(Szerző egy Hauhnhnm saját házába viszi. – Hogy fogadják szerzőt. – A
Hauhnhnmok tápláléka. – Szerző busul, hogy nem kap hust. – Végre
megnyugszik. – Mit eszik szerző ebben az országban?
Három mérföldet mentünk, s egy hosszu épülethez jutottunk el, mely a
földbe vert s keresztbe rakott cölöpökből készült: az eresz alacsony,
szalmával boritott. Kicsit megnyugodtam, s mindenféle csecsebecsét
szedtem elő, amilyenekkel utasok nyerik meg indusok és más félvadak
jóindulatát. De a ló jelt adott, hogy csak menjek be előtte. Nagy
szobába léptem, amelynek egyenletes, lebakolt agyagpadlója volt s a
falak hosszában vedrek és vályuk huzódtak. A szobában két kancát és két
poroszkát láttam, nem ettek, hanem legnagyobb meglepetésemre ültek a
hátsó combjukon. Még jobban csodálkoztam, látván, hogy sürögnek-forognak
a szobában s tesznek-vesznek. Ez megerősitette első gyanumat, hogy
végtelenül fejlett és értelmes nemzet lehet az, melynek oktalan állatai
ennyire civilizálódtak. Csakhamar belépett a szürke, tekintélyt eláruló
hangon többször nyeritett s a többi válaszolt.
Ebben a házban még három szoba volt, egymással szembe vágott ajtókkal; a
második szobán keresztül haladtunk a harmadik felé. Most a szürke előre
lépett s intett, hogy várjak. Vártam a második szobában s előkészitettem
ajándékaimat, melyekkel a ház urát és urnőjét lekenyerezem: két kést,
két kösöntyüt, hamis gyöngyökkel, egy kis tükröt és egy nyakláncot. A ló
kétszer, háromszor nyeritett, s én vártam, hogy valami emberi hangot
hallok most már, de csak nyerités volt a válasz, igaz, hogy valamivel
élesebb. Azt kezdtem hinni, hogy valami igen nagy ur házába kerültem, ha
ennyi ceremónia kell hozzá, hogy bebocsáttatást nyerjek. Csak azt nem
értettem, hogy veheti magát körül ilyen nagy ur csupa lovakkal. Végre
aggódni kezdtem, hogy szenvedéseim s balsorsom talán megzavarták
eszemet, nyugtalanul felálltam s körülnéztem a szobában, mely
választékosabban volt berendezve, mint az első. Megdörgöltem szemem, de
minden ugy maradt. Megcsiptem karom, hogy felébredjek, remélve, hogy
csak álmodom. Végre nem maradt más hátra, megnyugtattam magam, hogy
mindez csak varázslat és bűvészet lehet. Nem volt időm folytatni
elmélkedéseim, mert már jött is a szürke ló, s jelt adott, követném őt a
harmadik szobába. Ott egy szép paripát találtam, két csikóval, kik hátsó
lábukon ültek, művészien font s tökéletesen tiszta szalmaszőnyegeken.
Hogy beléptem, a paripa felállt fekhelyéről, közel lépett hozzám s
miután gyengéden vizsgálta arcom és kezeimet, igen megvetően mért végig
s a másik lóhoz fordulva többször hallottam a _yehu_ szót: melynek
értelmét akkor még nem fogtam föl, bár ez volt az első szó, amit
kiejtettem. Csakhamar, örök szégyenemre és bánatomra, megtudtam, mit
jelent e szó. A szürke pej bólintott és ismételve a _huun-huun_
szavakat, jelt adott, hogy jőjjek vele. Nagyobb udvarba jutottunk,
melynek közepén, nem messze a háztól, másik épület állott. Beléptünk s
hármat vagy négyet láttam amaz utálatos teremtések közül, amelyekkel
partraszállásom után találkoztam. Gyökereket és hust ettek; később
megtudtam, hogy szamarak és kutyák, vagy betegségben elhullott tehenek
husát. Mindháromnak zsineg volt a nyakán, melynek végét egy-egy cölöphöz
kötötték: az ételt két első lábukkal fogták meg s fogukkal marcangolták
szét.
A főló parancsot adott egy vörös poroszkának, ugylátszik szolgája volt,
hogy oldozza fel az egyiket s hozza közelébb. A bestiát szorosan
odaállitották mellém és arcunkat és alakunkat az ur és szolgája
tüzetesen összehasonlitotta: ujból többször hallottam ismételni a _yehu_
szót. De mekkora volt borzadásom és meglepetésem, mikor észrevettem,
hogy az az utálatos állat egészen emberi formáju, arca lapos és széles
ugyan, orra benyomott, ajka széles és szája nagy, de ilyesmit vad
népeken is tapasztalhat az ember, melyeknél a vonásokat már
gyermekkorban eltorzitja a föld porában való hentergés, vagy az, hogy az
anyák hátukon hordják kicsinyeiket s ezeknek arca vállukhoz dörgölődik.
A _yehu_ mellső lába alig különbözött az én kezemtől, csak a körmök
hosszabbak, a tenyér durvább s barnább s a kézfej szőrösebb. Lábunk is
éppen ugy hasonlitott, amit csak én tudhattam, mert a lovak harisnyát s
cipőt láttak rajtam. Egész testünk, eltekintve, a már leirt szőrzetektől
s szinektől, ilyen megdöbbentő hasonlatosságot mutatott.
A lovak azonban nagy zavarban voltak, látván, hogy testem nagy része
különbözik a _yehuk_ testétől; azt persze nem tudták, hogy e
különbségeket csak a ruháimnak köszönhetem. A vörös poroszka egy
gyökeret nyujtott át nekem, amit patája és csülke közé szoritott, mint
azt megfelelő helyen kimagyarázom majd. Elvettem a gyökeret,
megszagoltam és udvariasan visszaadtam. Erre egy darab szamárhust vett
ki az egyik _yehu_ vályujából, de ez oly büzös volt, hogy undorodva
elfordultam; egy yehunak vetette oda, mely aztán mohón felfalta. Ekkor a
ló egy köteg szénát nyujtott felém, majd egy vödör zabot, de én fejemet
ráztam, jelezve, hogy ezt nem tudom megenni. Már ekkor megijedtem, mi
lesz velem, hisz itt éhen halhatok, ha magamhoz hasonló lénynyel nem
találkozom, mert ami e piszkos _yehukat_ illeti, be kell vallanom, soha
nem láttam még minden tekintetben ennyire undoritó lényeket; bár abban
az időben kevés ember élt Európában, aki az emberiséget oly mértékben
szerette volna, mint magam. A gazdaló észrevette viselkedésemen,
mennyire undorodom ez állatoktól s visszakergette őket az istálló
homályába. Ekkor első patáját szájához emelte, oly mozdulattal, mely
egészen természetesnek látszott. Ugy látszik, azt akarta megtudni, mit
szeretnék enni, de nem adhattam érthető választ s ha megértett volna is,
nem tudtam elképzelni, honnan szerzünk megfelelő táplálékot. Mig igy
erőlködtem, az ajtó előtt egy tehén haladt el. Rámutattam s jeleztem,
hogy odamegyek s megfejem. Ezt már megértette gazdám. Visszavezetett a
házba s egy kancaszolgálót rendelt mellém, mely másik szobába vitt, hol
fa- és agyagedényekben friss tej állt a polcokon. Kaptam egy köcsöggel.
Jót huztam belőle s nagyot épültem rajta.
Délfelé holmi jármüfélét láttam a ház felé közeledni, amit négy _yehu_
huzott, mint valami szánt. A kocsiban öreg paripa ült, aki tekintélyes
személynek látszott. Hátsó lábaival lépett a földre, mellső lábát ugy
látszik megsértette. A mi lovunk nagy barátsággal fogadta, együtt
ebédeltek a ház legszebb szobájában, tejbefőtt zabot, amit az öreg
paripa forrón evett, a többi ki hagyta hülni. A sajtárokat körben
állitották föl, körben ültek a lovak is szalmakötegeken, hátsó combjukra
nehezedve. Középen széles jászol állt, részekre osztva, ugy, hogy
mindegyik mén és kanca a maga szénáját ette, nagyon tisztán és rendesen.
A fiatal csikók igen szerényen viselkedtek, különösen a mi gazdánk
csikai, melyek igen szelidek és udvariasak voltak a vendégekhez. A
szürke odaállitott maga mellé és láttam, hogy ő és barátai rólam
beszélnek; a vendégek gyakran pillantottak rám és gyakran ismételték a
_yehu_ szót.
Véletlenül felhuztam volt keztyümet, amit szürke gazdám észrevett, meg
volt lepetve s csudálkozva kérdezni látszott, mit csináltam mellső
lábammal; patájával kétszer vagy háromszor érintette kezemet, mintha azt
akarná mondani, hogy ugy akarja látni, mint előbb. Azonnal
engedelmeskedtem, lehuztam keztyümet és zsebrevágtam.
Ezen megint sokat vitáztak s láttam, hogy a társaságban jó benyomást
keltett modorom. Többször ismételnem kellett nehány szót, amit
megtanultam s mig ebédnél ültünk, a gazda elmondta a zab, tej, tüz, viz
s más fogalmak nevét. Mindent szépen utána mondtam, mert mint emlitettem
már, ifju korom óta igen könnyen tanulok nyelveket.
Ebéd után a gazda félrehivott, szavakkal és jelekkel értésemre adta,
hogy mennyire sajnálja, hogy nincs mit ennem. A zabot az ő nevükön
_hlunnak_ nevezik. Többször ismételtem ezt a szót, mert utóbb eszembe
jutott, hogy talán valami kenyérfélét csinálhatnék belőle, ami
tejbemártva elég volna ahhoz, hogy éhen ne vesszek; – azután majd csak
eljutok valahová, magamfajtáju népek közé. A gazda azonnal
megparancsolta egy fehér kanca-szolgálónak, hogy nagy fatálon hozzon
nekem zabot. Ezt megpörköltem a tüzön s aztán ugy, ahogy ledörgöltem a
polyvát s kiszedtem a magokat, az egészet megőröltem két kő között,
vizzel meggyurtam, tüzön megsütöttem s melegen ettem, tejjel. Eleinte
bizony nagyon izetlen lakoma volt, bár tudom, hogy Európa sok részében
eszik a zab-kenyeret. Később aztán hozzászoktam; életem folyamán gyakran
kényszerültem kemény nélkülözésre s nem az első esetem volt ez, mely
meggyőzött róla, hogy a természet mily könnyen kielégithető. Itt csak
azt jegyzem még meg, hogy egyetlen félóráig sem voltam beteg, mig e
szigeten éltem. Később fogtam néha egy-egy házinyulat, vagy a _yehuk_
hajából készült hurokkal madarat is; néha meg jóizü növényeket szedtem s
főzeléket csináltam a kenyérhez. Máskor vajat köpültem s megittam a
savót. Eleinte nagyon nélkülöztem a sót, de a szokás kibékitett ennek
hiányával is. Meg vagyok győződve róla, hogy a sót csak fényüzésből s
inyenckedésből használják s hogy kezdetben arra volt való, hogy
szomjuságot keltsen, kivéve, ha hust raktak el bele, hogy meg ne
romoljék. Nincs is állat, mely a sót ugy enné, mint az ember. Ami engem
illet, elhagyva ezt az országot, csak nagynehezen szoktam hozzá megint,
hogy bármely ételben a só izét elviseljem.
Legyen ennyi elég abból, amit étkezésemről mondhatok. Más irók megtöltik
könyveiket effélével, mintha az olvasót érdekelné, hogy mi utazók jól
étkezünk-e vagy rosszul. Ennyit mégis fel kellett emliteni, máskülönben
lehetetlennek tartaná a világ, hogy három évet éltem ilyen országban és
ilyen lakók között.
Hogy lealkonyodott, a gazda elrendelte, adnának nekem fekhelyet. Kaptam
is egyet, tiz méternyire a _yehuk_ istállójától. Lefeküdtem a földre s
ruháimmal betakarva magam, mélyen aludtam. Rövid idő mulva még jobban
hozzászoktam helyzetemhez, amint az olvasó látni fogja, ha életmódomról
majd tüzetesebben beszélek.