(Szerző megkezdi harmadik utját. – Kalózok elfogják. – Egy holland ember
rosszakarata. – Szerző szigetre jut. – Laputába felszedik szerzőt.)
Tiz napig lehettem otthon, mikor meglátogatott William Robinson
kapitány, Cornwallisból, a Jóremény nevü háromszáz tonnás vitorláshajó
parancsnoka. Valamikor seborvos voltam azon a hajón, melyet ő vezényelt
Levantéba. Mindig inkább barátjának tekintett, sem mint alárendeltjének:
értesülvén róla, hogy megjöttem, bekopogott hozzám, nyilván üdvözletre,
mert másról nem beszélt eleinte. De aztán gyakrabban járt hozzánk,
kijelentette, mennyire örül, hogy ilyen ragyogó egészségben lát, aztán
megkérdezte, „hogy most már egész életemre megtelepszem itt?“ hozzátette
„csak azért kérdi, mert ő bizony két hónap mulva Hátsóindiába utazik,“
végre nyiltan kirukkolt vele, hogy igy meg ugy, ne vegyem rossz néven,
de gondolt rá, milyen jó lenne, ha én volnék a hajóorvos, hogy kapnék
magam mellé egy alorvost, meg két embert, hogy a fizetésem a megszokott
bér duplája lenne és hogy ő rájött, az én ismereteim tengeri
tudományokban legalább oly számosak, mint az övéi, hogy tehát ő tőlem
mindig szivesen fogad el tanácsot, egészen ugy, mintha megosztanánk a
hajó parancsnokságát.“
Annyi effajta, lekötelező dolgot mondott, olyan becsületes embernek
ismertem, hogy képtelen voltam ajánlatát visszautasitani: az a
szomjuság, hogy uj s megint uj tájakat lássak, minden balsorsom dacára,
erősebb volt bennem, mint valaha. Csak a feleségemet volt nehéz
meggyőzni: végre is ugy nyertem meg beleegyezését, hogy gyermekeink
jövendő boldogságát juttattam eszébe, amihez pénz és vagyon kell.
1706 augusztus 5-én indultunk és 1707 április 11-én Forte St. George-ba
érkeztünk. Három hetet töltöttünk itt, felujitottuk a legénységet mert
többen megbetegedtek. Innen Tonkinba mentünk, elhatároztuk, hogy itt
hosszabb ideig tartózkodunk. Az áru, amit venni szándékozott, még nem
készült el teljesen, nem is volt rá kilátás, hogy hamarosan szállitják.
Éppen ezért vett egy nagy dereglyét, megrakta mindenféle áruval, amivel
a tonkinaiak a szomszéd szigeteken kereskednek, bérelt tizennégy embert
a fedélzetre (ezek között három benszülöttet) és engem, mint
parancsnokot, megbizott, kereskedjem a magam belátása szerint, mig ő
Tonkin-ban elvégzi a dolgát.
Három napot vitorláztunk, mikor nagy vihar tört ki. Észak-kelet észak
felé hajtott, aztán öt napig szép időnk volt, nyugatról állandó széllel.
A tizedik napon két kalóz-hajó vett üldözőbe; csakhamar utólértek. Az én
dereglyém annyira meg volt rakva áruval, hogy nem haladhattunk gyorsan,
másrészt nem voltunk abban az állapotban, hogy védekezésre gondolhattunk
volna. Mindkét hajó egyszerre ért be, a kalózok dühösen rontottak a
fedélzetre, de hogy mindnyájunkat arcraborulva találtak (ezt adtam ki
parancsba) csak megkötöztek bennünket és őrt hagyva hátra, a dereglye
belsejébe hatoltak.
A kalózok között egy hollandust vettem észre, akinek, ugylátszott, nagy
tekintélye volt, bár nem volt egyik hajónak se a parancsnoka.
Felismerte, hogy angolok vagyunk és töredezett angol szavakban
esküdözött, hogy páronkint összekötve a tengerbe löket mindnyájunkat.
Elég jól beszélek hollandusul: megmondtam, kik vagyunk és kértem őt,
gondolja meg, hogy keresztyének vagyunk és szövetséges ország
alattvalói, hogy inkább inditsa a kapitányt irántunk könyörületre. Erre
mégjobban felbőszült, ismételte vad fenyegetéseit, társai felé fordult
és heves taglejtések közt japán nyelven beszélt hozzájuk, gyakran ejtve
ezt a szót: _christianos_.
A nagyobbik kalózhajót japán parancsnok vezényelte, aki tudott valamit
hollandusul, nem sokat. Hozzám jött és több kérdés után, melyekre
alázattal feleltem, azt mondta, hogy „nem fogunk meghalni“. Mélyen
meghajtottam magam, majd a hollandus felé fordulva igy szóltam: „nagyon
restellem, hogy több irgalmat találtam egy pogányban, mint keresztyén
testvéremben“. Hamar volt okom rá megbánni ezt a bolond beszédet. A
gonosz európai, miután sokáig hiába próbálta rávenni a két kapitányt,
hogy dobjanak a tengerbe (nem akarták megszegni nekem adott szavukat)
végre mégis elérte, hogy büntetést eszeltek ki részemre, mely sok
tekintetben szigorubb volt a halálnál. Embereimet két részre osztva
átvitték a kalózhajókra, dereglyémre uj legénységet raktak fel. Rám
pedig kiszabták, hogy kicsiny sajkában vizrebocsátanak, evezőkkel és egy
vitorlával, négy napra való élelmiszerrel, amit a japán kapitány a saját
készletéből megduplázott, nem türve azt sem, hogy emberei megmotozzanak.
Leszálltam a csolnakba, mig a hollandus, aki a födélzeten állt, átkokkal
halmozott el és gonosz szavakkal, amiket csak emberi nyelv kifejezhet.
Egy órával a kalózok támadása előtt még méreteket eszközöltem: a
szélesség 46-ik és a hosszuság 183-ik fokán voltunk. Alig voltam a
kalózoktól láttávolban, kivettem zseb-látcsővemet és dél-keleten több
szigetet pillantottam meg. Kifeszitettem a vitorlát, a szél kedvező
volt, gondoltam, talán elérem a szigeteket. Három óra alatt el is értem
az elsőt, sziklás part volt, mégis találtam néhány madártojást, száraz
tengeri gyomból tüzet raktam és megsütöttem. Ez volt a vacsorám:
elhatároztam, hogy készletemmel addig gazdálkodom, amig csak lehet. Egy
szikla árnyában töltöttem az éjszakát, füvet raktam a fejem alá és elég
jól aludtam. Másnap a következő szigetre vitorláztam, innen egy
harmadikra és egy negyedikre, hol vitorlával, hol evezővel. Nem akarom
untatni az olvasót e szomoru és egyhangu részletekkel. Elég az hozzá,
hogy az ötödik napon elértem az utolsó szigetet, mely az elsőtől
kelet-dél-kelet felé fekszik.
Ez a sziget nagyobb volt, mint a többi; öt óra alatt elértem. Csaknem
körülhajóztam, mig kikötésre alkalmas hely kinálkozott; keskeny
földnyelv volt ez, háromszor akkora talán, mint az én csolnakom. Egészen
sziklás sziget volt, néhol kis csomó füvek és édesillatu levelek. Ettem,
ittam valami keveset, maradék készletemet eldugtam egyikébe a számos
barlangoknak, találtam egy egész rakás madártojást és száraz tengeri
füvet, amivel majd másnap tüzet rakhatok és ugy, ahogy megsüthetem a
tojásokat; volt nálam kova, acél és gyujtóüveg. Egész éjszakámat abban a
barlangban töltöttem, ahová készletemet rejtettem el, ugyanaz a száraz
fü és tengeri gyom volt az ágyam, amit tüzifának szántam. Nagyon keveset
aludtam; bánatom és aggodalmam elnyomta fáradtságomat és ébrentartott.
Beláttam, hogy lehetetlenség életben maradnom e kopár vidéken és hogy
nyomorultul el kell pusztulnom. Oly nyomorultnak és levertnek éreztem
magam, hogy nem volt erőm felkelni. Már magasan állt a nap, mikor végre
rászántam magam, hogy kimásszak barlangomból. Egyideig a sziklák közt
járkáltam: az ég ragyogó tiszta volt és a nap oly forrón sütött, hogy
kénytelen voltam az arcomat elforditani, mikor egyszerre csak az
történt, hogy a nap hirtelen elsötétedett, de valahogy másképpen, mint
olyankor szokott, ha felhő áll elébe. Megfordultam s köztem és a nap
között egy nagy, sötét testet láttam, mely a sziget felé közeledett, két
mérföldnyi magasságban lebegett és hat, vagy hét percig eltakarta a
napot. A levegő azonban nem lett hüvösebb, se az ég nem sötétedett el,
olyan volt, mint mikor hegy árnyékában áll az ember. Ahogy közelebb
jött, átlátszatlan szilárd anyagu testnek bizonyult, melynek feneke alul
lapos, sima és erősen fénylik, amint a tenger ragyogását visszaveri.
Kétszáz rőfnyi magaslaton álltam, közel a parthoz s egyszerre láttam,
hogy ez a nagy test lassan sülyed, végre csaknem párhuzamosan állunk
szemben, alig egy angol mérföldnyi távolságban. Zseblátcsövemet szedtem
elő és ekkor tisztán kivehettem, hogy a nagy test szélein emberek
járkálnak fel és alá, ott, ahol az lejtősnek látszott; de hogy mit
csinálnak, azt nem vehettem ki.
Az élethez való természetes ragaszkodás azonnal élénken felujjongott
bennem: remélni kezdtem, hogy ez a kaland valami módon kisegit
reménytelen és kétségbeejtő helyzetemből. Egyuttal pedig szinte kábult
ámulat fogott fel: szigetet látván lebegni a levegőben, melyet emberek
népesitenek be, mely sülyed és emelkedik vagy siklik a levegőben, a
lakók tetszése szerint. De nem lévén hangolva akkor, hogy e csodás
jelenségen tünődjem, inkább lázasan figyeltem, milyen irányt vesz a
sziget, mert néhány pillanatig csendben, egyhelyben lebegni látszott.
Kevéssel azután közeledett felém, láthattam kőkeritéssel körülvett
parkjait, mögöttük lépcsőket és csarnokokat, több egymás fölé épitett
terrászt. A legalsó folyosón néhány ember állott és mintha horgásztak
volna valamire, mások meg ezeket nézték. Meglengettem sapkámat (kalapom
rég elveszett már) és zsebkendőmet a sziget felé és torkom szakadtából
kiáltozni kezdtem. Azután figyelmesen vizsgáltam a hatást és a sziget
felém forduló részén embertömeget láttam összeverődni. Rámmutogattak,
láttam, hogy felfedeztek már, bár nem válaszoltak kiáltásaimra. Aztán
láttam négy vagy öt embert, amint nagysebesen fut fel a lépcsőkön, a
sziget csucsa felé, ahol végül eltüntek. Ugy véltem, ezek nyilván
rendelkezési jogot kérni mentek valami parancsoló személyhez, hogy
intézkedhessenek.
A tömeg egyre nőtt. Félóra mulva megmozdult a sziget és emelkedni
kezdett: a legalsó folyosó most száz rőfnyire közeledett hozzám.
Könyörgő mozdulatokat tettem s alázatos hangon rimánkodtam a magasba: de
senki sem felelt. Akik közel álltak hozzám, ruhájuk után itélve, kiváló
személyek, komolyan tanácskozni látszottak, gyakran pillantva felém.
Végre egyikük megszólitott: lágy, tiszta és udvarias hangon, mely
kiejtésben az olaszhoz hasonlitott. Olaszul feleltem, remélve, hogy e
nyelv hangzása legalább kellemesen érintheti fülét. De nem értettük meg
egymást, bár könnyen felfogható volt, mit akarok, mert hiszen
nyomoruságos állapotomat szemükkel láthatták.
Jeleket adtak, hogy jőjjek le a szikláról s közeledjem a parthoz, amit
rögtön megtettem. A repülő sziget ekkor ugy helyezkedett el, hogy széle
éppen fejem fölött állt, mire az alsó folyosóról lánc ereszkedett, alján
kényelmes ülőpaddal, erre ráültem, megfogóztam és éreztem, amint csigák
segélyével felhuznak.