(Szerző visszatér Maldonádába. – A luggnaggi királyság. – Szerzőt
becsukják s az udvarhoz szállitják. – Hogyan folyt le a kihallgatás. – A
király nagy kegyessége alattvalóihoz.)
Elbucsuzva Glubbduldrib kormányzójától, Maldonádába tértem vissza, ahol
két heti várakozás után készen állt a Luggnaggba induló hajó. Két
pártfogóm s még mások, nagylelküen elláttak mindennel, ami az utra kell
s a fedélzetre kisértek. Egy hónapig voltunk uton. Heves vihar támadt,
mely hatvan mérföldnyire nyugatra téritett el utunktól. Ezerhétszáznyolc
április huszonegyedikén befutottunk Klumegnig kikötőjébe: tengerparti
város ez, Luggnagg délkeleti csucsán. A parttól félmérföldnyire horgonyt
vetettünk s jelt adtunk a csolnakoknak. Két pilóta jött értünk és széles
öbölbe terelték hajónkat, ahol már egész flotta állott a város falai
előtt.
Nehány matrózunk ügyetlenségből vagy rosszakaratból megmondta a
pilótáknak, hogy idegen vagyok és utazó. Egy vámőr hosszasan
kihallgatott, amikor partraléptem. Balnibarbi nyelvén beszélt velem, a
tengerészek és üzletemberek mind beszélik e nyelvet, mely a
kereskedelmet közvetiti. Röviden beszámoltam neki mindenről, igyekeztem
elfogadható adatokat nyujtani: mégis ugy véltem, nemzetiségemet jó lesz
elrejteni. Hollandusnak mondtam magamat, tudván, hogy az európaiak közül
csak a hollandokat fogadják hazájukba a japánok. Azt mondtam hát a
hivatalnoknak, „hogy Balnibarbi partján szenvedtem hajótörést, hogy
fölvettek Laputában a repülőszigetre (melyről már gyakran hallott) s
hogy most Japán felé igyekszem, ahonnan valami módon visszatérhetek majd
hazámba.“ De a hivatalnok kijelentette, „hogy le kell tartóztatnia, mig
parancsot nem kap az udvartól: azonnal irni fog, s reméli, hogy két hét
alatt itt lesz a válasz“. Elég kedves lakásba vittek, kapum elé őrt
állitottak, széles kertet kaptam s elég jól bántak velem, eltartásom
királyi költségen történt. Voltak, akik meghivtak, főleg kiváncsiságból,
mert hire ment, hogy távoli országokból jövök s tudok embernemhallott
dolgokról. Béreltem egy fiatalembert tolmácsul: Luggnaggi bennszülött
volt, de néhány évet töltött Maldonádában s tökéletesen birta mindkét
nyelvet. Az ő segitsége mellett társalogtam azokkal, akik meglátogattak:
őt kérdezték és én feleltem. Két hét mulva, ahogy vártuk, jött a válasz
az udvartól. Parancs volt, hogy tiz lovas emberből álló szigoru őrizet
mellett engem és személyzetem szállitsanak _Traldragdub_ vagy
_Trildrogdrib_-be (ugy emlékszem, mindkét kiejtést használják!), egész
személyzetem szegény tolmácsom volt; alázatos kérésemre megengedték,
hogy egy-egy öszvéren tehessük meg az utat. Félnapi uton előttünk futár
vitte a hirt, hogy ő felsége értesüljön róla, ha közeledünk; s hogy adja
tudtára őfelségének: mennyire vágyom ama kegyre, „hogy zsámolyának porát
csókolhassam“. Ez az udvari nyelv s meg kellett tudnom, hogy
szóról-szóra értendő. Két nappal megérkezésem után, hogy kihallgatást
kaptam, azt parancsolták, hogy hasamon mászszam a trónus lépcsőjéig s
közben a padlót nyaljam. Tekintettel idegen voltomra, előzőleg
gondoskodtak róla, hogy a padló tiszta legyen és pormentes. Ez különös
kegy volt, csak magasrangu udvari személyek előjoga: máskülönben e célra
még be is hintik porral a padlót, ha a fogadott személynek ellenségei
vannak az udvarnál. Láttam egyszer egy nagy urat, kinek annyira tele
lett a szája, mire a trónusig kuszott, hogy egy szót se tudott aztán
kiejteni. Ez ellen nincs orvosság, a legnagyobb bün ugyanis őfelsége
jelenlétében köpni, vagy szájat törölni. Van itt még egy szokás, amit
igazán nem helyeselhetek. Ha a király elhatározta, hogy valamelyik
emberének meg kell halnia, de szeliden és nagylelkü módon akarja
végrehajtatni az itéletet, elrendeli, hogy a padlót bizonyos mérges
összetételü barna porral hintsék be, amit ha az áldozat felnyal,
huszonnégy óra alatt elpusztul. De hogy őfelsége nagy jóságának
elismerést szolgáltassunk, s feljegyezzük alattvalói iránt táplált
nagylelküségét (bár sok európai uralkodó követné példáját!), megemlitjük
tisztelettel, hogy szigoru parancsolat rendeli el ily esetek után a
mérgezett padló lemosását, amit ha szolgái elmulasztanak, könnyen
elvesztik őfelsége kegyét. Magam hallottam, hogy akarta
megkorbácsoltatni egyik apródját, akinek fel kellett volna mosnia a
padlót egy kivégzés után, de rosszakaratból azt elmulasztotta, mire egy
nagyreményü fiatal főur, aki kihallgatásra jelentkezett, életét
vesztette, anélkül, hogy őfelsége ezt kivánta volna. A jó fejedelem
aztán mégis elengedte a korbácsot, megelégedett a szegény apród
igéretével, hogy saját szakállára ezt nem teszi többé.
De térjünk vissza történetemre. Négy lábnyira kuszván a trón elé,
térdeimre emelkedtem s hét izben vertem homlokomat a padlóhoz, majd a
következő szavakat ejtettem, ahogy előző éjszakán betanitottak:
„_Inckpling gloffthrobb squut scrumm blhiop mlashnalt zwin
tnodbalkuffhslhiophad gurdlubh asth._“ Az ország törvényei parancsolják
ezt a bókot, amivel minden kihallgatott köszönti a királyt. Magyarul igy
hangzik: „_Vajha élné tul égi felséged a napot, kilenc hónappal, meg egy
féllel!_“ A király erre felelt valamit, amit nem értettem, de hüségesen
feleltem rá, ugy ahogy kitanitottak, „_Flute drin yalerich dwúldom
prastrad mirpush_“, ami annyit jelent: „_az én nyelvem barátom szájában
van_“, ezzel azt fejeztem ki, hogy tolmácscsal tudok csak beszélni, mire
már emlitett szolgámat bevezették s egy óráig felelgettem őfelsége
kérdéseire. Balnibarbii nyelven beszéltem.
A királynak tetszett társaságom, s a _bliffmarklubot_, vagyis kamarást
megbizta, adjanak szobát nekem és kisérőmnek a palotában, lássanak el
étellel, itallal, s egy erszény aranynyal, a napi kiadások fedezésére.
Három hónapot töltöttem ebben az országban, hogy őfelsége kedvére
tegyek: kegyének számos jelével halmozott el, s igen megtisztelő
állásokkal kinált meg, de helyesebbnek és igazságosabbnak véltem, hogy
hátralevő napjaimat már nőm és családom körében töltsem el.