(Szerző a király és királyné mulattatására mindenféle mókát eszel ki. –
Ügyeskedik a zenében. – A királyt Anglia állapota érdekli, szerző
felvilágositja néhány pontban. – A király erre vonatkozó megjegyzései.)
Egyszer vagy kétszer résztvettem őfelsége reggeli fölkelésének
szertartásában: gyakran láttam, hogy borotválkozik, ami első percben
borzalmas hatással volt rám; tudnivaló, hogy a borotva kétszer akkora
volt, mint egy közönséges kasza. Egyszer megkértem a borbélyt, adna
nekem keveset abból a szappanhabból, amit leborotvált: kiszedegettem
negyven vagy ötven szőrszálat, majd vettem egy darab fácskát, kifaragtam
olyanra, mint a fésük fogója és egy tüvel, amit Glumdalclitch-től
kaptam, apró lukakat furtam bele: ezekbe a lukakba beleerősitettem az
egyes szőrszálakat, végüket kis késem segélyével ferdén lefaragtam: és
igy türhető fésüt csináltam; ami éppen jól jött, mert az én fésüm fogai
annyira letöredeztek volt már, hogy nem használhattam többé, másrészt
nem ismertem az országban olyan ügyes kézmüvest, aki megfelelőt
csinálhatott volna nekem.
Erről eszembejut egy mulatság, melyben – szabad óráimban – sok örömöm
telt. Megkértem a királyné egyik szobalányát, gyüjtse össze nekem
őfelsége fésüjéből a hulladékhajat, amit naponta kifésülnek, össze is
gyüjtötte és mikor egész halom volt már, az udvari kárpitost, aki apróbb
butoraimat készitette, két karszék faragásával biztam meg; akkorák
legyenek, mint a szobámban lévők és hogy furjon apró lukakat a szék
ülődeszkájába. Ezekbe a lukakba aztán a legerősebb hajszálakat befontam
és csináltam olyan szép, fonott széket, amilyent Európában lát az ember
sokat; mikor kész volt, odaajándékoztam őfelségének, aki nagyon örült,
apró csecsebecséi közé helyezte és mindenkinek megmutatta: igen
megcsodálta, aki csak látta. A királyné felszólitott, ülnék rá egyik
karszékre, de én határozottan vonakodtam és megesküdtem, hogy inkább
levágatom a nyakam, mintsemhogy testem becstelenebb részével érintsem az
ő pompás és felséges haját, mely felséges fejét diszitette azelőtt.
Csináltam ebből a hajból (mindig nagy érzékem volt ilyen aprólékos
munkához) egy öt láb széles erszényt is, aranybetükkel belehimezve
őfelsége nevét és a királyné engedelmével Glumdalclitchnek ajándékoztam.
Őszintén szólva, inkább szemnek való kis csecsebecse volt: nagyobb
pénzdarabokat nem birt el, Glumdalclitch inkább játékszernek tartotta
meg.
A király nagy barátja volt a zenének és gyakran tartott hangversenyeket.
Többnyire hivatalos voltam. A hangversenyterem asztalára tették a kis
dobozom: a zenéből ugyan keveset vettem ki, az egész holmi fülsiketitő
lárma benyomását tette rám, nem hinném, hogy a mi királyi hadseregünk
minden trombitása és dobosa, ha a fülünkbe trombitálna és dobolna,
ekkora zajt verne. Én hát kis szobámat a terem másik sarkába
helyeztettem, lehetőleg messze a zenekartól, aztán becsuktam ajtót,
ablakot, bevontam az ablaktáblákat: igy elzárva, ugy találtam, hogy igen
csinos zenéjük van és szép melódiáik.
Fiatal koromban értettem valamit a spinéthez. Glumdalclitch szobájában
volt egy ilyen instrumentum: hetenkint kétszer jött a zenetanár és
oktatta. Spinétnek nevezem ezt a hangszert, mert sokban hasonlit ahhoz
és éppenugy játszanak rajta. Egyszer az az ötletem támadt, hogy a
királyt és a királynét angol muzsikával mulattatom: persze, ez nagyon
nehezen ment, mert a spinét hatvan láb hosszu volt, mindegyik
billentyüje egy láb, ugy, hogy kinyujtott két karommal alig tudtam
átfogni öt billentyüt; másrészt az öklömmel kellett rácsapni e
billentyükre, hogy lenyomjam, ez kilátástalan munka lett volna. Igy hát
uj játékmodort eszeltem ki. Csináltattam két hosszu pálcát, egyik végén
gömböccel; ezt bevontam patkánybőrrel, hogy ne rongálják a billentyüket
és ne kopogjanak tulságosan. Most a billentyük alatt mintegy négy
lábnyira keskeny falécet vonattam, ezen a deszkán futkostam aztán, a két
pálcával két kezemben, amilyen gyorsan csak tudtam – ütögetve a
megfelelő billentyüket – és igy elpengettem egy angol keringőt, mindkét
felség nagy örömére. Mondhatom, kemény torna volt és igy is csak egy
oktávon belül játszhattam, csak éppen a melódiát, a kiséretet,
basszusban, már nem mellékelhettem, mintahogy szokás: ami nagyban
lefokozta előadásom értékét.
A király, mint már emlitettem is, rendkivül eszes és értelmes férfiu
volt. Gyakran hivatott maga elé és az asztalra tett: kihozatta
dobozomból egyik kis székemet és iróasztala szélére ültetett le, három
rőfnyire, ugy, hogy szembekerültem arcával. Gyakran beszélgettünk igy.
Egy napon bátorságot vettem magamnak és megjegyeztem, „hogy őfelsége
kiváló szellemi képességeivel nem hangzik össze az a megvetés, melylyel
Európára tekint, azok után, amiket tőlem hallott: hogy az értelem ereje
nem függ a test nagyságtól, sőt ellenkezőleg, nálunk az a vélekedés
járja, hogy tulmagas termetü embereknek kevés az eszük, ami áll az
állatokra is: például a hangyákról és a méhekről mindenki tudja, hogy
sokkal értelmesebbek, mint például a bölények; és őfelsége bármily
jelentéktelennek tart is engem, mégis remélem, hogy egyszer még jeles
szolgálatokat tehetek birodalmának.“ A király figyelmesen hallgatott
végig és kezdett jobban vélekedni felőlem. Kért, „beszélném el pontosan
az angol kormányzás természetét, – mert bár az uralkodók mindig
elfogultak kissé a maguk mesterségében (erre kell következtetnie abból,
amit a mi uralkodóinkról mondtam) – a maga részéről nagyon örülne, ha
olyasmit hallhatna, ami követésre érdemes.“
Most gondold fel, olvasóm, hányszor volt szükségem egy Ciceró vagy
Demosthenes ékesszóló nyelvére, hogy drága hazám dicsőségét oly
szavakban ünnepeljem, melyek összhangban állnak annak nagyságával és
érdemeivel.
Azzal kezdtem, hogy a mi birodalmunk, leszámitva az amerikai
gyarmatokat, egy uralkodó kormányzata alatt két nagy államból tevődik
össze. Hosszan beszéltem éghajlatunkról, földünk termékenységéről. Aztán
kitértem az angol parlamentre. Elmondtam, hogy ez két házból áll: az
egyik, a főrendiház, csupa olyan tagokból, akik nemesi vér származottjai
és nagy birtokok urai. Leirtam, ezeket milyen gondosan nevelik,
tudományokban és fegyverforgatásban, hogy valamikor tanácsadói
lehessenek a királynak és az országnak, hogy törvényeket alkothassanak
és törvényszéket, melyet nem felebbezhet meg senki, s hogy bátorsággal
és hüséggel, mint harcosok, hogy állanak készen mindig megvédeni királyt
és hazát. Ezek a férfiak az ország ékességei: méltó utódai hires
ősöknek, akik rangjukat nagy erényekkel érdemelték ki, s hogy ez
erényeket az unokák eddig még nem csufolták meg. Ezek között néhány
szent férfiu is van, akik a _püspöki_ cim alatt tömörülnek, ezek
őrködnek vallásra és tanitják a népet. Ezeket természetesen azon
lelkészek közül válogatják a király hüséges tanácsadói, akik szent
életükkel és nagy tudásukkal legjobban kitünnek.[1] Ők az egyház és a
nemzet lelki pásztorai.
A parlament másik része, folytattam, a képviselőház; itt csupa müvelt
férfi foglal helyet, kiket a nép képességükre és nagy hazaszeretetükre
való tekintettel szabadon választ, hogy képviseljék az egész ország
bölcseségét. Ez a magasztoscélu gyülekezet a királylyal egyértelmüen
alkotja a törvényeket. Azután beszéltem törvényszékeinkről: a bölcs
birákról, akik tulajdonjogi és bünügyi kérdésekben döntenek, valamint
őrködnek a közbiztonság védelme felett is. Beszéltem pénzügyeinkről,
bátor és fegyelmezett katonáinkról, hadi tengerészetünkről. Elmondtam,
hogyan oszlanak meg a vallási felekezetek és a politikai pártok. Nem
feledkeztem meg az angol sportról sem. Mindenről beszéltem, ami száz
éven belül Angolországban foglalkoztatta az embereket.
Öt kihallgatás kellett hozzá, hogy mindezt előadjam: mindegyik több órát
vett igénybe. A király nagy figyelemmel hallgatott végig, gyakran
jegyezgetett, kérdéseket irt fel, melyekkel tisztázta a szóban forgó
tárgyat.
Mikor hosszu beszédemet befejeztem, a hatodik kihallgatás végefelé,
őfelsége átnézte jegyzeteit s némely kétes pontban ujra kikérdezett. Az
angol nevelésügy érdekelte, „hogyan nevelik főnemeseinket életüknek
első, legfogékonyabb korszakában? Hogyan egészitik ki a főrendiházat, ha
valamelyik régi család kihal? Milyen tulajdonságok kellenek ahhoz, hogy
valakit _lord_-dá nevezzenek ki? Hogy nem játszik-e ilyenkor szerepet az
uralkodó szeszélye, vagy egy megvesztegetett udvarhölgy, vagy az a
szándék, hogy a kormánypártot megerősitsék? Ezek a lordok mennyire
ismerik az ország törvényeit? Hogyan jutnak ezekhez az ismeretekhez?
Hogy kapzsiságtól, pártoskodástól tiszták-e minden esetben, hogy
vesztegetés, vagy még gonoszabb szándék soha célt nem ér közöttük? Hogy
ama szent lordok, akikről beszéltem: a püspökök, mindig vallásos
dolgokban való nagy jártasságuk vagy kegyeletes életmódjuk következtében
választatnak-e, hogy sohasem alkalmazkodtak-e a korviszonyokhoz, mikor
még alacsonyabb rangu lelkészek voltak? Hogy nem volt-e köztük soha, aki
hizelgett a főrendeknek, s azoknak parancsát rabszolgamódon teljesitette
még akkor is, mikor már a parlament tagja volt?“
Azt is tudni óhajtotta, „hogyan választják azokat, akiket
_képviselőknek_ neveztem? Hogy a pénzeszacskó nem játszik-e szerepet s
nem hat-e az alacsony népre oly irányban, hogy inkább annak gazdáját
választják meg, mint más valakit? Hogy lehet az, hogy vannak, akik
szeretnének bejutni ebbe a gyülekezetbe, mely annyi fáradsággal és
költséggel jár, sokszor családokat tesz tönkre, mert hiszen azt
állitottam, hogy külön fizetést nem kapnak? Ez a hazaszeretetnek és
erénynek oly foka volna, hogy kénytelen kételkedni benne, vajjon
őszinte-e az ilyen hazaszeretet és erény, éppen azért nagyon szeretné
tudni, hogy ezek a hazájukért ennyire lelkesülő urak nem abban a hitben
választatják-e meg magukat, hogy egy romlott és titokban praktikázó
minisztérium titkos szolgálata bőségesen kárpótolja majd őket?“ Röviden:
a király számos kérdést tett fel, alaposan kikérdezett, s volt néhány
olyan megjegyzése, melyeket ismételni nem látom helyénvalónak.
Abban az irányban is bővebb felvilágositásokat kért, amit
törvénykezéseinkről beszéltem neki. Hála istennek, e pontban otthon
voltam: néhány évvel ezelőtt volt hosszadalmas pöröm a biróságnál, ami
csaknem tönkretett anyagilag, nem mintha nem nyertem volna meg a pert:
megnyertem, de nekem kellett fizetni a költségeket. A király
érdeklődött, mennyi idő kell ahhoz, hogy pontosan megállapittassék az
igazság és igaztalanság és milyen költségekkel jár ez? Hogy szabad-e az
ügyvédeknek oly gonosztevőket és védeni, akiknek büne nyilvánvaló? Hogy
felekezeti és politikai pártoskodás nem dobhat-e sulyokat az igazság
serpenyőjébe? Hogy az ügyvédeket általános jogfogalmakra, vagy hazai és
vidéki szokásokra tanitják az egyetemen? Hogy az ügyvédek és a birák
részt vesznek-e ama törvények fogalmazásában, melyeket olyan szabadon
alkalmaznak? Hogy minden szempontból kellőleg megbeszélik-e a
kérdéseket? Hogy szegény emberek-e és nem szoktak-e néha meggazdagodni?
Hogy nem fogadnak-e el pénzbeli jutalmat a védelemért, vagy csak a
véleményükért is? Különösen azt a kérdést hangsulyozta, vajjon a birák
és ügyvédek részt vesznek-e az alsóház müködésében?“
Majd rátért pénzügyeinkre. Kijelentette, „hogy emlékezőtehetségem, ugy
látszik, gyenge. Kiadásainkat ugyanis évi öt-hat millióra becsültem,
mikor pedig a részletekre kitértem, ugy vette észre, kijött ennek az
összegnek a duplája is. Jegyzeteiből kitünik, hogy kiadásaink kétszer
akkora összeget tesznek ki, mint bevételeink. Ő, a maga részéről
remélte, hogy tanulhat tőlünk valamit, de számitásaiból kitünt, hogy
nagy hibák vannak nálunk. Ha hisz a szavaimnak, akkor viszont nem érti,
hogy egy állam, mely ebből a szempontból ugy tekintendő, mint akármelyik
magánember, hogy adhat ki többet, mint amennyit bevett? Hogy kik a mi
hitelezőink és miből fizetjük ki adósságainkat?“ Csodálkozását fejezte
ki afelett, amiket költséges hadviselésünkről beszéltem, „kétségkivül“ –
mondotta – „nagyon civakodó ország lehet az, vagy nagyon gonosz
szomszédai lehetnek, vagy a generálisok rengeteg pénzt kell
zsebrevágjanak.“ Megkérdezte, „mi közünk nekünk más ország belső
ügyeihez, hacsak nem sértik a mi érdekeinket?“ Főképen pedig azon
csodálkozott, hogy „minek kell fizetett és költséges katonaság béke
idején is?“ Hozzátette, „hogy nem érti: ha csupa olyan személy
felügyelete és vezetése alatt állunk, akiket e célra magunk
választottunk, hogy akkor kitől és mitől félünk, vagy mi ellen és ki
ellen kell küzdenünk? Hogy az ember házatáját ő maga, a cselédje és a
gyermekei nem védhetik-e meg jobban, mint néhány tucat naplopó, akiket
az uccán szedtek fel s néhány garassal fizetnek, s akik sokkal több
pénzt szerezhetnének azzal, hogy átmetszik a torkunkat?“
Hangosan nevetett azon a „furcsa aritmetikán“, ahogy ő nevezte, amivel a
lakosságot „felekezeti és politikai pártok szerint beosztottam“. Nem
értette, hogy lehet az, „hogy olyan férfiak, akik az államra nézve káros
nézeteket táplálnak, kényszerithetők legyenek e nézetek
megváltoztatására, mig arra kényszerithetők ne legyenek, hogy e
nézeteket elhallgassák? Mert ha az első eset zsarnokságot jelent, a
második viszont az állameszme gyengeségét. Az embereknek meg szokták
engedni, hogy mérget tarthassanak a szobájukban: azt soha, hogy ezt a
mérget eladják.“
Megjegyezte még, hogy „játékokról is beszéltem, de nem tettem hozzá,
mely korban vehetnek részt az emberek ilyenben és hogy a játékos kedv
nem haladja-e meg néha a vagyont s hogy nem fordul-e elő néha, hogy
alacsony és éretlen emberek vagyonhoz jutnak ily módon, vagyonhoz és
függetlenséghez, hogy aztán felsőbb osztályok tagjai közé keveredve,
alacsony szokásokat plántáljanak át, azokat megrontsák s káros
ügyességükre megtanitsák?“
Végtelenül csodálkozott azon, amit az utolsó század történetéről
elmondtam. Hiszen az egész történelem, ugymond, tele van
összeesküvéssel, lázadással, gyilkossággal, felkeléssel, számüzetéssel;
csupa gonosz következmény, amit csak kapzsiság, pártoskodás, hütlenség,
kegyetlenség, düh, bolondság, gyülölet, irigység, bujaság, rosszakarat
és gonosz becsvágy maga után vonhat.
Egy ezután következő kihallgatáson őfelsége röviden összefoglalta
mindazt, amit addig elbeszéltem neki. Összeegyeztette válaszaimat, aztán
a tenyerébe tett, szeliden megsimogatott és a következő szavakat intézte
hozzám (sohasem fogom elfelejteni szavait és azt a hangot, melylyel
beszélt!): „Kedves kicsi Grildrig barátom, maga igen tiszteletreméltó
dicshimnuszt zengett a maga hazájáról. Én pedig azt tanultam a maga
beszédéből, hogy tudatlanság, lustaság és bün a legmegfelelőbb
tulajdonok, melyek révén maguknál törvényhozóvá lehet valaki: hogy a
törvényeket azok magyarázzák és alkalmazzák, kiknek minden érdeke és
ügyessége azokat elferditeni, összezavarni, megtagadni. A maguk
országában igenis lehettek olyan alapintézmények, melyek eleinte a nép
javát célozták, de ezek régen megfogyatkoztak már s ami maradt belőlük,
megromlott. Abból, amit előadott nekem, kiderült, hogy valamely nagy
hivatal betöltéséhez nem kellenek nagy erények. Az se igaz, hogy erények
révén szereznek nemesi rangot egyesek, vagy hogy a papokat jámborság és
tudás; a katonákat bátorság és hűség; a birákat igazságosság; a
szenátorokat hazaszeretet és a tanácsosokat bölcseség révén választják
meg. Ami magát illeti, kedves kicsi Grildrig, maga az életének nagyobb
részét utazásokban töltötte el s azért remélem, nem ismeri hazájának
büneit. Mindabból, amit elbeszélt nekem s amit kérdésekkel nagy nehezen
és nagy erőlködve kicsikartam magából, azt kell következtetnem, hogy az
embereknek az a fajtája, melyből származik, a legromlottabb és
nyomorultabb mindazon férgecskék között, melyeknek a természet valaha
helyet adott e szép földgolyó felületén.“