(Szerző elhagyja Luggnaggot s Japánba vitorlázik át; – onnan egy holland
hajón Amsterdamba és Amsterdamból hazájába tér vissza.)
Ugy véltem, a _struldbrugokról_ szóló ez a kis értekezés szórakoztatni
fogja az olvasót, mert be kell vallani, hogy szokatlanul hangzik.
Legalább nem emlékszem, hogy utleirásokban olvastam volna effélét (már
azok közt, amik kezembe kerültek), ha tévednék, elnézést érdemlek, mert
hiszen két utazó, kik ugyanazt az országot irják le, szükségképpen
megegyeznek bizonyos részletekben s ez még nem jelenti azt, hogy az
egyik átkölcsönözte, vagy ellopta a másik adatait.
Azt is tekintetbe kell venni, hogy Japán és Luggnagg között élénk
kereskedelem folyik, nagyon valószinü tehát, hogy a japán szerzők
beszámolnak a _struldbrugokról_, de oly kevés ideig voltam Japánban s
nyelvök oly ismeretlen nekem, hogy nem kérdezősködhettem róluk. Remélem,
a hollandusok adataim alapján kutatni fognak majd s kiegészitik
esetleges hiányaimat.
Őfelsége, miután gyakran ajánlott fel nekem magas udvari állást, látva,
hogy mindenáron vissza akarok térni hazámba, végre kegyesen megadta
beleegyezését. Sajátkezüleg irt ajánlólevelet adott a japán császárhoz.
Megajándékozott négyszáznegyvennégy nagy aranynyal (ez a nép szereti az
egyforma számjegyeket) s adott egy nagy vörös gyémántot, amit
Angolországban száz fontért adtam el.
Ezerhétszázkilenc május hatodikán ünnepélyes bucsut vettem az udvartól
és barátaimtól. Őfelsége őrséget rendelt mellém Glanguenstaldig: az a
sziget délnyugati kikötője. Hat nap mulva indult a hajó Japánba. Az ut
tizenöt napig tartott. A kis Xamoskhi kikötőváros mellett vetettünk
horgonyt, Japán délkeleti partján. Innen néhány földnyelv vezet észak
felé, ahol Japán fővárosa, _Jeddó_ fekszik. Partraszállva, megmutattam a
luggnaggi király levelét: a hivatalnok jól ismerte a tenyérnagyságu
pecsétet, melyre a következő szavak voltak irva: „a király egy béna
koldust emelt fel a földről“. A város előljárói hallván a levélről, ugy
fogadtak, mint valami minisztert. Elláttak kocsikkal és szolgákkal s
Jeddóig kisértek, ahol azonnal jelentkeztem kihallgatásra és felmutattam
a levelet. Miután ezt szertartásosan felbontották s a tolmács közölte
őfelségével tartalmát, az utóbbi értésemre adta, „hogy fejezzem ki mit
akarok, bármi legyen az, megkapom, királyi testvére kedvéért“. A tolmács
különben holland hajósok üzletfele volt, magatartásomon észrevette
európai mivoltomat s hollandul forditotta le őfelsége szavait. Mint már
elhatároztam, azt feleltem, „hogy holland kereskedő vagyok, hajótörést
szenvedtem, szárazon, vizen Luggnaggba jutottam és onnan Japánba. Tudom,
hogy honfitársaim gyakran megfordulnak erre s lesz módom visszatérni
hazámba: azért hát alázattal ama kegyet kérem csak, engedné meg
őfelsége, hogy épségben Nangasakba jussak!“ Ehhez hozzá tettem még,
„hogy luggnaggbeli királyi pártfogóm kedvéért engedje el őfelsége nekem
azt a szertartást, melyben honfitársaimnak rá kell tapodni a keresztre:
– a balsors vetett ez országba, s nem kereskedni jöttem. Midőn e
kérelmemet a tolmács leforditotta, őfelsége meglepettnek látszott s azt
mondta, „ugy emlékszik, a hollandusok között az első vagyok, aki e
pontban aggodalmaskodott s valóban, szinte kétkedni kezd benne, igazán
hollandus vagyok-e, mert hogy igaz keresztény vagyok, az biztos.
Mindazonáltal, különös kegyképpen, teljesiti kivánságomat, de ügyesnek
és óvatosnak kell lenni, s meg kell hagyni a hivatalnokoknak, hogy ugy
engedjék el nekem a szertartást, mintha véletlenül történnék, mert
biztosit, hogyha valamelyik holland testvérem megtudja a titkot,
biztosan nyakamat szegi utközben.“ Hálámat fejeztem ki e szokatlan
kegyért; ezekután rábiztak egy kapitányra, aki épségben szállitott
Nangasakba s gondoskodott róla, hogy a kereszt-szertartás elmaradjon.
Ezerhétszázkilenc junius kilencedikén értünk Nangasakba, hosszu és
fáradságos utazás végével. Csakhamar holland tengerészek társaságába
jutottam, s az Amboina nevü négyszázötven tonnás hajón Amsterdamba
vitettem magam. Valamikor sokat éltem Hollandiában, Leydenben folytattam
tanulmányaimat s jól tudtam hollandusul. A tengerészek csakhamar
megtudták, honnan jövök s kikérdezték egész életemet. Rövid és valószinü
történetet eszeltem ki, elhagyva a legfontosabb mozzanatokat. Voltak
ismerőseim Hollandiában, vezetéknevet találtam ki magamnak és azt
mondtam, hogy szüleim szegény gülderlandi parasztok. A kapitánynak,
Teodorus Vangrultnak ki akartam fizetni az utat, de mikor megtudta, hogy
seborvos vagyok, megelégedett a fél dijjal, azzal a feltétellel, hogy
utközben igénybe vehessék szolgálataimat. A legénység többször
megkérdezett, hogy a fentemlitett szertartáson átestem-e, kitérő
válasszal feleltem, mondván, hogy mindenben alávetettem magam a császár
parancsának. Mégis egy rosszakaratu gazfickó bevádolt a tisztnél, s azt
állitotta, hogy nem tapodtam rá a keresztre. Szerencsémre, ez a tiszt be
volt avatva ügyembe, husz bambusznádat veretett a fickó hátára, ezekután
nem zaklattak többé.
Különösebb esemény nem zavarta utunkat, jó széllel elértük a Jóreménység
fokát, ahol friss vizet vettünk fel. Ezerhétszáztiz április tizedikén
elértük Amsterdamot, utközben három emberünket vesztettük el csak
betegségekben, s egy negyediket, ki az előárbócról zuhant a tengerbe,
nem messze Ginea partjaitól. Amsterdamból csakhamar Angliába indultam
kicsiny hajón, mely a város tulajdona. Április 16-án a dünékra értünk.
Másnap reggel kötöttünk ki: öt év és hat hónap után ujra láttam
szülőhazámat. Egyenesen Redriffbe utaztam, ugyanaznap délutánján meg is
érkeztem s nőmet és családomat jó egészségben találtam.
NEGYEDIK RÉSZ. Utazás Hauhnhnm országba.