(Szerző elhagyja Laputát. – Utazás Balnibarbiban. – A főváros. – A
főváros és vidékének leirása. – Szerzőt egy magasrangu ur barátságosan
fogadja. – Szerző vitája ugyanezzel.)
Távol legyen tőlem azt állitani, hogy rosszul bántak velem a szigeten,
mégis be kell vallanom, kezdtem ugy érezni, hogy nagyon is mellőznek és
nem tisztelnek kellőképpen, sem a királyt, sem a népet egyéb nem
érdekelvén, mint zene és mennyiségtan, mely tudományokban pedig nem
lehettem oly jártas, mint ők. Másrészt, miután a sziget minden
nevezetességét megtekintettem, vágy fogott el, hogy egyebet is lássak:
őszintén szólva, nagyon meguntam e jó embereket.
Két tudományban kétségkivül sokra vitték s még hozzá oly tudományokban,
melyekben nem vagyok járatlan; de elmélkedéseikben oly elvontak és
korlátoltak voltak, hogy őszintén szólva, sohasem volt még dolgom ilyen
rossz társalgókkal. Majdnem kizárólag asszonyokkal, munkásokkal,
koppantókkal és lakájokkal érintkeztem, ama két hónap alatt, melyet ott
töltöttem; – meg is vetettek ezért, de nem tehettem máskép, csak efajta
emberektől kaphattam kérdéseimre választ. Szorgalmas tanulás révén igen
szép előmenetelt tanusitottam nyelvükben. De mondom, már meguntam volt a
szigetet: elhatároztam hát, hogy az első, kinálkozó alkalommal
leszállok. Volt az udvarnál egy magasrangu személy, a király közeli
rokona, akit ezért, de csakis ezért, tiszteletben tartottak. Máskülönben
egészen buta és tudatlan ember hirében állott. Számos, hasznos
szolgálatot tett az udvarnak, sok embere volt és barátja, de oly
hallatlanul rossz zenei hallása, hogy ellenfelei elképedve suttogták
róla: „néhányszor még a taktust is eltévesztette.“ Tanárai csak nagy
nehézséggel verhették fejébe a matematika legegyszerübb levezetéseit. Ez
az ur gyakran kitüntetett kegyének jeleivel, sokszor látogatásával is
megtisztelt, érdeklődött európai dolgokról, törvényekről, szokásokról;
utjaim és kalandjaim is érdekelték, nagy figyelemmel hallgatott végig és
igen értelmes megjegyzéseket tett. Volt két koppantója, de ezeknek
szolgálatait sohasem vette igénybe, csak udvari szertartások és
látogatások alkalmával: olyankor, mikor egyedül maradtunk, rendesen
elküldte őket.
Megkértem ezt az urat, járna közbe érdekemben őfelségénél. Szivesen
megtette, bár nem helyeselte távozásom, előnyös állásokat ajánlott, de
én nagy tisztelettel és köszönettel visszautasitottam mindent.
Február 16-án elbucsuztam őfelségétől és az udvartól. A király mintegy
kétszáz angol font értékü összeggel ajándékozott meg, ugyanennyit kaptam
pártfogómtól is, meg egy ajánló levelet Lagadóba, a fővárosba, egyik
barátjához. A sziget akkor éppen egy hegy fölött lebegett, a legalsó
folyosóról lebocsátottak zsinegen, ugy, ahogy annak idején felszálltam.
Ez az ország a repülő-sziget uralkodójának tartománya, a _Balnibarbi_
nevet viseli, fővárosa, mint már emlitettem, Lagadó. Valahogy
megkönnyebbültem, mikor lábam alatt mozdulatlan talajt éreztem.
Besétáltam a városba, most már minden feltünés nélkül: ruhám olyan volt,
mint a benszülötteké és beszélni is tudtam velük. Mihamar megtaláltam
annak a személynek házát, akihez ajánlottak. Megmutattam pártfogóm
levelét. Igen szivesen fogadtak. A ház ura, _Munodi_, szintén magasrangu
ember, szobát rendeztetett be házában, egész ottartózkudásom alatt nála
laktam; a legvendégszeretőbb jóindulattal bántak velem. Már másnap
reggel a ház ura kocsin vitt el, hogy megnézzük a várost. Ez a város
félakkora, mint London; házai nagyon furcsán épitvék, legtöbb köztük
közel az összeroskadáshoz. Az utca népe mintha állandóan sietne, a
tekintetük vad, szemük merev, ruhájuk rongyos és szakadt. Áthajtottunk a
város egyik kapuján, mintegy három mérföldet tettünk a környéken.
Földmiveseket és munkásokat láttam, különféle szerszámokkal dolgozták a
földet, de képtelen voltam felismerni, mit csinálnak tulajdonképpen: se
gabonát, se füvet, se más veteményt nem láttam sehol, bár a talaj kitünő
termőföldnek tünt. Nem rejthettem el csodálkozásom, melyet e furcsa
látvány keltett bennem; bátorságot véve magamnak, megkértem kitünő
vezetőmet, volna oly kegyes megmagyarázni, mit jelent e sok szorgos kéz,
főni látszó fej, átszellemült arc, utcán és földeken, mert nem látom
semmi hatását annak, amit dolgoznak, sőt ellenkezőleg, még sose láttam
ily rosszul müvelt földet, ilyen roskatag, átabotába épült házakat, ily
kétségbeesett és inséges népet. _Munodi_ ur, mint emlitettem, magasrangu
személy volt, valamikor Lagadó kormányzója, de a miniszterek
ármánykodása miatt elbocsátották azzal, hogy képességei nem elegendők. A
király különben kegyelte, mint jóhiszemü és tisztességes, de alacsony
értelmü embert.
Mikor ekként biráltam volna az országot és lakóit, odanyilatkozott, hogy
„ennyi idő alatt nem formálhattam itéletet s hogy ahány ház, annyi
szokás, ahány nemzet, annyi erkölcs“, s más ily közhelyeket mondott. De
mikor visszatértünk a palotába, megkérdezett, „hogy tetszik nekem ez az
épület, mit találok benne képtelennek, mi az ellenvetésem a szolgák
öltözékével és modorával szemben?“ Nyugodtan kérdezhette ezt,
környezetében minden pompás, szabályos volt, a szolgák csinosak és
előzékenyek. Azt feleltem, „hogy őexcellenciája bölcsesége és gazdagsága
tulemelték őt mindama nyomoruságon, amit bolondság és szegénység okoz az
ágrólszakadtakban.“ Azt mondta: „ha volna kedvem elkisérni őt
nyaralójába, mely husz mérföldnyire fekszik innen, birtokán, ott több
alkalmunk lesz erről társalogni“. Mondtam, hogy szivesen állok
rendelkezésére és másnap reggel utrakeltünk.
Utunk folyamán figyelmessé tett számos módszerre, melyekkel az ország
földmivesei dolgozzák a földet. Meg nem foghattam, hogy lehet az, hogy
sehol egy szem buzát, egy szál füvet nem látok. De hogy három órát
utaztunk, a kép megváltozott: gyönyörü vidékre értünk: tanyák,
gazdaságok, csinos kis házak, gazdag földek, szőlők, buzatáblák és
veteményes-kertek. Soha nem láttam ilyen ragyogó termést. A kegyelmes ur
észrevette, hogy derül fel arcom, és sóhajtva jegyezte meg: „hogy itt
kezdődik az ő birtoka s hogy ez végig ilyen, egész a nyaralóig, hogy
honfitársai kinevetik és megvetik őt, amiért gazdaságát ily rosszul
vezeti és ilyen rossz példát ad a népnek. Csak az vigasztalja, hogy
nagyon kevesen követik e példát, csak az olyan öreg, elmaradt és
gyengeelméjü emberek, mint ő maga.“
Végre megérkeztünk. A kastély valóban előkelő épület volt, az
architektura legjobb tudása szerint. Szökőkutak, kertek, sétányok,
ligetek, minden a legszebb rendben és nemes izléssel. Nem állhattam meg,
hogy elragadtatásomban többször felkiáltsak: de őexcellenciája
hallgatott, csak vacsora után, mikor magunkra maradtunk, szólalt meg és
igen szomoruan azt mondta: „hogy nagyon fél, ezt a kastélyát is, meg
városi palotáját le kell majd rombolni s ujjáépiteni a kor követelményei
szerint, ki kell irtani gazdaságát és megszerezni mindezt ujra a modern
igényeknek megfelelően; ha nem akarja, hogy gőgösnek, ostobának,
nyeglének, tudatlannak és szeszélyesnek tartsák s hogy talán magára
haragitsa őfelségét is, hogy az én nagy elismerésem majd megszünik, ha
egy kissé betekintek olyan részletekbe, amikről az udvarnál nem
hallhattam; hogy azok ott nagyon is elmerültek elméleteikbe, semhogy
valaha tudomásul vennék, mi történik idelent.“
Mindabból, amit elbeszélt, a következőket vettem ki. Negyven évvel
ezelőtt bizonyos emberek felszálltak Laputába, részint üzleti ügyekben,
részint szórakozásból. Öt hónapot töltöttek ott. Mikor visszajöttek,
tudtak valamit gagyogni matematikáról és tele voltak fellengző
eszmékkel, amiket ott fent, a magasban sajátitottak el. Ezeknek az
embereknek aztán semmise tetszett, amit elhagytak: uj elméleteket
hoztak, müvészetben, tudományban. Azt mondták, az ipart is renoválni
kell. E célból királyi szabadalommal Tervkészitő Akadémiát létesitettek
Lagadóban és az uj szellem oly gyorsan terjedt el a nép közt, hogy ma
már alig van számbavehető városa a tartománynak ilyen akadémia nélkül.
Ezekben az akadémiákban a tanárok a földmüvelés és épitészet uj
szabályait és módszereit dolgozzák ki, uj szerszámokat és müszereket
terveznek a kézipar minden szakmájában, melyeknek segitségével, azt
mondják, egy ember elvégezheti tiznek a munkáját, egy hét alatt palotát
épithetnek, oly tartős anyagból, mely javitás nélkül eltart örökké. A
föld minden gyümölcsét, szerintük, meg lehet érlelni abban az évszakban,
melyben nekünk tetszik s még hozzá százszor annyit, mint most.
Számlálhatatlan ilyen tervük van. Csak az a kis baj van még, hogy mind e
terveket nem lehetett eddig tökélyre fejleszteni s közben az egész
ország kopár ugaron fekszik, a házak romokban, a nép élelem és ruha
nélkül.
De ez nem szegi kedvüket, egyre növekvő bizalommal dolgoznak
elméleteiken, remény és kétség szitja őket. Őexcellenciája kijelentette,
hogy sajnos, ő nem vállalkozó szellem, megelégszik az élet régi
formáival, lakik őseinek házában s meg van minden ujitás nélkül. Néhány
nemes barátja vele tart, de mostanában nagy rosszakarattal és
megvetéssel találkoznak mindenütt; tudatlan és maradi embereknek
tekintik őket, akik csak a maguk önző kényelmét tartják szem előtt és
nem gondolnak az ország általános jólétére.
Őexcellenciája hozzátette még, „hogy semmiképp nem akar megfosztani
attól az örömtől, hogy a nagy akadémiát megtekintsem. Ha akarom,
elmehetünk oda.“ Előbb azonban egy régi, roskatag épületet mutatott még,
mely a hegy oldalában porladt s melyről azt mondta: „hogy volt neki egy
nagyon jó és megfelelő malma, félmérföldnyire házától, amit egy nagy
folyó vize hajtott s ami ellátta egész családját és személyzetét. De hét
évvel ezelőtt a Tervkészitő Akadémia egy küldöttsége jelent meg előtte
és ajánlotta, hogy bontsa le a malmot s épitse fel ujra a hegy másik
oldalán. A hegyen keresztül csatornát kell vezetni, ezen át csövek és
gépek hajtják a vizet, ami azért jó, mert a szél és levegő izgatják a
vizet a magasban és mert a viz, ha magasból száll alá, félakkora erővel
hajtja a malmot, mint amennyi a folyónak kell, hogy a föld szinén
haladjon. Akkoriban nem jó lábon állt az udvarral, de meg barátai is
rábeszélték, igy hát belement e javaslatba. Két évig dolgozott száz
ember, a mü nem sikerült, a küldöttség elment, minden felelősséget
visszaháritva rá, de sőt még gunyolják is őt azóta és másokat unszolnak
hasonló kisérletre.
Néhány nap mulva visszatértünk a városba: őexcellenciája, tekintve, hogy
rossz szemmel nézték őt az akadémián, nem kisért el személyesen, egy
barátjára bizott, hogy kalauzolna. Ennek az urnak ugy mutatott be, mint
a nagy tervek és ujitások barátját, kiváncsi és könnyenhivő embert,
amiben alapjában igaza volt. Ifjabb koromban nagy barátja voltam a
tervezgetésnek.