozik ezen tovább, mert inkább a saját történetemet
szeretné tudni, hogy honnan jövök, életem különböző eseményeit s
kalandjaimat“.
Kijelentettem, „hogy minden ponton szeretném kielégiteni kiváncsiságát,
de félek, hogy sok dologban nem találom majd meg a helyes kifejezést,
mert vannak fogalomkörök, melyekről őnagyságának halvány sejtelme sincs
s vannak tárgyak, melyeket ebben az országban semmihez sem
hasonlithatok. Mégis megteszem a magamét s majd hasonlatokban fejezem ki
magam, csak arra kérem alázattal, segitsen, ha nem találok szavakat“.
Gazdám ezt kegyesen megigérte.
Elmondtam, „hogy tisztességes szülőktől származom s egy szigeten
születtem, melyet Angliának hivnak. Oly távol innen, hogy legerősebb
szolgája egy év alatt tenné meg azt az utat. Seborvosnak neveltek s
hivatásom abban állott, hogy sebeket és töréseket gyógyitsak, amiket a
véletlen vagy erőszak okozott; hogy országunkat egy nőnemü ember
kormányozza, akit királynőnek nevezünk. Elhagytam hazámat, hogy vagyont
szerezzek, amiből visszatértem után magam és családom megél. Utolsó utam
folyamán parancsnoka voltam egy hajónak s ötven _yehunak_, melyek közül
sok elpusztult a tengeren. Különböző népek fiaiból egészitettem ki a
legénységet. Hajóm kétszer volt abban a veszélyben, hogy mindenestül
együtt elsülyed, először egy orkán, másodszor zátony miatt“. Gazdám itt
közbeszólt és megkérdezett, „hogy vehettem rá idegeneket, más országok
fiait, hogy velem merészkedjenek, mindeme veszélyek és véletlenek után?“
Mondtam, „hogy ezek kétségbeesett fickók voltak, kik szülőföldjükről
szegénység vagy valamely büntett miatt futni kényszerültek. Egyiket a
törvény folyása tette tönkre; a másik elitta, eljátszotta,
elbordélyozta, amije volt; a harmadik megszökött valahonnan; voltak
köztük gyikosok, tolvajok, mérgezők, hamispénzverők, kicsapongók, akiket
fajtalanság vagy más gonosztettek miatt itéltek el; voltak, akik
otthagyták zászlajukat, vagy elárulták az ellenségnek; legnagyobb
részben szökött fegyencek, kik nem mertek visszatérni hazájukba, hogy
felakaszszák őket, vagy tömlöc fenekén éhen pusztuljanak: igy hát
kellett, hogy más vidéken próbáljanak szerencsét“. Előadásom folyamán
gazdámnak tetszett többször félbeszakitani. Sok körülirással éltem, hogy
elmagyarázzam mindama büntettek természetét, melyek következtében
matrózaim megszöktek hazájukból. Több napig tartott, mig mindent
megértett. Képtelen volt felfogni, mire való s mit használ a bünök
elkövetése. Hogy ezt megértessem vele, igyekeztem megfogalmazni előtte a
gazdagság és hatalom utáni vágy természetét, a bujaság, mértéktelenség,
rosszakarat és irigység borzasztó hatását. Mindezt meghatároztam s
esetekkel és feltevésekkel is ábrázoltam. Minden kép után megbotránkozva
s álmélkodva meresztette szemeit, mint valaki, akinek képzeletét sohase
látott és hallott lehetőség döbbenti meg. Hatalom, uralkodás, háboru,
törvény, büntetés; mindezekre nincs szó az ő nyelvükben. Majdnem
áthághatatlan nehézségek árán tudtam csak elérni, hogy felfogja e szavak
értelmét. Kiváló felfogása a társalgás folyamán nagy segitségemre volt:
Végre odáig jutottunk, hogy nagyjában képet alkothatott magának az
emberi természetről s mindarról, amire ez képes. Még csak azt kivánta,
hogy adjam pontos képét annak a földnek, amit Európának neveztem, de
különösen a saját hazámról beszéljek.