(Szerző néhány kalandja. – Egy bünöst kivégeznek. – Szerző a hajózás
tudományában jeleskedik.)
Alapjában nagyon boldogan éltem volna, ha kicsinységem nem válik néhány
nevetséges és borzasztó eset okozójává. Ezek közül nehányat bátor leszek
elbeszélni. Glumdalclitch gyakran kivitt a várkertbe, kivett a dobozból,
tenyerébe fogott, vagy letett a földre, hogy járkálhassak. Egy napon a
törpe (még mielőtt a királyné elajándékozta) kilopózott utánunk. Kis
dajkám letett a földre és találkoztunk egy törpe almafa alatt, amit
brobdingnag-i nyelven is igy hivnak: és én nem állhattam meg, hogy
goromba célzást ne tegyek, mely közte és a fa között bizonyos
szójátékban kapcsolatot fejezett ki. A vásott fickó megvárta, mig a fa
koronája alá kerülök és akkor megrázta: vagy egy tucat, hordónagyságu
alma zuhogott le kétoldalt, ijedtemben lehajoltam, mire egy alma hátamra
esett, ugy, hogy elterültem a földön – de nem sérültem meg és kérésemre
megbocsátottak a törpének, tekintve, hogy én kezdtem az ingerkedést.
Egy másik napon Glumdalclitch letett a puha pázsitra, mig ő és a
nevelőnő kissé távolabb sétált. Egyszerre oly heves jégeső szakadt ránk,
hogy levert a lábamról és amint igy feküdtem, a jég ugy puffogott a
hátamon, mintha kemény tennis-lapdákkal hajigálnának. Nagy erőlködéssel,
négykézláb menekültem és elbujtam egy tuja-fa ágai közé, de ugy tele
voltam tetőtől-talpig daganatokkal és kék foltokkal, hogy három napig
nem hagyhattam el a házat. Az olvasó ne csodálkozzék ezen: a természet
Brobdingnagban mindent oly méretekben hoz létre, hogy ott egy jégszem
tizszer akkora mint Európában; tapasztalásból állithatom ezt, mert
néhány jégszemet lemértem.
Ebben a kertben még egy igen veszélyes kalandon mentem keresztül, mikor
egyszer kis dajkám, eléggé biztosnak látszó helyen letett a földre és
magamra hagyott (gyakran kértem erre, hogy zavartalanul átengedhessem
magam gondolataimnak). Ezuttal, kényelemből, nem hozta magával a dobozt,
melyben laktam. Néhány hölgy társaságában a kert más részébe mentek
sétálni. Mikor már olyan messze voltak, hogy nem is hallhatták
kiáltásom, jött egy kis fürjészkutya, melynek gazdája véletlenül erre
járt, szájába vett, elszaladt velem, elvitt a gazdájához, szép óvatosan
letett a földre és a farkát csóválta. Szerencsére olyan jól nevelt kis
kutya volt, hogy fogai között nem sérültem meg, még csak a ruháimat se
tépte el. Gazdája, egy szegény kertész, aki igen jól ismert, mindig
nagyon jól bánt velem; igen megrémült, felemelt a földről és
megkérdezte, hogy vagyok? amire én nem tudtam válaszolni, mert egészen
elállt lélegzetem az ijedtségtől. Mikor egy kicsit magamhoz tértem,
elvitt kis dajkámhoz, aki közben visszament arra a helyre, ahol hagyott
és halálos aggodalomban volt miattam, hogy nem talált és kiabálására nem
válaszoltam. Összeszidta a kertészt, a kutyáját, az esetet különben
elhallgatták és nem tudták meg az udvarnál, kis dajkám félt a királyné
haragjától, a magam részéről pedig ugy vélekedtem, hogy ez a kaland, ha
kiderül, semmiképpen nem öregbiti tekintélyemet.
Ez az eset óvatosabbá tette Glumdalclitch-t: ezentul, ha házon kivül
voltunk, soha nem tévesztett szem elől. Ez nekem kellemetlen volt és
inkább sokszor elhallgattam, ha valami történt velem. Egyszer például
kánya kóválygott a fejem fölött: le is csapott és meg akart ragadni a
karmaival. Kardot rántottam és elzavartam. Máskor felmásztam egy
vakondturásra és nyakig süppedtem a lyukba, melyből az állat kidobálta a
földet. Holmi emlitésre sem érdemes hazugságot találtam ki, hogy ruháim
mocskos állapotát megmagyarázzam. Egyszer csontomat törtem: egy
csigaházban botlottam meg, mikor sétaközben lehorgasztott fejjel szegény
hazámra gondoltam.
Már nem emlékszem rá, vajjon örültem-e neki, vagy boszantott, látván,
hogy a kis madarak egyáltalában nem ijedtek meg tőlem, ha utjaink
keresztezték egymást: alig rőfnyire tőlem nyugodtan szedegették a
magokat, gilisztákat, mintha senki se közeledne feléjük. Emlékszem, egy
rigó egyszer odáig ment a szemtelenségben, hogy csőrével kikapta
kezemből a kalácsomat, amit csak az imént kaptam Glumdalclitch-től
reggelire. Ha meg akartam fogni egy ilyen madarat, vakmerően nekem jött,
megcsipte a kezemet, ugy hogy örültem, ha eldughattam előle: aztán
nyugodtan folytatta a keresgélést, egyet csipogott és nem törődött
velem. Egyszer nagyon méregbe jöttem, fogtam egy erős dorongot és ugy
hozzávágtam egy tengelicéhez, hogy menten felborult: két kézzel ragadtam
meg és diadallal vittem kis dajkámhoz, hogy majd eldicsekszem neki. De
utközben kiderült, hogy a madár csak elkábult; egyszerre magához tért és
dacára, hogy óvatosan eltartottam magamtól és körmeit, csőrét nem
használhatta: szárnyaival jobbról-balról oly hevesen kezdte csapkodni a
fejemet, hogy huszszor is azon voltam: inkább eleresztem. Kinos
helyzetemből egy szolga mentett ki, kitekerte a madár nyakát és másnap,
a királyné parancsára, feltálalták nekem ebédre. A tengelice, ahogy igy
magam elé képzelem, valamivel nagyobb volt, mint egy struc.
Az udvarhölgyek gyakran meghivták Glumdalclitch-et és megkérték, hozna
magával, hogy láthassanak és foghassanak. Gyakrn tetőtől-talpig
levetkőztettek és betettek a keblükbe, ami nagyon kellemetlen és
ellenszenves érzés volt, mert, hogy őszinte legyek, a bőrükből nagyon
kellemetlen illatu párák áradtak. Ezt nem azért mondom, mintha
pletykálni akarnék eme hölgyekről, kiket nagyon tiszteltem és becsültem,
de gondoljuk meg, hogy szaglószervem, kicsinységemhez képest, sokkal
élesebb volt s hogy ezek az igen tisztelt hölgyek amellett éppen olyan
elragadóak lehettek a kedvesük szemében, mint hasonló rangu angol nők.
És természetes szagukat még sokkal elviselhetőbbnek találtam, mint
illatszereiket: ez utóbbiaktól gyakran elájultam. Emlékszem, egyszer
Liliputban, mikor aznap sokat mozogtam, egyik barátom panaszkodott, hogy
nem lehet elviselni a szagomat. Pedig ebben a tekintetben sokkal
tisztább vagyok, mint a legtöbb angol férfi. Természetesen ennek a
barátomnak szaglószerve az enyémhez képest annyival élesebb és finomabb
volt, mint az enyém, a brobdingnag-beliekhez viszonyitva. E ponton meg
kell jegyeznem, hogy kivételt csak királynőm és a kis Glumdalclitch
képezett: ezeknek az illata igen kellemesen és jólesően hatott rám.
A legkellemetlenebb mégis az volt, mikor az udvarhölgyek közt
tartózkodtam, hogy látnom kellett: ezek a nők ugy tekintettek, mintha
nem volnék se férfi, se nő: néha meztelenre vetkőztek előttem, mig én
ott álltam a toalett-asztalon, alig nehány lábnyira meztelen bőrüktől.
Meztelenségük különben a legkevésbé sem hozott kisértésbe, vagy keltett
más indulatot bennem, mint undort és ellenszenvet: bőrük oly durva,
egyenetlen és tarka volt az én szememben, tányérnagyságu foltokkal,
szeplőkkel, szőrszálakkal, melyek itt-ott madzagvastagságuak voltak, nem
is beszélve testük egyéb részleteiről. Aztán meg minden további
ceremónia nélkül szükségleteiket is elvégezték jelenlétemben;
háromtonnás edények szolgáltak erre a célra, melyek nagyon gyakran
egyszerre teltek meg. Volt köztük egy nagyon csinos, vidám, tizenhatéves
leány: ez néha szétterpesztett lábakkal ráültetett mellbimbóira és más,
sajátságos tréfákat is kieszelt, olyanokat, hogy az olvasónak meg kell
bocsátania, ha nem térek ki a részletekre. Annyira ellenszenves volt
nekem ez az enyelgés, hogy megkértem Glumdalclitch-t, gondoljon ki
valamit, hogy ne kelljen többet találkoznom ezzel a hölgygyel.
Egy napon eljött hozzánk a nevelőnő unokafivére és kért bennünket,
kisérjük el őt, kivégzés lesz. Az elitélt ennek az urnak egyik legjobb
barátját gyilkolta volt meg. Glumdalclitch, bár természettől
gyöngédszivü leányka volt, ráhagyta magát venni, hogy velök tart; a
magam részéről kiváncsiság fogott el, bár nem szeretem az effajta véres
jeleneteket. Az elitéltet székre kötözték, mely a vérpadon állott:
negyven láb hosszu pallossal egy csapásra szelték le a fejét. A vénákból
és artériákból oly magasra szökkent fel a vér, hogy a versailles-i
szökőkutakat nem is hasonlithatom e vérsugárhoz és a fej olyan
dübörgéssel esett a földre, hogy összerázkódtam, bár fél angol
mérföldnyi távolságból néztem a kivégzést.
A királyné, aki szivesen hallgatta utazásaim történetét, s aki minden
alkalmat felhasznált, hogy felviditson, ha szomorunak látott: egyszer
megkérdezte, hogy tudok-e bánni evezővel és vitorlával és hogy nem
tenne-e jót az egészségemnek effajta testgyakorlat? Mondtam, hogy értek
hozzá, mert bár tulajdonképpen seborvos vagyok a hajón, veszélyes
helyzetekben sokszor kellett ugy dolgoznom, mint egy közönséges
matróznak. Azonban nem tudom elképzelni, hogy mutassam be ügyességem
Brobdingnag-ban, ahol a legkisebb csolnak nagyobb, mint a mi
hadihajóink, meg aztán akkora csolnak, mint amilyen nekem kell, aligha
járhatna az ő folyóikon. Őfelsége erre kijelentette, hogy „ha megadom a
méreteket, saját asztalosával csináltat nekem megfelelő csolnakot és
gondoskodik vizről is, ahol vitorlázhatók“. Az asztalos igen ügyes ember
volt és vezetésem alatt tizenegy nap folyamán csinált nekem egy pompás
kis vitorlás csolnakot, teljes felszereléssel, amibe volt hely hat
magamfajta embernek. A királyné ugy el volt ragadtatva, mikor meglátta a
kis remekmüvet, hogy ölbekapta és bevitte a királyhoz, aki rögtön
beletette egy vizzel telt ciszternába, beleültettek, de a viz oly sekély
volt, hogy nem használhattam evezőimet. A királyné ekkor csináltatott
fából egy tartályt, háromszáz láb hosszut, ötven láb széleset és
nyolcvanegy láb mélyet, ezt jól bekenték szurokkal, hogy ki ne folyjon a
viz és egy külső szobának a fala mellé állitották. A tartályon oldalt
volt egy csap, melyen keresztül levezethettük a vizet, ha megposhadt,
két szolga aztán kényelmesen megtöltötte ujból. Ebben a csolnakban
evezgettem ezután a magam és a királyné meg az udvarhölgyek
mulattatására: ügyességemmel és fürgeségemmel nagyon meg voltak
elégedve. Néha meg felfeszitettem a vitorlát és kormányoztam. A hölgyek
legyezőkkel hajtották felém a szelet, ha meg kifáradtak, két szolga fujt
levegőt a vitorlák alá, igy bizonyitottam be a vitorlák és kormány
kezelésében való jártasságomat. Ha meguntuk a játékot, Glumdalclitch
visszavitte csolnakomat szobájába és felfüggesztette egy szögre
száradni.
Egy ilyen csolnak-kirándulás alkalmából oly kalandban volt részem, mely
könnyen életembe került volna. Egyik hölgy, mikor jólelküen felemelt,
hogy beletegyen a csolnakba, véletlenül kiejtett a kezéből: negyven láb
magasságból estem és feltétlenül ott pusztulok, ha szerencsére nem áll
ki a derék asszony kebléből egy gombostü: ebben fennakadt a ruhám és a
nadrágtartóm és igy lógtam a levegőben, mig Glumdalclitch segitségemre
nem sietett.
Máskor egy ügyetlen szolga, aki viztartályomat rendesen megtöltötte, a
vederből gondatlanul beleöntött egy véletlenül odakerült nagy békát. A
béka elrejtőzött a viz fenekén, de mikor evezni kezdtem, hirtelen
feljött, felkapaszkodott a csolnakomra és sulyával annyira lenyomta
annak egyik oldalát, hogy a másik oldalra nehezedve alig tudtam
fentartani az egyensulyt. Aztán beugrott a csolnak közepére, átugrott a
fejem fölött, undoritó, ragadós nyálkával boritva el vállaim és arcom.
Nagy fejével valami hihetlenül otromba és rut szörnyeteg volt: mégis
arra kértem Glumdalclitch-t, ne segitsen nekem, majd elbánok vele magam
is. Egy evezővel addig ütöttem a fejét, mig megunta és vosszaugrott a
vizbe.
Brobdingnag-i tartózkodásom alatt azonban legnagyobb veszélybe egy majom
döntött, mely az egyik szakács tulajdona volt. Glumdalclitch bezárt a
szobájába, valami dolga volt, vagy meglátogatott valakit. Nagy forróság
volt, a szoba ablakát nyitva hagyták és nyitva volt annak a nagyobbik
doboznak az ablaka is, melyben, kényelmi szempontból, tartózkodtam. Hát
amint nyugodtan, gondolkodva üldögéltem az asztalom mellett, egyszerre
hallom, hogy valami nagy zuhanással beugrik az ablakon és fel és alá
ugrándozik a szobában. Bár igen megijedtem, mégis kinéztem az ablakomon
és ekkor egy mókás, furcsa állatot pillantottam meg: mindenféle furcsa
fintort vágott, odajött a dobozomhoz, kiváncsian nézegette, bekukkantott
az ajtón és az ablakon. A doboz legszélső sarkába huzódtam vissza, de
mikor a majom mind kiváncsiabban kezdett szimatolni, ugy megrémültem,
hogy elvesztettem lélekjelenlétem. Hiszen legegyszerübb lett volna, ha
elbujok az ágy alá. A majom, miután egy ideig szimatolt és fintorgott,
végre megszagolt engem: benyujtotta egyik kezét ablakomon, egészen ugy,
ahogy a macskák játszanak egerekkel és minden huzódozkodásom dacára,
megcsipett a kabátom szárnyánál. Kirántott, áttett a másik kezébe és a
melléhez szoritott, mintha meg akarna szoptatni, vagy ahogy majmok kis
macskákat szoktak magukhoz szoritani. Mikor ellenálltam, oly erővel
szoritott, hogy jobbnak láttam, ha átengedem magam enyelgéseinek. Az
egyik kezével ugyanis gyöngéden simogatta az arcomat: alapos okom volt
hinni, hogy kicsiny majomnak tart. Egyszerre megzörrent az ajtó, mintha
valaki be akarna jönni, ekkor a majom felriadt, kiugrott az ablakon, fel
a bádogcsatornán, három lábbal kapaszkodott, a negyedikbe fogott engem
és felmászott a szomszéd ház tetejére. Hallottam, amint Glumdalclitch
hangosan felkiált az ablakban: szegény leányka csaknem elvesztette az
eszét, az egész kastély felriadt, szolgák jöttek, lajtorjákkal. Az
udvarról százan meg százan nézték, hogy ül velem a majom a háztető
legszélső csucsán, hogy szorit magához az egyik kezével és hogy etet a
másikkal; pofazacskojából ugyanis mindenféle magokat szedett ki és
beletömte erővel a szájamba, ha nem akartam elfogadni. Sokan nem
állhatták meg, hogy ne nevessenek, ezekre igazán nem lehet haragudni,
mert ez a látvány valóban nevetséges volt minden szemlélő számára,
kivéve engem. Egyesek kövekkel dobálták a majmot, hogy eleresszen, ezt
az eljárást azonban gyorsan betiltották, mert könnyen engem érhetett
volna egy kő.
Végre lajtorját támasztottak a házhoz és néhány szolga felmászott. Mikor
a majom ezt látta, hirtelen eleresztett és ráejtett egy fedőcserépre –
három lábbal ugyanis nem tudott elég gyorsan menekülni – és megugrott.
Ott feküdtem most a cserepen és minden pillanatban azt vártam, hogy
valami szél elkap és lesodor: ötszáz rőfnyire a föld felszinétől, vagy
hogy elszédülök és fejest zuhanok a csatornán keresztül, de ekkor egy
derék fiu, kis dajkám egyik szolgája, odaért, gyorsan belecsusztatott
nadrágzsebébe és épségben leszállitott a földre.
Majdnem megfulladtam volt attól az undoritó kotyvaléktól, amit a majom a
szájamba gyömöszölt: kis dajkám tűt szedett elő és kikotorta vele a
szájamat, utána hányni kezdtem, ami nagymértékben megkönnyitett,
mindazonáltal oly gyönge voltam és annyira tele kék foltokkal, az ostoba
állat szorongatásai következtében, hogy tizennégy napig nem hagyhattam
el az ágyat. A király, királyné és az egész udvar naponkint érdeklődött
hogylétemről, a királyné többször személyesen meglátogatott betegségem
alatt. A majmot leölették és szigoru rendeletet bocsátottak ki, hogy
semmi effajta állatot nem szabad a palota közelébe hozni.
Mikor felépülésem után meglátogattam őfelségét, hogy érdeklődését és
jóságát megköszönjem, kegyes volt kalandomon tréfálkozni. Megkérdezte:
„milyen gondolataim és elmélkedéseim voltak, mikor a majom kezében
feküdtem, izlett-e az étel, amivel etetett s hogy a háztetőn lengedező
friss levegő hozzájárult-e étvágyam fokozásához?“ Szerette volna tudni,
„mit tettem volna hasonló körülmények között, ha otthon vagyok
hazámban?“ Azt feleltem őfelségének, hogy „Európában csak olyan majmokat
ismerünk, melyeket látványosságként hoznak idegen földrészekből s hogy
ezek oly kicsinyek, hogy kényelmesen elbánnék egy tucattal, ha vakmerően
meg mernének támadni“. Ami pedig ezt a borzalmas állatot illeti,
melylyel legutóbb szerencsém volt összeköttetésbe kerülhetni (hiszen
akkora volt, mint egy elefánt!), sajnos, ijedtemben megfeledkeztem a
kardomról (e szónál büszkén kiegyenesedtem, kifeszitettem a mellem és
rácsaptam kardom markolatára), különben olyan sebet ejtettem vala a
vakmerő támadó kezén, hogy sebesebben kapta volna vissza, mint ahogy
kinyujtotta értem“. Mindezt annak az embernek határozott hangján
jelentettem ki, aki nem óhajtaná, hogy bátorságát kétségbevonják.
Szavaim azonban csak hangos hahotát keltettek; azok is alig tudták a
nevetést elfojtani akiket őfelsége jelenléte tiszteletteljes hallgatásra
kötelezett. Ekkor megfontoltam, hogy olyan emberekkel szemben, akik
minden tekintetben annyira felette állanak az összehasonlitásnak, mint
ők, hiábavaló törekvés becsületünket védelmezni. S mégis, ezt a
megfontolást gyakran idéznem kellett, a magam védelmére, mikor Európába
visszatérve találtam olyan inaskákat, akik minden születési, szellemi és
müveltségi alacsonyságuk mellett fontoskodva egy vonalra helyezik
magukat az ország legkiválóbb emberével, becsületbeli kérdésekben.
Naponta volt valami adoma, amit velem kapcsolatban szájról-szájra adtak
az udvarnál: Glumdalclitch, bármennyire szeretett is engem, soha nem
mulasztotta el, hogy a királynénak besugja, ha valami tréfás dolog
történt velem; a királynét ugyanis nagyon mulattatta az efféle. Egyszer
a kislány nem jól érezte magát és nevelőnője elvitte sétálni jó egy
órányira a várostól, hogy friss levegőt szijjon. Kiszállva a kocsiból,
egy kis ösvényre tértek, mely a mezőbe kanyargott. Glumdalclitch
utazódobozomat letette a földre és én kiléptem, hogy egy kicsit
sétáljak. Az uton egy halom tehéntrágya hevert és én nem állhattam meg,
hogy ügyességemmel és fürgeségemmel a hölgyek előtt kérkedve, átugorni
ne próbáljam. Nekiszaladtam, de tulrövidre vettem az iramot és pont a
közepébe ugrottam bele, térdig. Nagynehezen kikecmeregtem a bajból, de
egy szolgának, zsebkendővel, alaposan le kellett törülgetni, annyira
tele voltam trágyával. Gyorsan bevittek a dobozba és hazavittek, a
királyné azonban megtudta az esetet és a szolga is terjesztette, nehány
napig aztán rajtam mulatott az egész udvar.