(A laputabeliek jellemzése. – Szerző beszámol a nép müveltségéről. – A
király és udvara. – Hogy fogadják szerzőt? – A bennszülöttek félénkek és
nyugtalanok. – A benszülött asszonyok.)
Alig értem partot, nagy tömeg vett körül: azok, akik közelebb álltak,
előkelőbb férfiaknak látszottak. A csudálkozás minden jelével
nézegettek, én sem maradtam adós, bámulnom kellett, mert sohasem láttam
még ilyen sajátságos ruhákat és mozdulatokat. A feje mindegyiknek félre
volt hajtva, egyiknek jobbra, másiknak balra: egyik szemük befelé
fordult, a másik szemük egyenesen fel az égre. Ruhájuk tele volt
mindenféle cifra figurákkal: napok, holdak, csillagok; másoknál hegedük,
fuvolák, hárfák, trombiták, gitárok diszitették a szövetet, meg egyéb
instrumentumok, amiket nem is ismernek Európában. Aztán láttam néhány
alakot, közönséges szolga-öltözetben, ezeknek a kezében volt egy pálca,
a pálca végére felfujt hólyag kötve, ugy nézett ki, mint valami kereplő.
A hólyagokban volt néhány száraz borsószem, vagy apró kavics, mint
később megtudtam. Ezekkel a hólyagokkal néha a fülére vagy a szájára
csaptak azoknak, akik a közelükben álltak. Ezt a dolgot akkor fel nem
foghattam, mit jelent. Ugy látszik, ezek az emberek annyira el vannak
foglalva belső elmélkedéssel, hogy sem beszélni nem tudnak, sem
meghallgatni nem tudják egymást anélkül, hogy valamely külső érintés
halló- és beszélőszervük tudatára nem ébresztené őket: ennélfogva azok,
akik tehetik, tartanak maguknak egy ugynevezett _koppantó_-cselédet
(eredetiben: _climenole_) és soha nem hagyják el a házat nélküle. Ennek
a cselédnek aztán az a dolga, hogy mikor két-három, vagy több ember
összekerül: szépen odakoppant annak a szájára, akinek beszélnie kell és
annak vagy azoknak a jobbfülére, akikhez a beszéd szól. Ez a koppantó
egyuttal elkiséri gazdáját olyankor is, mikor sétál és gyakran a szemére
koppant; az emberek itt ugyanis annyira el vannak merülve gondolataikba,
hogy minden percben neki mennének valaminek, vagy gödörbe esnének, vagy
fellöknék egymást, vagy kiböknék a falat enélkül.
Kellett, hogy erről felvilágositsam az olvasót, mert enélkül éppenugy
nem értené meg azokat a jelenségeket, melyek fogadtatásomat kisérték,
mint ahogy én nem értettem akkor. Mikor megindultunk felfelé a lépcsőn,
kisérőim többször egészen elfelejtették, mi történt és hogy itt vagyok,
többször magamrahagytak, mig aztán a koppantók nem frissitették fel
emlékezetüket. Idegen ruhám és idegen arcom egészen közömbös volt nekik,
nemkülönben a csőcselék kiáltozása is, melynek figyelme szabadabbnak és
élénkebbnek látszott.
Végre elértük a palotát és beléptünk a fogadószobába. Ott ült a király
egy trónon, kétoldalt magarangu személyek. A trónus előtt állt egy
asztal, tele földgömbökkel, korongokkal, fizikai müszerekkel, mindenféle
fajtában. Őfelsége észre se vett bennünket, hogy beléptünk, bár ez nem
minden zaj nélkül történt, mert az egész udvar odatolult az ajtóhoz. De,
mint megtudtam, őfelsége akkor mélyen el volt merülve egy probléma
vizsgálatába, s legalább egy óráig kellett várakoznunk, mig azt
megoldotta. Kétoldalt két kis apród állt, koppantóval: mikor ezek
látták, hogy befejezte a gondolatfolyamatot, megmozdultak, az egyik
szájára koppantott őfelségének, a másik a jobbfülére: mire őfelsége ugy
riadt fel, mint aki álomból ébred, rámnézett és kisérőimre és eszébe
jutott, hogy miért állunk itt: jövetelemről előzőleg értesitették volt.
Néhány szót ejtett, mire azonnal mellettem termett egy fiatal legény,
kezében koppantóval és odakoppantott a jobbfülemre. Kézzel-lábbal
jeleztem, hogy nincs szükségem erre a szerszámra, mely eljárás, mint
később értesültem róla, őfelsége és az udvar szemében nagyon
leszállitotta értelmi képességeimet. A király, ahogy kivettem,
kérdéseket intézett hozzám; mindenféle nyelven feleltem neki, mikor
kiderült, hogy sehogy se érthetjük meg egymást; rendeletére a palotának
egy másik termébe vezettek (ez az uralkodó mindegyik elődjét felülmulta
az idegenek iránti vendégszeretetben), ahol két szolgát adtak mellém,
hogy ellássanak. Ebédet hoztak és négy magasrangu személy, kiket, ugy
emlékeztem, a király közelében láttam, megtisztelt vele, hogy velük
étkezhettem. Két fogást hordtak fel, három-három tálon. Az egyik fogás
ürücomb volt, de szabályos lapu piramisba vágva, háromszögekből, aztán
egy romboid-alak, marhahusból, végre gömbalaku pudding. A második fogás
kacsa volt, két darab, ugy kötve össze, mint egy hegedü, a köritékben
fuvola- és furulyalaku burgonyák uszkáltak, aztán egy hárfaalaku
borjumell. A szolgák kocka, henger, paralellogramm és más mértani alaku
kenyereket szeltek le nekünk.
Még ebédnél ültünk, mikor bátorságot vettem magamnak és megkérdeztem
egyes dolgok nevét az ő nyelvükön. Koppantóik segélyével, s a nemes urak
kegyesen válaszoltak, nyilván abban a reményben, hogy képességeik és
tehetségeik felett való bámulatomat nagyban emelni fogja, ha majd
társaloghatunk. Csakhamar magam kértem kenyeret, italt, amire szükségem
lehetett.
Ebéd után visszavonult a társaság, a király részéről egy ur jelent meg
nálam koppantóval. Tintát, tollat, papirost hozott, néhány könyvet is és
jelekkel értésemre adta, hogy nyelvleckék dolgában jár, ő fog engem
tanitani. Négy órát ültünk egyhelyben, ez idő alatt szép sereg szót
irtam le oszlopba, oldalt a forditással, külön füzetbe néhány rövid
mondatot. Tanitóm ugyanis ilyeneket csinált: odaszólt egyik szolgámnak,
hogy hozzon valamit, vagy forduljon meg, vagy üljön le, sétáljon, álljon
és igy tovább. Erre aztán leirtam, hogy mondják ezt az ő nyelvükön. Egy
könyvben megmutogatta nekem a nap, hold és csillagok alakjait, az
egyenlitőt, az égőveket, a sarkköröket, számos planéta és állócsillag
lajstromát. Megadta egy egész sereg hangszer nevét és leirását és nagy
vonásokban a velük való bánásmód müvészetének müszavait. Miután a tanitó
elment, a szavakat, forditással együtt, ábécés rendbe szedtem. Ily módon
néhány nap alatt már emlitett jó emlékezőtehetségem képessé tett, hogy
nyelvük titkaiba pillanthassak.
Az a szó, amit „repülő sziget“-nek, vagy „lebegő sziget“-nek forditok,
eredetiben igy hangzik: _Laputa_. Hogy honnan és hogyan származik ez a
szó, nem tudom pontosan. _Lap_ a régi, avitt nyelven _magas_-at jelent,
_untuh_ pedig kormányzót, uralkodót – állitólag, szóhasonlással, igy
származott az eredeti _Lapuntuh_-ból a mai _Laputa_. A magam részéről
ezt a levezetést kicsit kényszeritettnek vélem. Egyszer vettem magamnak
a bátorságot s néhány laputabeli tudósnak megjegyeztem, hogy véleményem
szerint _Laputa_ annyit jelent, mint _lap uted_ – _lap_, határozóilag
annyit tesz: napsugarak tánca a tengeren és _uted_ annyit tesz: szárny.
Nem akarok nagyképüsködni, de azt hiszem, ez a helyes megoldás; különben
az igazságos olvasóra bizom, itélje meg.
Azok, akikre a király rábizott engem, kijelentették, hogy öltözékem
nagyon szegényes; másnap reggelre szabót rendeltek és mértéket vétettek
egy öltözet ruhához. Már ezt az operációt egészen másképpen csinálta a
laputabeli szabó, mint ahogy Európában megszoktuk. Először is
kvadránssal lemérte magasságomat, aztán mérce és iránytü segélyével
kiszámitotta testem arányait és körvonalait: mindezt papiron. Hat nap
mulva elhozta a ruhámat, nagyon rosszul volt szabva, hol bő volt, hol
szük; később rájöttek, hogy az algebrai képletekben elvétett egy számot.
Vigasztalásomul szolgált, hogy ezek az esetek itt igen gyakoriak és nem
tulajdonitanak ezeknek nagy fontosságot.
Mig a ruhám készült, otthon maradtam és szorgalmasan bővitettem
szótáramat. Mikor legközelebb az udvarnál tisztelegtem, a király
beszédéből sokat megértettem már; néhány alázatos szót válaszoltam is. Ő
felsége elrendelte, hogy a sziget északkeleti irányt váltson Lagoda
felé, ez a szárazföldi királyság fővárosa. Kilencven mérföldnyi
távolságról volt szó, amit ötödfél nap alatt megtettünk. Fogalmam se
volt róla, hogyan történik a sziget mozgatása. Másnap reggel tizenegy
órakor a király, sajátkezüleg, udvarának és tisztikarának kisérete
mellett, három óráig játszott különféle hangszereken, egyfolytában.
Majdnem megsiketültem a lármától, nem is sejtettem, mire jó ez, mig
tanitóm fel nem világositott. Elmondta, hogy „e sziget lakói
hozzászoktak a szférák zenéjéhez, mely bizonyos időközökben hallható.
Most az udvar is részt vesz ebben a hangversenyben, mindenki azon a
hangszeren muzsikál, amelyen lekinkább jeleskedik.“
Lagoda felé való utunkban őfelsége több város és falu fölött
megállitotta a szigetet, hogy a nép kérvényeit átvegye. Ecélból erős
köteleket bocsátottak le sulyzókkal, ezekre a kötelekre odalent
rákötötték a kérvényeket, mire, mint az iskolásgyerekek papirsárkánya,
felrepült a kérvény. Néha bort és élelmiszereket is kaptunk alulról,
amit csigákkal huztunk fel.
Matematikai ismereteim nagyban hozzásegitettek, hogy a laputabeliek
kifejezéseit, beszédmodorát megértsem. Fogalomkörük tele volt
tudománynyal és zenével, ez utóbbiakhoz is értettem valamit.
Gondolataikat állandóan vonalakban és idomokban fejezik ki. Ha például
valamely asszonynak vagy állatnak a szépségét akarják dicsérni,
rombuszokban, körökben, paralellogrammokban, elipszisekben és más
mértani alakzatokban irják le, vagy zenei müszavakkal. A király
konyhájában egész sereg fizikai müszert és instrumentumot találtam;
ezekkel vagdalják szabályos formákba a hust, amit őfelségének
feltalálnak.
Házaikat igen rosszul épitik. A falak ferdék, a szobákban egyetlen
rendes sarkot nem talál az ember. Ez onnan van, hogy a gyakorlati
geometriát megvetik, azt mondják, közönséges és gépies munka az. Viszont
az ő utasitásaik, amiket a munkásoknak adnak, oly elfinomultak és
komplikáltak, hogy ezek az egyszerü emberek nem is érthetik meg és
rendesen elhibázzák az épitést. Papiron a laputabeliek igen ügyesek, a
szabályokat kitünően értik és kezelik. A közönséges, fizikai
cselekedetekben, életmódban mégis alig láttam nehézkesebb, félszegebb,
ügyetlenebb népet. Matematikai és zenei kérdéseken kivül más körben
képtelenek mozogni. Igen rosszul vitatkoznak, szeretnek ellentmondani,
hacsak nincs igazuk, ami ritkán történik meg. Képzelő-erő, invenció:
idegen fogalom náluk, még csak szavuk sincs ezekre a fogalmakra. Minden
gondolatukat a két fentemlitett tudomány mivelésére forditják.
Sokan közöttük, főleg azok, akik csillagászattannal foglalkoznak,
hisznek az asztrológiában, csillagjárásban is, bár nyiltan restellik ezt
bevallani. Amin leginkább csodálkoztam: ezek nagy előszeretettel
foglalkoznak napi politikával. Beleszólnak közügyekbe, állami
kérdésekben véleményt mondanak és a pártnézetek árnyalatairól
szenvedélyesen vitatkoznak. Ezt a hajlamot különben számos európai
matematikusnál is megfigyeltem, bár e két tudomány között semminemü
rokonságot nem tudok felismerni. Talán ugy képzelik, hogy valamint a
legkisebb körnek ugyanannyi foka van, mint a legnagyobbiknak, éppugy a
világ szabályozása és forgatása nem kiván több hozzáértést, mint amennyi
egy földgömb pörgetéséhez kell. Vagy talán az emberi természet egy
nagyon közönséges betegségéből származik az ilyesmi; hogy mindig azok a
dolgok érdekelnek bennünket leginkább, amelyekhez semmi közünk nincsen s
melyekhez sem képzettségünk, sem tehetségeink nem elegendők.
A laputabeliek állandó nyugtalanságban élnek: lelkük egy pillanatra se
békül meg: mégis, ami egyre foglalkoztatja érzelmüket, nagyon kevés
jelentőséggel bir az emberiség létérdekében. Állandóan azon rettegnek
például, hogy az égitestek állásában valami zavar történhetik; hogy a
föld, amint egyre közeledik a naphoz, végre egészen beleesik majd; hogy
a nap felszine fokról-fokra kihül és megkérgesedik a kilökött
lávatömegtől s majd nem világitja a többi világot; hogy a föld csaknem
összeütközött legutóbb is egy üstökös farkával; hogy a legközelebbi
üstökös, melynek jövetelét harmincegy éven belül várják, valószinüleg
szétmorzsol bennünket; mert ha perihéliumban bizonyos távolságnyira
közeledik a naphoz (amitől, számitásaik alapján, okunk van tartani), oly
hőfokot ér el, mely tizezerszer nagyobb a veresen izzó vas hőfokánál,
naptávolban viszont egymillió és tizennégy mértföld hosszu csóvát huz
maga után, amelybe, ha százezer mértföldnyi távolságban a nucleustól,
vagyis magtól belekerül a föld, azonnal tüzet fog és hamuvá ég; hogy a
nap, naponta lövelve fényét és melegét, anélkül, hogy uj erőt gyüjtene,
végre teljesen kimerül s megsemmisül, amivel együtt jár a föld
pusztulása és mindama bolygóké, melyek a naptól kapnak fényt és meleget.
A laputabelieket annyira nyugtalanitotta és rémitgeti mindez s más
effajta veszély előérzete, hogy aludni se mernek békében s az élet
közönséges örömei és szórakozásai nem feledtetik velök e félelmeket. Ha
reggel valamely ismerőssel találkoznak, első kérdésük, hogy van a nap
kedves egészsége, milyen szinben volt, mikor lenyugodott, mikor felkelt,
és hogy van-e valami remény, hogy mégse ütközünk össze az üstökössel. Az
effajta beszélgetésbe ugy belemerülnek, mint a kis fiuk, amikor nagy
élvezettel és mohón végighallgatnak mindenféle szellemekről és
kisértetekről szóló történeteket, aztán nem mernek lefeküdni a sötétben.
Ennek a szigetnek az asszonyai igen életvidorak: nagyon megvetik
férjeiket s kiváltképpen kedvelik az idegent. Van is ilyen rengeteg, a
szárazföldről szállnak be, mindenféle ügyes-bajos dolgukban, városi
ügyekben, üzleti utakon. Ezeket viszont igen megvetik a laputabeli
férfiak, mert alacsony értelmüeknek tartják őket. Az idegenek közül
válogatják aztán a hölgyek gavallérjaikat. A csunya csak az a dologban,
hogy egész nyiltan és biztonságosan teszik ezt, a férj annyira el lévén
merülve elmélkérdésekbe a feje bubjáig, hogy a szemeláttára
udvarolhatnak egymásnak az asszony és szeretője; férjuram csak el legyen
látva papirral, körzővel s a koppantó ne zavarja meg.
Az asszonyok és lányok sokat panaszkodnak azon, hogy ugy el vannak zárva
ezen a szigeten: pedig gyönyörü vidék ez és ők nagy pompában és bőségben
élnek, azt tehetik, ami jólesik. Ők azonban szeretnének világot látni,
csakhogy a király engedélye nélkül nem szabad leszállaniok a szigetről,
és ezt az engedélyt nagyon nehéz megszerezni; számos esetből
kitapasztalták a férfiak, hogy a nők, ha egyszer odalent vannak, soha
többé nem jönnek vissza, a levegőbe. Beszéltek nekem, egy magasrangu
udvarhölgyről, több gyermek anyjáról, aki a miniszterelnök felesége
volt, gazdag körülrajongott személy, férje bálványa, a legszebb palota
urnője, hogy ez egyszer kiszállott Lagodában, a fővárosban, azzal, hogy
beteg és szédülései vannak. Elmaradt félévig, végre küldöncöt
menesztettek, hogy keresse meg és megtalálták egy sötét és piszkos
csárdában, rongyok között: a ruháit eladta és abból tartott el egy vén,
otromba, ferdenyaku lovászt, aki mindennap elverte és akitől alig tudták
aztán elszakitani, nem akarta elhagyni. Férje szerelemmel és
gyöngédséggel fogadta, nem tett szemrehányást; egy hónap mulva valahogy
megszökött, ékszereivel együtt, visszament az emberéhez, azóta se
hallottak róla.
Az olvasó persze azt hiszi, most holmi angol novellát mondtam el neki,
és hogy ez nem a távol Indiákon tul történt. Kérem az olvasót, fontolja
meg, hogy az asszonyi szeszély nem függ éghajlattól és nemzettől és hogy
a nők sokkal egyformábbak, mintsem valaha hittük és szomoruan
elismertük.
Egy hónap mulva elég szépen beszéltem a laputai nyelvet, tudtam
válaszolni a király kérdéseire, ha fogadni kegyes volt. Őfelsége egy
cseppet sem volt kiváncsi arra, hogy milyen országból jöttem és hogy ott
milyenek a törvények, milyen a vallás, a történelem, ehelyett a
matematikáról való nézeteim érdekelték. Amit magamról beszéltem, az
egészen közömbösen hagyta és megvetően hallgatott, bár a koppantók
szorgalmasan müködtek kétoldalt.