(Szerző megtekinti a Lagadói nagy akadémiát. – Az akadémia részletes
leirása. – Mivel foglalkoznak az akadémia tudósai.
Felteszem, hogy olvasóim érdeklődve várják a nagy laputai egyetem
részletes ismertetését. Ez az akadémia nem egy épületből áll, több ház
sorakozik egymás mellé az utca két oldalán, melyeket kiüritettek s a
tudósok részére berendeztek e célból.
A felügyelő nagyon szivesen fogadott; több napon keresztül látogattam az
akadémiát. Mindegyik szobában egy, vagy több tervkészitő lakik;
számitásom szerint legalább ötszáz szoba van az akadémián.
Az első ember, akit láttam, igen sovány, magas férfi volt. Keze és arca
feltünően piszkos, hosszu haja és szakálla kócosan lengett arca körül,
több helyen elperzselve teste és karjai. Ruhája, inge, bőre szintén
piszkos és tarka. Ez a tudós nyolc éve dolgozik egy találmányon, mely
szerint az uborkából ki lehet vonni a napsugarakat, eltenni fiolákba és
légmentesen lezárni. Ez a napsugárkészlet pótolja majd a meleget, ha
nyáron gyéren süt a nap. Kijelentette előttem, hogy nyolc éven belül
őfelsége birodalmát megfelelő mennyiségü napfénynyel árasztja el. Csak
azon panaszkodott, hogy kevés pénze van s nagyon kér, kölcsönözzek neki
valamit, ha tehetem, mert az idén nagyon drága az uborka. Adtam neki pár
hatost, jó gazdám ugyanis ellátott pénzzel, tudván, hogy az akadémián
divatban van a kéregetés.
A második szobába lépve, már az ajtóból hőköltem vissza, oly rettenetes
büz csapott ki felém. De a vezető betaszitott s még odasugott nekem,
„hogy meg ne sértsem a tudóst, mert nagyon érzékeny természetü“, s igy
még az orromat se mertem befogni. E szoba lakója az akadémia legidősebb
tudósa volt: arca és szakálla pergamentsárga, kezei és ruhái
csunyasággal boritva. Hogy bemutattak, nagyon megörült, megölelt és
megcsókolt, mely udvariasságot szivesen elengedtem volna. Ez a tudós,
mióta az akadémián van, egy találmányon dolgozik, mely által az emberi
ürülékből vissza lehet állitani az eredeti táplálékot; csak szét kell
bontani részeire, elválasztani a gyomorsavat az epétől, kivonni belőle a
bélnedveket, lepárlani a rosszszagu váladékokat. Az akadémia minden
héten teli hordó anyagot bocsát rendelkezésére, akkorát, mint egy
hajótonna.
Láttam egy másikat, aki lőporba jeget próbált elvegyiteni. Megmutatta
hosszu értekezését, mely a _tűzkovácsolást_ tárgyalja s amit ki fog
adni, ha pénze lesz hozzá.
Egy másik embert is találtam, valóságos lángészt, aki az épitészetet
akarja átalakitani. Szerinte a házakat fölülről kell kezdeni épiteni,
mint ama két értelmes bogár, a méh, meg a pók.
Volt aztán egy született vak, számos hasonló tanitvány körében. Ezek
szineket kevertek festők részére, melyeket tapintással és szaglással
különböztettek meg. Az én bajom volt, hogy abban az időben még
tökéletlenek voltak mesterségökben: maga a tanár egészben elhibázta a
dolgot. Ezt a müvészt nagyon becsüli és bátoritja az egész egyetem.
Egy másik szobában sokat épültem egy tervelőn, aki azon mesterkedett,
hogyan lehetne a földet disznókkal müvelni, megtakaritva a barom és az
arató-szerszámok költségeit. Elmélete a következő: a televénybe nyolc
hüvelyk mélységben, hat hüvelyknyi távolságban makkot, mogyorót,
datolyát és más jóizü abrakot kell elültetni, az effélét nagyon szereti
a disznó: most ráhajtunk hatszáz, vagy még több disznót a földre, mire
ezek az állatok néhány nap alatt fölturják a földet, hogy a csemegéhez
jussanak, amivel kettős célt értünk el: a föld készen áll vetésre s
egyuttal a szükséges trágya is helyben van. Az eddigi kisérletek nem jól
sikerültek, sok volt a munka és költség és a termés kicsiny. Kétségtelen
azonban, hogy a találmánynak nagy a jövője.
Másik szobába mentem. Falak és mennyezet csupa pókháló, kicsiny ösvény
vezet csak ki és be. Alig léptem be, már rámkiáltott a mester, nehogy
eszembe jusson elszakitani valami szálat. Nagyon panaszkodott, „hogy a
bolond világ eddig selyemhernyóból kapta a selymet, mikor ime, ennyi
házibogarunk van, melyek sokkal finomabb szálat eresztenek és a
szövéshez és fonáshoz is jobban értenek“. Továbbá megtakarithatjuk a
selyemfestést, ami nagyon valószinünek tünt; a mester mutatott nekem
különféle szinü legyeket, ezekkel eteti pókjait és biztositott, „hogy a
pókhálón megérzik annak a légynek a szine, amit a pók evett. Van neki
mindenféle árnyalatból, meg aztán a legyek táplálékát is gondosan
megválogatja: gummiból és olajból és más enyves anyagokból, amitől szép
erős és tartós lesz a szál.
Aztán volt ott egy csillagász, aki a torony szélkakasára napórát
rendezett be, mely a föld és a nap mozgását a szelek esetleges
változásával egyidejüen ábrázolja.
Egy idő óta enyhe kólikáról panaszkodtam, azért vezetőm egy nagy orvos
szobájába tessékelt be, aki e betegség gyógyitásában nagy hirre tett
szert, azzal, hogy a szervezetet ellenkező behatásoknak tette ki. Volt
egy nagy fujtatója hosszu és vékony elefántcsont csővel, amit nyolc
hüvelyknyire betolt a végbélbe. Kijelentette, hogy ezzel ugy összetudja
huzni a beleket, ahogy akarja. Ha a betegség nagyon makacs és heves
volt, többször kihuzta a müszert, ujból megtöltötte levegővel, közben
hüvelykjével fogta be a végbél-nyilást. Ez négyszer vagy ötször ment
igy, mire állitása szerint az összegyült szél minden beteg anyagot a
légbe röpit, (mint a vizi szivattyu) s a beteg felgyógyul. Mindkét
módszerét előttem próbálta ki egy kutyán. Az elsőnek nem volt eredménye.
A másodiknál az állat majdnem megpukkadt s egy nagyon undoritó hasmenés
látványában részesitett bennünket. A kutya menten megdöglött s mi magára
hagytuk a tanárt, hogy ugyanazzal a módszerrel ujra életre keltse.
Eddig az egyetemnek egyik oldalát szemléltük csak meg, a másik oldalon
laknak az elméleti tudományok mesterei: beszéljünk ezekről is, de előbb
emlékezzünk meg egy kitünő személyről, akit maguk között az „egyetemes
müvész“ néven tiszteltek. Ez elmondta nekünk, „hogy immár harminc éve
kizárólag az emberi élet megjavitását célozza minden gondolatával“. Két
nagy szobája volt, tele csodálatos ritkaságokkal s ötven embere
folytonos munkában. Egyesek levegőt süritettek száraz és szilárd
anyagba. Kivonták a nitrogént és lepárolták a folyékony alkatrészeket;
mások márványt puhitottak, hogy vánkos legyen belőle, mások ismét élő
lovak patáját kővé edzették, nehogy utközben megsebesüljön. Maga a
művész két nagy tervén dolgozott akkor: az első szerint murvával kell
bevetni a földet, mert e növénynek nagy a csirázó képessége. Erre
vonatkozó kisérleteit csekély hozzáértésemmel nem itélhettem meg. Másik
terve szerint bizonyos gummi, ásvány- és növényanyagok keveréke külsőleg
alkalmazva megakadályozza a gyapju növését fiatal bárányokon: remélte,
hogy bizonyos idő mulva az egész tartományban pőrén születnek a birkák.
Most a tulajdonképpeni elméleti tudósok következtek. Az első tágas
szobában fogadott, mintegy negyven tanitvány környezetében. Az
üdvözlések után észrevette, hogy csodálkozva figyelek egy nagy keretet,
mely csaknem az egész szobát széltében és hosszában befogta. „Talán
csodálkozom“ – ugymond – „ezen a módszeren, mely a
spekulativ-tudományokat gyakorlati és mechanikai uton javitja. A világ
csakhamar rájön majd, mit jelent ez a módszer: hizeleg magának azzal,
hogy nemesebb, nagyszerübb gondolat meg nem született még ember agyában.
Mindenki tudja, mily bonyolult s ritka folyamat az, melynek révén nagy
müvészetek létrejönnek s mily fáradságos a müvészetek és tudományok
megtanulása. Az ő módszere szerint megfelelő eljárással s nem szellemi,
hanem tisztán testi munkával a legtudatlanabb személy jutányos áron maga
irhat bölcsészeti munkákat, verseket, politikai, jogi, matematikai és
teológiai értekezéseket, anélkül, hogy egy szikra tehetsége vagy
müveltsége volna hozzá“. Erre megmutatta a keretet, melynek szélén
libasorban álltak a tanitványok. Ez a keret a szoba közepén állt és
átmérője kitett husz lábat; a felső lapján egyes fadarabok voltak,
kockaalakban, kisebbek meg nagyobbak. Vékony drótok kötötték össze az
egész szerkezetet. Mindegyik kocka sarkai papirral betapasztva: e
papirokon az állam nyelvének szavai állottak minden hajtogatásban, de
rendszertelenül. A tanár felszólitott, ügyeljek, mert azonnal meginditja
a gépet. Most a tanitványok vezérszóra megragadtak egy vasfogót; a keret
szélén negyven volt ilyen, egyet forditottak rajta, mire a szavak
berendezése egyszerre megváltozott. Erre harminchat tanitvány leolvasta
azokat a szavakat, melyek a keret szélére kerültek; ahol négy vagy öt
szó összekerült, azt lediktálták a másik négy fiunak, ezek aztán egy
mondatba irták össze a szavakat. Háromszor vagy négyszer ismétlődött az
egész, minden fordulatban másképp állt a gép, a szavak uj helyre
kerültek, aszerint, amint a kocka papirlemezei felülről-lefelé forogtak.
Naponta hat órát dolgoztak igy a tanitványok s a tanár több vaskos
kötetet mutatott nekem, melyeket igy, egyes mondatokból állitottak össze
s melyekből a világ minden müvészetek és tudományok gazdag anyagát
meritheti. Véleménye szerint a találmányt legmagasabb tökélyére lehetne
fejleszteni, ha az ország alapitványt tenne s ötszáz ilyen gépet
állitana fel Lagadóban. A vállalkozókat kényszeriteni lehetne, hogy e
célra megfelelő összeggel adózzanak.
Kijelentette, hogy ez a találmány ifju kora óta minden gondolatát
elfoglalja. A keretet ugy rendezte be, hogy az egész szókincset
felölelje, nem feledkezve meg a viszonyszókról, melyek a főneveket,
igéket és névmásokat összekötik.
Hálámat fejeztem ki és köszönetemet, hogy ilyen közlékenyen elmondott
mindent s megigértem, „ha valaha sorsom visszavet hazámba, hirdetni
fogom nagyszerü találmányát mindenütt.“ Le is jegyeztem papirra a gép
alakját és körvonalait, megmondtam neki, „hogy Európában a tudósok
gyakran ellopják egymástól találmányaikat, amiből az a hasznuk, hogy
vitázhatnak valamin: kinek tulajdona a gondolat. De mindent megteszek,
hogy ez esetben ne lehessen vitás, kié a felfedezés dicsősége.“
Most a nyelvtudósok iskolája következett. Egy szobában éppen három tanár
értekezett arról, hogyan lehetne megjavitani az ország nyelvét.
Az első terv szerint meg kellene röviditeni a beszédet ugy, hogy a
többtagu szókból egytagut csináljunk, ki kell hagyni az igéket és
igekötőket: hiszen minden elképzelhető szó valójában főnév.
A második tudós azt vitatta, hogy általában el kell hagyni a szavakat:
igy sokat nyer a nyelv rövidségben s e módszer az egészségre is jó
hatással lehet. Ő ugy gondolja, hogy hiszen minden kimondott szóval a
tüdő, surlódás következtében, lassan kopik s igy megröviditi életünket.
Eszerint mit kell tehát tennünk? „Azt kell tennünk, hogy miután a szavak
a fogalmakat jelölik csak, minden ember hordjon magánál oly tárgyakat,
melyek bizonyos, a társalgásban előfordulható fogalmakat jelölnek.“ Ez a
találmány nyilván elterjedt volna, ha a csőcselék, a nők és a tudatlan
emberek nem fenyegettek volna lázadással, hogy nyelvük szabadságát
veszélyeztetve látták. Hiszen tudjuk, hogy a csőcselék mindig esküdt
ellensége volt a tudománynak. Sok tudós férfi azonban már most
alkalmazza ezt a módszert s mondanivalóit tárgyakkal fejezi ki, amiben
csak az a kényelmetlen, hogy ha egy embernek sok mondanivalója van,
kénytelen egész zsákot cipelni a hátán vagy két erős szolgát alkalmazni
e célra. Gyakran tanuja voltam, hogy két tudós majdnem összerogyott
terhük sulya alatt. Ugy jártak az utcán, mint nálunk az ószeresek, mikor
összetalálkoztak, lerakták a batyut, keresgéltek benne s igy társalogtak
egy órát. Aztán felsegitették egymás hátára a zsákot és mentek tovább.
Rövid beszélgetésekre a beszédrészeket zsebben hordhatja az ember,
otthon meg egyáltalában nem jöhet zavarba. Éppen azért olyan szobákban,
ahol az uj beszédmód hivei összejöttek, mindenféle tárgyak hevertek
szanaszét, anyagul a mütársalgás müvészetének. Ennek a nyelvnek egy
másik nagy előnye abban áll, hogy különböző nemzet fiai megérthetik
egymást; nagykövetek és államférfiak számára képzelni se tudok jobbat.
Azután a matematikai szakosztályt látogattuk meg. A tanitás menete
nagyon meglepné az európai tudósokat. A tételt és a levezetést szépen
ráirják egy vékony ostyára, agyvelőből kivont folyadék szolgál tintául,
a tanitvány éhgyomorra lenyeli az ostyát, utána három napig csak
kenyeret és vizet kap. Ha az ostyát megemészti, a tinta felszivárog az
agyba és magával viszi a tételt. Eleddig az eredmény nem volt kielégitő,
részint a mennyiség kevés volt, részint a vásott tanitványok, akik
nagyon utálták ezt az orvosságot, rendesen ellopództak a teremből és
kiköpték az ostyát. Arra se lehetett rábirni őket, hogy addig
koplaljanak, mig az előirás kivánja.