(A Luggnaggbeliek dicsérete. – A Struldbrugok életének részletes
leirása. – Beszélgetés e tárgyban szerző s több kitünő személy közt.)
A Luggnaggbeliek általában vendégszeretők és nagylelküek: nem minden
árnyalata nélkül ama gőgnek, mely a keleti tartományok sajátsága. Az
idegenekkel jól bánnak, főleg azokkal, akiket az udvar pártfogol. Sok
magasrangu személylyel összeismerkedtem s tolmácsom közbenjárásával sok
kedves és tanulságos társalgásban vettem részt.
Egy napon – igen jó társaságban voltam ép – valaki megkérdezte:
„láttam-e már a _struldbrugokat_, vagy halhatatlanokat?“ Mondtam, hogy
nem, s nagyon szeretném tudni, hogy érti ezt a kifejezést, halandó
emberekről lévén szó. Erre elmondta, „hogy néha, nagyon ritkán, egy-egy
családban gyermek születik, kerek, vörös folttal a homlokán, a
balszemöldök fölött: az ilyen gyerek nem hal meg soha. Maga a folt
akkora, mint egy ezüst huszas. Idő folytán megnő és szint vált; tizenkét
éves korában zöld lesz s ilyennek marad huszonöt éves korig, aztán
sötétkékre fordul, hogy végre negyvenöt éves korban szénfeketévé váljon,
s akkorára, mint egy tallér: ezentul nem változik aztán.“ Barátunk
hozzátette, „hogy e születések oly ritkák, hogy valóban azt hiszi, az
egész tartományban jelenleg nem lehet több tizenegyszáz _struldbrugnál_,
mindkét nemben. Ezek közül ötven a fővárosban, a legfiatalabb köztük egy
hároméves kislány. Ez a csodálatos tünemény nem sajátja valamely
családnak, hanem a puszta véletlen müve, a struldbrugok gyermekei maguk
ép oly halandók, mint bármelyikünk.“
Kimondhatatlan öröm fogott el, hallván e különös szavakat; még hozzá az
a személy, aki elmondta, jól értette a balnibarbi nyelvet, nem állhattam
meg, hogy rajongó szavakban ki ne törjek s elragadtatva kiáltsam:
„boldog nemzet, melynek minden gyermeke legalább esélyével születik
annak, hogy halhatatlanná lesz. Boldog nép, mely szemtől-szembe láthatja
az ősi erkölcs annyi élő példáját, s oly mesterei vannak, kik elmult
századok minden bölcseségét felhalmozva hordják agyukban. De mindenek
felett, ó, boldog és nagyszerü _struldbrugok_, kik az emberi lét
egyetemes szörnyü csapása nélkül születtek, s lelkük felszabadult a
halálfélelem kisértetének borzasztó nyomása alól!“ Csodálkozásomat
fejeztem ki, „hogy e kitünő személyek közül egyet se láttam még az
udvarnál: hiszen a homlokon sötétlő fekete folt oly szembeszökő jel,
hogy nem nézhettem el őket; s lehetetlen, hogy őfelsége, a
legigazságosabb uralkodó, ne látná el magát nagyszámban ily bölcs és
kitünő tanácsosokkal. De lehet talán, hogy e tiszteletreméltó bölcsek
erénye az udvar szabados és kicsapongó modorát nem tudja látni. Hisz
tudjuk, hogy az ifju emberek gyakran könnyelmüen és szilajul lerázzák az
öregek józan s bölcs mérsékletét. Mégis legközelebb, ha a király
felséges szine elé bocsát, nyiltan és részletesen elmondom majd
véleményem e tárgyban, s akár meghallgatja tanácsom, akár nem, egyre már
is elhatároztam magam: őfelsége gyakran ajánlotta, fogadnék el állást
országában; most hát nagy köszönettel elfogadom e kegyet, itt maradok, s
életemet a _struldbrug_ nevü felsőbb lényekkel való társalgásban töltöm
el, ha méltónak tartanak rá.“
Az az ur, akihez szavaimat intéztem, azzal a különös mosolylyal felelt,
melyet tudatlanság fölötti szánalom kelt. „Nagyon örülne, ugymond, ha
köztük akarnék maradni, de engedjem meg, hogy a társaságnak elmondja,
amit beszéltem.“ Ugy is tett és anyanyelvükön sokáig vitatkoztak, egy
szót se értettem és azt se vehettem ki, mily hatással volt rájuk
előadásom; rövid szünet után ugyanaz az ur kijelentette, „hogy az ő
barátai és az enyémek (igy fejezte ki magát tapintatosan) nagyon
mulattak ama megjegyzéseken, melyeket a halhatatlanság gyönyöréről
ejtettem s igen szeretnék tudni, hogy vajjon milyen életet élnék, ha
sorsom véletlenül struldbrugnak teremt.“
Azt feleltem, „hogy könnyü ékesszólónak lenni, ily változatos s gyönyörü
tárgyban, könnyü különösen nekem, ki álomképekkel gyakran mulattattam
magam, hogy mi lenne, ha király volnék, vagy tábornok, vagy valami nagy
ur, – s valóban eszembe jutott az is, hogy osztanám be az időt, s hogy
élnék, ha örökké lehetne élnem.“
„Ha jósorsom _struldbrugnak_ teremtett volna, mihelyt magam felfedezem
vala boldogságom, s megértem, mi a különbség élet és halál közt, első
dolgom volna, hogy munkával s ügyességgel meggazdagodjam: azt hiszem,
helyesen vezetve ügyeim, kétszáz év alatt én volnék leggazdagabb a
tartományban. Másodsorban, kora fiatalságomtól kezdve, szorgosan
sajátitanám el minden művészet és tudomány egyetemét, miáltal idővel
mindenkit tulszányalnék műveltségben. Végre feljegyeznék minden fontos
eseményt s történést, a közélet változataiban, pártatlanul leirnám az
egymást követő uralkodók és államférfiak jellemét, minden ponton
megtoldva a magam megfigyeléseivel. Feljegyezném az öltözködési
szokások, szórakozások minden változatát az idők folyamán keresztül:
hogy végre élő kincstára legyek a tudásnak és a bölcsességnek s az
ország legfőbb tanácsosa és orákuluma.
„Hatvan éven tul nem nősülnék többé, nyilt házat vinnék, de még
takarékoskodnék. A reményteljes ifju lelkeket alakitanám és irányitanám,
meggyőzve őket tapasztalataim alapján, melyet számos példa erősit, az
erkölcsök hasznosságáról a nyilvános és magán-életben. Állandóan mégis
halhatatlan testvéreim közt élnék, válogatnék közülök vagy egy tucatot,
a legidősebbeket. A vagyontalanokat házam közelében megajándékoznám
birtokkal és lakással s mindenkit szivesen látnék asztalomnál.
Társaságunkban a halandók közül csak a legkiválóbbak jelennének meg,
hozzászoknék, hogy egyre csökkenő szomorusággal lássam elpusztulni őket,
s az emberek termékeny változását ugy lássam végre, mintahogy a kertész
látja örömmel, hogy követi egymást évről-évre a rózsák és tulipánok
termése, s nem panaszkodik azokért, melyek elhervadtak tavaly.
„Mi struldbrugok időnként közölnénk egymással emlékeinket és
megfigyelésünk. Megfigyelnénk a fokozatok módját, melylyel a bün e
világot megfertőzi és gáncsot vet minden lépésének. Óvnánk és tanitanánk
egyre a népet, mely a mi példánkon lendülve fel, talán elkerülhetné
mégis az emberi nem szemmellátható elfajzását, melyet századunk annyira
panaszol.
„Mindehhez vegyük még azt a sok örömöt: láthatni kormányok és
államformák forradalmait, a felső és alsó rétegek hullámzását, nagy
városokat rombadőlni, s királyok székhelyévé válni sötét kis falvakat;
látni nagy folyókat keskeny patakká apadni; látni az óceánt, hogy hagyja
el a sziklás kőpartot s hogy önti el árjával más oldalon; látni még
ismeretlen földrészeket, hogy emelkednek ki a ködből; látni
népvándorlást, melyben barbár hordák árasztanak el elfinomult
országokat; – s látni, hogy finomulnak el e barbárok idővel. S látni
végre az idők mélyében és távolában, hogy fedezik föl egyre-másra az
örök-mozgót, a repülő embert, a mindent gyógyitó balzsamot, s hogy
emelnek késő unokáink minden tökéletlent tökélyre.
„Micsoda nagyszerü felfedezések, mondjuk, csak a csillagászatban, hiszen
mi struldbrugok tuléljük s megerősithetjük a magunk jóslatait. Látjuk
távozni és visszatérni az üstökösöket s látunk napot, holdat és
csillagot keringésének és forrásának minden változatában.“
Szélesen kitértem más tárgyakra is: a végtelen élet és emberfölötti
boldogság emésztő vágya szárnyat adott szavaimnak. Hogy befejeztem s
előadásom lényegét tolmácsom leforditotta a társaságnak: anyanyelvükön
sokáig és élénken vitáztak még és csodálkozva láttam, hogy hahotáznak
gyakran, az én rovásomra. Végre ugyanaz az ur, aki szavaimat
tolmácsolta, hozzám fordult és megjegyezte, „hogy szeretné kiigazitani
némely tévedésemet, melyeknek oka az emberi természet közös
korlátoltsága s melyért senki sem felelős. A struldbrugok nemzetisége
kizárólag náluk terem meg, sem Balnibarbiban, sem Japánban, hol
szerencséje volt a király követségét képviselni, nem hallott hasonlót s
megfigyelte, hogy ez országok lakói szinte el se hitték, hogy ilyesmi
lehetséges legyen. Álmélkodásomon, hogy először beszélt e jelenségről,
rögtön észrevette, hogy egészen uj és nekem szinte hihetetlen dolgokat
hallok. Hogy a két fent emlitett országban, ott tartózkodása alatt
sokféle emberrel beszélt, s megfigyelte, hogy minden ember legnagyobb
vágya a hosszu élet: s akinek a féllába a sirba volt már,
kétségbeesetten kapaszkodott másik lábával a földhöz. Hogy a legöregebb
ember még legalább egy napot élni remél s ugy tekint a halálra, mint a
legnagyobb rosszra, mely ellen minden természetes érzés védekezést
parancsol. Talán csak itt, Luggnagg szigetén csökkent kissé az élet
hallatlan étvágya, azáltal, hogy mindig szemeink előtt volt a
_struldbrugok_ példája.
„Amit én az öröklét módszeréről beszéltem, igaztalan és meggondolatlan
beszéd volt, mert abból a feltevésből indult ki, hogy az ifjuság,
egészség és életerő örökkétartó. Már pedig nincs oly balga ember, aki
ezt remélni merje, legkicsapongóbb vágyaiban. Nem az a kérdés, hogy az
ember szeretne-e ifjui egészségben és gazdagságban élni örökké: – arról
van szó, hogyan visel el egy örökké tartó életet, mindama nyomorusággal
és betegséggel testében, amiket a vénség hoz magával, mert bár kevés
ember szeretne halhatatlan lenni ily kemény feltételekkel, mégis a két
elsőbb emlitett országban, Balnibarbiban és Japánban ugy látta, hogy az
emberek szeretnék kitolni halálukat, bármily későn jelentkezzék is: s
alig hallott emberről, aki szivesen halt volna meg, kivéve, ha kin és
szomoruság elviselhetetlen foka láttatta vele jobbnak a halált. Vajjon
amaz országokban, melyekben utaztam, épp ugy, mint hazámban, nem
tapasztaltam-e hasonlót?“
E bevezetés után részletesen beszámolt nekem a struldbrugokról.
Elmondta, „hogy a struldbrugok harmincéves korukig ugy viselkednek, mint
a közönséges halandók, azontul fokozatosan buskomorrá és levertté
válnak, egészen nyolcvanéves korukig. Ezt saját bevallásukból tudja,
másként, tekintve, hogy e korban kettő vagy három született csak,
tulkevesen vannak ahhoz, hogy általános véleményt formálhassunk róluk.
Nolcvanéves korukban (ez az emberi élet határa nálunk) nemcsak a
közönséges öreg emberek minden bolondságait és betegségét
tapasztalhatjuk rajtuk, de még sok mást is, mely a végtelen élet
nyomasztó kilátásából származik. Nemcsak hogy makacsok, szeszélyesek,
mohók, fecsegők, hiuk, mogorvák: de képtelenek minden barátságra, minden
természetes vonzódás kihal belőlük. Irigység és tehetetlen vágy, ez a
két fő szenvedélyük. Irigységük főleg azokra a tárgyakra vonatkozik,
mely az ifjabb nemzedék sajátsága és az öregeknek halálát okozza.
Visszagondolva régi időkre, rá kell jönniök, hogy az öröm minden
lehetősége megszünt számukra s ha temetést látnak, jajongani és
panaszkodni szoktak, hogy ime, mások beeveznek a nyugalom révébe, melyet
előlük örökre elzárt a sors. Nem emlékeznek semmire és senkire
azonkivül, amit ifju korukban megjegyeztek s erre is igen tökéletlenül.
Valamely esemény részleteit biztosabban megtudhatjuk a közönséges
hagyományokból, mintha az ő emlékezőtehetségükhöz fordulnak. Sok közülök
egészen gyermekké válik s minden emlékezőtehetségét elveszti, ezek
szánalmat érdemelnek, mert legalább nincs meg bennük a társaik sok rossz
hajlama és tulajdonsága. Ha egy _struldbrug_ a maga fajtájából választ
feleséget, ezt a frigyet az ország törvényei felbontják, mihelyt az
egyik eléri nyolcvanadik évét. A törvény ugy okoskodik, hogy méltányos,
hogy azok, akik saját hibájukon kivül, örök életre itéltettek e
nyomorult világban, ne érezzék kinját megkettőzve azzal, hogy hozzá még
feleségük is legyen.
„Nyolcvanéves korukban a törvény halottakká nyilvánitja őket; örököseik
megkapják birtokukat, ellátásukra csekély járadékot fordit, a többi
aztán állami költségen megy. Ez időn tul sem hivatalt, sem állást nem
vállalhatnak még ingyen se. Nem vehetnek s nem kezelhetnek birtokot,
polgári vagy bünügyben nem tanuskodhatnak, nincs hitelük és nem vehetnek
részt üzletekben.
„Kilencven évvel kihull a foguk és a hajuk. E kortól fogva nem érzik
izét többé semminek, esznek és isznak, amit le tudnak nyelni, étvágy
nélkül és üdülés nélkül. Az életük folyamán felszedett betegségek
tartanak egyre, nem rosszabbodnak és nem javulnak. Beszélgetés közben
gyakran elfelejtik a szavakat s az emberek nevét, még a barátokét és
rokonokét is. Ugyanebből az okból az olvasás sem mulattatja őket, mire a
mondat végére érnek, elfelejtik az elejét, igy aztán ez egyetlen
mulatságtól is meg vannak fosztva.
„Az ország nyelve folyton változik s igy egyik korszak _struldbrugja_
nem érti meg a másikat. Kétszáz év mulva alig tudnak már beszélni
halandó testvéreikkel; ugy élnek saját hazájukban, mint az idegenek.“
Ime, ennyit tudtam meg a _struldbrugokról_, vagy ennyire emlékszem
abból, amint megtudtam. Később láttam közülük ötöt vagy hatot, különböző
korokból. A legfiatalabb alig kétszáz éves; barátaim mutattak be
egymásnak. Mondták neki, „hogy ez egy nagy utazó és sok világot látott“,
de a _struldbrug_ közömbösen nézett rám és nem kérdezett semmit. Azt
hajtogatta csak „adnék neki _slumskudasokat_, vagyis emléket“; ez a
koldulásnak egy módja, mert a törvény különben szigoruan tiltja a
kéregetést, arra való az állami alap, bármily csekély is. A
struldbrugokat mindenki gyülöli és megveti, rossz jelnek tekintik, ha
egy születik. Korukat ugy tudja meg az ember, hogy megkérdi őket, milyen
királyra, vagy nagy emberre emlékeznek s aztán utána néznek a
történelemben. Nyolcvan éven fölül ugyanis nem emlékeznek már semmire.
Soha nem láttam ilyen nyomorult és kétségbeesett embereket, a
legborzasztóbb látványt asszonyaik nyujtják; évszámaiknak megfelelően az
öregség minden jele meglátszik rajtuk, valami borzongató halotti szin
kiséretében, amit leirni se tudok. Hat között azonnal felismertem,
melyik a legöregebb, bár egy vagy két század volt csak közöttük.
Ezek után, amit hallottam és láttam, elképzelheti az olvasó, hogy az
örökélet forró vágya kissé lehült bennem. Elszégyeltem magamat gyermekes
álomképeimért, melyeket elébb hangoztattam s ugy éreztem, nincs az a
zsarnoka a világnak, ki oly halálformát eszelhetne ki, melybe szivesen
ne rohannék inkább, mintsem ezt az életet válasszam.
A király meghallotta, mi történt köztem és barátaim között, s kegyesen
tréfálózott felettem: azt mondta, örülne, ha néhány _struldbrugot_
elküldhetnék hazámba, hogy az embereket leszoktassák a halálfélelemről;
de ugy látszik, az ország alaptörvényei tiltják ezt, másként szivesen
vállaltam volna a szállitás terhét és költségeit. El kell ismernem, hogy
az országnak a _struldbrugokra_ vonatkozó törvényei józan megfontoláson
alapulnak s hogy hasonló körülmények között minden nemzet hasonló
eljárásra kényszerülne. Tudva, hogy a fukarság természetes járuléka a
vénségnek: ezek a halhatatlanok végül az ország egész vagyonát
összeharácsolnák, hatalmat ragadnának magukhoz, melyet hibáik mellett
helyesen gyakorolni nem tudnának s végre az államot romlásba sodornák.