(Szerző, mint kapitány utra kel. – Legénysége összeesküszik ellene,
fülkéjébe csukják s ismeretlen vidéken partra teszik. – Behatol az
ország belsejébe. – A Yehuk, egy sajátságos állatfajta. – Szerző
találkozik két Hauhnhnm-el.)
Bár rakoncátlan természettel vádoljanak, be kell vallanom, hogy
kalandvágyamat nem oltotta el mindama veszély és kétségbeesés, melyeket
utam korábbi részeiben elbeszéltem. Öt hónapot töltöttem nőmmel és
gyermekemmel és igen boldog lehettem volna, ha meg van bennem a képesség
felismerni, hol kell megállanom. Szegény feleségemet áldott állapotban
hagytam ott s elfogadtam egy kedvező ajánlatot, a háromszázötven tonnás
nagy kereskedelmi hajónak, a „Kaland“-nak parancsnokságát; közismert jó
tengerész voltam s hogy meguntam már a seborvosi hivatást, e célra egy
ügyes fiatalembert fogadtam fel hajómra, bizonyos Purefoy nevezetüt.
Portsmouthban szálltunk vitorlásra, 1710. szeptember 7-én.
Tizennegyedikén Pocock kapitánynyal találkoztunk, aki Campechy öblébe
igyekezett ébenfáért. Tizenhatodikán a vihar elválasztott bennünket.
Hazatértem után értesültem róla, hogy nemsokára ezután megfeneklett és
az egész hajóról csak egy kis inas maradt életben. Becsületes ember volt
és jó tengerész: csak tulságosan bizott eszében s ez volt oka
pusztulásának, mint annyi másnak. Ha megfogadta volna tanácsom, most
otthon volna családja körében, épségben és biztonságban, mint én.
Több tengerészem meghalt maláriában. Barbadosban kellett felfogadnom
néhányat, s érintenem kellett a Leward szigeteket, ama kereskedők
megbizása szerint, akik alkalmaztak. Csakhamar magam megbántam, amit
tettem: a felfogadott emberek közül volt néhány bukkanir, azaz tengeri
kalóz. Ötven emberem volt a fedélzeten s parancsot adtam, hogy a déli
tenger felé forduljunk, ahol az indusokkal akartam kereskedni s néhány
felfedezést voltam teendő. De ezek a fickók, akiket felszedtem,
megrontották legénységemet, összeesküdtek ellenem, hogy elkaparitsák a
hajót. Egy reggel fülkémbe törtek, kezemlábam megkötözték s
megfenyegettek, hogy a tengerbe hajitanak, ha ellenállok. Azt feleltem,
hogy foglyuk vagyok és megadom magam. Megeskettek, aztán felbontották
kötelékeim, csak a lábamon hagytak egy láncot, s hozzáerősitettek
ágyamhoz. Ajtóm elé őrt állitottak, töltött fegyverrel, ki azonnal
főbelőtt volna, ha megkisérlem a szökést. Adtak ennem és innom s a hajó
parancsnokságát átvették. Az volt a céljuk, hogy mint kalózok, spanyol
hajókat fosszanak ki: de ehhez több ember kellett volna. Igy hát
elhatározták, hogy eladják a rakományt s Madagaskárban uj legénységet
szerveznek, mert tudnivaló, hogy fogságom alatt is nagy volt a
halálozás. Több héten át kereskedtek az indusokkal, de ma sem tudom,
mely irányban haladtunk: elzárt rab voltam s arra vártam csak, hogy
legyilkoljanak, mintahogy gyakran igérték.
Ezerhétszáztizenegy május 9-én bizonyos James Welch jött le fülkémbe s
értesitett, hogy a kapitány parancsa szerint most kitesznek a partra.
Veszekedtem vele, de hiába, még azt se akarta megmondani, ki légyen az
uj kapitány. Belöktek egy mentő-csónakba, még csak annyit engedtek meg,
hogy felvehessem legjobb ruhámat s néhány fehérnemüt; fegyvert nem
vihettem magammal. Nem motoztak meg, volt annyi becsület bennük s igy
zsebeimbe pénz maradt és néhány apró tárgy. Mintegy félmérföldet eveztek
velem s aztán kitettek a partra. Rimánkodtam, mondanák meg, hol vagyunk:
esküdöztek „hogy maguk se tudják, s hogy a kapitány elhatározta, hogy a
legelső helyen, ahol földet érünk, megszabadul tőlem, miután a rakományt
ugyis eladta már“. Visszaugráltak a csónakba, ajánlották, hogy fussak
el, nehogy az ár elkapjon s bucsut vettek tőlem.
Kétségbeejtő helyzetemben mit tehettem egyebet, kigázoltam a sekély
vizből s egy kis dombra ültem pihenni s gondolkodni. Kissé magamhoz
térve, megindultam befelé, azzal, hogy az első vad, akivel találkozom,
majd csak megkimél, ha életemért kösöntyüket, üveggolyókat s más
csecsebecsét ajánlok fel: tengerészek rendesen ellátják magukat
effélével. A vidék hosszu fasorokkal oszlott részekre. Vetést is láttam,
de nem voltak szabályosak. Minden magától nőtt, magas fü közt jártam,
előttem árpaföldek terültek. Óvatosan s körülnézegetve haladtam, nehogy
meglepjenek, vagy nyillal lőjenek le hátulról. Egyszerre kitaposott
uthoz értem; váratlanul bukkanva emberi, ló és tehénlábak nyomaira. Majd
több állatot pillantottam meg a mezőn s néhányat a fák gallyai között.
Nagyon furcsa formájuk volt, annyira megleptek, hogy hirtelen egy
sövényfal mögé huzódtam s onnan szemléltem azokat, amik közelebb
kerültek hozzám s alkalmat adtak behatóbb vizsgálatra. Fej és mell sürü
szőrrel boritva, a szőrzet hol bodros, hol hosszu és lecsüngő; szakáluk
is van, olyanféle, mint a kecskének, hátuk közepén vastag hajpamat
huzódik, ugyanez a lábakon és lábfejeken. Testük többi része csupasz s
piszkos-barna bőrük látható. Farkuk nincsen s a combok szőrtelenek,
kivéve hátul: ez nyilván arra való, hogy kényelmesen üljenek a földön;
leggyakrabban, ebben a helyzetben láthatók, vagy fekve, vagy gyakran
hátsó lábukon állva. A fákra oly gyorsan másztak, mint a mókus; első és
hátsó lábukon hosszu, hegyes és horgas karmok szolgálnak e célre.
Gyakran ugrottak a levegőbe s feltünő ügyességgel kergetőztek. A
nőstények valamivel kisebbek párjaiknál, fejükről hosszu hajzat fityeg,
arcuk csupasz, valamint egész testük is, kivéve a nemi tájakat.
Mellbimbójuk két mellső lábuk között csüng le, s gyakran csaknem a
földet éri, ha járnak. A hajuk szine különböző: barna, vörös, fekete és
sárga. Mindent összevéve, soha életemben nem láttam ilyen visszataszitó
állatot, mely első pillanatra természetes ellenszenvet keltett bennem,
elannyira, hogy undorral s megvetéssel felálltam, megelégedvén e
látványt s folytattam utamat a kitaposott ösvényen, remélve, hogy
valamely indus házához vezet. Alig tettem nehány lépést, midőn
szemtől-szembe kerültem egy előbb leirt teremtéssel: egyenesen nekem
jött. Megpillantva engemet, a rut szörnyeteg bosszus fintorokat vágott,
megállt s hülyén bámult rám, mintha sose látott volna még ilyent,
felemelte egyik mellső patáját, nem tudom kiváncsiságból vagy
rosszakaratból-e, de nem vártam meg, mig hozzám ér, felkaptam
vadászkésemet s lapos fejével rávágtam körmére. Éllel nem mertem
támadni, attól tartva, hogy a benszülöttek felbőszülnek ellenem, ha
megtudják, hogy megöltem, vagy megnyomoritottam holmi háziállatot. A
bestia visszakapta kezét s oly hangosan bömbölt, hogy a szomszéd földről
mintegy negyven társa odaugrált üvöltve s rut pofákat fintorgatva felém,
de én egy fatörzshöz futottam s megvetve hátamat, a tőrt magam előtt
lóbáltam, hogy távol tartsam a bestiákat. De néhány átkozott fajta
elkapta a fa ágait, felkusztak a fára s onnan fejemre ronditottak. Alig
kerültem ki az adagokat, hozzásimulva a fához s igy aránylag még jól
jártam, csak rettentő büzük fojtogatott.
Nagy bajom közepette egyszerre csak látom, hogy az egész társaság
eliramodik, oly gyorsan, ahogy a lába viszi. Kimerészkedtem a fa alól s
kikémleltem az utra, hogy lássam, mi rémithette meg ennyire a bandát. De
csak egy lovat pillantottam meg, csendesen és nyugodtan sétált, ugy
látszik, ez riasztotta el őket. A ló meghőkölt egy pillanatra, mikor
közelembe került, csakhamar összeszedte magát, s a csudálkozás
kifejezésével szemében, egyenesen arcomba nézett. Kezeimet, lábaimat
vizsgálta, s többször körüljárt. Nem állhattam odébb, mert elzárta az
utamat, bár viselkedésében semmi támadó, vagy erőszakos nem volt, inkább
valami szokatlan szelidség; percekig egymásra meredve álldogáltunk,
végre kinyujtottam a kezem, hogy megveregessem a nyakát, füttyentettem
is, mint a lovászgyerekek, mikor idegen lovakat zaboláznak. De ez a ló
kedveskedésemet némi megvetéssel fogadta, megrázta fejét s homlokát
leszegve, jobb mellső lábát gyengéden felemelte s szeliden, de
határozottan eltolta a kezemet; aztán háromszor, vagy négyszer
nyeritett, de oly sajátos, tagolt ütemekben, hogy csaknem azt kellett
hinnem, a maga nyelvén beszélt valamit.
Mig igy bámultuk egymást, más ló lépdelt oda, szembefordultak s jobb
patájukat felemelve összeütötték, majd több izben nyeritettek, de
annyiféle hangon, hogy csaknem tagolt beszédnek tünt. Pár lépést
hátrahuzódtak, egymás oldalán sétáltak fel s alá, tárgyaló felek módján,
akik valamit latolgatnak. A szemük gyakran lebbent felém, mintegy
aggódva, hogy el ne szökjem. Egészen el voltam képedve, s azt gondoltam,
hogyha ez országban az állatok igy viselkednek, ebben az arányban az
emberek kell, hogy a föld legbölcsebb s fejlettebb népe legyen. Ez a
gondolat megnyugtatott. Elhatároztam, hogy most odébb állok s felkeresek
valami házat, vagy falut, vagy bennszülöttet s itt hagyom a két lovat,
társalogjanak, amig jólesik. De az első ló, egy almás pejkó, látván,
hogy már elosonnék, utánam nyeritett, de olyan határozott és kifejező
hangon, hogy megdöbbenésemben szinte értettem, mit akar. Anélkül, hogy
számot adhattam volna magamnak, mit teszek, megfordultam és odaléptem
hozzá, mintegy további parancsait várva. Elrejtettem félelmemet, bár
most már őszintén aggódni kezdtem, hogy fog ez a kaland végződni; az
olvasó elképzelheti helyzetemet. A két ló mellém lépett s most nagy
komolysággal kezdték vizsgálni arcomat s kezeimet. A szürke pej, jobb
mellső patájával körültapogatta kalapomat, mire levettem azt s ujra
föltettem. Erre mindketten nagyon meglepettnek látszottak: a másik, egy
barna mén, meglibbentette kabátom szárnyát s ezen megint csodálkoztak.
Megsimogatták kezem s láttam, hogy annak szine és lágysága meglepi őket;
az egyik oly erősen szoritotta le kezemet patája és csülke közé, hogy
felkiáltottam, ezután mindketten gyöngéden s vigyázva nyultak hozzám.
Cipőm és harisnyám nagy zavarba hozta őket, többször nyeritettek s
mindenféle gesztusuk volt, önkénytelenül bölcsekre kellett gondolnom,
mikor valamely bonyolult jelenség okait próbálják megfejteni.
Mindent összevéve, ez állatok viselkedése oly észszerü és szabályos, oly
megfontolt és értelmes volt, hogy végre meggyőztem magam, hogy ezek csak
varázslók lehetnek, akik valamely rejtett célból lovakká változtatták
magukat, s most, hogy idegent találnak, szórakozni akarnak vele, – vagy
talán igazán meglepi őket egy idegen és távoli utazó arca, öltözéke.
Megnyugodva ez okoskodásban, a következő szavakkal fordultam feléjük:
„uraim, ha önök vajákosok, amint okom van hinni, bizonyára értik a világ
minden nyelvét, engedje meg tehát méltóságtok, hogy magamat mint egy
szegény, hajótörött angolt bemutassam; rossz sorsom e partokra vetett s
most csak arra kérem önöket, engedjék meg, hogy valamelyiküknek hátára
üljek, mintha igazi ló volna s eljussak egy házig, vagy faluig, ahol
megpihenhetek. Cserébe e kegyért ezt a vadászkést s nehány kösöntyüt
felajánlom önöknek“ s már ki is vettem zsebemből e tárgyakat. A két ló
csendesen állt, mig beszéltem, ugy látszik, nagy figyelemmel hallgatták
végig s mikor befejeztem, többször nyeritettek egymás felé, mintegy
komoly társalgásba merülve. Hanem észrevettem, hogy nyelvük nagyon jól
fejezi ki az indulatokat, s szavaik, kis fáradsággal, még könnyebben
beszedhetők, mint a kinai szavak.
Gyakran megkülönböztettem ezt a szót _yehu_, ezt többször ismételte
mindegyik. Bár nem tudhattam, mit jelent e szó, mégis, mig a két ló
hevesen beszélgetett, megkisértettem, hogy kiejtsem ezt a szót s hogy
egy pillanatra elhallgattak, hangosan és bátran mondtam: _yehu_, minden
tehetségemmel utánozva a lónyeritést. Ezen nagyon meglepődtek s a szürke
kétszer ismételte ezt a szót, mintha a helyes kiejtést tanitaná nekem.
Mire én is többször ismételtem a szót, egyre jobban, bár tökéletesen nem
utánozhattam. Most egy másik szóval próbálta meg, amit már nehezebben
tudtam kiejteni, a mi betüinkkel leirva talán igy hangzanék: _Hauhnhnm_.
Ez már nem sikerült ugy, mint az előbbi szó, két vagy három kisérlet
után mégis kiejtettem s mindketten csodálkoztak tehetségemen.
Miután még nehány szót váltottak, a két barát bucsut vett egymástól,
megveregetve egymás patáját: a szürke pej jelt adott nekem, hogy csak
menjek szépen előre, jobbnak láttam engedelmeskedni. Hogy nem mentem
elég gyorsan, igy kiabált: _huun, huun_; megértettem, mit akar, s
jelekkel értésére adtam, hogy fáradt vagyok s nem tudok gyorsabban
menni, mire nyugodtan megállt s várt, hogy kipihenjem magam.