(A város leirása. – Javaslat uj térkép készitésére. – A királyi palota
és a főváros. – Hogy utazik a szerző. – A főtemplom leirása.)
Glumdalclitch társaságában eleget utaztam ahhoz, hogy körülbelül számot
adhassak az olvasónak a birodalom arányáról és természetéről: legalább
is Lorbrulrud, a főváros kétezer mértföldnyi körzetében. A királyné
ugyanis, ha utazott, messzebb nem követte soha férjét: inkább
letelepedett és várt, mig őfelsége visszatért a határról.
Ennek a királynak birtoka egészben hatezer mérföld hosszu és ötezer
mérföld széles. Arra kell következtetnem, hogy a mi geografusaink nagyon
tévednek, mikor azt hiszik, hogy California és Japán között csupa tenger
van. Mindig is sejtettem, hogy e két part között igen nagy szárazföld
fekszik, mely Nagytatárország tömegével egyensulyt tart. A geografusok
nagyon jól tennék, ha kiigazitanák térképeiket és Amerika északnyugati
partjához közel uj, nagy földrészt vennének fel, amiben szivesen állok
segitségükre.
A királyság áll egy félszigetből, melyet északkeleten harminc mértföld
magas hegylánc határol. E hegylánc csucsai csupa tüzokádók és igy
lehetetlen azon áthatolni: éppen azért az ország tudósainak fogalmuk
sincsen arról, milyenfajta emberek laknak e hegyláncon tul, ha
egyáltalán laknak. Másik három oldalát e szigetnek az óceán határolja, a
folyók torkolata azonban annyira tele van hegyes sziklákkal s a
tengerpart oly durva, hogy egyetlenegy kikötőjük sincsen; a legkisebb
csónak sem hagyhatja el e partokat. Igy aztán ez a nemzet teljesen el
van zárva a világ többi részétől. A folyók viszont tele vannak hajókkal
és igen sok és jó haluk van. Tengeri halat nem igen esznek: ezek ugyanis
akkorák csak, mint az európai tengerekben mindenütt s igy nem érdemes
halászni rájuk. Mindebből nyilván következik, hogy a természet kizárólag
ezen a területen alkotott ilyen rengeteg nagyságu állatokat és
növényeket: ennek a jelenségnek az okát találják meg a bölcsészek.
Néha-néha egy bálna, vagy cethal kerül a partra, ezt a közönséges
halásznép kiszedi és étvágygyal elfogyasztja. Láttam bálnákat oly
óriásra nőve, hogy egy ember alig birta el a vállán, az effajta
példányokat behozzák látványosságul Lorbrulgrudba. Egy ilyen bálnát
láttam egyszer a király asztalán, ahol csemegéül szolgált, de ugy vettem
észre, őfelségének nem izlett. Azt hiszem, tulkövérnek találta, bár a
magam részéről láttam Grönlandban nagyobbakat is.
Az ország igen népes: ötvenegy nagy városa van, száz erőditménye és igen
sok falva. Leirom Lorbrulgrudot az olvasó mulattatására. A főváros két
egyforma nagy városrészből áll, melyeket folyó választ el egymástól.
Mintegy nyolcezer háza van és százezer lakója. Hossza három _glomglung_
(körülbelül ötvennégy angol mérföld), szélessége harmadfél glomglung.
Területét magam mértem le egy a király által rendelt térképen, melyet e
célra szétteritettem a földön, csak száz láb hosszu térkép volt.
Mezitláb végigmentem rajta, számoltam a lépéseket és meglehetősen pontos
eredményt kaptam.
A királyi palota nem szabályos épülettömb: sok, összehalmozott
kastélyból áll, körzete mintegy hét mérföld. Főoszlopainak magassága
kétszáznegyven láb: vastagsága ehhez mért. Részemre és a kis dajkám
használatára állandó kocsit tartottak nekünk, gyakran kocsikáztuk be a
várost meg a boltokat, ilyenkor kis dajkám kivett a dobozból, hogy
jobban lássak: házakat, népeket, miegymást. Kocsink körülbelül akkora
volt, mint a Westminster tere, de nem oly magas, mint a westminsteri
dóm, biztosan különben nem tudnám ezt se megállapitani. Egy napon a
nevelőnő megállittatta a kocsit több bolt előtt, mire a koldusok,
fehasználván az alkalmat, odatolakodtak, hogy a legocsmányabb látványt
nyujtsák, ami európai szemnek valaha látni adatott. Volt köztük, teszem
fel, egy asszony, akinek rák volt a mellén: borzalmasan megdagadva és
tele lukakkal. Két-három akkora luk volt benne, hogy mindenestül
belefértem volna. Volt egy ember, akinek akkorára dagadt a feje, mint öt
gyapjuzsák, egy másiknak husz láb magas falábai voltak. A legutálatosabb
azonban az a sok tetü volt, ami a rongyaik között mászkált. E férgek
alakját és formáit szabad szemmel jobban láthattam, mint mikroszkópon
keresztül a mi tetveinket: csuf csápjaikkal ugy tapogatóztak és
turkáltak, mint a disznó az orrmányával. Először láttam ilyet,
egyet-kettőt felboncoltam volna, ha az ehhez szükséges szerszámokat nem
hagytam volna a hajón; a látvány különben oly utálatos volt, hogy a szó
szoros értelmében felfordult a gyomrom.
A királyné különben készittetett számomra egy kisebb dobozt, tizenkét
láb átmérőben és tiz magasságban, kényelmesebb utazás céljából. (Rendes,
otthoni dobozomat ugyanis nem lehetett kényelmesen ölben hordani és
nagyon rázott emellett.) Ugyanaz a kézmüves csinálta: négyszögü szoba
volt, három falán három ablakkal, az ablakok előtt vasrácsok, hogy
hosszabb utak esetén valami szerencsétlenség ne történjék. A negyedik
falon kivül két kampó volt, ezen keresztül szijjat lehetett huzni, amit
aztán a dereka köré füzött, aki szállitott. Ez rendszerint valami
megbizható és hü cseléd kötelessége volt, akit magam jelöltem meg,
olyankor, mikor őfelségét kisértem uton, vagy a kertbe mentünk, vagy
látogatásokat tettem magasrangu hivatalnokoknál, minisztereknél és
Glumdalclitch nem jöhetett velem. Itt megjegyzem, hogy csakhamar
megszerettek és igen megbecsültek az államférfiak, amit ugy hiszem,
inkább őfelsége pártfogásának, mint saját érdemeimnek köszönhettem. Ha
uton voltunk és én kifáradtam már a rázástól, a lovas szolga rendszerint
lecsatolt a derekáról és maga elé, egy vánkosra helyezte a dobozt, mire
a három ablakon keresztül kényelmesen szemlélhettem a vidéket. Különben
rugós matrác is volt kis szobámban, meg egy függőágy, meg két szék, egy
asztal: mindez ügyesen a padlóhoz erősitve csavarokkal, igy nem estek
szét a butorok, mikor uton voltunk és rázott a ló, a rázáshoz különben
hosszu tengeri utazásaim folyamán eléggé hozzászokhattam.
Mikor kedvet kaptam a várost megnézegetni, Glumdalclitch az ölébe vette
ezt az utidobozt és ugy mentünk. Kis dajkám maga – honi szokás szerint –
hordszékben ült, amit négy ember vitt, mellettünk két livrés szolga
haladt, kétoldalt. A nép, mely igen sokat hallott felőlem, rendesen
odagyült a hordszék köré, ilyenkor kis dajkám megállittatta az
embereket, kivett a dobozból, tenyerére tett és ugy mutogatott az
embereknek.
Egyszer nagyon szerettem volna látni a nagy templomot és a hozzá tartozó
tornyot: állitólag a birodalom legszebb épülete. Kis dajkám odavitt, de
be kell vallanom, csalódtam várakozásomban, hiszen ennek a toronynak
magassága, a földről egészen csucsáig, mindösszesen háromezer lábat tett
ki. Ha a benszülöttek termetéhez arányitom a méreteket, ez a torony
nagyság dolgában messze mögötte marad a salisbury-i toronynak. De nem
akarok lekicsinyelni oly nemzetet, melynek annyi hálával tartozom,
hozzáteszem hát, hogy e hires torony szépsége és pompája teljesen
egyensulyozza magasságának esetleges fogyatékosságát: a falak száz
lábnyi vastagságu nyers kőből épitvék – egy-egy kőkocka átmérője negyven
láb, – császárok és istenek pompás szobrai márványból: a mélyedésekben
ugy meredeznek, mint megannyi kolosszus. Megmértem egy ilyen szobornak
kisujját, mely letörött és leesett s az omladék között észrevétlenül
hevert: teljes négy lábat tett ki a hossza, meg egy hüvelyket.
Glimdalclitch különben felszedte, zsebkendőbe csavarta és hazavitte
játékszerei közé, nagyon szerette a játékokat, mint a korabeli
kisleányok általában.
A király konyhája, meg kell adni, előkelő egy épület. Boltos teteje
hatszáz láb magasságban mered fejünk felett, legnagyobb kemencéje
akkora, mint a londoni Szent-Pál templom: tiz lépés hijja csak, direkte
ebből a célból megmértem az utóbbit, mikor hazatértem. Alig találnék
hitelre, ha elmondanám, mekkorák a takaréktüzhely, a lábasok és
köcsögök, a koncok, amiket nyársra huznak, az üstök és más
felszerelések. A szigoru kritikus bizonyosan azt mondaná, hogy éppen ugy
nagyzolok, mint minden utleiró, pedig inkább attól tartanék, hogy a
hitetlenségtől való félelmemben a másik végletbe estem: és hogy, ha
könyvemet az ő nyelvükre valaki leforditja és kezükbe kerül: Brobdingnag
királya és népe méltán veti szememre, hogy igaztalanul kisebbitettem
leirásomban az ő rengeteg arányaikat.
A király ritkán tart hatszáznál több lovat istállójában, ezek
ötven-hatvan láb magasak: ha ünnepnapokon kilovagol a városba, rendesen
ötszáz lovas kiséri, pompa kedvéért. Szebb, ragyogóbb képet nem láttam
soha, mint ez a felvonulás, csak később, egyszer, mikor csatarendbe
állitva szemlélhettem a katonákat, amiről még beszélni fogok.