(Szerző az ország nyelvét tanulmányozza. – Hauhnhnm gazdája támogatja a
tanulásban. – Az ország nyelve. – Számos magasállásu Hauhnhnm
kiváncsiságból eljön megnézni szerzőt. – Szerző röviden elbeszéli utjait
gazdájának.)
Legfőbb igyekezetem odairányult, hogy már most megtanuljam az ország
nyelvét, amiben gazdám (ezentul csak igy nevezem) s a ház mindegyik
szolgája támogatott. Mindnyájan valóságos csodának tekintették, hogy egy
szerintük oktalan állatban az értelem kétségtelen jeleit
tapasztalhatták. Rámutattam a tárgyakra s megkérdeztem nevüket, amit
aztán, ha magamra maradtam, naplómba jegyeztem be. Rossz kiejtésemet
gyakori ismétlésekkel javitgattam. Egy rőt poroszka, egyik alsóbb
cseléd, különösen kezemre járt.
Ez a nép torkon és orron keresztül beszél. Nyelvük legjobban a
németalföldi tájszólásokhoz hasonlit, de kecsesebb és kifejezőbb.
Különben V-ik Károly császár ugyanezt akarta mondani, mikor
kijelentette, „hogy a lovaival mindig hollandusul szokott beszélni.“
Gazdám kiváncsisága és türelmetlensége oly nagy volt, hogy szabad
idejében órákat töltött tanitásommal. Meg volt győződve róla, (mint
később bevallotta) hogy _yehu_ vagyok. De tanulékonyságom és szelidségem
meglepte őt, mert mind e tulajdonok ellentétben állnak a _yehuk_
természetével. A ruháim nagy zavarba hozták, gyakran tépelődött magában,
vajjon nem testemhez tartoznak-e: mert sohasem vetettem le, mielőtt a
család nyugovóra tért s reggel már korán felöltöztem. Gazdám nagyon
vágyott már tudni „honnan jövök, hol szedtem fel az értelem mindama
látszatát, amit elárultam eddig, hogy történetemet saját szájamból
hallhassa“, remélte, hogy ez hamar bekövetkezik, mert igen gyorsan
tanultam. Hogy mindent jól megjegyezzek, a szavakat latin betükkel irtam
le forditással együtt. Mindez gazdám jelenlétében történt s csak
nagynehezen tudtam megmagyarázni néki, hogy mit mivelek. E
benszülötteknek ugyanis fogalmuk sincs könyvekről és irodalomról.
Tiz hét alatt már megértettem a legtöbb kérdést s három hónap mulva
türhető válaszokat adtam. Gazdám szerette volna tudni, „hogy honnan
jövök s ki tanitott meg utánozni az értelmes lényeket, mert a _yehukat_
(melyekéhez fejem, kezem, arcom s minden, mi látható rajtam, tökéletesen
hasonlit) eltekintve valami alattomos ravaszságtól s minden rosszra való
hajlamtól, ugy ismerik, mint a leggyengébb felfogásu háziállatokat.“ Azt
feleltem, „hogy tengeren át jöttem, távol vidékről, sok hozzám hasonló
lénynyel, egy nagy, kivájt edényben, amit a fák törzséből csináltunk, de
társaim kitettek a partra s magamra hagytak“. Csak nagynehezen és sok
taglejtés segélyével tudtam ezt megértetni vele. Azt felelte, „hogy
bizonyára tévedek, vagy amit mondok, az nincsen“, igy fejezte ki magát,
mert nyelvöknek nincs szava a hazugság, vagy csalás kifejezésére.
„Lehetetlen az, hogy a tengeren tul még ország legyen, vagy hogy állatok
faedényt készithessenek s ezt a tengeren kormányozhassák. Abban
bizonyos, hogy élő _Hauhnhnm_ nem tudna ilyet szerkeszteni s nem bizná
_yehukra_, hogy kormányozzák.“
A _Hauhnhnm_ szó az ő nyelvükön lovat jelent, nyelvtörténetileg: _a
természet tökélyét_. Azt mondtam gazdámnak, „hogy még nem tudom jól
kifejezni magam, de rövid időn belül csodákat beszélek majd néki“.
Gazdám a saját feleségét, csikaját és cselédeit is intette, hogy minden
alkalmat használjanak fel, amikor tanithatnak: ő maga naponta két-három
órát oktatott. Több magasállásu ló és kanca a szomszédságból
meglátogatott bennünket arra a hirre, „hogy egy csodálatos _yehut_
találtak, ami ugy beszél, mint egy _Hauhnhnm_ és szavakban és
mozdulatokban az értelem halvány visszfényét árulja el. Mind e vendégek
nagyon szivesen beszélgettek velem, kérdéseket tettek fel, s én ugy
ahogy válaszoltam. Ez a nagy buzgalom odahatott, hogy odaérkezésem után
öt hónappal már mindent értettem, amit beszéltek s egész türhetően
fejeztem ki magam. A _Hauhnhnm_-ök, kik hogy láthassanak s
beszélhessenek velem, meglátogatták gazdámat, alig hitték el, hogy igazi
_yehu_ vagyok, mert a testem, ugymond, másféle szőrzettel van boritva.
Csudálkoztak, hogy rajtam nincs szőrzet, csak fejemen, arcomon és
kezeimen. De titkom csakhamar kiderült, egy oly eseménynyel
kapcsolatban, mely tizennégy nappal ezután történt.
Már emlitettem az olvasónak, hogy esténkint, ha a család lefeküdt, én is
visszavonultam, levetkőztem és ruháimmal takaróztam. Egy reggel az
történt, hogy gazdám értem küldte a vörös poroszkát, az inasát. Még
álmomban talált, ruháim egyik oldalon leestek s ingem mellemre csuszott.
Felébredtem a zajra s észrevettem, hogy az üzenetet némileg zavartan
adja tudtomra. Később gazdámnak ijedtében nagyon zagyva leirásban mondta
el, mit látott. Én hamar megtudtam a felfedezést, mert alighogy gazdám
előtt megjelentem, rögtön megkérdezte, „mit jelentsen az, amit szolgája
beszélt, hogy én nem ugyanaz vagyok mikor alszom, mint aminek nappal
mutatkozom; hogy az inas szerint részben fehér vagyok, részben sárga,
vagy legalább is nem oly fehér és részben barna“.
Eleddig eltitkoltam ruháim jelentőségét, minden módon különbözni akarván
a _yehuk_ átkozott fajtájától, de most beláttam, hogy tovább nem
titkolódzhatom. Különben is megfontoltam, hogy cipőim s ruháim csakhamar
elkopnak majd, máris rossz állapotban voltak s igy egyszercsak szükségem
lesz majd a _yehuk_, vagy más állatok bundájára, amikor tehát ugyis
kipattan a titok. Elmondtam hát gazdámnak, „hogy abban az országban,
ahonnan jövök, a hozzámhasonló lények, testüket bizonyos állatok
mesterségesen kikészitett hajzatával fedik, részint szeméremből, részint
az idő hideg és meleg viszontagságai ellen. A magam részéről, ha
parancsolja, azonnal meggyőzhetem őt, csak azt a kegyet kérem, hogy ne
kelljen feltakarnom bizonyos részeket, miket a természet elrejteni int“.
Azt felelte, hogy egészen furcsa dolgokat beszélek, főleg utolsó
szavaimat nem érti: hogy inthetne minket a természet arra, hogy
elrejtsük, amit a természet adott, ő maga és családja sohasem szégyelte
testét; különben pedig tegyek ugy, ahogy jól esik“. E szavak után
először kigomboltam felsőkabátom és levetettem; majd a mellényemre
került a sor; levetettem cipőmet, harisnyámat és nadrágomat. Leengedtem
ingemet és alját felhuztam, az egészet öv módjára derekam köré
csavartam, hogy meztelenségem elrejtsem.
Gazdám az egész eljárást kiváncsi álmélkodással nézte végig: egyenkint
patájába vette a ruhákat, minden darabot szorgosan megvizsgált,
megforgatott, majd szeliden és óvatosan több helyen hozzám ért, többször
körüljárt; végre kijelentette, hogy nyilvánvalóan _yehu_ vagyok, de
sokban különbözöm fajtámtól. A bőröm lágyabb, simább és fehérebb, sok
helyen csupasz, körmeim alakja és szine is más s főképpen az a hajlamom,
hogy mindig hátsó lábaimon járok. Megelégedett e látványnyal és
sürgetett, hogy öltözzem fel megint, mert már nagyon dideregtem.
Többször megmondtam gazdámnak, mennyire elkeserit, hogy _yehu_-nak
nevez, mert ezt az állatot annyira utálom és megvetem. Kértem, tiltsa
meg családjában és barátai közt, akik meglátogatják, hogy ezt a szót rám
alkalmazzák. Másrészt azt is szerettem volna, „ha testem hamis
takarójának titkát nem árulná el senkinek, legalább addig, mig ebben a
ruhában tart; – ami inasát, a vörös poroszkát illeti, annak
tisztességérzete hallgatást parancsol“.
Gazdám mindebbe jószivvel beleegyezett s igy senki sem tudta meg
titkomat, mig csak ruhám szakadozni nem kezdett, amit mindenféle
szövettel pótolni kellett. Közben gazdám azt kivánta, „hogy minden
szorgalommal azon legyek már most, hogy nyelvüket megtanuljam; a maga
részéről jobban érdekli őt értelmességem és beszélő tehetségem, mint
egész alakom és testem, akár be van boritva, akár nincs“. Hozzátette
még, „hogy némi türelmetlenséggel várja már azokat a csodákat, amikről
igértem, hogy beszélek majd“.
Ettől kezdve megkettőzte fáradozását és oktatásait: társaságba vitt s
mindenkit kért, hogy előzékenyen bánjon velem, „mert“ ugymond, „ez jó
kedvre hangol engem s annál mulatságosabb leszek“.
Naponkint, tanitásközben sok rám vonatkozó kérdést intézett hozzám.
Minden tehetségemmel válaszoltam s igy csakhamar általános, bár
tökéletlen fogalmakat alkothatott személyemről. Az olvasót untatnám, ha
elbeszélném, hogy vált szabályossá társalgásunk, lépésről-lépésre; az
első összefüggő beszámolás, amit magamról adtam, igy hangzott.
„Távol országból jövök, mint ahogy megkisértettem már elmondani, ötven
fajombeli lénynyel, nagy faedényben uszkáltunk a tengeren, mely
szélesebb volt, mint Nagyságod háza.“ Minden rendelkezésemre álló szóval
leirtam neki a hajót s kifeszitett zsebkendőmet használva fel,
megmagyaráztam, hogy viszi előre a szél. Elmondtam, hogy tört ki
közöttünk viszály, hogy tettek ki a kopár sziklapartra, hogy járkáltam,
nem tudván, hol vagyok, mig ő oda nem érkezett, hogy kiszabaditson az
utálatos _yehuk_ karmaiból. Gazdám megkérdezte, „hogy ki csinálja azt a
hajót s hogy lehet az, hogy az én országom _Hauhnhnm_-jei közönséges
_yehukra_ bizzák a hajó vezetését.“ Azt feleltem, „hogy nem folytathatom
elbeszélésemet, mig becsületszavát nem adja, hogy nem sértődik meg, ha
már most elmondom neki azt a csodát, amit annyiszor igértem“. Igérte,
hogy nem haragszik meg s elmondtam, hogy a hajót hozzám hasonló
teremtmények épitették, hogy az én hazámban épp ugy, mint mindenütt,
ahol eddig jártam, ilyenek az uralkodó értelmes állatok; hogy mikor ebbe
az országba jutottam, én épp ugy meg voltam lepetve, látván, hogy a
_Hauhnhnmek_ értelmes lények módjára viselkednek, mint ahogy ő, vagy
barátai csodálkoztak, az értelem jelét fedezve fel oly teremtésben, akit
_yehunak_ méltóztattak nevezni – amihez minden részemben hasonlitok, ezt
beismerem, de állati és elfajzott természetével semmi közösséget nem
vállalok“. Továbbá kifejtettem, „hogy ha jó sorsom valaha megengedi,
hogy visszatérhessek hazámba s ott elbeszélem ezt az utamat, mindenki
azt hiszi majd, hogy oly dolgokat beszélek, amik nincsenek, hogy az
ujjamból szoptam az egész történetet és csak ugy kitaláltam s hogy –
igazán igérje meg, nem haragszik s elhiszi, mennyire tisztelem őt,
családját és barátait, – az én honfitársaim aligha mondanák
valószinünek, hogy egy _Hauhnhnm_ legfelsőbb lénye lehessen az állatok
nemzedékének s fölötte álljon a _yehunak_“.