(Glubbdubdrib további ismertetése. A megjavitott régi és modern
történelem.)
Egy egész napot forditottam arra, hogy a leghiresebb gondolkodók és
tudósok szellemét megismerjem. Homerost és Aristotelest azoknak élén
kivántam látni, akik e két nagy férfit magyarázták. De oly számosan
voltak, hogy több száznak az udvaron kellett várakozni s a palota külső
szobáiban. Azonnal felismertem a két hőst, nemcsak a csőcselék soraiban,
de egymással szemben is. Homeros magasabb, barátságos tekintetü férfi.
Korához képest egyenesen jár, szemei tiszták és élénkek, a legvilágosabb
szemek, amiket valaha láttam. Aristoteles kissé előrehajolt és mankóra
támaszkodott. Arca sovány, haja ritka és vékony, hangja tompán, mintegy
mélységből kihangzó; azonnal észrevettem, hogy teljesen idegenül állnak
a társaságban, soha nem hallottak egyikről sem, s hallottam, hogy
suttogta az egyik kisértet, – akit nem nevezek meg – „hogy a
szellemvilágban a magyarázók mindig távoltartják magukat témájuktól, e
két bölcstől: szégyelik magukat, amiért olyan borzalmasan elferditették
munkáik értelmét.“ Bemutattam Didimust és Eustatiust Homérnak, és kértem
őt, bánjon jobban velük, mintahogy megérdemlik, mert hamar felismerte,
mily kevés eszük van ahhoz, hogy egy költő szellemébe hatoljanak.
Aristoteles azonban valósággal feldühödött, amikor Scotust és Ramust
bemutatva, néhány szóval jellemeztem őket: megkérdezte „vajjon az egész
társaság ilyen tökfejek gyülekezete-e?“
Most fölidéztettem Descartesot és Gassendit, és megkértem őket,
magyarázzák el Aristotelesnek az ő tanitásuk lényegét. A nagy filozofus
habozás nélkül elismerte természettudományokban való tévedéseit,
kijelentette, hogy hiszen csak feltevések voltak és ilyeneket
felállitani minden embernek jogában áll, de ugy vélte, hogy Gassendi
elméletét, mely Epikur tanitásait tette csak népszerübbé, épp ugy
elvetik majd valamikor, mint Descartes kockáit. „Ugyane sorsa lesz“, –
ugymond – „Newton vonzás-elméletének, amire oly büszkék most a tudósok“.
Azt mondta, hogy uj természettudományos elméletek uj változatok csak, s
minden század átalakitja ezeket, s még azok is, melyek matematikai elvek
alapján bizonyultak helyesnek, röviden szertefoszolnak s egy más hullám
elragadja őket“. Öt napig beszélgettem az ókor más nagy gondolkodóival.
Láttam az első római császárokat. Kértem a kormányzót, idézze fel
Heliógabalus szakácsát, hogy ebédet főzzön nekünk, de nem sokra mentek
azzal az anyaggal, amit mi adhattunk. Agezilaus egyik helótája készitett
nekünk egy tál spártai levest, de csak egy kanállal tudtam lenyelni. Az
a két ur, aki a szigetre kisért, három nap mulva magánügyekben
visszatért. Felhasználtam ezt az időt s a közelmult nehány halottját
idéztettem fel, azokat, akik az elmult két század folyamán nagy szerepet
játszottak Európa történetében. Mindig csodálója voltam régi családoknak
s felidéztünk egy vagy két tucat királyt, sorban az ősök rendjében,
nyolc vagy kilenc emberöltőn keresztül. De szomoru és váratlan csalódás
ért. Mert például, hosszu sor királyi öltözék után, ugyanabban a
családban, két furulyás jelent meg, három jókedvü udvaronc s azután egy
olasz főpap. Majd egy borbély következett, két abbé és egy kardinális.
Sokkal jobban tisztelem a koronás főket, semhogy sokáig időztem volna e
látványon. Már a grófok, márkik és hercegek családfáival szemben nem
voltam ily aggodalmas, s be kell vallanom, nem minden humor nélkül való
volt, lerántani a leplet bizonyos családok eredetéről. Rájöttem, honnan
ered egyik családnál a hosszu áll; miért nemzett egy másik család két
nemzedéken keresztül csupa gazfickót s további két nemzedéken át csupa
hülyét. Miért gyengeelméjüek s miért eszesebbek egy harmadik s egy
negyedik család tagjai: honnan van az, amit Polidor Virgil mond egy igen
nagy családról: „nec vir fortis, nec foemina casta“; („nincs ott bátor
férfi és nincs ártatlan nő“) hogyan vált jellemmé és természetté
kegyetlenség, csalfaság és álnokság, mely tulajdonokról épp ugy fel
lehet ismerni némely családot, mint arcvonásaikról; ki oltott be
gyógyithatatlan kórokat nemes fajtákba; honnan erednek öröklött sebek és
daganatok; s mindezen nem csodálkozhattam, látván, hogy szakitják meg az
ősök sorát apródok, lakájok, inasok, kocsisok, furulyások, kucséberek,
kapitányok és szédelgők!
Mondhatom, alaposan kiábrándultam a modern történelemből. Tüzetesen
vizsgálva, száz év keretében a legnagyobb udvari férfiak leszármazásait,
rájöttem, hogy csapták be a világot kurafi irók, akik nagy tetteket
tulajdonitottak gyáva gazoknak; bolondoknak bölcsmondásokat, hizelgőknek
őszinteséget; római erényt hazaárulóknak; istentagadóknak kegyességet;
szüzi életet kicsapongó fajtalanoknak; becsületet besugóknak; hány
ártatlan és kitünő személyt itéltek halálra és számüzetésre romlott s
megvesztegetett birák és hamis pártoskodás; hány bitang szerzett magas
állást, hol bizalom, hatalom, méltóság s gazdagság termett neki; mekkora
szerepet játszottak udvari, állami és nagy nemzeti ügyekben gézenguzok,
ringyók, ingyenélők, élősdiek, bohócok, mitugrászok, keritők. S hogy
kellett vélekednem emberi bölcseségről és igazságérzésről, látván,
milyen okokból és forrásokból indultak ki nagy vállalkozások és
forradalmak; s mily megvetendő véletleneknek köszönhetjük, ha mégis
sikerre vezetett valamelyik!
Rá kellett jönnöm, mily tudatlan s csalárd emberek irják a
feljegyzéseket s a kis történeteket; kik küldtek korai sirba méreggel
annyi királyt; hány beszélgetés folyt le király és miniszter között,
melynek nem volt tanuja. Rá kellett jönnöm világot meglepő nagy
események való okaira: hogy ismerte a ringyót a hátsó lépcső; a hátsó
lépcsőt az államférfi; s az államférfit az országgyülés. Egy tábornok
füleim hallattára vallotta be: „hogy egyik nagy győzelmét kizárólag
gyávaságának és rossz hadvezetésének köszönheti“. És egy tengernagy,
„hogy tudatlanságában megverte az ellenséget, melynek el akarta árulni
hazáját“. Három király tiltakozott előttem, ama feltevés ellen, hogy
egyetlen egyszer is arra érdemes embert kegyeltek volna: hacsak nem
tévedésből vagy egy miniszter árulása miatt, akiben megbiztak s hogy
soha nem cselekednének másképpen, ha ujra élhetnének. Meggyőző erővel
kimutatták, „hogy a királyi trónust romlottság nélkül nem lehet
fenntartani, mert az a határozott, becsületes, makacs vérmérséklet, amit
az erény ad az embereknek, állandó kerékkötője minden közügynek“.
Szerettem volna megtudni óvatos kérdésekkel, hogy szerzett sok ember
magas cimet és rangot s rengeteg birtokot. Kérdéseim a közelmultra
vonatkoztak, de soha a jelenre. Semmikép megsérteni nem akarok még
idegent se; ami hazámat illeti, remélem, nem kell mondanom az olvasónak,
hogy mindabból, amit elmondtam, egyetlen szó sem vonatkozik rá.
Nagyszámu személyt kellett felidézni; első pillanatra a gazfickók egész
gyülekezetét ismertem fel, hogy magam szégyenkeztem miattuk. Irigység,
zsarnokság nokság, csalás, csábitás, kerités, ezek voltak a
legmegbocsáthatóbb bünök, melyeknek révén céljukat elérték s ez volt még
a legkevesebb. De mikor sorra bevallották, hogy nagyságukat és
vagyonukat fajtalanságnak, vérfertőzésnek, saját feleségük és leányaik
áruba bocsátásának, hazaárulásnak és felségárulásnak, méregnek, a
törvény kijátszásának, az ártatlanok üldözésének köszönhetik: akkor
talán megérdemlem az elnézést, ha mindeme felfedezés kissé csökkentette
azt a mély tiszteletet, melyet természetszerüleg magasrangu személyekkel
szemben éreztem, akik méltóságukkal tekintélyt s hódolatot keltettek
bennünk, alárendeltjeikben.
Sokszor olvastam nagy szolgálatokról, melyeket királynak s államnak
tettek s szerettem volna megismerni, honnan erednek e szolgálatok;
kérdezősködéseimre azonban kiderült, hogy e férfiak nevét nem jegyezte
fel senki, kivéve néhányat, akiket a történelem álnok gazoknak és
árulóknak bélyegez. A többiről soha szót sem hallottam. Lesütött
szemmel, rongyos ruhákban jelentek meg, megtudtam, hogy szegénységben és
nyomorban haltak meg egyesek, mások akasztófán és vérpadon.
Volt köztük egy, igazán sajátságos eset. Oldalán egy tizennyolcéves
ifjuember állt. Elmondta nekem, „hogy sok éven át parancsnoka volt egy
hajónak; az actiumi tengeri ütközetben áttörte az ellenséges hajórajt,
elsülyesztett három hajót és elfogott egy negyediket, igy futott meg
Antónius s igy győztek ők; s hogy e fiatalember, ki mellette áll, saját
fia, aki akkor elesett;“ hozzátette, „hogy csekély érdemeiben bizva, a
hadjárat végén visszatért Rómába s kérte Augusztus császárt, bizná meg
egy nagyobb hajó vezetésével, melynek parancsnokát megölték. Ez állást
azonban, tekintet nélkül igényeire, fiatal gyerkőcnek adták, a rabszolga
Libertina fiának, aki barátja volt a császár egyik szeretőjének.
Visszatért saját hajójára: de kötelesség-mulasztással vádolták és azt is
elvették tőle és odaadták az altengernagy Publicola egy
apród-kedvesének. Messze Rómától, szerény tanyára vonult vissza s ott
fejezte be napjait“. Annyira érdekelt az eset, hogy felidéztettem
Agrippát, aki tengernagy volt abban az ütközetben; megjelent és igazolta
az egész elbeszélést, még hozzátéve sokat, amit a kapitány szerénységből
elhallgatott.
Csodálkoznom kellett, hogy a romlottságot mindenütt mily rohamosan
terjesztette a fényüzés; más országokban, ahol bün és erőszak régóta
uralkodott, ez nem meglepő.
Az a körülmény, hogy mindegyik kisértet ugyanugy jelent meg, ahogy
korában élt, szomoru elmélkedésekre adott alkalmat. Ugy rémlik, hogy
emberi szemünk ez utóbbi századok folyamán nagyon elfajzott: a himlő és
minden járuléka, eltorzitotta az angol arc vonásait; megröviditette a
termetet, az idegeket és izmokat meglazitotta, pettyhüdté és ráncossá
tette az arcbőrt, s a testet mállottá és büzössé.
Nem nyomhattam el meghatottságom, összehasonlitva a holtakat az élőkkel,
látván, hogy természetes szépséget és erőt hogy ront meg az ősök
kapzsisága, akik eladták magukat s bünt és betegséget plántáltak belénk.