(Szerző elhagyja Lagadót és Maldonádaba megy. – Hajót nem talál. – Rövid
utat tesz Glubbdubdribe, ahol a kormányzó fogadja.)
Van okom hinni, hogy az a szárazföld, mely Laputa kormánya alatt
tömörült egybe, Kelet felé Amerika ismeretlen nyugati partjai és
Kalifornia felé nyulik, északra a Csendes-oceán terül el, mely, ugy
vélem, százötven mértföldnyire lehet Lagadótól; arrafelé jó kikötőjük
van és élénk kereskedelmük, a nagy Luggnagg-szigettel, mely körülbelül a
hosszuság 29-ik és a szélesség 140-ik fokán fekszik. Japántól délkeletre
van ez a sziget, mintegy száz tengeri mérföld távolságban. A Japán
császár és Luggnagg királya baráti viszonyban élnek, s gyakran
vitorláznak át egyik szigetről a másikra. Elhatároztam, hogy errefelé
veszem utamat s ugy térek vissza Európába. Két öszvért béreltem és egy
vezetőt, aki az utat mutassa s podgyászomat vigye. Elbucsuztam nemes
pártfogómtól, ki kegyének sok jelével bocsátott utra és gazdag
ajándékkal tetézte meg eddigi jóságát.
Különös esemény vagy kaland nem tarkitotta utamat. _Maldonáda_ kikötőbe
érve, nem találtam Luggnaggba induló hajót, kilátásom se volt rá, hogy
egyhamar indul. A város körülbelül akkora, mint Portsmouth. Csakhamar
megbarátkoztam nehány jóállásu emberrel és mindenütt szivesen fogadtak.
Az egyik azt ajánlotta, „hogy miután a Luggnaggba induló hajó legalább
egy hónap alatt kelhet csak utra, talán nem untatna bennünket, ha
átruccannánk a kis Glubbdubdrib-szigetre, öt mérföldnyire innen,
délnyugat felé“, ő maga és egy barátja ajánlkozott, hogy elkisérnek, még
az utiköltséget is megszerezték.
_Glubdubdrib_ – ha jól ejtem e szót – a boszorkányok és varázslók
szigetét jelenti. Harmadfél akkora, mint Wight szigete, igen termékeny
és dus föld, csupa varázsló él ott, egy fajtájukból való kormányzó
uralkodása alatt. Ez a nép egymásközt házasodik csak s a fajta
legöregebb varázslóját választják időnkint kormányzóvá. Gyönyörü
palotája van s mintegy háromezer hold terjedelmü parkja, melyet husz láb
magas nyers-kőfal kerit körül. Ebben a parkban nyájak, gabonaföldek és
veteményeskertek váltakoznak. A kormányzót és családtagjait némi módon
szokatlan személyzet szolgálja ki. A boszorkányság erejével e
kormányzónak hatalmában van visszahivni halálából bárkit, s szolgáltatni
magát vele huszonnégy órát át, de nem tovább: s három hónapon belül nem
is híhatja vissza ugyanazt a halottat, csak egész rendkivüli esetekben.
Reggel tizenegy órakor értünk a szigetre: egyik kisérőm azonnal a
kormányzóhoz hajtatott s megkérte, engedné meg, hogy egy idegen
hódolatát átnyujtsa őfenségének. Szivesen láttak bennünket s három
palotaőr kisért be a kapun, különös régi ruházatokba öltözve és régi
fegyverekkel: volt valami a maguktartásában, amitől libabőr futott végig
a hátamon és kimondhatatlan borzongás. Több szobán mentünk át. A falak
mentén sorfalat álltak a szolgák, mig a fogadó-terembe nem értünk.
Mélyen meghajoltunk s néhány általános kérdés után őfensége
mindhármunkat leültetett, apró székekre, a trónus legalsó lépcsője
mellé. Őfensége érti Balnibarbi nyelvét, bár e szigeten más nyelvjárás
divik. Azt kivánta, beszélnék utjaimról; annak jeléül, hogy minden
szertrtást mellőzni óhajt, ujjának egy mozdulatával elküldte egész
személyzetét: nagy rémületemre egyetlen pillanatban tüntek el, mint az
álom képei, ha hirtelen felriadunk. Alig tudtam magamhoz térni, mig a
kormányzó nem biztositott, hogy nem lesz semmi bántódásom; két társam is
megnyugtatott, ők már gyakran láttak ilyet. Összeszedtem hát magam, s
röviden elbeszéltem kalandjaimat őfenségének, de nem minden habozás
nélkül: gyakran pillantottam hátra riadtan a sarokba, a függönyök mögé,
ahol a kisérteties szolgák álltak. Őfensége meghivott ebédre, egész
sereg kisértet szolgálta fel az ételt s látta el asztalunkat.
Megfigyeltem magamon, hogy már nem félek tőlük ugy, mint reggel. Estig
maradtam ott, de ekkor alázattal megkértem őfenségét, engedné meg, hogy
ne kelljen itt a palotában megszállnom éjszakára. Barátaimmal egy
szomszéd város magánházában háltunk. Másnap reggel ujra tisztelegtünk a
kormányzónál, amint az illem megkivánta.
Tiz napig laktunk a szigeten, a nap nagy részét a kormányzó palotájában
töltöttük, csak éjszaka nem maradtunk ott. Csakhamar ugy megbarátkoztam
a kisértetekkel, hogy a harmadik vagy negyedik napon, látásukra már
semmi nyugtalanságot nem éreztem, a borzongás elmult s helyét
kiváncsiság foglalta el. Őfensége felszólitott „nevezzek meg bárkit, s
bármekkora számban ama halottak között, kikről a világ kezdetétől fogva
tudunk, ő felidézi mind s megparancsolja nekik, hogy feleljenek
bármelyik kérdésemre; feltéve, hogy kérdéseim megfelelnek amaz idők
szellemének, melyben a kisértetek éltek. Egy dologban nyugodt lehetek,
hogy bizonyára az igazat mondják, mert a hazugság művészete ismeretlen
és haszontalan az alvilágban“.
Forrón megköszöntem őfenségének ezt a nagy kegyet. Akkor éppen egy
szobában álltunk, melynek ablakából gyönyörü kilátás nyilt a parkra.
Először a nagyság és pompa jelenéseit szerettem volna felidézni, azért
Nagy Sándort kivántam látni seregének élén, az arbelai ütközet után. A
kormányzó egy ujjának mozdulatára megjelent a lándzsás hadsereg és
ablakunkig nyomult előre. Sándort behivták a szobába. Csak nagynehezen
értettem meg azt a görögöt, amit beszélt s ő is nehezen értett engem.
Becsületszavára kijelentette, hogy őt nem mérgezték meg, gyomorrontásba
pusztult bele, mert sokat ivott.
Ezután Hannibált idéztük fel s láttuk őt átkelni az Alpokon.
Kijelentette, „hogy szó se igaz az ecetről szóló legendából, egy csöpp
ecetet se vitt magával“.
Láttam Cézárt és Pompejust a légiók élén, indulóban. Cézárt utolsó,
legnagyobb győzelme után kivántam látni, Róma szenátusát egy szobában s
aztán kivántam látni egy modern országgyülést szembeállitásul. Az első
csupa félistenek és hősökből állott, a másik rongyszedőkből,
kalmárokból, utonállókból, csirkefogókból. A kormányzó kérésemre jelt
adott Cézárnak és Brutusnak, hogy lépjenek közelebb. Mély megilletődés
fogott el, meglátván Brutust, arcának minden vonásán felismertem a
kérlelhetetlen erényt, a lélek rettenthetetlen bátorságát és erejét, a
haza leghübb szerelmét és szeretetét az emberiségnek. Örömmel láttam,
hogy e két nagyember jóviszonyban van egymással. Cézár maga bevallotta,
hogy „életének legnagyobb hőstettei, sok tekintetben nem is
hasonlithatók ahhoz a dicsőséghez, melylyel elvették ezt az életet“.
Volt szerencsém Brutussal is beszélhetni, elmondta nekem, „hogy
állandóan együtt vannak Juniussal, Sokratessel, Epaminondással, az
ifjabb Catóval, és Morus Tamással; olyan sextumviratus ez, ugymond,
melyhez nincs az a század, hogy egy hetediket teremthetne.
Untatná az olvasót, ha felsorolnám mindazokat, akikkel beszéltem: engem
kielégithetetlen vágy hajtott, hogy a mult minden korszakában magam elé
varázsoljam az emberiség legnagyobb szellemeit. Sokáig néztem szemébe
sok hősnek, kik zsarnokokat és bitorlókat döntöttek le, s visszaadták
egy elnyomott és méltatlanul sujtott nemzet szabadságát. De hogy
fejezhetném ki lelkem végtelen örömét, ugy, hogy az olvasónak mulattató
olvasmányt nyujtsak egyuttal.