(Szerző hazaszeretete. – Ajánlatot tesz a királynak, melyet
visszautasitanak. – A király politikában való tudatlansága. – A
Brobdingnag-beliek tudatlansága és korlátoltsága. – Törvények, katonai
állapotok, pártok.)
Csak az igazság szeretete kényszerithetett, hogy történetemnek ezt a
részét nem hallgattam el. Hiába lázadtam fel s haragudtam meg, csak
kinevettek vele s türelmesen végig kellett hallgatnom, mily szégyenletes
módon káromolják szeretett, drága hazámat. Hogy igy történt, nekem épen
ugy fájt, mint kétségkivül olvasóimnak fáj, de a király minden pontban
oly kiváncsi volt és annyi kérdést tett fel, hogy a köteles tiszteletet
és hálát tagadom meg, ha nem válaszolok mindenre bőven és kimeritően. A
magam igazolására mégis felhozhatom, hogy sok kérdés elől ügyesen
kitértem, másoknál viszont kissé szeliditettem a feleletet, s olyan
dolgokat állitottam, amik szigoruan véve nem is felelnek meg a
valóságnak: azzal a dicséretreméltó elfogultsággal drága hazámmal
szemben, melyet Halicarnassensis Dionysius helyesen követel meg a
történelemirótól. Politikánk gyengeségeit és hibáit takargatva kedvező
világitásba helyeztem szépségeit és erényeit. Ez volt legnemesebb
becsvágyam, de az eredmény, sajnos, balul ütött ki.
Csakhogy persze sokat meg kell bocsátani oly királynak, aki a világtól
nagyrészben elzárva él s igy egy idegen nemzet szokásait és erkölcseit
nem ismerheti: miáltal számos előitélet és hibás felfogás származik
szemléletében, melyet a civilizált Európa szerencsésen kiküszöbölt
magából. Nagyon szomoru volna, természetesen, ha egy ilyen egzotikus
uralkodónak az erényről és bünről alkotott fogalmai mértékül
szolgálhatnának az emberi nemnek.
Hogy bebizonyithassan ezt s hogy a hiányos nevelés szomoru
következményeit nyilvánvalóvá tegyem, csak egy példát hozok fel, amit
talán el se hisznek majd. Abban a reményben, hogy őfelsége nézetét mégis
csak megváltoztatom ezzel, beszéltem neki „arról a nagy találmányról,
amit három-négyszáz évvel ezelőtt ismert meg Európa: hogy tudniillik
azóta csinálnak nálunk egy bizonyos port, melybe ha egy piciny szikra
esik, abban a pillanatban meggyullad s levegőberöpül: oly dörrenéssel és
erővel, mint a menydörgés. Ha ebből a porból megfelelő adagot
beletesznek egy réz- vagy vascső végébe, a meggyujtott por a cső másik
végébe helyezett vasgolyót vagy ólomgolyót oly erővel löki ki, hogy
annak semmi nem állhat utjába. Az ilyen golyók közt lehetnek akkorák,
melyek nemcsak hogy egész hadi csapatokat egyszerre megsemmisitenek, de
nagy falakat is ledöntenek és egész hajókat pillanat alatt, emberestül,
rakományostul, elsülyesztenek a tenger fenekére. Ha két ilyen golyót
lánccal összekötünk: ezek ledöntik az árbócokat, széttépik az embereket
és mindent felboritanak, ami utjukba esik. Gyakran megtöltünk ezzel a
porral üres vasgolyókat; aztán ezt a golyót beledobjuk a város közepébe:
mire a kövezet felszakad és a házak összedőlnek, vasforgácsok és
kartácsok röpdösnek mindenfelé és beverik az embernek a fejét. Szerényen
felhoztam (hogy őfelsége kegyét biztositsam), miszerint ismerem ennek a
pornak az alkatrészeit, hogy nagyon olcsón hozzáférhető anyagok ezek s
hogy késziteni is tudok ilyet, vezetésem alatt a munkások készithetnek
olyan vascsöveket is, amelyekbe elhelyezhetjük a port, a
brobdingnag-beliek termete arányában, ha őfelsége kegyesen megbiz ezzel.
A leghosszabb cső elég, ha száz láb hosszu: husz-harminc ilyen cső,
megfelelő mennyiségü lőporral és golyóval felszerelve az ország
legnagyobb városát néhány óra alatt rommá lövöldözi, vagy az egész
fővárost szétrombolja, ha egyszer eszébe jut az embereknek őfelsége
parancsának ellenszegülni. Engedje meg őfelsége, hogy hálám csekély
jeléül adózzam neki ezzel, amiért kegyes pártfogásába vett és
kitüntetett barátságával“.
De a király valósággal elborzadt ajánlatomon s ama szörnyüséges
szerkezetek leirásán. „Nagyon csodálkozik“ – ezek voltak saját szavai –
„hogy egy ilyen tehetetlen és csuszó-mászó kukac, amilyen én vagyok,
foglalkozhatik efajta embertelen és borzalmas gondolatokkal s még hozzá
olyan nyugodt hangon beszélek róluk s hogy egészen érzéketlenül képes
vagyok leirni efajta szörnyüséges vérontásokat és rombolásokat, mint ama
kegyetlen gépek és szerkezetek természetes hatását, melyeket nyilván az
emberi faj holmi gonosz szelleme vagy ellensége eszelt ki. Ami őt
illeti, inkább elveszti egész birodalmát, semhogy e gépek titkát valaha
megismerje: pedig épen ő az, akit leginkább megörvendeztet a tudománynak
vagy müvészetnek valami uj találmánya, vagy felfedezése“.
Megparancsolta, „hogy soha többé ne beszéljek erről, ha az életem
kedves“.
Ime, a korlátolt elvek és fogalmak hatása! Lehessen uralkodó, felruházva
minden jó tulajdonsággal, mely tiszteletet, szeretetet, becsülést
gerjeszt, – nagyszerü és bölcs férfi, csudálatraméltó tehetség és tudás
– uralkodó, akiért alattvalói imádásig rajonganak: s ki ime, mégis
zavaros és szükségtelen aggályokat támaszt, amiket Európában nem is
ismernek és elszalaszt egy ilyen ragyogó alkalmat, mely őt alattvalói
élete, vagyona és szabadsága felett korlátlan urrá tehetné! Ezzel a
legkevésbé sem akarom ennek a kitünő uralkodónak számos erényeit
kétségbevonni, bármennyire kevésre kell, hogy becsülje őt az elmondottak
után minden angol olvasó. Azt hiszem inkább, ez a fogyatékossága
egyszerüen a brobdingnagbeliek tudatlanságából származott: náluk a
politikát még nem fejlesztették tudománynyá, mint minálunk, éleseszü
államférfiak. Egyszer, emlékszem, beszélgetés közben azt mondtam
őfelségének, „hogy a kormányzás müvészetéről nálunk számos könyvet irtak
már“. Ezzel éppen az ellenkezőjét értem el annak, amit akartam: őfelsége
odanyilatkozott, hogy nagyon szomoru véleménye van az eszünktokjáról.
„Hiszen semmi se megvetésreméltóbb és utálatosabb, mint mikor egy
miniszter vagy uralkodó ravasz, ügyeskedő, ármánykodó. Ő ugyan nem is
sejti, mit értek „államtitkok“ alatt, olyankor, mikor külső ellenség nem
nyugtalanitja az országot. A kormányzás tudománya, szerinte, nagyon szük
korlátok között kell mozogjon: elég ahhoz egy kis egészséges emberi
belátás, értelem, igazságérzés, szelidség: gyorsan elintézni tudni
polgári és bünügyeket s még nehány közönséges munkát, amit felsorolni se
érdemes“. Véleménye szerint „az, aki meg tudja csinálni, hogy két szál
buzakalász, vagy két sarju fü nőjön azon a rögöcskén, melyen eddig egy
nőtt csak: nagyobb szolgálatot tesz az emberiségnek és hazájának, mint a
politikusok minden pereputtya“.
Ez a nép, mint látjuk, igen keveset tanul és olvas: kizárólag
erkölcstannal, történelemmel, költészettel és természettudományokkal
foglalkoznak; hát, a mi igaz, igaz, ezekben aztán igen szép eredményeket
ért el. Sajnos, mindezeket a tudományokat arra forditják, hogy az
életüket javitsák vele – technikai fejlesztésre, földmüvelésre – nálunk
csekély jelentősége volna ennek a tudásnak. Transcendens abstrakciókat,
alapelveket, antitéziseket képtelen voltam megértetni velök.
Törvényeik szövegezése ugy történik, hogy egy-egy törvénycikkely nem
állhat több szóból, mintahány betüje az ábécének; náluk ez huszonkettőt
jelent, de még ilyen hosszu törvényük is kevés van. Világos, egyszerü
szavakban iródnak e törvények: és mindegyikhez külön magyarázat
tartozik. Büntetőjoguk fejlettségével nem nagyon dicsekedhetnek: olyan
kevés büneset fordult elő, hogy ebben igen csekély ügyességre tehettek
csak szert eddig.
Brobdingnag lakói, mint a kinaiak, emberemlékezet óta ismerik a
könyvnyomtatás iparát; könyvtáraik nem terjedelmesek: a királyé, melyet
a leggazdagabbnak tartanak, mindössze ezer könyvet tartalmaz –
ezerkétszáz láb hosszu állványra helyezve – melyek közül kérésemre
gyakran kaptam kölcsön. A királyné asztalosa készitett egy famasinát,
amit két huszonöt láb magas lajtorja kötött össze, két mozgatható lépcső
képezte alapját, melyet tiz lábnyira a szoba falától helyeztek el. A
könyvet, amit olvasni akartam, a falhoz támasztották; felszálltam a
lépcsőre és a tetején, a sor hosszusága szerint, nyolc-tiz lépést tettem
balról-jobbra, ugy, hogy a betük szememmel egy vonalba kerültek; a
lépcsőn aztán mindig lejebb szálltam, mig a lap végére értem. Aztán két
kézzel átforditottam a vastag és merev folio-lapokat.
Iróik stilusa tiszta, erőteljes és folyamatos, de képekben szegény: nem
szeretik a szavak szükségtelen halmozását, vagy sokféle kifejezést
alkalmazni. Több könyvet elolvastam, főleg történelmi és erkölcstani
müveket; nagyon mulattatott különösen egy régi és kicsiny mü, mely
Glumdalclitch szobájában volt állandóan, a nevelőnő olvasta ugyanis;
öreg, komoly hölgy. Ez a könyv az emberi fajta gyengeségét tárgyalta és
nem sokra becsülték, csak a nők és a nép. A magam részéről kiváncsi
voltam, hogy egy brobdingnag-i iró vajjon mit tud mondani erről a
kérdésről. Az iró felhasználta mindazokat a közhelyeket, melyekkel az
európai moralisták dolgoznak és kimutatta, milyen kicsi, tehetetlen és
megvetett állat az ember: magárahagyatva nem viseli el az éghajlat
változásait s a vadállatok dühe ellen sem tud védekezni – hogy mennyire
felülmulja őt egyik állat gyorsaságban, másik erőben, harmadik
ügyességben, negyedik szorgalomban. Hozzátette, „hogy a természet
századunkban nagyon elfajzott s a régi időkhöz viszonyitva korcs és
idétlen lényeket képes csak létrehozni. Fel kell tennünk, hogy azelőtt
nemcsak hogy nagyobbak voltak az emberek, de bizonyos, hogy voltak
közöttük óriások is: amint történelem és hagyomány bizonyitja – s azok
az ásatag embercsontok és koponyák, amiket az ország több vidékén
találtak véletlenül – s melyeknek nagysága messze felülmulja a ma élő,
elkorcsosult és összezsugorodott emberek arányait“. Szerző azon a
nézeten volt, „hogy kell, hogy azelőtt nagyobbak, erősebbek lettek
légyen az emberek, s nem voltak kitéve például annak, hogy egy a
háztetőről leeső tégla agyonüsse őket, vagy beleessenek valami lukba“.
Könyve végén szerző a hagyományos és untig ismert erkölcsi tanulságokat
vonta le, melyek a közönséges életben hasznosak lehetnek, de ismételni
nem érdemes azokat. A magam részéről nem tudtam elfojtani a gondolatot,
hogy milyen elterjedt tehetség a morálprédikációhoz való; vagy inkább
milyen szépen kiveszekedheti magát némely mérges és kötekedő természetü
ember, a természettel, mely nem válaszol. Ezt a gáncsoskodást, amit az
emlitett könyv tartalmazott, én legalább olyan alaptalannak kellett
érezzem, mint az a nép, melyhez iródott.
Ami a brobdingnag-i katonai ügyeket illeti, a következő adatokat szedtem
össze. A királyi hadsereg 176.000 gyalogosból és 32.000 lovasból áll.
Nem tudom, nevezhetem-e hadseregnek ezt az intézményt, melynek
szolgálóit különböző városok kereskedőiből és földmüvesekből állitják
össze. Gyakorlott és fegyelmezett csapatok, de ez nem nagy érdem, ha
meggondoljuk, hogy mindegyik parasztot a maga földesura vezényel, vagy a
város valami tekintélyes polgára, akit titkos szavazással választanak,
mint a velencei köztársaságban.
Gyakran láttam Lorbrulgrud katonaságát gyakorlatra kivonulni; e
gyakorlatokat egy a város közelében fekvő husz négyzetmérföld nagyságu
téren végezték. Egy hadtest 25.000 gyalogosból és 6000 lovasból állott,
számukat nagyon nehezen állapithattam csak meg. Egy-egy lovas magassága
kitett kilencven lábat. Nincs képzelet, ami valami olyan nagyszerüt,
meglepőt és csudálatost maga elé varázsolhatna, mint az a látvány, mikor
egyetlen vezényszóra az egész lovasság kardot rántott s megvillogtatta a
levegőben, mintha százezer villám csapkodna a derült ég pereméről.
Kiváncsi voltam megtudni, mi célból tart katonaságot az az uralkodó,
kinek országát természetes határok védik mindegyik oldaláról, s miért
szoktatja hozzá népét katonai fegyelemhez. Csakhamar megkaptam a
választ, részint beszélgetésekből, részint történelmi müvek
tanulmányozása közben. Sok emberöltőn keresztül e népet ugyanaz a csapás
gyötörte, mely az egész emberi nem életét megkeseriti: a nemesség
hatalomért küzdött, a nép szabadságért, a király korlátlan uralomért.
Mindeme körülmények, melyeket az ország törvényei szerencsésen
elsimitottak, néha ugy alakultak, hogy a három párt valamelyike
megsértette a közjogot és polgárháborut idézett elő. A legutolsó ily
polgárháboru alkalmával (melyet a jelenlegi uralkodó nagyatyja
egyenlitett ki szerencsésen) közmegegyezéssel létesitették a katonai
intézményt, mely azóta is szigoru szolgálatban fennáll és őrködik.