(A király és királyné leutazik a határra. – Szerző elkiséri őket. –
Részletes elbeszélése annak, hogyan hagyja el szerző az országot. –
Szerző visszatér Angolországba.)
Mindig élt bennem a remény, hogy egyszer csak visszanyerem
szabadságomat, bár nem is álmodtam, mi módon történik ez majd s milyen
terv alapján érem el célomat. Az a hajó, mely engem e partokra vetett,
volt a legelső európai hajó Brobdingnag partjain – a király szigoru
parancsot adott ki, „hogy ha ujból meglátnak egy hasonló hajót,
vontassák partra és legénységestül hozzák el, kosarakban,
Lorbrulgrudba“. A király nagyon szerette volna, ha talál nekem egy
megfelelő és hozzámmért feleséget, hogy fajtámat továbbplántáljuk. A
magam részéről, azt hiszem, inkább meghaltam volna, semhogy szégyenletes
módon oly utódokat hozzak létre, akiket aztán kalickában tartanak és
mutogatnak mint a kanári madarakat, vagy idővel csecsebecsének adnak el
valami magasrangu személy mulatságára. Nem mondhatnám, hogy rossz sorom
volt: kegyence voltam egy hatalmas uralkodópárnak és kényeztetett
kedvence az egész udvarnak: de a viszony köztem és köztük valahogyan
sértette emberi fajtám méltóságát; aztán meg nem tudtam elfeledni az én
drága családomat, távol, Angliában. Jó lett volna már magamhoz hasonlók
között élni; járni mezőkön és földeken, anélkül, hogy folytonosan
remegjek valami békától, vagy kis kutyától, ami eltaposhat. Szabadulásom
hamarabb bekövetkezett, mintsem reméltem s még hozzá egész sajátságos
módon: az egész történetet részletesen és hüségesen elbeszélem.
Már két évet töltöttem Brobdingnagban; a harmadik év elején történt,
hogy Glumdalclitch társaságában elkisértem a királyi párt egy az ország
déli partjaira induló utazáson. Szokás szerinti utazó dobozomban
szállitottak, mely, mint már emlitettem, nagyon kényelmes kis szoba
volt, tizenkét láb körzetben. Belül, négy selyemszálon kis függőágy
lógott, nehogy tulságosan érezzem a rázást, mikor kivánságomra
valamelyik szolga lovon szállitott: ebben a függőágyban szoktam aludni,
ha uton voltunk. Függőágyam felett, kissé oldalt, szelelőluk volt a
falban, hogy friss levegőhöz jussak; ezt a kis nyilást egy vályuban
mozgó deszkával tetszés szerint elzárhattam.
Utunkat befejezve, őfelsége kedvet kapott, hogy néhány napot a tengertől
mintegy kilenc órányira fekvő Flanflasnic palotájában töltsön.
Glumdalclitch meg én nagyon fáradtak voltunk, magam meg is hültem
kevéssé, a szegény kis lány pedig nem hagyhatta el az ágyat. A tengert
szerettem volna látni: szabadulásom egyetlen lehetőségét, mely a
visszatérést jelentette nekem, ha sorsom is ugy akarja. Még betegebbnek
tettem magam, mint amilyen valóban voltam és kértem, engedtessék meg,
hogy egy bizonyos szolga kiséretében (akit igen kedveltem s akire
gyakran rábiztak már) a tengerpartra juthassak friss tengeri levegőt
élvezni. Sohase felejtem el, milyen nehezen és vonakodva bocsátott el
Glumdalclitch, hogy kötötte lelkére a szolgának, vigyázzon, hogy tört ki
könyekben, mintha sejtette volna, mi történik majd. A szolga, a
palotától mintegy félórányira levitte dobozomat a partra: ott letette a
sziklák közé. Felhuztam ablakomat és vágyteljesen néztem a végtelen
vizet. Nem jól éreztem magam és azért azt mondtam a szolgának: most
aludni fogok egy kevéssé a függőágyban, ami bizonyára jót tesz majd
nekem. Lefeküdtem, a fiu meg letolta kivülről az ablaktáblákat, hogy ne
érjen a hideg levegő. Azonnal elaludtam. Ugy sejtem, közben a fiu mitől
sem tartva, elsétált a sziklák között, talán tojásokat keresett: mintha
láttam is volna nehányszor, az ablaknyiláson keresztül, hogy lehajol és
felemel valamit. Elég az hozzá, hogy egyszerre csak arra riadtam fel,
mintha valami erősen ráncigálná azt a kis fogót, ami dobozom külső
falához volt erősitve s amibe, szállitás közben, szijjat füztek. Ugy
éreztem, hogy a dobozt igen magasra emeli valami, aztán vizszintesen
ragadja tovább: az első rántásra majdnem kiestem függőágyamból, azután
azonban simán és nyugodtan repültünk. Torkomszakadtából kiáltozni
kezdtem, de eredménytelenül, kinéztem ablakomon: csak eget és felhőket
láttam. Magasan fölöttem állandó zaj suhogott, mintha szárnyak
csapkodnának; lassankint felismertem borzasztó helyzetemet. Egy
saskeselyü ragadta meg fogójánál a dobozt, nyilván teknőcnek nézte, amit
nagy magasságból sziklára szokott ejteni, hogy az összetört teknőből
kiszedje az állat hulláját és elnyelje. Kitünő szaglása és látása révén
ez az állat kisebb tárgyakat is észrevesz, mint az én dobozom volt.
Csakhamar éreztem, hogy a szárnycsapások fokozódtak: egyidejüleg dobozom
hevesen libegni kezdett, mint szélben a lobogó; azt is hallottam, hogy a
saskeselyü (majdnem bizonyos vagyok benne, hogy az volt) több lökést és
ütést szenved, aztán egyszerre nyilegyenesen zuhanni kezdtem, csaknem
egy egész percig, oly gyorsan, hogy a lélegzetem elfulladt. Végre
borzalmas sustorgás és robaj következett, hangosabb és félelmesebb, mint
a Niagara dübörgése, most jó egy percig teljes sötétség fogott körül,
aztán megint emelkedni kezdtem, végre pedig ablakom felső részén
világosság hatolt be. Tisztában voltam vele, hogy a tengerbe zuhantam.
Dobozom négy lábnyira sülyedt a vizben: ennek oka részint a magam és
berendezésem sulya, részint, hogy négy oldalt meg is volt vasalva,
tartósság okából. Ugy sejtettem és még ma is azt hiszem, hogy a
saskeselyüt, amelyik elragadott, két vagy három társa megtámadta, el
akarták venni tőle a zsákmányt és veszekedés közben beejtettek a vizbe.
A padlóra erősitett vaslécek egyensulyban tartották a dobozt s
összefogták, a viz igy nem recscsenthette szét. Nagyon erős alkotmány
volt, deszkái egymásba illesztve, ajtaja nem csapágyakon forgott, hanem
fel- és letolható volt a falban, mint az ablakok. Igy csak nagyon kevés
viz hatolhatott be a doboz belsejébe. Nagynehezen kilábaltam a
függőágyból, megembereltem magam és félretoltam a már emlitett reteszt,
a szelelőlyuk elől, hogy friss levegő csapjon be; mert csaknem
megfulladtam már.
Hogy szerettem volna akkor együtt lenni az én kedves, jó
Glumdalclitchemmel, kitől egyetlen óra ugy elszakitott! És mennyire
sajnáltam őt, hogy elszakadásom miatt, tekintve, hogy az ő gondjaira
biztak, elveszti kegyét a királynak és királynőnek és füstbe mennek szép
és ragyogó pályafutásának minden esélyei! Közben a magam sorsa is
aggasztott. Nem hiszem, hogy volt még valaha utas olyan inséges
helyzetben, mint akkor én voltam. Minden percben azt vártam, hogy
dobozom kettéreped valami zátonyon, vagy a legelső szélroham, a legelső
hullám felboritja. Ha csak egyetlen üvegtáblája ablakomnak eltörött
volna, már kész halott vagyok: hála istennek, azok az erős fémdarabok,
amiket rácsul akasztottam az ablakok elé, megvédték azoknak üvegjeit.
Nehányszor azért éreztem, hogy a viz apró hasadékokon keresztül
beszivárog, ezeket aztán tőlem telhetőleg betömtem. Szerettem volna
felemelni szobám tetejét, hogy kiülhessek a fedélre: de nem volt hozzá
erőm. Helyzetem reménytelen volt: hiszen, ha két, vagy három napig az
elemi vészek elkerülnek is, éhség és hideg pusztit el nyomorultan. Négy
órát töltöttem ebben az állapotban, minden percet ugy tekintve, hogy ez
lesz az utolsó, már szinte vágytam is rá, hogy szenvedéseim
megszünjenek.
Már emlitettem az olvasónak, hogy dobozom ablaktalan oldalán két
vaskampó volt, amin keresztül bőrszijjal huzott az, aki szállitott, a
bőrszijjat derekára erősitve. Sokszor ugy rémlett nekem, hogy a dobozt
bekapcsolták valamibe; egy-egy lökést éreztem, mire a hullámok ablakom
pereméig csaptak fel és elsötitették a szobát. Mintha valami surlódott
volna dobozomhoz. Halvány remény pirkadt fel bennem, hogy megmenekülök,
bár nem is sejtettem, hogy történhetnék ez. Nagynehezen lecsavartam
végre egyik székemet a földről, ahová erősitve volt, odaállitottam a
szelelőlyuk alá: ráhajoltam és nagy erővel, több európai nyelven,
segitségért kiáltoztam. Majd zsebkendőmet pálcára kötöztem, kidugtam a
nyiláson és többször lengettem a levegőben, hogy egy esetleg arra járó
hajó vagy dereglye matrózai észrevegyék a dobozt s azt, hogy benne élő
lény kiált segitségért.
Mindez eredménytelenül mult el és mégis ugy éreztem, mintha dobozomat
valami vontatná maga után. Egy óra mulva az az oldal, melyen a kampók
voltak, nekiütközött valaminek. Attól tartottam, zátonynak mentem neki,
mert a rázkódás egész heves volt. Ezután tisztán kivettem, hogy szobám
tetején hajókötelet dobálnak, majd keresztülhuzzák a kampókon: erre négy
lábnyi emelkedés következett. Megint kidugtam zsebkendő-lobogómat és
segitségért kiáltoztam, mig be nem rekedtem egészen. Háromszoros „hurrá“
volt a válasz. Aki hasonló élményeken már keresztülment, csak az értheti
meg, mit éreztem e percben. Fejem fölött lábdobogást hallottam és valaki
hangosan, angolul bekiáltott a szelelőlyukon: „Ha van odalent valaki,
szóljon!“ Mire én szóltam is, „hogy angol vagyok, s hogy balsorsom
milyen embertelen helyzetbe döntött, s hogy kérem őket, mindenre, ami
szent, mentsenek ki ebből a borzasztó zugból.“ A hang azt felelte, „hogy
nyugodjam meg, uszó házamat hozzáerősitették hajójukhoz és hogy azonnal
jön az ács és lyukat fur a tetőn, ami elég széles lesz, és kimászhatok
rajta“. Azt feleltem, „hogy ez szükségtelen és különben is tulságos
fáradságot okozna, hanem az egyik matróz dugja be az ujját a vaskampóba
és emelje fel a dobozt a fedélzetre és vigye be a kapitány fülkéjébe.“ E
szavakat hallva, a matrózok azt hitték, megbolondultam. Voltak, akik
hangosan felnevettek. Nekem csak később jutott eszembe, mit jelent az,
hogy magamfajtáju és hozzám hasonló termetü emberek közt vagyok. Jött az
ács, négy négyzetméternyi hasadékot fürészelt a tetőn és létrát
bocsátott le, amin felkapaszkodtam; innen, igen gyenge állapotban, a
hajóra emeltek.
A tengerészek nagyon álmélkodtak külsőmön és egy sereg kérdéssel
rohantak meg, de nem volt se erőm, se kedvem válaszolni. Magam még
jobban meg voltam lepetve, mint ők, hogy ime, ennyi apró törpét látok
magam körül. Annak láttam őket, mert két éven át a szemem nagyon
hozzászokott Brobdingnag rengeteg arányaihoz. A kapitány, Wilcocks Tamás
ur, Shropshireből való derék, becsületes ember, behivott fülkéjébe, s
látván, hogy közel vagyok az ájuláshoz, szeszt adott innom és saját
ágyára fektetett, hogy kipihenjem magam. Mielőtt álomba merültem volna,
figyelmeztettem a kapitányt, „hogy a dobozomban több értékes butor van,
amikért nagy kár volna, ha elvesznének. Egy szép kis függőágy, két szék,
egy asztal, egy almárium, hogy szobám mindegyik fala selyemmel és
brokáttal van kibélelve, hogy küldjön a dobozért egy matrózt, hozassa be
ide a szobába, akkor a szeme előtt kinyitom és mindent megmutogatok
neki.“ A kapitány, hallván ezeket a balgaságokat, elvégezte magában,
hogy hiányzik egy kerekem. Megnyugtatásomra mégis megigérte, hogy minden
ugy lesz, ahogy kivánom. Ki is ment a fedélzetre és néhány matrózt
küldött a szobámba, kik, mint később észrevettem, mindent kicipeltek
onnan és a falak kárpitjait leszaggatták. A székek, az asztal és az
almárium, tekintve, hogy le voltak erősitve csavarral a padlóhoz, igen
megrongálódtak az ügyetlen matrózok kezei között. E tárgyakat ugyanis
erővel rángatták ki; néhány deszkát is kihuztak a falból, amire, ugy
gondolták, szükségük lehet. A fenmaradt roncsot eleresztették, a feltört
hasadékokon behatolt a viz és dobozom maradványai elsülyedtek. Örülök,
hogy nem voltam tanuja ennek a pusztitásnak; nagyon elszomoritott volna,
hogy emlékeznem kell sok mindenre, amit jobb volt elfelejteni.
Aludtam néhány órát. Az elhagyott országról álmodtam folytonosan és a
veszedelmekről, melyek felzaklatták egész lényemet. Felocsudva, sokkal
jobban éreztem magam. Esti nyolc óra volt és a kapitány vacsorát
hozatott, abban a feltevésben, hogy nyilván sokat böjtöltem. Óvatosan és
szeliden bánt velem és megnyugodott, látva, hogy nem forgatom vadul
szemeimet s nem beszélek összefüggéstelen szavakat. Hogy magunkra
maradtunk, kért, beszélnék valamit utamról és arról a véletlenről, mely
e kopár partra kivetett. Elmondta, „hogy déli tizenkét óra felé
távcsövével vett észre a nyilt tengeren és hogy először vitorlának nézte
a dobozt; gondolta, arra tart (ugyse esett ki nagyon az utból) és
felfrissiti kétszersült készletét, mely fogyóban van. Hogy közelebb
értek, látta, hogy tévedett. A nagy csolnakot leszállittatta, néznék
meg, mi az ott. Az emberek ijedten tértek vissza és bizonykodtak, hogy
ház uszik a vizen. Nevetett ezen az ostobaságon, maga is beszállt a
csolnakba, hozatott egy erős hajókötelet. Csendes idő volt, néhányszor
körülevezték az épitményt s látták, hogy rácsok vannak az ablakok előtt
s az egyik falon két nagy kampó. Parancsot adott, erősitsék be a
hajókötelet az egyik kampóba és vontassák a hajóig az egész alkotmányt.
Hogy megérkeztek, egy másik kötelet erősitett a tetőbe és csigákkal
kiemelték a deszkaházat a vizből. Az egész legénység dolgozott, de csak
három lábnyira sikerült. Aztán meglátták lobogómat és igy tudták meg,
hogy az épületben egy szerencsétlen menekülő tartózkodik.“ Megkérdeztem
a kapitányt „nem látott-e ő, vagy valamelyik embere egy rengeteg
nagyságu madarat a levegőben, mikor először felfedezték uszó szobámat a
tengeren?“ Azt felelte, „hogy mig én aludtam, beszélt erről a
matrózokkal s az egyik látott is három saskeselyüt észak felé repülni,
ugyanakkor, mikor az uszó házat felfedezték, de azt nem mondta, hogy
valami rendkivüli nagysága lett volna ezeknek a madaraknak.“ Ennek okát
rögtön abban láttam, hogy a madarak végtelenül nagy távolságban voltak
és hogy e kérdés jelentőségét a kapitány nem képes felfogni. Még
megkérdeztem: „számitása szerint milyen messze lehetünk a
szárazföldtől?“ „Legalább ötven órányira“ felelte ő. Biztositottam, hogy
„nagyon téved, mert én a partot, ahonnan jövök, legfeljebb két órával
azelőtt hagytam el, hogy a tengerbe estem.“ Erre a kapitány megint azt
hitte, meg háborodtam; célzást is tett erre és ajánlotta, vonuljak
vissza abba a füllkébe, amit részemre kijelöltek. Megnyugtattam, „hogy
szives vendéglátása és jóindulata folytán egészen jól érzem már magam és
higyje el, eszemnél vagyok és semmi bajom sincs.“ Ekkor elkomolyodott és
nyiltan megkérdezett, „vajjon nem zavarta meg érzelmemet valami büntény,
melynek következtében nagy ládába zártak és kitettek a tengerre. Ő már
hallott olyat, hogy némely országban a bünösöket hibás és lyukas hajóra
teszik és élelem, ital nélkül kihajtják a nyilt vizre. Ez esetben, bár
sajnálja, hogy ilyen gonosz embert felvett a hajójára, mégis szavát adja
nekem, hogy az első kikötőben, ahol partra értünk, kitesz a szárazra.“
Hozzátette, „hogy gyanuját nagyban növelték azok a balga dolgok,
melyeket a matrózoknak mondtam a „doboz“-omról. Aztán a vacsora alatti
furcsa pillantásaim és viselkedésem.“
Kértem, hallgatná meg történetemet figyelmesen: hüségesen elmondok
mindent, ami ért, mióta utóljára elhagytam Angolországot, egészen a mai
napig. Az igazság értelmes emberek fejébe mindig megtalálja az utat. Ez
a derék kapitány, ki még hozzá nem is volt egészen iskolázatlan ember;
hitelt adott szavaimnak és meg volt győződve őszinteségemről. Hogy
szavaim valóságát bizonyitsam, megkértem, hozassa oda a szekrényt,
melynek kulcsa zsebemben volt még, akkor már elmondotta volt nekem, mit
müveltek a matrózok szobámmal. Jelenlétében kinyitottam a szekrényt és
megmutogattam a ritkaságok kis gyüjteményét, melyet ama elhagyott
országban halmoztam fel. Megmutattam kis fésümet, amit a király
szakáll-sörtéiből csináltam, egy másik fésüt, melynek fogója őfelsége
hüvelykujjának körméből készült. Volt ott egy sereg tü, rőfnyi hosszuak;
volt négy darázsfulánk, egy szép aranygyürü, amit a királyné igen
kedvesen ajándékozott nekem; lehuzta ujjáról és mint valami ővet, a
nyakamba vetette. Kértem a kapitányt, fogadná el ezt a gyürüt hálám
jeléül, de határozottan visszautasitotta az ajándékot. Aztán mutattam
neki egy tyukszemet, amit sajátkezülg szeltem le az egyik udvarhölgy
lábáról, ez akkora volt, mint egy jókora alma és megkeményedett, ugy,
hogy mikor visszatértem Angliába, ezt a tyukszemet kivájattam, ezüsttel
kibéleltettem és ivópohárnak használtam. Végre megkértem a kapitányt,
szemlélné meg nadrágom szövetét, mely patkánybőrből készült volt.
Csak nagynehezen tudtam rávenni, hogy mégis elfogadjon egy fogat, valami
lovásznak a foga volt, ez láthatóan nagyon tetszett neki, soká és
kiváncsian nézegette; azután oly bőven és hálásan köszönte meg, hogy ez
a csekélység igazán nem ért meg annyit. Ezt a fogat tévedésből huzta ki
Glumdalclitch egyik szolgájának szájából valami ügyetlen orvos:
egészséges fog volt, letisztitattam és eltettem, hossza lehetett egy
láb, átmérője, alul, négy hüvelyk.
Kapitányom nagyon meg volt elégedve mindazzal, amit beszéltem és
mutattam neki, odanyilatkozott „hogy az egész világot lekötelezem vele,
ha Angliába visszatérve ezt az utamat leirom és kiadom nyomtatásba“.
Válaszomban kifejtettem „hogy véleményem szerint a könyvpiacot máris
elárasztották mindenféle utleirással: jelenleg csak azok a müvek érnek
el sikert, melyek valamely rendkivüli eseménynyel foglalkoznak. Sok iró
éppen azért inkább saját érdekére és hiuságára, más meg a tudatlan
olvasó mulattatására gondol, mintsem az igazságra. Az én történetem csak
néhány szokatlan eseményt foglal magában s nincs felcicomázva szép
leirásokkal: furcsa fákról, növényekről, madarakról, sem vad népek ama
barbár erkölcseinek és bálványimádásának gazdag jellemzését nem nyujtja,
mint amilyeneket tucatszámra lel az ember felkapott utleirásokban.
Mindazonáltal köszönöm rólam való szép véleményét és majd még
meggondolom a dolgot“.
Még hozzátette: „nagyon csodálkozik, hogy miért orditok annyira, mikor
véle beszélek, hiszen nem süket ő“. Megkérdezte, „vajjon a brobdingnagi
király és királyné nagyothallók voltak-e?“ Mondtam, „hogy két éven át
nagyon hozzászoktam ehez és én még inkább csodálkozom azon, hogy ő meg a
matrózai csak ugy suttognak; bár hiszen azért jól megértem őket.
Képzelje el, hogyha Brobdingnagba valakivel az utcán beszélgettem, az
olyan volt, mintha minálunk valaki a templomtoronynyal társalogna:
kivéve persze, mikor az asztalra tettek, vagy felemeltek a tenyerükbe“.
Azt is elmondtam, „hogy milyen furcsa volt az, mikor először hajójára
léptem és a matrózok körülálltak engem: olyan apró, picinyke kis
teremtéseknek láttam őket, mintha még soha ilyent nem láttam volna. És
hogy Brobdingnagba, mikor lassankint hozzászoktam ama rengeteg lények és
tárgyak látványához, bizony nagyon kerültem a tükröt, mert az
összehasonlitás nagyon szomoru érzéseket gerjesztett önmagammal
szemben.“ A kapitány még azt is megjegyezte, hogy „étkezésnél
megfigyelte, mennyire csudálkozom mindenen amit elém raknak, néha meg
alig tarthattam vissza a nevetést, amit nem tud megérteni s amit
hajlandó volt meghibbant eszem rovására irni“. Azt feleltem, „ez igaz,
magam is csudálom, hogy voltam képes a nevetést elfojtani, látván akkora
tálakat, mint egy garas; egy sertéscomb meg arra se volt elég, hogy
beleharapjon az ember, aztán a poharuk, ami akkora, mint a mogyoróhéj;
no és igy tovább. Brobdingnag királynője ugyan teljes házi felszerelést
csináltatott nekem: fogalmaim mégis hozzáalakultak környezetemhez és
kicsinységemet ugy tekintettem, mintahogy mások önnön hibájukat
felismerik. A derék kapitány belement a tréfába és komolyan válaszolt, a
régi angol közmondás értelmében, „hogy a szemem nyilván nagyobb, mint a
gyomrom, ez utóbbi nem valami hires, hiszen egy napi böjtölés után alig
ettem valamit“. Folytatva az ingerkedést, kijelentette továbbá „hogy
szivesen adna száz fontot érte, ha láthatott volna a saskeselyü csőréből
lenyilazni a tengerbe, mindenestül; csudálatos valami lehetett, amit el
ne mulasszak megörökiteni az utókor számára“. A Phaeton-nal való
összehasonlitás oly kézenfekvő volt, hogy a kapitány nem is engedte
volna el; én ugyan nem voltam elragadtatva az ötlettől.
Anglia felé vezető utunkban az északi szélesség 44°-án és a hosszuság
143°-án északkeleti szél kapott bennünket. Két nap mulva azután, hogy
behajóztam: heves passzát-szelet kaptunk, délfelé vitorláztunk, aztán
Ujhollandia partjai hosszában, aztán dél-kelet-délfelé, mig el nem értük
a Jóreménység fokát. Utunk kedvezően alakult; a részletek pontos
leirásával nem akarom untatni az olvasót. Befutottunk némely kikötőbe,
friss vizet és élelmiszereket szedtünk fel. Nem hagytam el a hajót egész
1706. juniusáig, kilenc hónappal megszabadulásom után, mikor a dünéken
kikötöttünk, felajánlottam a kapitánynak minden javamat, zálogul a dij
fejében, de megesküdött, hogy egy fillért se fogad el tőlem. Igen
barátságosan bucsuztunk el, megigértettem vele, hogy otthonomban,
Redriffben, egyszer meglátogat; aztán lovat és vezetőt béreltem öt
shillingért, amit a kapitánytól kaptam kölcsön.
Utközben, látván az apró lovakat és fákat, a pirinkó emberkéket és
marhát, sokszor az az érzésem volt, hogy Liliputban vagyok. Mindig attól
féltem, hogy széttaposom a szembejövőket, gyakran hangosan rájuk
kiáltottam, térjenek ki gyorsan, elannyira, hogy párszor majdnem
beverték a fejem ezért a szemtelen modorért.
Mikor végre beléptem házamba (meg kellett kérdeznem, hol van, ugy
elfelejtettem) és a szolga ajtót nyitott: meggörnyedtem és lehuztam a
fejem, mint a kácsa, nehogy a szemöldökfába beleüssem. Feleségem elém
jutott, hogy átöleljen, én azonban ugy lehajoltam, hogy a fejem a térdét
verte; azt hittem, csak igy éri el a szájamat. Leányom letérdelt és
kérte áldásom, de én nem vettem észre addig, mig fel nem állt; hozzá
voltam szokva, hogy mindig fölfelé nézzek, hatvan lábnyira, akkor aztán
átfogtam a derekát, hogy felemeljem magamhoz. Még néhány éppen ott
tartózkodó ismerőssel és a szolgálókkal oly furcsán bántam, mintha
óriási volnék és ők törpék. A feleségemnek például szemrehányást tettem,
hogy lehet olyan fösvény; hiszen egészen kiéhezetten látom viszont és
szegény leányom is csontig aszott. Egyszóval: olyan furcsán viselkedtem,
hogy első pillanatban mindnyájan a kapitányom nézetén voltak, eszemet
illetőleg. Ezt példaképpen emlitem fel, a szokás és előitéletek nagy
hatalmának bizonyitására.
Csakhamar beállt a jó egyetértés köztem és családom közt. Feleségem
könyörgött és kényszeritett, nehogy valaha eszembejusson megint tengerre
szállani, sajnos, a sors ugy akarta, hogy nem volt módjában
megakadályozni mindazt, amit az olvasó mihamar megtud. Boldogtalan
utjaimnak második részét ezzel bezárom.
HARMADIK RÉSZ. Utazás Laputába, Balnibarbiba, Luggnaggba, Glubbdubdribe
és Japánba.